Suhai Pál

SZERB ANTAL-EMLÉKBESZÉD

Most, amikor azért gyűltünk egybe, hogy Szerb Antal 100. születésnapján megemlékezzünk iskolánk egykori tanárának, hajdani kollégánknak irodalomtörténeti jelentőségű cselekedetéről, az Irodalomtudományi Társaság megalapításáról, gondolkozzunk el ennek a kivételes embernek: tanárnak, tudósnak, írónak az életén, különleges teljesítménye titkán!

Nem könnyű egybelátnunk ezt az ezer részlet mögé bújó, egyszerre könnyed és súlyos, derűs és tragikus, öntörvényű és mégis sorsszerűen meghatározott jelenséget, aki magát Szerb Antalnak nevezte, s jelenlétével megtisztelte iskolánkat. Ma is itt van közöttünk, s nemcsak az ünnep perceiben. Holtában is elevenebb sok úgynevezett élőnél: rég elhagyott bennünket, és mégis bármikor elérhető, csak ki kell nyújtanunk a kezünket érte, könyveiért.

Mi volt a titka ennek a fázós kis embernek, a halk, mosolygó, lebegő járású tanárnak, aki a rá jellemző öniróniával magát a legkisebb képű írónak nevezte, s úgy játszotta a neofrivolt, hogy közben nemzedéke legsúlyosabb, legnagyobb szabású könyveit tette le az asztalra? Szinte komikus, hogy éppen vele, nagy irodalomtörténetek szerzőjével sokáig alig boldogult az irodalomtörténet. És mi értjük-e Szerb Antalt, A harmadik torony íróját, az amerikanizált, bedekkeres tolongásból kiváló filozoptert, aki tovább ment társainál, a harmadik toronyig, ahol végre meglelhette a számára szükséges kilátópontot, a látványt, saját konokul védett magányát?

Az ilyen embert nem nehéz különcnek, álmodozónak, irodalmárnak bélyegezni az úgynevezett realitás vagy egyszerűen az éppen divatos ilyen-olyan eszmék nevében, kinek-kinek vérmérséklete, ízlése szerint. Pedig ez az “élettől elrugaszkodott”, “esztéta-lelkű” ember igazi közösségi lény volt, aki – ma már a szót is alig értjük – a társasság szellemével dialogizált, diákkorában cserkészként, ifjúkorában iskolareformáló utópistaként. Gyakorló tanárként, a felnőtt teljes felelősségével is ezt hirdette: az összetartozás kikerülhetetlen jelentőségét az ember életében.

1937. október 6-i ünnepi megemlékezésében, talán éppen itt, a nemzet vértanúinak emlékét ébresztve az élet nagy kérdéseiről beszélt. Ezek a szavak ma már nemcsak Damjanichék sorsát világítják meg. A megidézettek sorába azóta Szerb Antal is belépett. Egykori emlékbeszéde így lehet számunkra már vallomás, ars poetica, summája törekvéseinek. Matematikai logikájú elemzése “a gyászünnep mélyén” rejlő öröm paradoxonát, a mártírok nagy titkát vallatta, a mártírokét, akiknek “halála élni tanít”. Szerb Antal tudta és hangoztatta, nem árt megismételni, hogy “az áldozat a legfőbb erkölcsi realitás”. Csak ennek gesztusában, a másik javára történő lemondásban mutatkozhat meg a szeretet, az életnél is nagyobb “fő-fő úr”.

Ekkor még úgy gondolta, hogy “bús kor bús gyermekeként” hallgatóságával együtt megelégedhet a hétköznapok által előírt kis áldozatokkal. A hősök “tétlen csodálata” helyett ezt, a munkában testet öltő szeretetet ajánlotta tanítványainak is. “Tiszteljük a munkát, (…) aki dolgozik, az szereti hazáját – minden egyéb pedig üres és hívságos szóbeszéd.” Ma is, számunkra is megszívlelendő szavak ezek. Szerb Antal szavai. De nemcsak szavai. A tettei, az élete, a művei ugyanerről beszélnek. Mint valami finom szerkezet, zajtalanul ez a fölismerés működött minden cselekedetében. Ez dolgoztatta agyát reggeltől estig, de gyakran még éjszaka is, egy életen át. Ennek a titoknak a derűje fénylett mosolyként az arcán, a csordaszellemmel szemben ennek védelmében erősítette különállását. A harmadik torony tövében magára öltött magánya egy különös, szemüveges humanista teknős-páncélzata volt: készség a kultúra, a szellem, a szellemi függetlenség önvédelmére.

Akkor még úgy látszott, be is érheti ennyivel: egy nem éppen heroikus korszak mindennapi erőfeszítésével – és nem mindennapi tudósi-szépírói teljesítményével. Akkor még nem gondolhatta komolyan, amit tíz évvel korábban egyik groteszk írásában vizionált, hogy a szörnyeteg közeledése hamarosan valóság lesz, s az emberiségre szabadított politikai alvilág elkezdi “kiirtani a kultúrát, az emberi hitet, és magát az embert is”. Ekkor még számára is elképzelhetetlen volt, hogy modern, XX. századi Orpheuszként a pusztulás nagy leckéjét kell majd tanulnia. Így, alvilági tárnákban botladozva, szörnyű megpróbáltatások árán jutott el a végső fölismerésig: a barátaiért hozott áldozat vállalásáig. Ekkor már nem tétovázott: életet, szabadulást, mindent feledve a legnagyobbat célozta meg, a mártírium dicsőségét.

Szerb Antalt a balfi munkatábor keretlegényei verték agyon. De végzetét, mint akármelyik művét, maga alkotta meg. Könyveiben, a szeretet alkotásaiban itt él közöttünk ma is. Barátaim! Tanuljuk meg olvasni őt! Tétlen csodálat helyett szegődjünk nyomába képességeink szerint, remélve, hogy a mi korunk már valóban beéri a mindennapok kis áldozataival, és számunkra elég lesz majd csupán az igyekezet, hogy diákokból vagy kései kollégáiból tanítványai lehessünk.

Ezen gondolatok jegyében az Irodalomtudományi Társaság emléktábláját leleplezem.