Részletek az Udvardi-Album bevezetõjébõl és utószavából. A könyvet szerkesztette, tervezte és tipografizálta Szemenkár Máyás. Készült a Dürer Nyomda és Kiadó Kft., a Cofinec Hungary Rt. Leányvállalatában Gyulán. Megjelent 1999. december 27-ére.

Udvardi Erzsébet képei beszédesek: beszélnek a tiszta ragyogásról, ami lehetséges, s ami nek forrása nem mi vagyunk, hanem a rajtunk kívül és fölöttünk álló, a Teremtõ. Átsejlõ eze ken a képeken - a biblikus ihletettségûeken és a látszólag evilágiakon egyaránt - a hit az élet Forrásában. Harmonikus, színes és látomásos világ ez. Az embernek, a mélyben és sötétben botorkálónak szüksége van, egyre nagyobb szüksége van a tiszta mûvészetre, amely távol van a napi politikától, de mégis képes felmutatni a szépséget - azt a szépséget, amelynek köze van a valósághoz -, s ha köze van a valósághoz, akkor igaz is, tehát igazságról is beszél.

Minél többet nézem a Balatont, annál inkább látom: az õselem - a víz, a levegõ-ég hatalma fölötte áll minden napi politikának. A konkrét helyi színek képesek megjeleníteni azt, ami ál talános, ami fölötte van minden napi feszültségnek: Udvardi Erzsébet mûvészetében ez a na gyon is aktuális. Nem divatos festõ - képeit készíti, miként lelkiismerete parancsolja. S együtt él a tájjal, a mi Balatonunkkal - együtt él a természettel -, a mi világunkkal.

S ebben a világban képes fölmutatni - durvaságainkkal újra és újra dacolva -, hogy az em beri élet lehetséges. Sõt: csak úgy lehetséges, ha tudomásul vesszük, hogy részei vagyunk en nek a világnak - s ha ennek a világnak részei vagyunk, akkor egy teremtett világnak vagyunk mindnyájan részesei. Nem elszenvedõi, hanem olyan birtokosai, akik számára lehetõség - fel kínált lehetõség a harmónia, a boldogság. Az élet. (Korzenszky Richárd)

A házban, amelyben lakik, lemezekrõl nagyon gyakran szól Bach, Vivaldi, Mozart muzsi kája. A zene, a Balaton és a Badacsony a kerete ennek a mûhelynek - hogy el ne felejtsem a legfontosabbat, ami belül van, ami nélkül hiába volna csillogó tükre a tónak és gyönyörû hang ja a zenének: a tehetséget. Elfogadja a zenétõl, amennyi képekre tehetõ belõle, a Balatontól a színt, a mozgást és a mozdulatlanságot; a hegytõl a méltóságot, hogy aztán egész mást csinál jon mégis, követvén hajlamait, mert egyebet úgysem tehet.

Ennyire arany, ennyire ezüst volna a világ, ahogyan ezeken a képeken látható? Abban a pil lanatban, amikor nézem, ilyennek látom. S ezzel a kép betöltötte hivatását. A mûvész felmu tatja az általa látott világ ezüstjét-aranyát; tisztaságát, szépségét, bánatos örömeit: a múltat, szerelmet, a szenvedést, a derût. Mindez, legtöbbször, együtt, ott van a képek színeiben, idõt len alakjaiban, az akvarellek köveiben és nádaiban, a vizek fodrában.
Játék és álom tehát?
Most kivételesen ne kerüljük ki ezt a kérdést.

Feleljünk rá legjobb tudásunk szerint, tisztességes kalauzként, határozottan, mert még azt hihetné valaki, hogy vonzódunk a kételyekhez, ami igaz is.

Játék és álom ez a mûvészet, ám a mûvész olyan szuggesztíven, gyengéd, de hatásos erõ szakkal, s a nézõben olyan visszhangot keltve játszik és álmodik, hogy el kell tûnõdni afelett, nem a valóságot festi-e meg? (Tamás István, 1970)

Tamás István férje és társa lett Udvardi Erzsébetnek. 1974 májusában az esztergomi érseki palota magánkápolnájában Dr. Lékai László püspök, apostoli kormányzó - volt badacsonyto maji plébános - eskette õket.

