BENGI LÁSZLÓ: “AZ ELBESZÉLÉS KIHÍVÁSA”

Az Irodalomismeret 1995. évi 4. számának hátsó borítóbelsőjén egy csoportkép: a IV. szigetvári Zrínyi-konferencia “törzskara” a turbéki Szulejmán-emléktábla előtt. A legszélen álló fehér nadrágos fiatalember, Bengi László, akkor I. éves bölcsészhallgató. Szigetváron Két Babits-szonett: “Régi magyar irodalom”, “Zrínyi Velencében” címmel tartott előadást; szövege megjelent az Irodalomismeret említett számában. Tehetsége nyilvánvaló volt, csak tért kellett neki nyitni. Már a középiskolában felfedezte Arató László. Azóta Bengi tanár úr is oklevelet szerzett, PhD-ösztöndíjas, elismert kritikus, irodalomtörténész. Nemrég jelent meg első könyve: Az elbeszélés kihívása (kiadta a Fiatal Írók Szövetsége, 2000). A kötet Mítosz, identitás, történetiség ciklusában Bengi László Bodor Ádám, Márton László, Térey János, Garaczi László, Darvasi László műveivel foglalkozik. A Kosztolányi-értelmezések pedig hat Kosztolányi-művet interpretálnak: Esti Kornél, Tizenharmadik fejezet; Alfa és Caligula; Egy asszony beszél; Házi dolgozat; Boldogság.

Az elbeszélés kihívását a könyv alábbi két részletével ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Kosztolányi Házi dolgozat című rövidtörténetének cselekménye, terjedelméből is következőleg, igen egyszerű. Tulajdonképpen csak egy nem túl jelentős, megszokott témájú, valószínűleg eredményét tekintve se lényeges házi feladat, házi dolgozat elkészítésének története. Talán még mindannyiunk emlékezetében élnek hasonló, sokszor valóban kellemetlen, gyötrődésünket felidéző emlékek, “melyeken már többé-kevésbé túl vagyunk”. S Kosztolányi ezt az élményt, ezt a jelentéktelennek tűnő emléket egy igen sokrétű problémarendszer hordozójává teszi. Ennek megtörténte a szövegformálás témában (írás az írásról) rejlő lehetőségeinek kihasználása révén lehetséges. A mű elbeszélés-struktúrája – főleg időszerkezete és nyelvi megformáltsága miatt – nem csupán egy szövegben lévő szöveg és az ehhez fűzött kommentárok kettősségével jellemezhető, hanem e két sík egymásra reflektál, a házi dolgozat műalkotássá, a rövidtörténet – tudatosítva szöveg voltát – dolgozattá válik. Ez pedig egy implicit, általános művészetfilozófiai értelmezés lehetőségét is megteremti. […]

A műalkotás problematikájának fölvetésén túl, a művészetfilozófiai értelmezhetőség mellett természetesen más, sokszor egyértelműbb értelmezési lehetőségek is kínálkoznak. Ez a sokrétűség – mindenekelőtt az édesapa és a hazugság szavak esetében – jórészt annak köszönhető, hogy a különböző stílus- és szövegrétegek kontextusában a fogalmak jelentésének más és más mozzanata hangsúlyos, s ezen hangsúlykülönbségek egymásra hatása igen összetett folyamatot eredményez.

Nyilvánvaló, hogy a rövidtörténet olvasása során nem tekinthetünk el az apa–fiú viszony értelmezésétől. A két ember közti kapcsolat harmonikus fölfogása a valóság leszűkítése, vagyis bizonyos szinten hazugság: mind az elbeszélő, mind Pali ambivalensen viszonyul apjához. Erre utal a tanuló gyötrődése, a kérdő- és felkiáltójelek együttes jelenléte a piszkozaton, valamint a formális válasz és a metakommunikációs gesztus ellentéte miatt az elmosolyodás is. Az itt említendő legfontosabb, ismétléssel kiemelt motívum az édesapa nevének áthúzása, ami – a szöveg szerint – mintegy megsemmisítését is jelenti e “szó-ember-fogalmazás”-nak. Árnyalt érzékeltetése ez annak a kifejezhetetlen, ellentmondásos kapcsolatnak, amely egyszerre tisztelet, szeretet és félelem, rettegés, elszakadás, menekülés iránti vágy.

