Jánosi Rita - Kulin Borbála

Mi véletlenül keveredtünk a Mátyási-kutatásba. Eredetileg csak arra szólt egyikünk megbízása, hogy a Barátság és annak mestersége (1821), József nádornak címzett latin dedikációját értelmezze. Késõbb - immár kettõnké - arra terjedt ki, tekintsük meg azt az 1799-ben megjelent Mátyási-kötetet is, amelyet a szerzõ József nádor és Pavlovna hercegnõ eljegyzése alkalmából jelentetett meg, és amelyet az OSZK-ból kölcsönadtak egy Nemzeti Múzeum-beli kiállításra. Logikusnak látszott a feltételezés: ha a Barátság és annak mesterségé-t Mátyási József nádornak dedikálta, méginkább dedikálhatta volna neki éppen róla és eljegyzettjérõl szóló mûvét.

Nemzeti Múzeumbeli kalandjainkat (mondhatnánk megpróbáltatásokat is) hosszú lenne elbeszélni. Elég az hozzá: mire eljutottunk a könyvhöz, már vissza is adták az OSZK-nak - és természetesen nem volt benne dedikáció. Amibõl az következik: József nádor irodalmi kapcsolatainak szemléltetéséhez a Múzeumnak jobb lett volna a Barátság és annak mestersége dedikált példányát tárlóba tennie, mint az eljegyzési dicsõítést. Hiszen amaz bõrbe kötött, gazdagon aranyozott, neki ajánlott díszpéldány.

Megbízást adó tanárunk itt elengedte a kezünket, a továbbiakban már magunk igyekeztünk teljesíteni a pontosított közös feladatot: ismertessük a József nádor-Mátyási kapcsolat adalékait; ismerkedjünk meg Mátyási latin költészetével, s a XVIII. századi erdélyi parasztfelkelést megverselõ epillionjával, szembesítsük a mesterkedõ költõi irányhoz tartozó kortársának, Gyöngyössi Jánosnak ugyanerrõl a témáról írt verseivel.

Kettõnk munkája a következõképpen oszlott meg: Jánosi Rita elsõsorban a Gyöngyössi-Mátyási összefüggésekkel foglalkozott, Kulin Borbála a latin szövegeket értelmezte.

Mátyási József a Barátság és annak mestersége címû kötetének szennylevelén (OSZK, 191.260) egy dedikáció és egy bejegyzés olvasható. A bejegyzés ez: „Ex dono Austriae ducis Josephi Palatini 1822" vagyis „Ausztria hercegének, József nádornak ajándékából, 1822."

A dedikáció pedig így szól: „Parve, nec invideo, sine me Liber ibis in Arcem - / Proh dolor! Auctorem pes vetat ire tuum." Jelentése: „Kis könyvem, nélkülem fogsz a Várba menni / Ah, fájdalom! Szerzõdnek lába tiltja, hogy menjen." A disztichon minden bizonnyal saját kezû jegyzés, hiszen a kézírás egyezik más Mátyási-kéziratokéval. Ezt a kötetet Mátyási József tehát József nádornak, mint Maecaenásának dedikálta tisztelete jeléül.

A József nádor és Pavlovna hercegnõ eljegyzésére született költemény1 egyik példányában sem találtunk dedikációt. Ezt meglehetõsen furcsállottuk. Ám rövidesen kiderült: mégis létezett (létezik?) dedikált kötet, méghozzá nem is egy, de kettõ: Mátyási József utolsó megkomponált kéziratos verseskönyve, a Kalászkaparék egyik lábjegyzetében a szerzõ arra utal, hogy két dedikált példányt is küldött belõle a nádori udvarba: „Gróf Fekete János generalis, ki még ekkor engemet csak házi barátképpen vett maga társalkodásába, ezen munkámat kinyomtatatván belõle kettõt pompásan béköttetve gróf Szapárinak, mint nádorispányi fõudvarmesternek személyesen általadott, oly kéréssel, hogy azokat a felséges új házaspárnak nyújtaná bé. De õexcellenciája (már most a más világon mondhatná meg mi okból) nem cselekedte; s így ezen versezetnek a több hasonló tárgyúak közt megjelenni szerencséje nem lehetett. Ezen esetbõl az egyik tudomány ez: hogy a magyar a magyarnak többnyire vagy irigye vagy megvetõje; másik ez: hogy egy nagyúr szemének, ki gyakran a délelõtt látott személytõl, délután ismét kérdi, ki légyen? felette csekély pont a szegény; harmadik pedig ez: hogy aki egyenesen a fõhöz járulhat, ne bízza magát kéz, láb közbenjárására. - A magyar szerzõnek valóban majd közönséges Te mondád! vagy magadra mond! ama vers: Ipse licet venias Musis comitatus Homere! Si nihil attuleris, ibis Homere foras."2 (Magyarul: Jöjj bár a Múzsák kíséretében te magad, Homérosz! Ha nem hozol semmit, mehetsz is kifelé.)

