Tizenegy szórványszám került elém D. K. ajándékaként A Toll három évfolyamából (1929–1931). Szabolcsi Miklós tárgyilagosan jellemzi a lexikonokból kihullott Tollat és szerkesztőit: A Toll “első száma 1929. április 8-án jelent meg Kaczér Vilmos (a Japán kávéház »Kaczér bácsi«-ja), idős újságíró szerkesztésében, de Kaczér már az 5. számtól, tehát május 19-től Zsolt Bélát kérte föl főszerkesztőnek, és az elkövetkezendő években a lap hangját, irányát ő adta meg, munkatársait ő választotta.” A Toll – folytatja Szabolcsi – “füzet alakú, gyorsan reagáló, könnyedebben írt publicisztikai, kritikai, kisebb mértékben szépirodalmi orgánum volt. Élesen konzervativizmusellenes, liberalizmusát olykor gúnyos szkepticizmus is színezi. […] Irodalompolitikailag szinte természetesen Nyugat-ellenes, mint a fiatal írókat tömörítő lapok ekkor a jobb- és baloldalon egyaránt; […] A Nyugat nagy írói közül Kosztolányi és Karinthy adnak írást a lapba.” (“Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927–1930, 1992) Tucatnyi más írásával együtt A Tollban jelent meg József Attila szerencsétlen Babits-pamfletje (és Kosztolányié Adyról). Nagy Sz. Péter is idéz egy jellemzést A Tollról, Babitstól, aki a Nyugatban szólt bele az Ady-vitába. Babits “A Tollat bulvár hetilapnak, mérges, alattomos, szószátyár sziklának, Zsoltot zsurnaliszta költőnek, az Ady-revízió megindítóit hiénáknak, Zoilusoknak nevezte”. (Zsolt Béla, 1990.) Maga Zsolt úgy ítélt Kosztolányi Ady-cikkéről, hogy abban “szenzációt, reklámot látott”.

Ez így lehet igaz. Zsoltnak az Ady-kérdés ürügyén kiváló reklámhordozót sikerült találnia Kosztolányi személyében. És Kosztolányi valószínűleg tisztességes honoráriumot is kapott pamfletjéért, mert “Kaczér bácsi” lelkiismeretes honoráriumelőteremtő volt, amint ezt a lap akkori berlini színházi tudósítója, Soós Endre későbbi emlékezésében megerősíti. “Szent ember volt. Irodalmat reggelizett. Irodalmat ebédelt. Irodalmat vacsorázott.” De “pontosan és jól fizetett”. (Kaczér Vilmos és A Toll, Új Ember, 1967. augusztus 1.)

Ahogy eltelt az 1928. esztendő, épp akkorra fogytak el a kötet példányai? Én nem leltem rá adatot, hogy sajtó alatt lett volna belőle “a második kiadás”. József Attila géniusza mellé sajnálatosan későn társult a szélesebb körű közönségsiker és ismertség, noha maroknyi híve hitte, vallotta tehetségét hathatósan támogatta zsenijének kibontakozását. A főszerkesztő Zsolt Béla is közölt lapjában hasonló hangzatos hirdetést, és nem A Toll lehetett az egyedüli, ahol ilyen reklámhirdetésekkel csalogatták a publikumot:

Nem sok irodalmi nyomot hagyott maga után. Ez a kevés a mindentudó Gulyás–Vicziánból derül ki (XVI, 1995), jóllehet ebben az életrajzi lexikonban sem szerepel szerkesztői és felelős kiadói működése: “A múmia. Operett 3 fv. Szabados Béla zenéjével (Bem. M. Szính. 1904. IV. 9.) – A pincér. Írta Ivan Smeljov. Ford. Bp. (1930).”

A sikamlósat – ha jól kommentálom – Aranka kérdezi. A kacér* Kaczér bácsi (ha ő a “Botond”), akár Kosztolányinak is válaszolhatja, hogy “Nem úriasszony az, kérem”, és aztán reggelizi vagy ebédeli az irodalmat a Japánban: “Mit szól Zsolt Béla újabb fejlődéséhez?”

Batu kán pesti rokonai címmel tanulmányt írtam Vámbéry Árminról és baráti környezetéről, a magyarság etnogenezisét taglaló múlt század végi vitákról. A dokumentumkötet a pozsonyi Kalligramnál jelenik meg, József Attila-fejezetét a kecskeméti Forrás novemberi száma közölte. Ebből ragadok ki néhány bekezdést, mert máris van átírni-, hozzátennivalóm.

“Hogy József Áron és Pőcze Borbála miért adták fiuknak az Attila keresztnevet, csak találgathatjuk. Tény: a név ekkor még elég ritka volt, s különösen szokatlan a nagyvárosi munkásság közt; talán az apa magyarrá válásának akarata, talán az anya regényes-költői hajlama, talán valamelyik szomszéd vagy keresztszülő tanácsa adhatta a nevet, amelynek szokatlansága a költő egész gyermekkorán át annyi összeütközés forrása lett” – olvassuk Szabolcsi Miklósnál. (Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése, 1963.)

