Monostori Imre

Németh László hatvanas évekbeli esszéi a magyar irodalomról

(Mit értek az irodalom modernségén? 1962)

Püski Sándor a maga valóságában is legendás könyvkiadó elmúlt már nyolcvanéves, amikor hozzáfogott Németh László esszéinek, tanulmányainak másodszori kiadásához –, a negyvenes évek eleji első megjelenéshez persze hozzávéve az 1945 után keletkezett műveket is. 1992-ben jelent meg ennek az impozáns sorozatnak az első két kötete (A minőség forradalma és a Kisebbségben című hajdani tanulmánykötetek tartalmát és címét is követve); majd 1999-ben a második két kötet (ugyanilyen elgondolás szerint). Végül 2001-ben, a centenárium évében – Németh Ágnesnek, az író leányának szerkesztésében – napvilágot látott A felelősség szorításában című újabb három kötet, melyek (néhány kivétellel) az 1945 és 1975 között (az író halálának éve ez utóbbi) született esszéket, tanulmányokat tartalmazzák. (Az említett kivételek közül a “hipertónia”-írások külön kötetet kapnak – kaptak – 2001 könyvhetén.)

A felelősség szorításában (I–III. kötet) tematikus és kronologikus összeállítás; azaz a rokon tartalmú esszék kerültek érintkezésbe egy-egy fejezetbe, ezeken belül pedig a megírás dátuma a mérvadó rendező elv. Összesen tíz fejezetet tartalmaz e három kötet, melynek – mint használandó könyvnek – komoly értéke a névmutató (Kovács Zoltán munkája). Ennek bevezetőjéből idézünk. “A névmutatóból érzékelhető, hogy az író vezércsillagai a korábbi – 1945 előtti – korszakhoz hasonlóan a nagy görög szellemek; a későbbi korokból Dante és Shakespeare, majd Descartes után a felvilágosodás; a 18. század gondolkodói, művész alkotói. A 19. századból kiemelkedően Tolsztoj és Dosztojevszkij művei ragadták meg. Világképének további alakításában a 20. században Ortega és Proust gyakorolták a legnagyobb hatást. A magyarok közül a zsoltárok és a Biblia nyelvén szóló régiek után Berzsenyi és Csokonai, majd Ady, Móricz, Illyés, Kosztolányi és Szabó Lőrinc álltak közel hozzá. Az irodalmi alkotók mellett Bolyai, Széchenyi, Bartók és Kodály a példaképei.”

A hagyományos és szokványos recenzió helyett célravezetőbb talán, ha az említett tíz fejezet külön-különi bemutatása helyett inkább csak egyet (esetleg kettőt) ragadunk ki; ezt viszont elmélyültebben vizsgáljuk meg, s a maga összefüggéseiben rekonstruáljuk a témakört. Annál is inkább, mivel ez az egy tematika az esszéíró Németh László életművének az egyik legfontosabb, talán leggyakrabban elő-előtörő motívumvilágát foglalja magában: a “nemzet-ragasztó” szerepű, érvényű és értékű magyar irodalom belső jellegzetességeit, történelmi szerepét és – hangsúlyosan – mindennek világirodalmi összefüggéseit, kapcsolódási lehetőségeit (illetve ennek nehézségeit) taglalja.

1.

A magyar irodalom sorsa, élete, szerepe és jövője mint éltetően fontos probléma nagy hullámokban tűnik föl – többször is – Németh László esszéírói pályáján a húszas évek második felétől, a harmincas éveken át az 1945 utáni éles cezúra idején is, majd az ötvenes évek közepén, végül a hatvanas években.

