"1973-ban, a könyvnyomtatás és könyvkiadás ötszázadik évfordulóján Csokonai Vitéz Mihály összegyűjtött munkáinak két kötetével indította Illés Endre tervei nyomán a Szépirodalmi Könyvkiadó a Magyar Remekírókat, a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb vállalkozását. Közel száz kötet megjelenése után a sorozat 1991-ben megszakadt. A Kortárs Kiadó most arra vállalkozott, hogy megjelenteti a még hiányzó köteteket, s az olvasói igények szerint újra közreadja a korábban már megjelenteket is. A magyar millennium alkalmából indítjuk el a Remekírók új folyamát, neves irodalomtörténészek, az egyes korszakok avatott kutatói segítségével és közreműködésével, abban a ma is vállalható szellemben, ahogy azt Toldy Ferenc a magyar irodalomtörténet-írás megteremtője 1841-ben elképzelte: »Szükség van a nemzeti irodalom koronkénti képviselőinek eddig véghetetlenül elszórt, eldarabolt, nagyrészt bajjal kapható, egyrészt már csak néhány példányban fennmaradt, legtöbbször hibásan kiadott dolgozatainak összegyűjtésére, bírálati kiadására, hogy mik könyvtárak rejtekeiben lappanganak, új nemzeti birtokká legyenek.« A Magyar Remekírók új folyamának köteteit – elődjének hasonlóan – gazdag jegyzetanyaggal, bibliapapírra nyomva, századonként változó színű, aranyozott vászonkötésben adjuk közre.” – Így adta hírül nemrég a Kortárs Kiadó a Remekírók új folyamának megindítását, és 2001 telén már a könyvpiacra került a Magyar költők, 19. század két kötete 967+909, azaz ezernyolcszázhetvenhat lapnyi terjedelemben. Ezt a tárgyához mind színvonalban, mind terjedelemben méltó antológiát Kulin Ferenc válogatta és írt hozzá utószót, a szöveggondozás és a jegyzetek nagy munkáját pedig Szilágyi Márton vitte véghez. Idézzünk utószavaikból:

„Mintegy húsz esztendeje, amikor a Magyar Remekírók sorozat Szalai Anna által gondozott, a 19. század magyar költészetét bemutató köteteinek szerkesztésére vállalkoztam, azzal a titkolt reménnyel olvastam végig mintegy száz költői életművet, hogy méltatlanul elfeledett poétákat és az irodalomtörténészek figyelmét elkerülő líratörténeti folyamatokat fogok felfedezni. A Szépirodalmi Kiadó megszűnése miatt félbe maradt munkának két évtized után jutván a végére, mindenekelőtt azt kell bevallanom, hogy a tények, azaz az életművek nem igazolták várakozásomat. Igaz ugyan, hogy találtam olyan kismestereket, akiket a legbeavatottabb szakmai körökön kívül jószerint senki nem ismer, noha rendkívül figyelemre méltót alkottak; egészében véve azonban nem mondhatom, hogy a köztudatban élő hagyományos értékrend felülbírálandó volna. Mert míg egyfelől nem vonható kétségbe, hogy Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Reviczky és Komjáthy voltak a század legjelentősebb lírikusai, a századvég, illetve a századforduló korszakváltó törekvéseinek irodalomtörténeti megítélését távolról sem érzem ennyire fellebbezhetetlennek és megnyugtatónak, Kiss Józsefet például kisebb súlyúnak érzem, mint tankönyveink, s vele szemben jelentősebbnek látom Vargha Gyula, Bárd Miklós, Ignotus, Heltai Jenő, Czóbel Minka és Szalay Fruzina költészetét” (Kulin Ferenc).

„Ennek az antológiának az alapanyaga az a válogatás volt, amelyet nagyjából két évtizede készített Kulin Ferenc az akkori Szépirodalmi Kiadó megbízásából. A kötet megjelenésére akkor nem került sor. Az egykori anyagot fölhasználva a jelenlegi gyűjtemény anyagát Kulin Ferenc és Szilágyi Márton válogatta; a szöveggondozást Szilágyi Márton végezte, s ő készítette el a jegyzeteket, az életrajzokat és a szómagyarázatokat is. Hasonló terjedelmű és átfogó válogatás a 19. századi magyar költészet anyagából tudomásunk szerint még nem készült. Az utóbbi időszak fontos antológiái ugyanis vagy nagyobb igényűek voltak (mint pl.: Hét évszázad magyar költői* szerk. K. S. I., Lakatos István, Tevan Kiadó Békéscsaba, 1996.) vagy egy szűkebb időszak bemutatását tűzték ki célul (mint pl. az Unikornis Kiadó korszak-antológiái, amelyek közül a magyar romantikát bemutató kötetet Margócsy István, a századforduló költészetét reprezentálót pedig Pozsvai Györgyi válogatta). Arra törekedtünk, hogy a válogatás nemcsak a klasszikusnak tekintett költői életművek legfontosabb darabjait tartalmazza, hanem megtalálhatók legyenek benne azok a szövegek is, amelyeket az utóbbi évtizedek irodalomtörténeti kutatásai minősítettek alapvető jelentőségűnek. Számos olyan költői életmű is reprezentálva van azonban itt, amelyből hosszú ideje (vagy éppen soha) nem jelent meg válogatott kötet” (Szilágyi Márton).