Tamás István sosem engedte meg, hogy Udvardi Erzsébettel együtt szóljanak róla. A háttérben maradt, mint igazi hû társ, akinek az volt a fontos, hogy festõmûvész hitvese az õ látha tatlan védõszárnyai mellett tudjon alkotni. Szoros szeretet-kötelék fûzte össze ezt a két nagy szerû lelket. Együttélésük mindkettõjüknek csodálatos életszakasza lett és maradt.

A bölcsességgel visszafojtott fájdalom, a tragédia igen nehéz idõszakában is a festés a gyógyír, hogy továbbléphessen, miután Tamás István 1998-ban meghalt. Mély hite ad erõt a továbbéléshez, mert tudta és tudja, hogy sok még a feladata. Az a biztos tudat támaszul és erõ sítésül szolgál Udvardi Erzsébetnek, hogy éljen - emlékei között, saját világában, a nehéz úton. Az emlékezéshez hozzátartoznak felejthetetlen utazásaik: a Szentföldre, az Örök Város ba, Rómába, Lourdes-ba, amelyeket képekben, akvarellekben örökített meg.

Így él és dolgozik a maga köré épített mûtermében Badacsonytomajban Udvardi Erzsébet, második, vállalt hazájában, a Balaton mellett, mint megannyi kiváló elõdje: Mészöly Géza, Ligeti Antal, Egry József, Bernáth Aurél, Borsos Miklós, Pleidell János, Bartha László. Ez a táj adott ösztönzést sok nagyszerû írónknak és költõnknek, mint Déry Tibor, Németh László, Ily lyés Gyula, Keresztury Dezsõ és Tamás István, akik irodalmunkban a csodás vidék megköze lítésével, írásaikban történt felejthetetlen meglátásaikkal mindannyiunkat örököseikké tettek. Az õ írásaikból megismerhetõ véleményük a mûvésznõrõl is.

Udvardi Erzsébet pedig tovább álmodja, festi életét képeiben. Szeretetébõl, lelkébõl kivi rágzó ajándékként gazdagítja, formálja és alakítja a XX. századi egyetemes és magyar mûvé szetet. (Kratochwill Mimi)

Öt évvel ezelõtt még Kettejükkel találkozhattam ilyen ünnepi alkalomból.* Akkor Udvardi Erzsébet zalaegerszegi kiállítását nyitottam meg, majd Tamás István tûnõdéseinek könyvérõl beszéltem olvasóinak. Most az író emléktáblája elõtt kell tolmácsolnom a jelenlévõk tisztelgé sét. István már nem lehet közöttünk, de annyi minden emlékeztet rá ebben a szép torraji ház ban. Megõrzött dolgozószobája kedves tárgyaival és az íróasztalára ömlõ balatoni fényesség gel, könnyû kis írógépe az Udvardi Gyûjtemény állandó tárlatán s fölé függesztett portréja: a szelíd, ifjúkori arc, ahogy Erzsébet néhány tüneményes vonással megörökítette.

"Tamás István sosem engedte meg, hogy Udvardi Erzsébettel együtt szóljanak róla" - olva som a Szemimpex Kiadó Udvardi-albumának kísérõ tanulmányában. A szerény elhárítás 1988 óta fájdalmasan érvényét vesztette. "Szoros szeretet-kötelékük" - ahogy Kratochwill Mimi definiál - mától nyilvánosan és minden idõkre megmutatkozhat a két életmûvet párba állító Ál landó Gyûjtemény és Emlékház megnyitásával.

Errõl az egymást óvó és építõ szeretet-kötelékrõl szólva elõre kell bocsátanom, hogy azon az egerszegi kiállításon 1995. június 9-én ..Tündöklõ isteni akarat" címmel próbáltam értel mezni Udvardi Erzsébet mûvészetét. Zrinyi Miklós három szép szava ez a Szigeti veszedelem XV. énekének mennyország-leírásából. Az Úr így fordul a mennyei seregekhez és Gábriel ark angyalhoz: "Igy monda, de nem nyelvvel és nem szózattal, / Hanem tündöklõ isteni akarattal". Ennek az akaratnak a bizonyossága, a hite mozgatja - különleges tehetsége által - Udvardi Er zsébet géniuszát.