Köztudomású, hogy 1784-ben Erdélyben parasztfelkelés tört ki. Vezetõit: Horeát, Kloskát és Krisánt kivégezték. Az esemény nagy visszhangot keltett Erdélyben s szerte Magyarországon. Mátyásit is megihlette: a véres parasztfelkelés résztvevõit, áldozatait jeleníti meg Aeneas Christianus apud Manes, sive Hora et Kloska in infernis. Anno 1785 grassante tumulto Valachio címû latin kiseposzában (A keresztyén Aeneas az Alvilágban, avagy Hora és Kloska a pokolban. 1785- ben, az oláh felkelés dühöngése idején).

Ez a költemény Mátyásinak Semminél több valami címû kötetében jelent meg (Pozsony, 1794), amely (mint a Mátyási Verseinek folytatása is, 1789) egyaránt tartalmaz magyar és latin nyelvû verseket3. Szörényi László A neolatin költészet Magyarországon a XIX. században címû tanulmánya ezzel az epillionnal is foglalkozik. A mûvel való megismerkedéshez az õ kiváló elemzése nyújtott segítséget. A hexameteres kiseposz a keresztyén Aeneas túlvilági élményeinek elbeszélése keretében vonultatja fel az olvasó elõtt az erdélyi parasztfelkelés résztvevõit. Szörényi kiemeli, hogy Mátyási a felkelésbõl kettõs tanulságot von le: elsõként azt, hogy „a lebukott lázadók gyászos esetébõl megtanulhatni, hogyan kell engedelmeskedni a fensõbbségnek". Másrészt pedig „szegénypárti felhívást" intéz a gazdagokhoz, s ily módon „összekapcsolja a szociális igazságosság követelését az ellenkezõ esetben bekövetkezendõ iszonyú paraszti megtorlás ecsetelésével". Az Aeneas Christianus fõ érdekessége tehát abban áll, hogy „újszerû társadalmi és politikai mondanivalót hordoz". E gondolat hatása Szörényi László szerint Arany és Petõfi költészetében is felismerhetõ.4

Az erdélyi parasztfelkelés sokat foglalkoztatta a kortársakat. Gyöngyössi János, a „tordai leoninista", a mesterkedõ költõk kiválósága, már 1785 januárjában megírta disztichonokból álló, Horeát megszólító gúnyos versét, amelyet Horea magaválasztotta címere ihletett. A címerrõl magától Gyöngyössitõl kaphatunk eligazítást a verséhez írt lábjegyzetében: „Az Hóra címerét ilyen módon festették: egy keresztet, azon alól egy szívet, mely is egy karddal által vólt ütve."5 Gyöngyössi elítéli a lázadó jobbágyságot: „viselnek / Kardot az egy nemesek, szívet az érdemesek. / Hogyha hegyes kellett, vala nyárs: jobbágyhoz ez illett."