Kölcsey, Katona, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách, Jókai nagy százada hagyományosan a „legtanítottabb” korszaka irodalmunknak: klasszikusai mind tankönyvfejezetek, egyszersmind az érettségi megméretés tételei. Mindenekelőtt középiskolai tanárkollégáink figyelmét hívjuk fel a hatalmas vállalkozásra. Ennél tágabb antológia-kontextusban sem a legnagyobbakat, sem másod-, harmadvonalbeli kortársaikat nem szemlélhettük eddig. A két kötethez kapcsolódó Jegyzetek, a Név- és szógyakorlatok, az Életrajzi adatok tanár és diák, versolvasó érdeklődő és tudományos kutató tájékozódását egyaránt segíthetik. A „Kulin–Szilágyi” szövegszínvonal és a magyarázatok lelkiismeretessége tekintetében, úgy hisszük, felülmúlja a Magyar Remekírók régi sorozatának nem egy kötetét. Ez igazán jó jel a tovabbi folytatáshoz.

Azt gondoltuk, könyvajánlónk mutatvány-válogatása ezúttal említetlenül hagyja a klasszikusokat és a kevésbé ismert kanonizált költők műveiből válogat. (Lírikusként ilyennek tekintjük pl. a „százregényes” Jókait vagy az „egydrámás” Katona Józsefet is, akinek költészetét Weöres Sándor méltatta ámulattal a Három veréb-antológiaban; Katonának ott olvasható négy verse közül szerepel is három a Kulin–Szilágyiban.)

Választásunk az alább felsorolt költők néhány versére esett (megadjuk életrajzi és tájföldrajzi támpontjaikat is hogy ki-ki elhelyezhesse őket évfordulós tudatunkban és irodalmi hagyományaink térképén):

Töltényi Szaniszló (Veszprém, 1795 – Graz, 1852), Katona József (Kecskemét, 1791 – Uo., 1830), Császár Ferenc (Zalaegerszeg, 1807 – Kerepes 1858), Kunoss Endre (Egyházashetye, 1811 – Kálóz [Fejér], 1844), Eötvös József (Buda, 1813 – Pest, 1871), Sárosi Gyula Borossebes [Arad], 1816 – Pest, 1861), Pap Endre (Zsaroján [Szatmár], 1817 – Pest 1851), Medgyes Lajos (Sárosmagyarberkes [Szatmár] – Dés, 1894), Lanka Gusztáv (Vitka [Szatmár] – Nagybecskerek, 1902), Hiador Jámbor Pál (Paks, 1821 – Szabadka, 1897), Samarjay Károly (Komárom, 1821 – Szabadka, 1897), Lisznyai Kálmán (Herepcsény [Nógrád] – Buda, 1863), Jókai Mór (Komárom, 1825 – Bp., 1904), Zalár József (Gyöngyös, 1825 – Eger, 1914), Szabó Endre (Nagytornya [Zemplén], 1849 – Bp., 1924), Bárd Miklós (Marcali, 1857 – Bp., 1937), Gárdonyi Géza (Agárdpuszta [Fejér], 1863 – Eger, 1944), Szalay Fruzina (Kaposvár, 1864 – Uo., 1926), Zempléni Árpád (Tállya [Zemplén], 1865 – Bp., 1919), Palágyi Lajos (Óbecse [Bécs–Bodrog], 1866 – Bp., 1933), Vértesy Gyula (Balassagyarmat, 1867 – Bp., 1925), Ignotus (Pest 1869 – Uo., 1949), Heltai Jenő (Pest, 1871 – Bp., 1957).

Töltényi Szaniszló

A SONET

Sonet tizennégy versű lantos Ének:
Áll öt s fél jambusokból alkata;
Elő négy s négy rímet szoritgata
Kaptába; hátul hármak tétetének.

Négy négy után megtörni kell felének,
Három köz’tt hátul váll indúlata,
Ha így víg Gondolatja juthata
Formát a Dallok kedvest lelhetének.

De gondunk légyen him s nő versezet;
A név s igének könnyü felváltása;
A tiszta hang, hogy víg legyen folyása.

Gondunk, rím több tagú fogjon kezet,
Mely hogyha jó s szép végre elvezet,
Sehol kis Énekünknek nem lesz mássa.

Katona József

IDŐ
VÁGY

Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?
mely még egy Pegazus szárnyait is nevetéd.
Oh, hol vagy keccsel teljes szilaj indulatimnak
hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa?
Nemde világok – Idők – nyúlnak heverészve tömötten
a cél közt s közted? vak Here – Vágyakodás!
Gyermeki bábok után kacsalódó képezet! egykor
csillagokat sietél egybeölelni – mi lett?
Dölfös Kedvesnek csak az egy mosolyogva kiejtett
nem szava feltátott sírodig elkanyarít.