Akinek csak a retorikával, "a nyelvvel és szózattal" szólás a tiszte, ebben az akarat-kon textusban némi epikus készülettel el is beszélheti az Udvardi-képek születését. Én a Balaton vulkános öbleinek káprázata mellé párhuzamul rendeltem a Nápolyi-öböl panorámáját, és idébb toltam a másik hazai tájat és idõt. Mert ez már nem a mennyország jelenet Zrínyi epo szából, hanem a szigetvári kirohanásé, amikor 1566. szeptember 7-én hajnalban az elesõ ke resztény vitézek nagy lelkeit angyalok viszik sebes szárnyakkal a mennyek országába. Úgy képzelem - írom ebben a régi kiállítás-megnyitóban -, hogy a kirohanás hajnalán, Szent Luk ács, a festõk védõszentje közbenjárására, Isten trónusa mellõl nem Szigetvár, hanem Bada csony felé szállt el egy angyal. Kis virgonc, ügyes szárnyas gyermek volt, s manapság is többnyire ott szolgál, ott köröz ezüstös szárnycsapásaival Udvardi Erzsébet tornyos bada csonytomaji mûterme fölött.

Elõbb körberepüli a pannon Nápolyi-öblöt: Szigliget-Sorrento fölött húz eI, Badacsony-Ve zúv fölé emelkedik, aztán besuhog a torraji torony alá. Kipiheni a kellemes fáradalmakat a mûteremtemplom homorulatos falfizlkéinek egyikében, tollászkodik kicsit a freskófestõ-fal hoz felvivõ liftszerkezet korlátján, iszik egy vitamin-plusz tablettából pezsegtetett erõsítõ üdí tõt, majd odafordul Erzsébet asszonyhoz. Tekintetében kérdés: - Kezdhetjük? Erzsébet bólint: - Igen. És kiválasztja a szolgálatos spray-flakont a polci seregbõl. Az angyal gyöngéden, szót lanul ("nem nyelvvel és nem szózattal") megfogja és vezeti Erzsébet festõ kezét, és "a tündök lõ isteni akarat" a párás aranyfelhõket szétpermetezteti a tikkadt képmezõkön.

Ennek az Udvardi-képvilág szülte fantáziálásnak, amikor megjelent, mindjárt visszhangja támadt. Az Udvardi Erzsébet szülõhelyérõl, Bajáról 1956-ban messze vetõdött Kabdebó Tamás az Ír-tenger partja mellõl küldte el megtisztelõ véleményét. Erzsébet pedig hagyta, hogy tovább szolgálja a segítõ angyal, és még 1995-ben megfestette nekem oly kedves képét, a Zrínyi mennyországát (70x 100 cm). Fejem fölött függ könyvtárszobám falán, és arra a dús fává növekedett fügebokorra néz, amelynek vesszeit Illyés Gyuláék tihanyi kertjébõl hozta Pestre Keresztury Dezsõ; az õ ajándéka volt az a gyökeres fiatal hajtás, amit én Zuglóban elültettem. Udvardi Erzsébet így van otthon nálunk a Balatonnal együtt. A Zrínyi mennyországa "az, és mégsem az" (ahogy Arany János mondaná) a Szigeti veszedelem mennyország-freskójához ké pest (XV, 18-108):

Ül vala az Isten abban az székiben,
Az honnan világot nézi kegyelmesben,
Méltóság, Tisztesség nagy áll körületben,
Tronussa helyheztetve nagy örökségben. [...]

Cherubin, Seraphin seregek vigadnak,
Az szent bárány elõtt magokat alázzák,
És más seregek fejér ruhában járnak,
Báránnyal mindenütt ük is ottan vannak. [...]

Ugy lõn, mint akaró, és öszvegyülének
Az egész mennyei gyönyörû seregek,
Alázatossággal hajolnak Istennek,
Õ penig igy kezde beszélni nékiek:

"Halljátok, halljátok, ti forgandó egek,
Halljátok, híveim, égbéli seregek, [...]

