Én, az ki azelõtt költõvé dühödten

Violát, Orfeust, Dianát költöttem

S török áfiummal bévetett erdõkben

Vadkan üldözött kinn és szerelmes nõk benn,

Mastan immár zengek, jaj, nektek, Hárpiák,

Pokol káprázatja; jó körösztyén világ,

Mert elküldte értem Virgilius fiát,

Hogy nevem áldhassa majd száz ezer diák:

Meg kelletik írnom Szigetrül nagy mûvet,

Házi olvasmánynak Istentül röndöltet,

Huszonnégy énekes Furia furja földet,

Csak olvastathassa, rnindent fölhány, fölvet.

Most Violám, kire mint borostyán kúsznék,

Mint kígyó oszlopra, kire tekerednék,

Mennyországnak kara, mint vadász bõsz medvét,

Úgy üldi miattad rettent lelkem üdvét.

Mégis, ha jó sorsom kockát másként vetne,

S Mátyás király dolgát is végezném közbe,

Mint kõsziklára sas, mint barlangba medve,

Sietnék forrásként te forró öledbe.

S ha majd béfed minket égnek patyolatja,

Mûvem az utókor szörnyen latolgatja,

Hogy alexandrinusnak volnék-e atyja,

De szüvem e hívság már hüdegen hagyja.