TŐRBEESÉSEM
(Visszagondolás)
AZ ANDAL

Be csendes az estve,
be bágyad a Nap,
be gyászra kifestve
be hűlt ez a Lap!
Tövében elégve a déli sugártol
az ősz levelecske pörögve lepártol,
s le sem jöve vettetik a Zefir-ártol’
magán nyöszörögve az ősi határtol.
Csak egy üreg ásít,
csak a liget int,
Csak ingad a pázsit,
Csak ejti a színt!
Az életerő kifagy: ott, hol az ékkel
beéjeledő halom oldala kékel,
tünődve egy elfeketűlt döledékkel
csak a siket estveli csend tyütyürékel.
Elbódit az Alkony,
elömlik az ég,
elúszik ez al-hony,
ellátszik a Vég!
Elállva marad bajait kilehellve
a megmerült tetem; ajk, szava, nyelve,
egy égi világbol alélt szeme tellve
Fut Órionok kebelébe lövellve –
Kireppen az elme
(kicsalva eként)
ki, szíve szerelme,
Ki így kiteként!

REGE

Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,
s egy fél gyászba borúlt Világ elalva
nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva
nyelt nap szemfedelének íres alján.
Gyászkürt hely’t temetési pompa jajját
az éjféli harang zokogta – csillog
fáklyáúl rezegő ezernyi csillag –
s a harmat siratá keserve rajját.
Fáradt csend sziszegett! az álom-érte
Lét hives takaró alatt nyöszörögte
jővő reggeli életét; leszegte
a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.
Sír-csend közbe magam merő szemekkel
nézék el szigorú kerűletemből,
egy könny mozdula csak ki, és eszemböl
emlékem kiszökött – kísértetekkel.
Itt-ott néha, ha láthatám a házak
ablakjából előlebegni nyúlánk
árnyékát valamely Kicsinyje fúlánk
sírására felébredett Anyának.
A szomszéd Fedelén zajogva, elmét
bódító csuszogási közt, egy ormos
kandúrmacska nyivogta volt le kormos
kéményen panaszolkodó szerelmét.
Elvált bennem az Élet a Tudástol –
édes Molli jutott eszembe, s sorsán
búsongó kebelem rebegte gyorsan
vágyát a levegőbe, mely palástol –
Megkábúlt szemeim hideg tüzének
pályáját tova cinterenyjeink el-
korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)
függeszték fel. Odébb nem is menének.
Akkor, mint valamely százados Kisértet,
hogy ment, láttam, aláfelé az árok
kóróbürkei közt (erős fa-zárok
végett) egy eleven halotti Képet.
Embor volt, rebegém bizonnyal ember!
Könnyem béfagya, s boldogabb vidéket
óhajtó kebelem susogta: Béket
végy hült szívem! utánna vitt az inger.
Már mentem. Futamúlt az éji felhő,
a zászló szomorún nyikorg tetőnkön,
és elhulladozó cserépdarab lön
porrá, hogy leragadta volt a szellő.
Ott álltam, közepén azon tanyának,
hová nyúgodalomra vágy sietni
minden Bús – rabigát nevetni-vetni
Úr a Pórral ölében egy anyának.
Ott, hol lábom alatt az eltapodt zöld
közt (mely izzadozásimból az Ősök
áldott hamvainak kinőve) Hősök
elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.
Ott ült egy mohos oszlop oldalánál
Ő, Ő! – nyomdokival komor szivének,
csak most szűlt Zefirek törölgetének
hószín fürtivel a poros mohánál.
Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével
nézett rám – lehajolt a földre – vett port,
melyet majd keserű nyögéssel elszórt
a négy szélre ki, reszkető kezével.
Úgy van, por! rebegém magamba’ s békem
elholt napjaihoz repűle vérző
emlékem, keserűn nyögé az érző
szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!!

Császár Ferenc

AZ IRLANDI PÓR

Vannak mezőid, rajtok dús kalászok,
Aranyt sugárzók a nap fényiben;
Van tengered, hon! vannak réviben
Kincses naszádok, s rongyos, víg halászok.

Erdőid áldvák vaddal: úrvadászok
Járnak mulatni bennök széltiben;
Van drága érced a hegy mélyiben,
És városidban pompás, úri házak.

Ég, mennyi áldás!... S ím, gyümölcs, halak,
Szép istenadta gabna, érc s vadak
Közt egyre kűzd a pór üres hasával...

O volna földje, bár arasznyi csak,
És rajta kunyhó – biztos békelak:
Mondná, megáldtál, jó Isten! hazával.

Kunoss Endre

KÉSZSÉG

Mondd: bősz vadakkal küzdjek rengetegben,
Vagy tengernek fojtsam meg szörnyeit,
Hozzam le az éj csillaggyöngyeit.
Vagy építsek számodra trónt egekben;

Mondd: vájjak sírt földsarki jéghegyekben,
S temessem abba szűm reményeit,
Vagy hordjam össze volkán tüzeit,
S áldozzam föl éltem e lángelemben;

Nem zúgolódom rendelésed ellen,
Mindent, mindent merészlek kedvedért,
Szerelmi kínom nyújtand érte bért;

De ah! ne légy irántam oly kegyetlen,
Ne mond, amit nem teljesíthetek,
Ne mondjad azt, – hogy elfeledjelek.