Ahon szigetiek én értem harcolnak,
És az én hütömért már sok vért hullattak,
Pokolbéli lölkök ráfok agyarkodnak,
És igaz hütökbül kiverni kívánják.

Eredj te, Gábriel, mennyei sereggel,
Eredj Szigethez erõs fegyverön kézzel,
Ott találod õket, de onnan te ûzd el,
Ronts meg õket eggyütt nagy kevélységekkel.

Nézd osztón, hon vannak szigeti vitézek,
Ha testi köntösbül levetkõzik lölkök,
Az ti kezetökön elõmben fûjenek,
Itt rendelt helyekben örökkén legyenek."

Így monda, de nem nyelvvel és nem szózattal,
Hanem tündöklõ isteni akarattal;
Értik az angyalok, mert nagy boldogsággal
Eggyeznek az Isten nagy akaratjával.

Gábriel magával azért egy sereget
Elvíve gyors szárnyon, s jelül egy keresztet.
Fénlik vala az ég, merre röpülését
Tartja az szép sereg, s az õ sietését.

És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket. [...]

"Az, és mégsem az"? Igen, és így van jól. Udvardi Erzsébet nem illusztrál, hanem ami nyelwel és szózattal került Zrínyi szövegébe, azt a maga látomásává teszi. Fiatalos, inkább Krisztus-, mint Atyaisten-arcú istene képes sugallni azt az "akaratot", tekintetével is, nemcsak megemelt jobb kezével; a cherubin, seraphin seregek árnyékként ingó vonulásukkal vigadva alázzák magokat a szent bárány elõtt; Gábriel méltósággal röpül légiója élén Szigetvár felé. "Eredj te, Gábriel, mennyei sereggel, / Eredj Szigethez erõs fegyverön kézzel "- adja ki paran csát az Úr! De a festmény vörös palástos Gábrielje nem kardot markol, hanem aranykeresztet; az arkangyal keze a szent szimbólummal "erõs fegyverön".

Udvardi Erzsébet otthon van ebben a középkortól a barokkig számítható ikonográfiai ha gyományban. A Feszület elõtt térdeplõ Mindszenthy bíborost úgy festi meg ima közben, hogy Krisztus lehajol hozzá a keresztrõl, s koszorút nyújt feléje. Ezt a régi szabványt követte a köl tõ Zrínyi is (II, 64-66): "Háromszor láttatott Zrininek, feszület / Hogy hozzá lehajlott, felelvén ezeket: [...] / Martyromságot fogsz pogantul szenvedni"... Ennek az eposzbeli feszület jele netnek van is XVI. század végi ábrázolása.

Tamás István emléktáblája elõtt én arra a magyar íróra emlékezem, aki éppúgy a "tündöklõ isteni akarat" ege alatt futotta meg a maga pályáját, mint futja Udvardi Erzsébet, a magyar fes tõ. De István különös körülmények között tette: a napi politika bozótosában bujdokolva, rejt jelesen, katakomba-keresztényként küldve üzeneteit azoknak, akik fogékonyak voltak kultúrá jának és hitének tanúságtételeire. Nem a jól ismert Kádár-cikk publicisztikai bátorságára gon dolok, hanem arra, amit Senecáról vagy Marcus Aureliusról írt még a 70-es években. "A sza badság lebeg a szemem elõtt, ezért a jutalomért küzdök. Mi a szabadság, kérded? Hogy nem vagyok szolgája egyetlen dolognak, egyetlen szükségletnek, egyetlen véletlennek sem. Hogy méltányos harcra bírom a sorsot." Ez a Seneca-citátum Tamás István önvallomása. És önval lomás ez is: "Vigyázz, el ne császárosodj - írta a császár, valahol a Garam partján, távol a fõ várostól, a provincia szélén, éjszaka. Mindig éjszaka írt, pihegõ légiók között; a túlparton ger mán, kvád, jazig csapatok õrlámpái égtek, [...] mert a birodalom napjai már megszámláltat tak". Nappal a látszatbozótosban, éjjel az írótábla mellett, a Badacsony kihûlt vulkánja alatt, miközben "a birodalom napjai már megszámláltattak". És belekapaszkodva az emlékekbe, boldogan kiszolgáltatva a mûveltség és a hit determinációinak. Mennyi megszenvedett üzenet van például egyik kötetnyitó remek tárcájában: 1940, ordas idõk, a katolikus plébánián vesz nek leckéket édesanyjával együtt, "a szent ismeretek megszerzésénél praktikusabb, földibb, magyarországibb, sõt németországibb okok miatt" (Az esti hajó, 1979). Aztán egy váratlan képzettársítás ugyanitt felmeríti az Apostolok Cselekedetei egyik locusát: Fülöp apostol és "az etióp tiszt megtérésének történetét". Senecából is a Szent Pállal való találkozás legendája ér dekli Tamás Istvánt: "Noha ellentétesebb szellemeket aligha lehetne elképzelni, mint az égõ szemû, megszállott tarziszi apostol és a lemondó arisztokratikus római."