Két év elteltével, ha lehet, Gyöngyössi még megvetõbb az erdélyi román felkelõkkel szemben. Jól példázza ezt az a két rövid verse, amelyeket Kóré Zsigmond Horeát és Kloskát megörökítõ, 1787-ben festett pasztellképei alá írt.6 Kóré Zsigmondnak ezek az elsõ képei, s a témaválasztás és az ábrázolásmód (elszánt, határozott, de nem ellenszenves arcvonásokat festett) talán arra enged következtetni: az erdélyi jobbágyfelkelés kérdésében nem feltétlenül osztotta a Habsburg-udvar véleményét. Hangsúlyozandó, hogy amikor Kóré a képeit készítette, Horea és Kloska már két éve halott volt (1785 februárjában végezték ki õket), tehát a festõ a maga mûvét más képek alapján alkotta; a börtönben sínylõdõ rabokkal aligha találkozott 1784 végén, 1785 elején. Ellenben Gyöngyössi azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha Kóré 1785 elején festett képei alá õ rögvest verseket írt volna. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy Kóré képei 1787-ben Nagyenyeden készültek. A versek címeiben lévõ utalások tehát antedatálják Gyöngyössi szövegeit.

Mátyási József Második Józsefnek elsõ hét királyi esztendeje címû panegirikusza ugyancsak 1787-ben született. Természetesen õ sem kerülhette meg az 1784. évi erdélyi események említését. Ha figyelmesen olvassuk a II. József-epillion harmadik szakaszának idevonatkozó részét, több hasonlóságot fedezhetünk fel Gyöngyössi disztichonjainak és Mátyási felezõ tizenketteseinek szófordulataiban. Nézzük meg ezeket közelebbrõl. (Elõbb mindig Gyöngyössit, utána Mátyásit idézzük.)

A parasztfelkelés mindhárom vezetõjét kerékbetöréssel végezték ki. Gyöngyössit és Mátyásit is csak Horea iszonyatos kivégzése foglalkoztatja: „Majd kereket fúrnak mikoron illy címeres úrnak, / Just tarthatsz ehez is, tolvaji címer ez is" (Gy); „Dühös testét kínra ragadá a kerék, / Mellyel az utolsó ihenésig verék"(M). Mátyásinál pár lappal késõbb újból elõkerül a kerékbetörés, és itt már Kloskára is utal: „S a boszszú kereke rajtok által fordult, / Melynek vasa alatt párájok kicsordúlt." Horeát mindkét költõ felsõbb hatalmak büntetésének tekintette, miként Attila hun fejedelmet is az Isten ostorának tartották. Csupán abban különböznek, hogy minek az „ostora" Horea. „Égnek ostora"(Gy); „Nemezis ostora" (M). Toposznak tekinthetõ és véletlen egybeesésnek is vélhetõ, amellyel Horea kegyetlenségét fejezik ki: „Torkig ittál bort, vért"(Gy); „Vért szomjúzó szíve" (M). Gyöngyössinél Horeára isznak, Mátyásinál Horea iszik; jelentéstanilag azonban ugyanazt mondják : Horea könyörtelen gyilkos. Tehát: „Rád köszönik, teli már a cuki-féle pohár"(Gy); „S halálos poharat sokakra köszöne"(M). Horeát mind Gyöngyössi, mind Mátyási egy kis szúrós dologhoz hasonlítja. Az érzékletes hasonlatok szerint a kortársak szemében az erdélyi parasztlázadás lekicsinylenivaló, de fájó pont. (Mint a tövis és a fullánk eltávolítása.) Íme az idézetek:„Oh, te tövis! Míg élsz, fák csúfja! Királyi nevet vélsz / Nyerni Libánusokon nõtt sima cédrusokon? / Cédrus ahol részt bírt; tûz, fejsze töviseket ott írt:" (Gy); „ Jóllehet e fulánk nékünk nem árthatott, / Minthogy távol esvén agyon nem szúrhatott; / Mégis azt ítéljük, hogy kár annak élni, / Kitõl szükség a köz bátorságnak félni./ Mert ami a testnek bajára születik, / Nem jog az , és attól méltán elmetszetik" (M). Gyöngyössinél és Mátyásinál is elõfordul a ledõlt, kiszáradt fa pusztulásának ismeretes exempluma; egy fáé, amelynek „halála" maga után vonja Horea bukását is: „Az ugorkafa kiszáradt, / Földig azonnal esél" (Gy); „Féreg eméssze meg a fának gyökerét, / Amely nevel ilyen veszedelmes cserét" (=cserjét( (M).

