"Venus, fajtalan hús,

Elméknek bojtorjánja,

Bujaságnak oltványa,

Soknak nagy veszéllyel

Romlásának kormánya!"

(Rimay János: Venus, fajtalan hús)

"Teremts ismég bennem, teremtő Istenem,

tiszta szövet kegyessen,

Fúdd belém ismegént, hogy nagy szüvem szerént

lelkem igazt szeressen,

Éngem, romlott szegént, rossz érdemem szerént

haragod el ne vessen!"

(Balassi Bálint: Psalmus LI.)

De lássunk a Függelékből teljes K. A. F.-verseket is:

SIBI CANIT ET MUSIS

[Magának és a Múzsáknak énekel]

Fertelmes fejének undok veszettségét

Vétkesként hogy kérné Úr kegyelmességét

Vérfátyol fény függöny verdesett felettem

Tapsvihar fogadott már-már lármás tetszés

Hogy világra vágott ádáz császármetszés

Törékeny madárból emeltek ki engem

Akasztott zsiványként köldökömön lengtem

Akkorka ha voltam jöttem örök búra

Babitsot böngésztem Balassit Rimayt

Apám is fölnevelt nagy magyari téka

Így lettem Pallásnak fanyar ivadéka

Szívem forog Vénus lelkem Rák jegyében

Már nem leszek évdús mester másegyébben

Thália is tiport ha színlelni tellék

Tettem mintha lennék sors kezében kellék

Maszkák bódítottak versek fölvett álcák

Vágyak, kénye-kedve tört felettem pálcát

Szemmel vertek álmok vesszővel cselédek

Nyelvek édes horgán voltam vak csalétek

Menny eresze alá fölaggatott málé

Nem anyámé lettem hanem a halálé

Béesett két szemem mint az írott képnek

Kóborgó nyomomba más remények lépnek

Azért függök Isten átkán segedelmén

Fordulna már felém ha megérdemelném

LATRIKÁNUS TÁNCZ-SZÓ

Ne kurválkodj az ablakba!

Szép sólymocskám, tombolj, taposs:

Jártassad már, nem megy babra!

Mellyes leszel, sose lapos:

Borral itat majd a csapos,

Virágom...

Lábod között nincsen zabla!

Szép sólymocskám, tombolj, taposs:

Sarut kötök a talpadra...

Kapd el, gyöngyöm, itt a kapocs:

Csapból itat majd a csapos,

Csuhajja!

FELVIDÉKI VAGABUNDUS RIGMUSA

Amikoron éltem ékös Posonban,

Mulatozván kortsomák közt osontam,

Mordálkodtam nímötökbe kést mártva -

Megugrottam onnét rögvest Késmárkba.

Nagyszombatban elkölt szikra szerencsém,

Nem fogadott bé se Nyitra, se Trencsény,

De vitézül megvendégelt Sztregova -

Nem is szöktem latorkodni sehova...

Dús sem valék, sem fosztásnak vak bölcse:

Nám' elértem kínban Zólyomot, Kassát -

Ott farokat sok sólymotskák mozgassák.

Rimaszombat, Érsekújvár, Galántha:

Rútul jártam, gonosz rabló palánta!

Mán azt hittem, hóhérkötél horzsolna,

Hanem késő menedékem volt Zsolna...

Árvavára, Isten véled, Oravám,

Vén Beszterczém, hol a csókért bor a vám:

Ebül elbánt vélem Gömör, Szepesség,

Rajtok többé nagy tisztesség ne essék!

Fövegemet furkósbottal verték le,

Hogy lakoztam szabad Székölvásárban,

Holott alku után végül más ár van.

Ezer hatszáz és kilenczvenháromban

Szerzettem ezt jó szerelmi járomban,

Voltomat hogy versben öszverendelém

Az Bálint báró nótájára

Kedved légyen selyem,

Másként bolond fejem

Magát bánatra adja:

Hadd fúrjam öledbe

Orczám, árnyas hajadba.

Gyötrődésem ne féljed!

Mint színjátszó éveg,

Enyésznek az évek,

De szétragyog személyed:

Miként vágy a testbe,

Nappalba nagy estve,

Lelkünk egymásba mélyed.

AZ BALASSA NÓTÁJÁRA

Elbolondult fejem,

Két bujdokló szemem

Júlia személye

Elmém fényes éje,

Lelkem búját porlatja.

Nélküle elvadult

Vagyok én, azki dúlt

Életit kárban adja.

Mikoron szerettem,

Nyár végin szerzettem

Ezt az nyéki hegyecskén,

Hogy az tág szilvásban

S az telljes világban

Valánk bóldog kettecskén.

Bolygott pennám bolyha,

Júliám, szép begyeském!

MANTOVAI MADRIGÁLOK

I.

Daloltam déli lomb alatt - szállt,

Lepergett rám a lenge birs is...

Ergasto pásztor ott szaladgált

Borjak nyomában, s korholt: "Ejnye, Thyrsis,

Míly meglepő, hogy feszt danolni bírsz! Friss

Vagy, habár alkotni fárasztó,

Hisz nem csak gajdolsz - néha, nemde, írsz is?

Agyat sorvasztó

Munka - nemde, Thyrsis?"

Rávágtam erre: "Kerge Ergasto!

Bús birka-voltod kedv-lehervasztó!"

II.