A történet folyamán mind az elbeszélőnek, mind Palinak változik a dolgozathoz, a helyzethez való hozzáállása. A narrátor – rövid várakozás után – a vergődés kaján élvezetétől a szánalomig, a segítésig jut el. (Érdekes, hogy mindkét attitűdöt a múlt vallomásos feltárása motiválja, amire a gyermekkorhoz és az apához való viszony ambivalens volta ad lehetőséget.) A rövidtörténet ebben az értelemben az emberi empátia és együttérzés kialakulásáról szól, ennek fontosságát hangsúlyozza. Ugyanakkor a másik szereplő viselkedése is megváltozik: Pali a gyötrődéstől a “gépies” válaszig jut el. Ez a nevel(őd)és folyamatával hozható kapcsolatba, mikor valakiből “felnőtt” lesz, vagy legalábbis közelebb kerül a felnőttekre jellemző világszemlélethez. Pali kínlódását ugyanis az indokolja, hogy a gyermek gazdag, összetett élmény- és gondolatvilága kifejezhetetlen, nem kényszeríthető egy dolgozat világosan kötött (személytelen) formájába. Ezért a diáknak előre meghatározott szerepek elvárásaihoz kell igazodnia, tulajdonképpen sajátos álarcokat kell magára vennie, elvesztve azt a teljességet és igazságot (“valóságnak” való megfelelést), amely a gyermekkor idealizált képéhez kötődik. A nevel(őd)és tehát – miközben az élet kényszere – hazugság is; a gondolkodás megszűnése, közhelyessé és gépiessé válása felé mutat. […]

Lélektani példázatosság és esztétikai tapasztalat: “Boldogság”

[…] Az utazás leírása, a Boldogság középső kompozíciós egysége az előzmények ismertetésétől indítva mind mélyebbre süllyed (egyfajta pokoljárásként, a megtisztulás előzményeként), majd az egybeeső mély- és fordulóponttól kezdődően a kisváros leírásával fölfelé ível: a mozgásában is statikustól a statikusságában is mozgalmasig jut el. Természetes tehát, hogy az utazás és a város leírásának az összehasonlítása nyithat termékeny horizontot a szöveg értelmezéséhez; a két szövegrészt ellentétek igen kidolgozott rendszere állítja szembe és köti össze egymással.

Érdemes a legtágabban értett környezetnek, a tájak és a tárgyak jellemzőinek kontrasztjával kezdenünk. Ezen belül is igen fontos szerep jut a színeknek, a tónusoknak, a fényviszonyoknak: a sötét ősszel, a füstölgő mezőkkel, a fekete levegővel, a sárga országutakkal a “kisütött a nap”, a csillogó reggel, a fehér háztetők, az égő lámpák, a “villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre” helyeződik szembe, az éjjellel pedig a nappal. Mindez összekapcsolódik az időjárás jellegzetességeivel, a lucskos őszt, az ázó vonatot, az esőt és a szelet a hó(esés) ellenpontozza, a hőmérséklet vonatkozásában pedig a fázó utasok és az afrikai hőség szélsőségeit a meleg víz és a langyos étterem. Noha önmagában nem tekinthetnénk markáns ellentétnek, a vázolt összefüggésben a mező (egyhangúsága), illetve a hegy és völgy motívuma is szembeállítható egymással. Továbbá szót kell ejtenünk a hangokról, részint a tárgyak keltette vagy asszociálta zajokról – síró kocsi, zakatoló vonat s csengettyűző villamos –, részint az emberi hanghordozásról – ordítás és halk beszéd, no meg kacagás. Az ízlelés érzéke sem marad ki: míg az utazás során egy ecetfára figyelhetünk föl, addig a szálló éttermében Esti vajat és mézet kap, sőt lágytojást is eszik.

A tárgyi világ jellemzőinek köréből végezetül az ember formálta terek ürességét, elhagyatottságát emelhetjük ki – a vonat kongó folyosójára, a jórészt üres fülkékre (“[a vonat] fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy […] utas”, “magányos szakaszom”), az elhagyott pályaudvarokra utalva. Ezt nyomatékosítják az elbeszélő benyomásai is, melyek szerint a vonat “kedvetlenül várakozott”, illetve úgy festett, “mintha az egész szerelvényt elátkozták volna”. Ezzel szemben a kisváros vadregényes, a hóesés “vidám, gyermekkori”, a potom árú szoba erkélyes, az étterem falát pedig családi ingaóra díszíti. Vagyis a város az ember jelenléte nélkül is a hétköznapokon fölülemelkedő rendkívüliség benyomását kelti, ünnepi hangulatot áraszt: “fenyves koszorúzta hegyek”, “esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből”, “villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok”.

Az ellentétek az emberi tulajdonságok tekintetében sem kevésbé erőteljesek. A testi megjelenés, illetve az érzések és hangulatok szintjén egyfelől néhány fázó és sápadt utas, egy életunt kalauz, “valami vörös orrú ifjonc”, egy sovány asszony s egy gonosz arcú ellenőr kerül a szemünk elé, másrészről kacagó és hógolyózó gyerekeket, halk szavú, fehér hajú, bóbitás szobalányt láthatunk. Az előbbiek – miként a táj és az időjárás kulturális konnotációi – a betegséget, a gyermekkort követő hanyatlást és a halált idézik, amit megerősítenek az elbeszélő önmagára vonatkozó megjegyzései és megérzései. […] A rövidtörténetben tehát egy olyan ellentét bontakozik ki, amely a magánnyal, az ellenségességgel, a halállal a melegséget, a családias meghittséget, az ünnep örömteli áhítatát állítja szembe. […]