Gyöngyössi és Mátyási késõbarokk költészetében is keverednek a történelmi, mitológiai, valamint a bibliai alakok. Mégis feltûnõ, hogy mindketten ugyanazokat a figurákat említik: „S Hóra, kinek neve lett egy Catilina felett" (Gy); „ Pártos Katilina a Magyar Hazában " (M); „Actaeont harapó vén eb, urába kapó" (Gy); „ Az a vén eb, aki Akteont megkapta" (M). Talán a legérdekesebb hasonlóság az ördög - dög rím egyezése: „Érdeme bûzhödt dög ; maga Lerna - kiben pokol, ördög" (Gy); „Kihozott magában légió ördögöt, / Egy kezében fegyvert, a másikban dögöt" (M). Gyöngyössi közelében jár az agyar-magyar rímnek is, Mátyási a csikorog - agyarok egymás mellé helyezésével kelt hasonló hangulatot: „Két szeme vért forgat, s agyarat Magyarokra csikorgat" (Gy); „Mint az éh Oroszlán a prédáért ordít, / Csikorog agyarok, és tajtékot csordít." (M). De megvan Mátyásinál - más helyeken - a tiszta összecsendítés is.7

Végül felhívjuk a figyelmet Gyöngyössi és Mátyási szemlélet-azonosságára. A lázadást elítélik, vezetõit (különösen Horeát) megvetik: „Az a havasok közt termett dühös féreg, / Kit tojt az átoktól teherbe esett méreg" (M). Mátyási továbbmegy Gyöngyössinél, és tanulságul ajánlja mûvének ezen részét : „Ezeket valamint festettem elõdbe, / Hírdessed mindenütt jártadba, költödbe. / Szörnyû példájokkal rettentsd a népeket, / Hogy urokra fel ne emeljék kezeket." Mátyásinak még arra is van gondja, hogy az Erdélyben történtekért teljes mértékben Horeára hárítsa a felelõsséget, II. Józsefet áldozatként állítva be: „Ebbõl által lehet azt látni, mit érhet / Egy oly bolond, aki bõribe nem férhet. / S a legjobb királyt-is mikre kényszeríti / Az, akinek fejét a roszra szedíti / A nagyra vágyodás részegítõ bora. / De már hadd tüzeljen a pokolba Hora."

Rengeteg az azonosság vagy hasonlóság, nyilvánvaló tehát, hogy egyikõjük hatott a másikra. Kié az elsõbbség? A választ Mátyási mûvében találjuk meg: szó szerint idézi Gyöngyössi képaláíró verseit (csak a Catilinát javítja Katilinára). Egy pillanatra azt hittük, plágium történt, de nem. A lábjegyzetben Mátyási utal a leoninusok szerzõjére: „Lásd e két rendbéli verset Tekintetes Gyöngyössi János úrnak Erdélyország mostani fõ versírójának munkái között, melyeket öszveszedve világ eleibe bocsátott, a Magyar Kurír nagyérdemû írója, Szatsvai Sándor úr, kinek is azon igaz Gyöngyöknek rakásra fûzéséért jutalommal és dícsérettel vólna adós mind a haza, mind a maradék, az utólsó, tudom, meg is fizeti."8

Mátyási még a versek idézése elõtt Gyöngyössi szájába ad néhány szót (igaz, itt nem említ nevet). Ebbõl és a lábjegyzetbõl arra következtettünk, hogy Mátyási feltekintett Gyöngyössire, megbecsülte és példaképének tartotta. Sok neki tetszõ szófordulatot átültetett Gyöngyössi költészetébõl a sajátjáéba. Ennek azért sem láthatta akadályát, mert a romantika elõtt vagyunk még, az eredetiség kultusza erõtlen, ha ugyan létezik. De vigyázzunk, nehogy Mátyásit egyszerû Gyöngyössi-epigonnak tartsuk, mert jóval több ennél. Szemléletes költõi nyelve kárpótol egynéhány kölcsönzött kifejezés használatáért.