Bizony, tilos berekben

Feküdtem én leginkább!

Mászkáltak is rám mindenféle nymphák,

S míg berregett rekedten

A nyáladzó nyáj - fútták a furulám...

Vénuszra! Egyszer arra gurul ám

Egy vén, kéjsóvár, kerge berbécs,

S rögtön szömét mereszti, miként kövér kesergés!

Rádörgék: "Gyapjas! Magad ne guvaszd!

Máris fütytyentem a kuvaszt!"

III.

Dudó drüász vagy, drága Candida!

Idylli dundi - van didid!

Megmarkolom, s búg már a kan-duda!

Be jó, be szép is beléfúni!...

Belélehelni, így né, úgy ni...

Míg dús bozótból sandit itt

Csalóka vágyak vak kalóza,

Ámor, ki érted is kész lángra gyúlni...

Ám rápirítok: "Hess, szárnyas kakócza!

Ne kandikáljad egyre Candidát! Kuss!...

Mert Candidában én leszek magiszter meg

kandidátus!"

IV.

Soha bíboros, sem érsek

Sose lészek én, se püspök,

Aki nyáját megcsalatja:

Trala-lalla-lalla-la!

Szerelemhez kell csak értsek,

Csak a csók szent böjti früstök,

Trala-lalla-lalla-la!

Ropogós püspökfalatka,

Pirulgass vágyra gyúltan:

Pásztorbotomra szúrtan!

Trala-lalla-lalla-la!

V.

Minap Clorinda kérde,

Netán a bandzsa Phoebe?

Ki csontos, mint a térde,

S mi több: még trampli pór is!

Eldöntöttem... Clorindát!

VI.

Hol a tüskés tamarit nyit,

Hevertünk épp mi ketten,

S dögönyözvén Amarillit

Tanítottam: "Ne kesergélj marhaságon!

Ma szeretni hamar illik,

VII.

Kegyetlenség a szívben

Rejtezve forr, mint csók mélyén a méreg -

Serczegve sírt a megsebzett fakéreg,

Hogy szép neved vad ívben

Véstem belé, Chloé!

Ó, elalélt aloé,

Ki lelkem éjén titkosan virágzol,

Míg véremet mókás halál czibálja!

Ártatlanságom tiszta grácziája!

*

Egy ilyen fajtalan húsú velencei örömlányról Bethlen Miklós is megemlékezik önéletírásában. Szolgája, Istvándi István ifjú nemesúr Luciettához járt, s egyszer a kurtizán "meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, előkapja a párna alól az olvasóját, s odaszól "a hasán munkálkodó" meglepett Istvándinak: "Láss ahhoz te, én ehhez" - és hagyta magát szeretni tovább ima közben is. Istvándi, a dölyfös magyar úr, persze nem fizetett. Hanem a Velencéből való kihajózáskor ott várta az őrség a magyar gályát, s Bethlennek kellett állnia a cechet a "kurvás" Istvándiért. A maga igazában biztos, szépen felöltözött Lucietta is végignézte a másképpen nem végződhető jelenetet. Miközben Bethlenék megszégyenülve elkotródtak, Lucietta "távol fátyolboríték alatt, egy ház szegletinek veté hátát". - Íme a csipke: a fátyolboríték.

A kurtizánok és csipkék Velence attribútumai.

A "csipkébül tekert gúzs" más képzetet is kelthet. Hadd mondjam el, milyen felzaklató pillanatban merült fel bennem ez a Rimay-concetto, és hogy a hatalmába kerítő élmény miként sokszorozta meg a csipkével összekapcsolható képzettársításokat. Amikor 1982 november elején Velencében bolyongva a kis terekre leszálló esti szürkületből hirtelen elém lobbant a Palazzo Contarini erkélyes tornyának felszökő fehér csipkés lépcsősora, Rimay versével értelmeztem a látványt. A lépcsőtorony, a Scala del Bovolo mint "csipkébűl tekert" tünemény kanyargott felfelé, a néma csodálat gúzsába kötve a rátekintőt:

Pogány Frigyes Velence című könyvét idézem: "A Campo Manintól délre, annak közvetlen közelében a Pallazzo Contarini del Bovolo kerti homlokzata meglepetést tartogat számunkra. A XV. század közepéről származó, majd 1500 körül részben átalakított palotához - az udvar felől - Giovanni Candi lépcsőtornyot épített. A korai reneszánsz formálású árkádos csigalépcsőhöz minden emeleten rendkívül könnyed hatású, hasonló típusú loggia csatlakozik. A lépcső elrendezése [...] Velencében mégis szokatlan, különösen ilyen magassággal kialakítva. Ennek ellenére a könnyed, levegős, árkádos architektúra, s nem kevésbé a fehér márvány és vörös tégla élénk színkontrasztja helyivé, velenceivé avatja az alkotást."

Rimay költői sűrítése, a "csipkébűl tekert" képzet éppoly pontosan fejezi ki a látványt és a velencei hangulatot, mint az építészet esztétája. A "csipke", a "csipkébűl tekert" nekem a fehér csipkedíszes velencei árkádos lépcsőtornyot, a velencei palotákat is jelenti. (Lásd mindezt összefüggőbben Rimay nógrádi szülőföldjének megújult irodalmi folyóiratában: Rimay rímcsipkéi, Palócföld, 2001/10.)