Eötvös József

SZÖRNYEN SZÉP

Miként Vezúv virágtakart tövében
Megrázva, most egyszerre ingadoz,
S tetőjén láng kitör s szilárd dühében
A bájvirányon széjjeláradoz:
Ekképp remegsz te is, ha részegűlve
Merész karom erősen átfogott
S a szenvedély, mint láva, elterűlve,
Arcod felett pirosan elfutott.

S miként a tenger kél, erős karával,
Ha szélvész átkarolta árjait,
S a sziklafalra csap hullámzatával,
S fehér tajtékkal önti partjait:

Ekképp emelkedik melled dagadva,
Szélvész-hatalmú érzeményivel,
Míg végre könnyű leplén áthaladva,
Mint hab kiárad a fehér kebel.
S Vezúv ha áll lángoknak bíborában;
Ha tenger kél, mert szélvész fölveré;
Bár térdre húll a nép bámúlatában,
Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:
Így nézek én reád, ha szenvedélyek
Átdúlják lelkedet: ha veszni kell,
Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,
Gyönyör között ha veszhet e kebel.

Sárosi Gyula

KRINOLIN-VERS

Mi a színe a magyarnak?
Most fekete-sárga szín.
Mi tetszik a magyar hölgynek?
Nem egyéb, mint krinolin.
A szél gyakran föl is hajtja
Tréfából a krinolint,
S ekkor megláthatni rajta
A fekete-sárga színt. –
S meddig uralkodik rajtunk
A fekete-sárga szín? –
Beharangoz ütő nélkül
Annak majd a krinolin.
Derék mennyecske volt Julis
Adott biz ő magától is
Elölről s hátulrol is...

Pap Endre

VÁNDORDALOK

A „Dévénynél” első versszaka

Kelet felé vagyon erdőkkel szép hazám,
A sors kívánta úgy, s nyugotra távozám,
A gyenge meghajolt.
Melyet megjártam én, oly hosszú volt az ut,
Megőszül a felleg, míg onnan erre jut,
Mely akkor barna volt.

Medgyes Lajos

VÁRÁS

Hogy várlak! hogy esengek!
Szívem miként dagad!
Mért nem jösz csillapítni
Öldöklő lángomat!?

Ütött a perc ... s te késel ...
Hol mulatsz hitszegő?...
Minden zörejre vágyam
Nagyobb-nagyobbra nő.

Lelkem feléd kiröpdes...
Nézek mindenfelé.
S nem látlak, nem talállak,
Sehol sem tűnsz elé.

Nem látom hajnalarcod
S amint sötét hajad
Utánad úsz a légben,
Mint rajzó gondolat.

Nem látom szép növésed,
Hasonlót, mint a fény,
Amely általlövellik
A lombok éjjelén.

Hol múlatsz?! merre késel?!
Eltölt a tett idő,
Oh, jöjj, s pótold ki kínom,
Te édes hitszegő!

Lauka Gusztáv

RITKASÁGOK

Vén udvarló, kit ki nem nevetnek,
Kritikus, kit az irók szeretnek,
Irnok, ki tollat nem metszett,
Rút ballerina, aki tetszett,
Ifju leány, ki nem volt hiu,
Szelid s jámbor suszterfiu,
Színész, ki csak egyszer nőszült,
Bérkocsis, ki soha meg nem bőszült,
Státusférfi, nem ohajtó keresztet,
Kártyás, ki szemet nem meresztett,
Kántor, ki részeg nem volt soha,
Csendes, békés s szerető mostoha,
Követ, ki bolondot nem beszélt,
Akademikus, ki sohasem henyélt,
Katona, ki sohasem csábitott,
Diák, ki sohasem ásított,
Szegény tímár, gazdag iró,
Megvesztegethetlen biró,
Zsidó, kamat nélkül kölcsönző,
Könyvárus, ki nem volt önző,
Finom portás vagy perceptor,
Piros és kövér korrektor,
Pincér, kinek nem volt nagy lába,
Szemérmetes és ájtatos bába,
Lassanjáró borbélylegény,
Rendíthetlen elvü szegény,
Tolvaj, aki soh’ sem futott,
Ujdondász, ki nem hazudott,
Asszony, ki hírt nem vitt tovább,
Érzékeny keblű porkoláb,
Tiszta festő vagy lakatos,
Ezüst huszas, ezüst hatos.

Hiador Jámbor Pál

ÚJ-PEST

Harsog a kürt, éljen Új-Pest!
Ifju szép külvárosunk,
Hol csengő pőröly tüzében
Kél a nap, mit álmodunk.
Aki számkivetve hervadt,
A testvér, megjött haza;
Hints virágot merre indult:
Egy lépést tett a haza.

Hogyha szárny nincs, jó a mankó;
Éljen a lovas vasut!
Amerika ily uton jár,
És mi messze – messze fut!
Mondd, ki vitte vajh előbbre
Ezt a gazdag századot?
Ő a földbe milliót vet,
Milliót vet mint magot.

Pest az agy, de karja Új-Pest,
Méh ma, holnap óriás;
Egyik a hajnalt hasítja,
Pénzt ver itt a kalapács.
Pest-Budától Palotáig,
Egy biró lesz ezután;
Holnap a Lánchíd helyett majd
Három híd fut a Dunán

Ó-Budáról cseng a pőröly,
Dal, mit a munkás dalol;
Mesterművet szült a hámor –
Azt jelenti e gomoly.
A nap, mely aranysugárt szór
A harmattal, mely ezüst,
Annyi áldást, hidd, nem áraszt.
Mennyit áraszt most a füst.