Tamás Istvánnak alteregója mind a sztoikus filozófus, mind az etióp tiszt, mind az apostol, mert maga is "arisztokratikus római", egyszersmind titkos vagy megtérõ keresztény volt. A novellás újságtárca, amit Tamás István egy Kosztolányi eleganciájával mûvelt, a mögöttes jelentésekkel elválasztotta, megkülönböztette még jobb zsurnaliszta kollégáitól is. Könnyû ezt konstatálni az 1990 utáni írások esetében, amikor "Magyarországon már minden kimondha tó". Én azonban példákat idéztem, és meg is toldom azokat Vatikáni levél címû írásával (1977): "Nemrég fejezõdött be egy középkori irgalmas rendi apáca szentté avatási pere. A nõ vérkének, aki in odore sanctitatis - szent hírében - halt meg 1397-ben, egyszer megjelent Jé zus. A Vatikánban úgy határoztak, hogy ezt a csodát, eltérõen más, hasonló jelenségektõl, most a távolralátás csodájaként értékelik s magyarázzák, s így lett Gorzini Klára a televízió vé dõszentje". Ezt 1977-ben akár iróniának is tekinthetnénk. Szent Bernadette-rõl írt drámája sze rint ( 1997) Tamás Istvánt ennél több érdekelhette Gorzini Szent Klára hagiográfiájában is, nevezetesen a csodatételõl való döntés pillanata, a lourdes-i Mária jelenés szentsége. Bertrand Sévére Laurence tabares-i püspök, amikor a Lourdes-i barlangban a parasztlány Bernadette-nek megjelenõ Mária-látomás elfogadtatása "mellett döntött, talán csak az az egyszerû gondolat fordult meg a fejében, hogy az ember egész életében várja a csodát. Mivé lennénk a hit nélkül, hogy életünkben bekövetkezik a csoda?" A csodák helyeit Együtt keresték fel: jártak a Szent Földön, az Örök Városban - és Lourdes-ban. Udvardi Erzsébet Szent Pálja korábbi (1970), de a Szent Bernadette látomása ( 1979), még inkább a Lourdes ( 1992) egyidejû Tamás István Bernadette-drámájának foganásával.

A Szent Bernadette-dráma genezisét tekintve nemcsak közös élményük, némiképp közös mûvük is. Amikor a Veszprém megyei Könyvtár, az Új Horizont folyóirat és az áldozatkész szponzorok segítségével kiküzdötték a füzetnyi könyv megjelenését, fedõlapját Udvardi Er zsébet tette rangossá festõi és tervezõi közremûködésével. A tipográfiája azonban sûrû, tömí tett, a papír vékony, a rektón áttûnnek a verzó betûi. És Tamás István három veszprémi kiadá sú könyve közül még a Bernadette-dráma a legtetszetõsebb (volt olyan is, aminek címlapjára helyesbítést kellett ragasztani). Az író ekkor volt képességei csúcsán, most már kikelhetett ka takombáiból, megírhatta vagy elkezdhette hosszú ideje fontolgatott mûveit, de melléksodorba került, az irodalmi élet és az irodalom élete nélküle történt, neve eltûnt a feltûnt fórumokról.