Abból indul ki (egy másik írásában), hogy a dicső, a nagy, az európai mértékű és jelentőségű magyar középkornak nem volt összefüggőn egybeálló irodalma. Irodalmi emlékei, jelenségei voltak, egy-egy jeles alkotója is; ámde európai értelemben vett irodalma nem született. “A magyar irodalom ott kezdődik – írja – ahol a magyar pusztulás.” A jelentős korszakok a magyar irodalomban akkor teremtődtek, midőn “a remény vetését” elverte a jég: “az előtapogató élni akarás” lassan mégis kitermelte a reményt. Fel is sorolja ezeket a történelmi periódusokat: “Csokonai, Berzsenyi, Katona, Kölcsey kora, a 49 utáni tíz esztendő, a 19 utáni idők. A magyar író mintha ilyenkor találkozott volna népe valódi, mondhatnám, kozmikus helyzetével, s abból nyert volna erőt, hogy egyre magasabb szinten folytassa küzdelmét.” S a magyar irodalomnak – folytatja a gondolatmenetet Németh – nemcsak a jellegét, hanem a rangját is ez “az »agónia« adja meg.” Ez a némiképpen a zsidó próféták könyveit idéző mentalitás (vö. pl. Ady vonzódását e költőszerephez) nemcsak megkülönbözteti a magyarság irodalmát a szomszéd népekéitől, de ez a “mondanivalója” is. A “nemzeti magány”-ban az Európa alatti kultúrát is fölfedezte, ugyanakkor “Európa géniuszából” próbált “orvosságot szűrni”. Még a modern magyar irodalomban is megmaradt valami “»tizenkilencedik századi« komolyság”, amelynek az a magyarázata, hogy legnagyobb íróink legtöbbször a “végveszély határán” dolgoztak (Agonizáló irodalom, 1966). A tragikus vonásokkal terhes magyar történelem századaiban “az irodalom őrizte az igazit, a virtuális Magyarországot, amely összefűzte s fölemelte őket” (Levél a szerkesztőhöz, 1964).

Németh László a magyar irodalom életének belső állapotát szintén történetileg világítja át (többször is): a “magyar műhely” meglétét keresi. Ám hiába. Nem találja. A még 1956 nyarán írott Magyar műhely című tanulmányában arról szól, hogy “a magyar irodalom inkább egyes tehetségek láva-ömlésében mutatta fel erejét s lehetőségeit, s nem nagy, korszerű feladatok megoldásában vívmányait. A magyar irodalom szinte sosem tudta magát igazán világra szóló feladatokig felküzdeni.” S rezignáltan teszi hozzá: “Nagy tehetségek, kis irodalom”. Magyar írónak egyszer sem sikerült az, ami Bartóknak – a zenében: a “keleti lélek” és a “nyugati módszer” szerves kapcsolatát megtalálni, illetve megteremteni.

Németh László azt vallja, hogy egy műnek, egy életműnek, ahhoz, hogy “univerzális” (vagyis világirodalmi) legyen, mindenekelőtt mélyen nemzetinek kell lennie. E tekintetben – írja – a magyar irodalom “a Nyugat és a Válasz nemzedékei alatt közeljutott ehhez a fokhoz (ha a nyelv nehézségei miatt ez még nem is derült ki eléggé […]”. Világirodalmi érvényt bármilyen “helyi” témának az írói szenvedély és a művészi erő ad. Ez az, ami “a kisszerűen helyit a nagyszerűen általános szintjére nyomhatja.” (Levél a szerkesztőhöz, 1964).

Másfelől: a világirodalom egy kicsit olyan, mint a tudomány: “igazán csak új felfedezésekkel, termékeny ellentmondásokkal lehet behatolni belé” (A magyar író helyzete, 1966). A 19. századi orosz irodalom például azért lehetett oly nagy – világirodalmi rangú –, mivel egy egész új világrészt, “az Európán túli emberiséget kapta zsákmányul.” S érdekes: Németh egy másik cikkében ugyancsak az új életet hozó nemzés metaforavilágából építkezik, midőn az írást mint művészeti tevékenységet jellemzi: “Az írás: defloreálás, új, fel nem mért helyzetek, kimondójukat váró lelki, társadalmi jelenségek irodalomba vonása” (A betetőző, 1966).

Németh László mesterkéltnek tartja (mindig is annak tartotta) a népi és az urbánus táborra tagolást. Ez nem volt más – hangoztatja már a harmincas évek közepén – mint a »kívánatos szétesése«.” Mert “a legnagyobbakban […] a kettő egy; azokban élt a Nyugat legragyogóbb képe, akik az Európa alatti talajba a legmélyebbre nyúltak, […], azok érezték a legjobban az elixír hiányát, akik népük magányából is a legtöbbet hordozták magukban” (Levél Olaszországba, 1965). Ez a felfogás – amely Babits Mihály szellemiségét tükrözi még a hatvanas években is – a legjellegzetesebb Németh László-i ideák egyike: magyarság és európaiság, magyar irodalom és világirodalom – éppen a minőségelv meghatározó jelenléte miatt – egymástól elválaszthatatlanok.

A hatvanas évek legelején Németh László még bízik a magyar irodalomban – az ő mércéjét tekintve – bekövetkezett negatív folyamatok és jelenségek orvosolhatóságában; egyáltalán: a magyarországi kulturális élet színvonalának emelhetőségében. Erről tanúskodik – mindenekelőtt – az akkori kulturális miniszterhelyetteshez, Aczél Györgyhöz írott, mintegy száz oldalas levele, tanulmánya, a Ha én miniszter lennék (1962).