Minden egy szó: munka! munka!
Tudja ezt jól Albion,
Átfurván a tenger ágyát
Tegnap egy drótsodronyon.
Mindennap csodák születnek,
A világ uj arcot ölt.
Oh hon ébredj! annyi kincset,
Annyi kincset – rejt e föld!...

A szegénység szolgaság azt
Mondja egy nagy francia,
És amit mond, szentírás az,
Nála nincs nagyobb iga;
Gazdagodjunk meg barátim,
A szabadság megjövend.
Hogyha szárnyat bir a nemzet:
A jövendő a mienk! –

Samarjay Károly

TÚLVILÁGI KÉP

A túlvilág legfényesb térein
Éjfélkor ékes szellemek,
Dús fényben úszó asztalok körűl
Vigadni összegyültenek.

Egy asztalnál a költők
szellemi
Űlnek, Homer az elnökük;
Jobbján Shakspeare és balján Göthe űl,
S több hellen dalnok van velük.
Ott Schiller, Byron s Róma dalnoki,
Germán, frank s több brit lantosok,
Ott Kölcseynk, Hafiz és Ossian,
Mind oly dicsők! mind oly nagyok!

Az asztal véginél Anakreon,
Öblös nektárkehely körűl
Vitéz Mihályunkkal versenyt iszik,
S ivás közt arca földerül.
Szellemlépéssel jő Shakspeare felé
Miranda és Ophelia,
Petrarkának mi hajdan tiltva volt,
Szabad Laurát csókolnia.

Vörösmartynk számára Kölcsey
Üres széket tart oldalán,
Alá tekint a földre bús szeme,
S aggódva áll meg volt honán.

Ez asztalon a hajnal csillaga
Világít. A költők előtt
Nektárpoharak állnak, mennyei
Bájillatú virág között. –

Más asztalnál a hősek lelkei,
Achill, s a hellen szellemek,
Hős Zrínyi, Caesar és Napoleon,
Nagy Sándor mellé ültenek.

Achill Hektorral a kibékülés
Nektárkelyhét üríti ott,
Etele véres arca most szelíd,
Árpád is rég kinyúgodott.
A harmadik asztalnál Rafael
Az égi szűz felé tekint,
Kit ő a földön láta már, kivel
A mennyben összejött megint.

Mellette ült Corregio, Angelo,
Dicsőült festészszellemek,
Velök a szobrászisten Phidias
S a nagy Canova ültenek.

Beethoven, Haydn, Mozart s a zene
Még most is zengő szellemi
Lantot ragadnak és minden müvész,
Minden hős elkezd zengeni.

S a túlvilág dicsőült téreit
Magasztos ének rezgi át,
Egyíti vélök minden égi lény
És minden angyal bájszavát.

Eljő ekkor maga az alkotó,
A szellemek fölállanak;
S míg keggyel nyújt nekik istenkezet,
Örvend derék sajátinak.
Irodalmi vérbíró,
Irgalmatlan kis Tom Pucs,
Ki mindenre azt mondja, hogy:
Fuccs!

Jókai Mór

JAJ BE SZÉP EZ A PEST, ISTENEM BE SZÉP!

Jaj be szép ez a Pest, Istenem be szép,
Minden trottoiron szól német beszéd.
Akit elriasztott burkus tábora,
Ide menekült a futók nagy sora.
Három havi gázsit nyert beamterek,
Hosszú urlaubra ment kormánysereg,
Nagy cilinderek, mint nagy virágcserép,
Melybe a tököt lefelé ülteték.
Kiborotvált arcok, gyanus félpofák,
Divatba öltözött kifestett kofák,
Kiknek arca, szeme azt jelenti ki,
Hogy szörnyű terhükre vagyunk nekik itt;
Szép sárga batárok, inas és kocsis,
Anno einsból valók, a gabancsok is,
Fehér paróka, és csókaorr kalap,
Verpflegscommissär lesz aki ott halad,
Hát még a sok hadfi, kék és zöld kabát,
Aki Szászországból hozta el magát;
Lesz közöttük talán egy pár kasszeli,
Ki a Bundesarmét még most sem leli.
Boltkirakatokban kép és könyv helyett
Csatatéri mappák foglalnak helyet.
Mutogatja rajtuk egy pár bécsi úr,
Itt áll a porosz, és mink – a mappán túl.
A hordár kiáltja: „tessék estilap!”
„Legújabb csatahír!” – „Itt van még újabb!”
„Négy krajcár az ára! Ki vesz háborút?”
„Ma már nem jön Bécsből sem vas-, sem por-út.”
Gőzhajók érkeznek, ezer pasasir,
Olasz foglyok, kiknek kell „odább maschir”.
Énekelnek szépen, tapsol publikum,
Ingyen freybiléttel ott a partokon.
Kár hogy a szinháznál tart a „holtidény”,
Ott felléphetnének, s nem kén’ tantičme,
Másik gőzösön jön ezer menekült,
Bécsből többnyire; de ez nem énekel.