Annál is inkább jogos a találgatás, mert Attilának már kisebbik húga, Etel, Etelka “Attila” volt. Az Etel ugyanis nemcsak a Dugonics honfoglalási regényével népszerűvé lett Etelka változata. Összefügghet a germán Ethelével is. És az Ethela, Etele a középkorban Attila helyett is használatos: “Attila hun uralkodó nevének régi magyar fejleményű változata, mely a XIII. században magyar személynévvé is vált.” (Ladó János, Magyar utónévkönyv, 1971.) Ily módon lehet köze József Etelkának (Etának) is a hun Attilához, jóllehet a névnek erről a “hunos”-ságáról a család és az elkeresztelt aligha bírhatott névtani ismeretekkel. Megjegyzendő, hogy már az idősebb József Jolán is “ősmagyar” nevet viselt: a Jolán (a “Jóleán”-ból mint Jólánka) ugyancsak Dugonics-regénycím! Etelka története a második kötetben a Jólánkáéval folytatódik. A “regényes-költői hajlamú” Pőcze Borbála alighanem kunsági hagyományokkal magyarázhatóan adta a hun király nevét kisfiának, és leányait is a nemzeti kordivat szerint nevezte el. A Pőczék szabadszállási ősei “szilaj pásztorok lehettek” – következteti Szabolcsi –, a törökdúláskor a Dunántúlra kellett menekülniök, s három-négy nemzedék után onnan tértek vissza a Kiskunságba a XVIII. század közepén. “Szabadszállás a Kiskunság régi szálláshelye”; élnie kellett ott a Hymnusszal is kodifikált hun-kun hiedelmeknek. Úgy gondolom, valamiképp ezzel a kun-tudattal hozható kapcsolatba Pőcze Borbála nem is oly merész, inkább kézenfekvő gesztusa, ahogy fiának a Batu kán és Dzsingisz kán előtti legnagyobb ázsiai hódító nevét adatja a keresztségben. József Attila-életrajzában Jolán arra emlékezik, hogy édesanyjuk “szenvedélye az olvasás volt”, és úgy belemerült a “füzetes rémregényekbe”, hogy csak akkor riadt fel, ha József Áron dühében “már tányérokat, poharakat csapdosott a falhoz”. Tőle örökölték gyermekei “a betű szeretetét”. (József Attila élete, 1940.) Azt is Jolán jegyezte fel: “a szülés előtti napokban a költő betegeskedő édesanyja »látogatóinak ismételten elmesélte álmát: megjelent neki egy ősz öregember, aki elmondta, hogy fia születik. És a fiút nevezze Attilának, mert híres ember lesz belőle.«” (Idézi Tverdota György, Ihlet és eszmélet, 1987.) Pőcze Borbála tehát ismeri az Attila-mítoszt. Álomlátása is az Anonymus és Kálti Márk krónikája óta eleven Emese álma-történetnek lehet a falusi-külvárosi elágazása. Emese Attila leszármazottjának, Álmosnak a születését álmodja meg; az ő “öregembere” egy sas vagy sólyom, és azt jósolja: Emese “olyan fejedelmet fog szülni, ki a népét Scithiából kivezeti s tőle dicső királyok fognak származni”.

Emese álmával a századforduló táján már telítve volt a köztudat. Legnépszerűbb ábrázolása – amit illusztrációként is bemutatunk – az “Orlay Petrich Soma tervrajza után készült Marasztoni [Morostoni] József tollrajza”. A Családi Kör című lap úgynevezett “félévi műlapja” volt 1864-ben. Kánya Emília szerkesztette ezt a népszerű folyóiratot, és rendre tudósította olvasóit “Orlay történeti allegóriájának sajtóvisszhangjáról, bőven idézve a Pesti Napló, az Ország Tükre, a Magyar Sajtó, a Hon és az Üstökös elismerő kritikáit”. (Vö. Történelem – kép, szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin, 2000.) Innen “lecsúszott kulturjavak” lehetnek, amelyek Pőcze Borbálához közvetítik az Emese álmát. (Az ősanya álomlátását később Paczka Ferenc is megfestette, Orlay Petrich ikonográfiai szabványát véve át.)

Etel és Attila többször járt kunsági édesanyjuk és felmenői szülőhelyén. A Szabadszállásra vissza-visszalátogató unokák, Etel és Attila köré a kiskunsági “szigorú tájat” festi oda az ihletett monográfus. “A faluban pedig az őslakókat, a jellegzetes süvegükben keményen és elszántan, hallgatagon élő kiskunokat, a fekete népet, akik szigorú-kérlelhetetlen rend szerint élik életüket, szabják ki az emberek helyét.”

Ennek a kiskun ősvilágnak elesett, szegény megtestesülése “a törzsből” kiszorult, szinte elvadult, analfabéta “Dörmögő”: Pőcze nagyapa. József Attila A Toll 1929. október 27-én megjelent számában közölt versével emlékezik rá. A “markos bajszába” mormogó, dörmögő Pőcze apó egy 1928 őszén készült szabadszállási fényképen néz velünk farkasszemet. Eta és Attila között áll, barbár-mezítlábasan, összekulcsolt kézzel, fekete mellényesen, fekete ködmönösen; bozontos bajsza szinte szakáll, tar koponyáján égre meredő hajcsimbók-maradványok. Mint egy kivénhedt sámán, vagy énekes koldus. A körömcipős, fehér ruhás Etel komolyan néz, a zakós-pantallós, kihajtott ingnyakú Attila Dörmögő felé hajolva mosolyog. A három sötétre exponált arc fekete hajukkal, keleties arcvonásaikkal: akár etnográfiai fotó is lehetne.