A kulturális élet reformjáról, megreformálásáról szól ez a tanulmány, hangja bizakodó, sőt lelkes; még hisz abban, hogy a magyarság – miként ezt ő még az 1919. március 15-i iskolai ünnepségi beszédében megjósolta – beléphet az európai kultúra élmezőnyébe, és talán helyet is kaphat benne. Ennek lehetne az első – talán a legfontosabb – fázisa, feladata: megismertetni a világgal (az ő felsorolásában) Illyést, József Attilát, Kassákot, Babitsot, Szabó Lőrincet, Kosztolányit, Krúdyt, Tersánszkyt, Weöres Sándort, Szentkuthyt. “Azaz, ha mélységben nem is tudjuk felmérni, legföllebb gyanítani: hogy mi 20. századi irodalmunkban a világirodalmi érték; azt, hogy a világ figyelme ránk lessen, s ezt közösen megvizsgáljuk, föltétlen el lehetne érni; s bízom benne, hogy annyi, mint egy-egy skandináv irodalomból, a magyarból is kiállná a választóvizet.” Ebben az esetben – reménykedik tovább – a világirodalmi ismertség a pangó nemzeti irodalmat is serkentené (hiszen a világirodalom nem más, mint a nemzeti irodalmak legjavának az összessége). Németh “a világ legműveltebb” népének szeretné tudni a magyart, reménykedik benne, hogy Magyarországon elérhető »a szocialista 18. század«, annak a századnak a reinkarnációja, amelynek “viszonylagos szélcsöndjében […] szép egyenletes pallérozottság járt át Párizstól Pétervárig igen széles rétegeket […].”

2.

A “szocialista 18. század” álma azonban egyre foszlóbbá, egyre illékonyabbá válik Németh László szemében. Már A nemzet-ragasztó című előadása is (1966) valójában vészharangkongatás: eszmény és valóság – Németh számára – tragikusan ható ellentmondása. Hiába gondolta, nevezte a zenénél, a zenei anyanyelvnél is fontosabb kötőanyagnak a nemzeti irodalmat; azt kell látnia, hogy “a nemzet-ragasztó irodalom egyre nehezebb helyzetbe kerül”.

A hatvanas évek második felében (a megvalósult, a “létező” új magyar szocializmusból való végleges kiábrándulásával és a rendszert bíráló hangjának megerősödésével párhuzamosan) a herderi jóslaton egyre többet és egyre keserűbben töprengve, immáron a kortárs magyar irodalmat is szemlézi – a világirodalmi követelmények szemszögéből. Változatlan meggyőződéssel vallja – és ez a tény ad igazi feszültséget a szituációnak –, hogy az irodalom mindenkori állapota “nem a kultúra részkérdése, hanem sorskérdés; hogy esik-e fény a lábunk elé, a lelkünkkel legalább megyünk vagy botorkálunk-e, esetleg egészen sötétben maradunk” (Az igazi olvasó, 1968). Többször is vall arról – fájdalmasan –, hogy nem látja biztosítottnak az általa körvonalazott (idea-) magyar irodalom jövőjét. Nagy tehetségeink természetesen vannak (főleg a lírában: Weöres, Pilinszky, Nagy László, Juhász Ferenc), de mintha “a hőfok hiányozna, a reakciót siettető fújtató, amely az új irodalmat s a történeti szorongásoktól táplált érdeklődést egybelobbantaná. Pedig a régi múzsa, a Veszély, itt áll fölöttünk ma is.” Fizikai-statisztikai jelenségként: a nemzet fogyása, s “a szétszóródás, melyet Ady megjósolt, folytatódott, lelkiekben is” (Egy elbeszélésgyűjtemény elé, 1966).

Németh László kimondott diagnózisa súlyos. Úgy látja, hogy “a világnak alig van népe […], amely fölött a népi kötöttségek ennyire meglazultak volna.” Márpedig – miként évtizedeken át ezt is hangoztatta – a jelentős írót íróvá tevő “igazi individualizációhoz” szükség van “bizonyos fokú »fajtából kinövés«-re.” Miként az univerzálisnak a nemzeti a feltétele; akként az egyéniségnek a közösség (A betetőző, 1966).