Hát a téres utcán ott mi közelít?
Önkénytes toborzó: de nagyon szelid;
Cigány húzza nékik, szól Rákóczy marsch,
Elől csatárláncban húsz cipészinas.
Oldalt, puska vállán, járul két drabant,
Táncolni azoknak ámde nem szabad.
Közepén, párjával száz beverbuvált,
Akiből talán majd ötven csak bevál.
Szép, szemenszedett nép; úgy öltözve tán,
Mintha preparálták volna már csatán.

Később ugyanazon úton bevonul,
Mikor már az esti homály leborul,
Egy más konvoj: tán száz terhes szekér,
Sebesült vitéz nép van mindenikén.
Sohaj kél előttük, köny hull kétfelől,
Mögöttük utat elhullt vércsepp jelől.
„Legyen irgalommal hozzájuk az ég!”
(Jó, hogy e két csapat nem találkozék.)

NYELVTANI GYAKORLATOK

Kezdő franciák és angolok, meg egyebek számára

Én mennék,
Te mennél,
Ő menne,

Mi mennénk,
Ti mennétek,
Ők mennének.

Én mennék, ha te mennél,
Te mennél, ha én is mennék,
Ő menne, ha mink is mennénk.
Mink mennénk, ha mind jönnétek,
Ti mennétek, ha mink mennénk,
Ők mennének, ha látnák, hogy mink megyünk.

Én mennék, ha pénzbe nem kerülne,
Te mennél, ha pénzed volna,
Ő menne, ha valami pénzt nyerhetne rajta.

Mink mennénk, ha egymásnak hinnénk,
Ti mennétek, ha nekem hinnétek,
Ők mennének, ha hinnék, hogy mi megyünk.

Én mennék, ha te elől mennél,
Te mennél, ha én mögötted mennék,
Ő menne, ha mi a hátunkon vinnők.

Mi mennénk, ha nekünk olyan messze nem volna.
Ti mennétek, ha nektek olyan közel nem volna.
Ők mennének, ha olyan jól le nem telepedtek volna.

Én mennék, te engem ott hagynál,
Te mennél, én téged ott hagynálak,
Ő menne, mind a ketten otthagynók.

Mink mennénk, ha menni akarnánk,
Ti mennétek, hát én azt nem bánnám,
Ők mennének, de ha nem mennek.

Zalár József

A KÖLTÉSZET

Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent ugy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.

Holdvilág az – csakhogy forró sugarakkal;
Sokat sötéten hagy, sokból alkot szebbet:
Itt omladékokat épit templomokká,
Amott bitófából formál szentkeresztet...

Szabó Endre

AZ AKADÉMIKUS
Megakadt a marha-család
Egy önfejű tinó-taggal,
Nem akart az semmit tenni,
Csak heverni éjjel-nappal.
Sem ekébe,
Sem szekérbe
A mi tinónk be nem állott,
Kijelentve,
Hogy a lelke
Gyűlöl minden rudat, jármot.
Sírt a tehén, fújt a bika,
Köpködött az ökör: „piha!”
De hiába,
A tinó nem állt igába.
Végezetre összebőgve
Röviden azt kérték tőle:
Mondja meg ő maga nyiltan
Mi szeretne mégis lenni?
Mert a nemes barom-család
Egy tagja sem lehet semmi,
’Sz ökör lesz már idestova,
Itt az idő, most vagy soha!
S instigálják
Hogy válasszon nyomba’ pályát.
Mire oszt’ a tinó-kamasz:
„Jól van, rám ne legyen panasz,
Im kivágom hát a rezet:
Tudós leszek”.
„Tu-dós?” – néz a bika kérdve,
A tinó meg henceg: „mért ne?
Ha a szamár
Esztétikát ordít ma már,
Ha a hízó lantot penget,
Jogtudományt ír a róka,
Ha csillagász a vakondok,
S drámát gyárt a stokfis, fóka,
Mért ne lennék
Én valami tudós szintén?
Avagy talán
Van őköztük különb mint én?”

Összenéz a marha-család,
S kénytelériek bevallani,
Hogy amit a tinó beszél,
Abban, uccse! van valami.
No hát jól van,
–  Igy gondolják mind az ólban, –
Legyen tudós hát belőle, –
S rá a család „éljent” bőge.

S dictum, factum: úgy is történt,
Bár nem ment a dolog önként,
Mert utána kellett járni,
Kérni, várni.

De rájöttek szerencsére
Sok jó összeköttetésre;
Tinónk nemde született az
Erdélyrészi szép vidéken,
S ez – tudjuk már hogyan? miért? –
Kapóra jött erre épen;
S rokona volt hegyrül-végrül
Szász Károly is a családnak,
Így hát ennek a nyakára
Szintén nem hiába jártak;
Beőthy Zsoltnak
Potyogtattak
Néhány meleg, puha – frázist,
S volt parola talán száz is;
De a legjobb fogás az volt,
Hogy Gyulai Pálhoz jártak,
Dicsérgették a verseit
És meghitták őt komának.
S tinónk beült hamarján a
Tudós akadémiába.

