Benkõ Loránd

Amióta az ember szellemi érdeklõdése a nyelvi dolgok iránt felkelt, vagyis a nyelvtudomány csírái kisarjadtak, e folyamathoz két jellemzõ mozzanat úgyszólván rögtön hozzátapadt. Az egyik az a felismerés volt, hogy a nyelvnek mint társadalmi terméknek és eszköznek mind a megismerésében, mind a megõrzésében és fejlesztésében az írásbeliségnek igen jelentõs a szerepe, s ebben a minõséget, a mintát, a vezérlõ erõt az irodalmiság, illetõleg a jeles írók képviselik. Másfelõl nyilvánvalóvá vált, hogy az írók nyelvhasználatában a tartalmi és formai értékek a szövegszerkesztési-stiláris sajátságok mellett, sõt azokkal bizonyos fokig összekapcsolódva a frazeológiában teljesednek ki és foghatók meg leginkább, ott is elsõsorban a szavak könnyû alaki felismerhetõsége, valamint fogalmi tartalmuk közvetlen tükrözõdése folytán.

Mindez annyit jelent, hogy a lexikológia és a lexikográfia a maga kezdeti szemelgetõ, lajstromozó próbálkozásaitól a mai modern mûfajainak kivirágzásáig a nyelvtudomány történetének nemcsak egyik fõ vonulatává izmosodott, hanem e folyamatban az írói-irodalmi szóhasználat külön is kitüntetett, értékmérõ rangra emelkedett, a kezdetleges kommentároktól, értelmezésektõl, magyarázatoktól a jelenkor szótárainak különféle típusaiig érkezve. Ezek az írói szótárak az újabb évtizedekben nemzetközi viszonylatban is igen termékeny idõszakukat élik, s mûfajuk nálunk is a fellendülés jegyeit mutatja. Azt természetesen lehet, sõt kell is mérlegelni, hogy az írói szótárak körét milyen mértékig kívánatos bõvíteni, hogy a szótári feldolgozást az írói, illetõleg mûvi értékek mikor, meddig kívánják meg vagy teszik legalább is megokolhatóvá, s hogy e szótártípus formai-tartalmi továbbfejlesztésében milyen újítások lehetségesek vagy éppen szükségesek még a tudomány és a közmûvelõdés terén való gyakorlati felhasználás érdekében. Az azonban nem lehet vitás, hogy e szótártípus alkalmas terep, eszköz arra, hogy tételesen regisztrált, egzakt tényekre alapozott, jól áttekinthetõ, könnyen kezelhetõ képet adjon a kiválasztott író fogalmi rendszerének egészérõ l és részleteirõl, világképérõl, annak gondolati, érzelmi, tapasztalati hátterérõl, a nyelvi hagyományok õrzése és a nyelvi újítások iránti tudatos vagy ösztönös fogékonyságáról stb.

Ha csupán a magyar nyelvtörténeti kutatás szempontjából tekintjük a kérdést, akkor is bízvást lehet állítani, hogy a magyar írói szótárak sorának gyarapítására aligha lehetett volna alkalmasabb életmûvet találni, mint amilyen a Zrínyi Miklósé. Közismert, hogy a XVII. század magyar nyelve - itt nem részletezhetõ történeti és tudománytörténeti okokból - eléggé kimaradt történeti nyelvészetünk és benne frazeológiai-szótörténeti kutatásaink érdeklõdési körébõl. S amikor e hiányok kötelezõ pótlásá nak sorában megjelenik egy olyan feldolgozás, amely a századnak irodalmi és nyelvi szempontból egyaránt kiemelkedõ alkotóját írói szótár tükrében állítja elénk, e mûfaj régi magyar irodalom felé fordulásának önmagában is dicséretes szándékával, Beke József témavála sztását a hazai szótörténeti kutatások érdekeit tekintve valóságos telitalálatnak lehet minõsítenünk. Mert ha Zrínyi nyelvének szókincsbeli összessége magától értetõdõen nem is foghatja át, nem is teljesítheti ki a XVII. század magyar irodalmi nyelvének, még kevésbé a század egész magyar nyelvének szóhasználati képét, e nagy író-költõ szavainak, kifejezéseinek tára egyrészt oly mélységben jeleníti meg, oly gazdagságban képviseli korának általános szókincsbeli jellegzetességeit, másrészt - az elõbbivel nem ellentétben - oly sok sajátos, csak rá jellemzõ vonást, egyéni színt, ízt tartalmaz, hogy nyelvi hagyatéka e részlegének a maga nemében páratlan a történeti nyelvészeti forrásértéke.

Mik azok a legfõbb összetevõk, amelyekbõl Zrínyi szókincsének gazdagsága táplálkozik, amelyekben korának mozgalmas világa és személyiségének páratlan egyedisége olyan színes, annyira változatos nyelvi formákba ötvözõdve tárul ki? Mindenekelõtt igen széleskörû általános mûveltsége, amely az élet különféle területeit átfogta: a fõúri-udvari életét, a politikáét, a hadmûvelését, a gazdaságét, az irodalomét, a mûvészetekét. Továbbá a népi életnek, a hagyományoknak , gondolkodásmódnak, szokásoknak az ismerete, különösen magyar és horvát népi viszonylatokban; ugyanakkor a másik oldalon a nyugati, fõként német és olasz kultúrában való jártassága. Nyelvi szinten több magyar nyelvi réteg, változat ismerete, elsõsorban a délnyugat-dunántúli magyar nyelvéé, de mellette a magyar irodalmi nyelvi hagyományé is, amelybõl a katolikus írásbeliség szokásai mellett a protestáns nyelviség elemei sem hiányoztak. Nagyon tág idegennyelv-tudása, amely különösen a latin szókinccsel, fordulatokkal való élését alapozta meg, és persze német és olasz nyelvi elemek felhasználását is bõséggel táplálta, horvát nyelvi hátterérõl nem is szólva. Szóanya ga színessé tevéséhez hathatósan járult hozzá a nyelvi formák változatossá ;gában rejlõ kifejezõ erõ tudatos megragadása, a szólásokban, közmondásokban megbúvó különös, régies szavak alaki és jelentésbeli érdekességeinek érzékelése, általában a különféle stíluselemek kedvelése. És nem utolsósorban veendõ számba az, hogy Zrínyi írott-irodalmi életmûve sokféle mûfajban, sokféle tartalmat közvetítõ jelleggel, széles tematikai spektrumban teljesült ki, a líra, epika, próza, a vitairat, a szakmai fejtegetés, a levelezés stb. mindmegannyi külön terepe a nyelvi-szókincsbeli változatosságnak, a különféle témákhoz kapcsolódó speciális szócsoportok alkalmazásának.

Mindezekért roppant szép, értékes, hálás feladat Zrínyi Miklós szókincsét számbavenni, formai és tartalmi jegyeit kielemezve szótári mûfajba összeszerkeszteni. És a mûfaj minden szakmai kívánalmát megfelelõ szinten kielégíteni sem csekély feladat. Beke József már Bánk bán szótár-ával tanúsította, hogy hivatott és képes e munkára, mostani mûve pedig mind a régi magyar irodalom kiemelkedõ egyéniségét illetõ tárgyával, mind a feldolgozás szakszerû voltával bízvást megérdemli olvasói, használói megkülönböztetett figyelmét.