A TUDÓS MACSKÁJA

Bárdos József

„ÍGY ÍRTOK […]" ÉN


Gróf Zrínyi Miklós

Dedicatio Obsidionis Szigetianae ad Violam

Én, az ki azelõtt költõvé dühödten

Violát, Orfeust, Dianát költöttem

S török áfiummal bévetett erdõkben

Vadkan üldözött kinn és szerelmes nõk benn,

Mastan immár zengek, jaj, nektek, Hárpiák,

Pokol káprázatja; jó körösztyén világ,

Mert elküldte értem Virgilius fiát,

Hogy nevem áldhassa majd száz ezer diák:

Meg kelletik írnom Szigetrül nagy mûvet,

Házi olvasmánynak Istentül röndöltet,

Huszonnégy énekes Furia furja földet,

Csak olvastathassa, rnindent fölhány, fölvet.

Most Violám, kire mint borostyán kúsznék,

Mint kígyó oszlopra, kire tekerednék,

Mennyországnak kara, mint vadász bõsz medvét,

Úgy üldi miattad rettent lelkem üdvét.

Mégis, ha jó sorsom kockát másként vetne,

S Mátyás király dolgát is végezném közbe,

Mint kõsziklára sas, mint barlangba medve,

Sietnék forrásként te forró öledbe.

S ha majd béfed minket égnek patyolatja,

Mûvem az utókor szörnyen latolgatja,

Hogy alexandrinusnak volnék-e atyja,

De szüvem e hívság már hüdegen hagyja.



Kölcsey Ferenc

Pentele

Szirtfoki romlott vár, Dunapentele hajdani vára,

vad zuharok gomolyán lángzva omolni se gyáv,

Vesd meg e korcs ivadékot, amely légvárad idézvén

rémteli éjjeliken holdsugarakba nyögell.

Lásd, ó, honfi, hol egykor a Sztálinvárosi Vasmû

olvasztára kohász, most Dunaferr dicse száll:

Rákosi õs mezején itt nemrég tengeri zöldellt,

szánts, vess hát s boronálj; s földerül újra kapád.



Petõfi Sándor

A század költõje

Ha költõ, légy népköltõ

ki borral, dallal él,

kezében pipatöltõ-

és szurkáló acél.

Olyan, ki ha szerelmes,

mint lángoszlop kinyúl,

kinek nyersétõl verdes

a lyánykaszív vadul.

Olyan, aki ha bátran

viharzik, mint halál,

villám verte gatyában

dicsõségre talál.

Olyan, ki a Tiszára

lenéz, mint délibáb,

kinek a csizmaszára

hosszabb, mint úri láb.

Ha költõ, a szabadság

nyalka szobra legyél,

ki úgy hull el, ne lássák:

mint ágról a levél.



Radnóti Miklós

Szerelmes keveredõ

Látod, víg tavaszok nyájai lengnek elébed

és szárnyas kacagásba fakult legelõ tehenek

éneklik tovatûnõ friss locsogással

pásztori álmunk kék hegedûjét

mert úgy harapom már barna füled lobogóját

mint ódon kaktuszok élén csordul a fûszál

és kerge kutyánk nevetése betölti a rétet

hol földszagu bükkönybõl fontál ó takarót

amikor legelõször megpirosult a bogyó

és tücskök, szarvasbogarak, gilicék

õzek, kelkáposzták s más erdei népek

nézték hódolva s kábult szemmel a csókunk

és megadón hajtottad alám megidézõ

távoli földek igézõ illatait

mikor égre zuhant fel a nappali csillag

mert csak téged, tõled, érted, utánad

ó, de szeretlek.

1929



Weöres Sándor

Tiszta barbár zene

melyet a mindenséget átfogó isteni áramlatból ragadott meg a költõ

Trampla sotangó, grambi tobandó,

tergez berg ezáldal,

srimpi kitengõ, krumpu csugantó,

keregel gerden ál dal.

Gürdüli fördem, türküli csörgen

gálog bárom fájdar

szerteli torbán, kordoli pörkem

keregel gerden ál dal.

Börböle nyalga, trömbe batalka

etter gatter szájtal

rezgez atyánga, püszkezi galba

gerden kergen ál dal.