Bárd Miklós

1921. NOV. 4.

Kardom törött, a pajzsom szertemállott,
Ma leütik fejemről koronámat
És megaláznak.
Istenanyám!... nagy lenne bár vétkem,
A siralmak e zordon éjjelében
Állj szóba vélem.

Én Hungária a te büszke lányod,
Zord végezése ellen, én a vádlott,
Vitát nem állok.
Csak egyet Uram: odalökve vétlen,
Ne vess te engem latroknak kezében,
Láss halni szépen.

Diszits föl engem, veszni szánt leányod,
Tedd a fejemre fénylő koronámat,
Te százszor áldott.
Add pajzsomat, kezembe add a kardot,
Aztán takard el borus Isten-arcod,
Ne nézd a harcot.

1921

Gárdonyi Géza

AZ UTOLSÓ EMBER
[részlet]

A föld kihűlt rég. És én Afrikában
nagy jéghegyek közt élek egyedül.
Egész világ már csöndes temető.
Rá szemfedőül örök hó terül.
A jegesmedve is rég megfagyott,
csak én fűtök még, ameddig lehet.
Hómér Sekszpir, Petőfi, Rafael,
már mind hamu. Száz éve tüzelek.
Legutoljára mégis azt hagyom,
ami a nyárról s tavaszról beszél.
Mi szép volt! – írják, festik ők.
Igaz volt? Nem volt mindig tél?
A virág és fa, pillangó s madár
nem álomszülte bájos tarkaság?
Minő mennyország lehetett akkor
az őskorban e nagy fehér világ!
Mivolt a nap? e nagy koromgolyó,
amely pontként függ a világ felett.
Úgy olvasom, hogy tűz volt, lángoló.
Én már a füstjét sem érhettem meg.

ÁPRILIS VÉGÉN

[részlet]

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Szalay Fruzina

DÉLRE!

Suhog a szél!
Repül vele a sok sárga levél.
És mintha utána mennének a nyárnak,
Dél felé szállnak!

Kering, lebeg,
Indul az utolsó madársereg.
A hegytetőn állok, utánok nézve,
Mint mennek délre!

Szél! – szárnyadon
Vidd délfelé fáradt gondolatom!
Ah, lelkem is, tele végtelen vággyal,
Dél felé szárnyal!

Zempléni Árpád

ÉJI FUTÁS

És a vonat fut a puszta sötétben,
Zúgnak alattam a vaskerekek,
Elmenekűl a fasor a vak éjben,
Nyargal utána a partmeredek.
Én kivigyázok az ablakon, őrként,
Mért fut e vad riadalban a táj?
Nyugtalanít, ki elől iramodnak?
Űzi az ellen? az éj? a halál?
Harsog a gép, kürtője liheg, mögötte
Hosszu vonalban a füstje halad;
Pislog, özönlik a szikra közötte,
Jön, ragyog, elhal, a korma marad.
Szikra-e? tűzmag-e? ködbeli ember?
Raj szunyog égve repűlt-e belé?
Zúg a vonat, fut a puszta sötétben,
Fut a halálba, a végzet elé.
Nesztelen így fut a végtelen éjben
Csillagok ezre, fogózva napokba;
Láncra fűzött golyók hosszu füzérben
Buknak együtt ki a mélybe suhogva.
Távoli csillagerő, hatalom, kény,
Vonja magához a földsereget,
S rajtok az élet, erény, szerelem, bú,
Tudva, velök a halálba siet.

AZ ÓRÁS VÉGRENDELETE

Az idő pénz. Ha meghalok,
Örökül egy órát hagyok,
És időt hozzá eleget:
Fiacskám, – méregetheted.

Palágyi Lajos

KI A NEMZETKÖZI?

Magyar, ki honát megveti
És mindent, ami nemzeti,
Mindegyre szid, mindegyre mar:
Ó, az még nem nemzetközi,
Csak rossz magyar.

ÚJ TÖRTÉNETÍRÓK

Királyt, vezért, hőst újraértékelnek,
Gyalázva mind, kik előtt leborultunk.
Ha még sokáig írnak történelmet,
Lesz könyv a multról, haj, de nem lesz multunk.

MI A BAJ?

Sír szíved, hogy e honban
Sok elv van forgalomban.
Más a baj. Nincs rá mentség:
Sok itt az elvtelenség.

Vértesy Gyula

RÁKÓCZI TEMETÉSE

Míg éltél, csak pár ábrándos kurucból,
Nem egy országból állt a sereged –
Most hogy halott vagy, egész ország zúgja
A te szentséges, rebellis neved.

Míg éltél, csak pár ábrándos kurucból
Csak ebből állt a fejdelmi sereg –
Csak álmodozó koldus daliáknak
Vérétől áztak a csataterek.

Aztán elhagyta fejdelmét az ország –
Majtényi síkon császárpénz beszélt –
S az egypár piros csizma bús nyomára
Fehérlő hóval hamar szállt a tél.

Távol partjára csöndes Marmorának
Alig kísérte egy-két híve ki –
Olyan kevesen mertek vele élni
S ime, temetni mindenki meri!