A legnagyobb bajnak, veszedelemnek azt érzi, hogy az utána jövő nemzedék, amely az ötvenes években tűnt fel; igazából nem tudott kibontakozni, pontosabban és keményebben fogalmazva: nem tudott “történeti szerepébe beletalálni” (A világirodalom küszöbén, 1966). A fentiek ismeretében pontosan tudni lehet, mi is ez a “történeti szerep”. Németh László erősen hiányolja a “sorskérdés”-szerű és értékű kortársi magyar irodalmat. Azt a fajta magyar irodalmat, amely évszázadokon át volt képes a “nemzet-ragasztó”, a “lámpás” feladatot és funkciót teljesíteni.

Komoly fogyatkozásnak tartja továbbá a magyar kritika szinte teljes hiányát. Önmaga életművének és egyes műveinek kritikai visszhangját áttekintve arra a következtetésre jut, hogy a kritika a megszületett irodalmi művekkel majdhogy nem egyenrangú, egyenértékű műfajként csak nyomokban létezett (létezik) 1945 után. Az esztétikai szempontokat elnyomta-elnyomja az ideológiai, a politikai teher és a személyes ambíció. Holott egy mű “nemcsak abból áll, amit mond, abból is, amit gondolnak róla. Egyik a másikat serkenti, s a kettő együtt szabja meg helyüket” (A világirodalom küszöbén, 1966). Németh Lászlónak ez az állítása oly mértékben kézenfekvő, hogy még a modern recepcióesztétikák sem fogalmazták meg pontosabban – és főleg egyszerűbben ezt a jelenséget. A kritika válságát, hiányát amiatt is végzetesnek érzi, mivel továbbra is rendületlenül hisz abban, hogy “az a szer, mely irodalmunkban készült – a magas európai eszmék s az Európa alatti lélek szövetsége – a világnak is hiányzó orvossága” (Egy elbeszélésgyűjtemény elé, 1966).

Ezzel szemben még azt is látja, hogy a magyar olvasóközönség “degenerálódik”: ponyvaolvasóvá, illetőleg sznobbá válik. Ennek egyik súlyos tünete (és következménye), hogy minden “idegesíti; mintha csak egy belső elszakadtságban élne, mindaz, ami magyarságára emlékezteti”. Így lehet Tamásiból “provinciális”, Veres Péterből “mindenbe belekotyogó göregábori alakot csinálni. Lassan Móricz is esik” (A nemzet-ragasztó, 1966). Egy másik cikkében (Levél a nacionalizmusról, 1967) a magyarság gyengülő kohéziójáról, sőt szétesése meggyorsulásáról ír. Az anyaország gyengülő vonzáscentrum a szétszóródott magyarság szemében, miközben idebenn “a legesztelenebb, magunktól elidegenítő divatnak is gyorsan tábora nő, ami magyarságunkra emlékeztet – ha múlt az, ha szokás, ha irodalom: ellenszenvessé lesz.” Persze a világirodalom fogalma is eltorzult – veszi észre Németh László –: a nemzeti csúcsteljesítmények összessége mellett létezik a konzum-világirodalom is, amely voltaképpen egy klub, egy “parazita képződmény”, ahová bizonyos feltételekkel bármiféle íróember bejuthat. A természetes úton kivált valódi nagyságok helyét a “klub-nagyságok” kezdik elfoglalni. Nagy baj lenne – például –, ha egy Móricz Zsigmondot egy Molnár Ferenc szorítana ki (Munkáimról. Levél Veress Dánielhez, 1969).

*

Kell-e mondanunk, hogy Németh László három- három és fél évtizeddel ezelőtt fogant diagnózisa és jóslatai ma még ijesztőbben valóságosak, mint a hatvanas években voltak. A magyar irodalom a század (a múlt század) mélypontján van, a kritika nemkülönben. A nemzet öntudata leépülőben, a művészetek (benne az irodalom) marginalizálódása tényként írható le. A “lámpás”-ok ma már egészen máshol, máshonnan világítanak, nem öntudatra, önépülésre szolgálnak, serkentenek. A nemzetet nem lehetett “összeragasztani”; hiszen másféle érdekek és szempontok szerint tagolódott, szakadozott s szakadt széjjel. Nemzeti irodalom helyett rétegirodalmak (lettek) vannak. Léteznek művek (jó művek is) vannak események, de nem létezik irodalmi élet.

Németh László ideája a nemzet-ragasztó magyar irodalom megerősödéséről és világirodalmi rangjáról (mint oly sok más ideája) megmaradt utópiának. Tegyük hozzá azonban: szép, nemes, tartalmas és történelmileg továbbra is kívánatos utópiának.