Mert engedélyt kaptunk a temetésre –
Temetünk hát, ahogy csak mi tudunk.
Hisz’ pompes funebres ez a mi országunk,
Ha temethetünk, boldogok vagyunk!

Nincs már labanc; kuruc az egész ország
Kuruc beszédek zúgnak szerteszét –
S nagy büszkén kínálgatja a halottnak
Sok vitéz magyar vérét, életét!

Egész labancország izzó kuruc lett, –
Teremtő Isten, még Bécsnek megyünk!
De íme vége a nagy temetésnek
S levetjük szépen kurucjelmezünk.

Ignotus

Hangversenyen. Az Enrico Bossi 131. opusához

VÁLTOZATOK SZEMJÁTÉKRA

RECITATIVO

…Volt már találkozásom éjsötét
Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
Félig gyerek, de már egészen asszony,
Ahogy testének pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet. Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél paraszt nagykezü
Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette a leányt,
Kit én felfaltam szemmel, de aki
Reám nem nézett volna egy világért,
S mellettem ülve (iskolás leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
Mely mellett elmentünk és amit apja
Mind sorra néven nevezett neki.
Ám egyszer, mikor a jó férfiu
Az ablakon valamivel tovább
Talált kinézni, hogy megállapítsa,
Lesz-e idén bor: a leány hamar
Friss levelet csapott fel jegyzetében
És erre nagy betűkkel írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet,
És most se nézve rám. De nékem a
Szivem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialat
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s összejártam az
Okos, bámész és megzavart leánnyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket, beszélve néki
Félig olaszul, félig franciául,
Küzködve s mégis patakzatosan:
Világokról, amikről nem tudott,
Szépségekről, amiket még nem ismert,
Érzésekről, amikkel még talán
Kis életében nem találkozott.
Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg aludt
S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni,
Mikor szökünk le újra útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
Hát azt, hogy vajon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
Megsimogatnom kócos fejedet,
S kemény kezecskédet kezembe fognom.
Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja, leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan férfival,
Ahogy magával s amilyen maga,
Amily beszédű és gondolatú
És kézfogású és tekintetű –
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
Keze, ahogy megfogtam, s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád? kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
Aki rám vár, majd így is jó leszek!
Szólt s rám nézett, és leomlott ölembe,
És átkarolt és forró ajakát
Rátapasztotta gyanakvó szememre –
S én e csókban megláttam igazát
S igazamat és minden szerelemnek
Mindeneket lebíró igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
Ami valóság és amihez képest
Minden egyéb még álmabb s szomorú
Lidércnyomás...

Heltai Jenő

BUDAPESTI NÉPDAL

Budapesti szép asszonynak párja nincs,
Párja nincs,
Valahány van egytül-egyig, drága kincs,
Drága kincs.
Feje búbján tornyos-bornyos frizura,
Frizura,
Részletekre vásárolta az ura,
Az ura.

Empir-ruha, princessz-ruha, csipkeblúz,
Csipkeblúz.
Kis kalapja, nagy kalapja van vagy húsz
Van vagy húsz,
Kígyó-cipő, azsúr selyemharisnya,
Harisnya,
Odahaza meg üres a tarisznya,
Tarisznya.

Kávéházban elolvassa a lapot,
A lapot,
Így talál a randevúra alapot,
Alapot.
„Gentry asszony” álnév alatt levelez,
Levelez,
Az urát meg úgy hívják, hogy Abelesz,
Abelesz.

Este hatkor moziban ül az édes,
Az édes,
Szeme, szája, keze, lába beszédes,
Beszédes.
A sötétben jól esik a flörtölés,
Flörtölés,
Odahaza sorsa úgyis böjtölés,
Böjtölés.

Udvarlót tart, szeretőt tart rogyásig,
Rogyásig,
Megy az egyik, jön helyette a másik,
A másik,
A szivébe Jancsi, Pista, Elemér,
Elemér,
S még vagy három kényelmesen belefér,
Belefér.

Magát méltsás asszonyomnak hivatja,
Hivatja,
Mikor meghal, egész város siratja,
Siratja,
Kis angyalok mennyországba viszik őt,
Viszik őt,
Mint közismert, tisztességes úri nőt,
Úri nőt.

A MÁSIK

És szólt a nő:
„A hajam ében
És lágyabb, mint a lágy selyem.
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
„A másik elhagyott.”

És szólt a nő:
„Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Ó, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?

Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelid volt, mint a hold?”
S a férfi szólt:
„A másik csúnya volt.”

És szólt a nő:
„És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája.
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája? .
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
„A másikat szerettem!”

MOZI

Vászon. Homály. Rikoltó hirdetések.
Muzsika. Híradó. A film pereg.
Lóverseny. Autók. Pisze flapperek.
Gangster. Detektív. A lyoni érsek.

Newyorki árvaház, ezer gyerek.
Az angol flotta. Chaplin: bölcs csavargó.
Mélyhangú, álomszőke Greta Garbó.
Hold. Víz ezüstje. Hervadó berek.

Micky egér. És bűvös mese-szőnyeg.
Mely úttalan útján a levegőnek
Bagdad felé röpíti utasát.

Könny, Kacagás. Mint happy-end a Végzet
Egy centiméter igazi költészet
És háromezer méter butaság.