Tragikusan posztumusz könyve, a Macskák és kertek azonban méltó hozzá és szerzõtársá hoz, Udvardi Erzsébethez. Ez az igényes, exkluzív könyv mûtárgy-remeklés (Szemimpex Ki adó, Dürer Nyomda). Korzenszky Richárd elõszókalauza szerint a szóval és ecsettel munkál kodók a kegyelem adományával megragadhatták "a mindig tovatûnõt, amiben azonban mégis ott van az örök". Megragadhatták kegyelemmel (a tündöklõ isteni akarattal) a torraji-balatoni kisvilág egyetemes természeti csodáit: errõl beszélnek a kerti, tóparti tájenteriõrök, a tájba, környezetbe helyezett bájos Udvardi-macskaképek; megragadhatták a macskák antropomorf viselkedésformáival és jellemképeivel az emberi-szomszédsági alkat attribútumait. Nyissuk ki csak a Macskák és kertek képeket védõ, kemény táblák közé kötött szép kockaalbumát! A fél vállas Gusztáv Adolf, a sánta kandúr "viharos szerelmi életet élt", de ráunt a "tej, máj és zúza" komfortjára, elbujdosott, és halászott inkább, mint híres párizsi kollégája. Zsabi, a primadon namacska "nem bejött, hanem megjelent", s egyenrangúságában "nem föltekintett, hanem rá nézett" az emberekre. A plébánia vörös macskája sem ült, hanem "valósággal elnökölt" a ve randa egyik karosszékében, vagy peckesen sétálgatott a templomi padsorok között; felugrott az oltárra is; nosza, fedeles kosárban kellett elhagynia az Isten házát. Amerikát megjárt Cimet nevû vörös kartársa szintén fedeles kosár utasa volt, s amikor Európába visszajövetelekor a re pülõgép landolni kezdett, azonnal felébredt hétezer méteres álmából, és hozzáfogott a mosa kodáshoz két kis mancsával, hogy kellõképp ápolt legyen a leszállásnál. Meg is tapsolták az utasok, mint a pilótát szokás. Pindur macska pedig - mint egy profi politikus - a ravaszság és a színlelés mestere volt, és tudott meghalni méltósággal. Szöveg és kép egymást erõsítve raj zolják elénk kedves macskáinkat (nekünk is van). Tamás István nem egy helyt költõ ebben a macskás-kertes könyvben ("Megjöttek a tavaszi vizek, felöltözött a kert, habzó hullámokat so dort a szél a Balatonon"). Udvardi Erzsébet képei angyali könnyedséggel öltöztetik színekbe a kerteket, macskaportréi virtuóz pontossággal adják vissza a macskamozgás vagy a macska nyugalom szép íveit. Pindur arcképét beleragaszthatnánk egy macskaútlevélbe.

A Macskák és kertek nemcsak szemkápráztató, hanem tipográfiailag hibátlan könyv is szerettem volna így befejezni ezt a méltatást. De ahogy újraolvastam, mégis fel kellett fedez nem sajtóhibáit. A 41. lapon csonkán, ráadásul megemelt vesszõvel kezdõdik egy mondat (hiányzik azonban egy vesszõ a hátsó fedélre került versbõl; az futhatott el idáig). Ha szegény Pista imprimálhatta volna a Macskák és kertek levonatát, újságoldalak tízezrein edzett szeme feltehetõen felfedezi ezt a "vesszõ"-futást. De nincs egyetlen szabályos hosszúságú gondolat jel sem a könyvben - leszámítva Korzenszky Richárd elõszavát és az impresszumot -: mind csak kötõjelecske. Amint kiderül: ennek oka a kiadói és a szerkesztõi számítógéplemezek ka raktereinek különbsége, amelyeket a nyomás elõtti pillanatban jóhiszemûen nem ellenõriztek. ("Kezes állat a gép"? - Csak ha kezelik.)

Amikor Udvardi Erzsébet a 83. lapon 1998. április 20-i dátummal látta el a Macskák és kertek utószavát ("Befejezés nincs, elmaradtak az utolsó oldalak. De hitem szerint valahol, vala mikor megtudjuk"), szignatúrájával együtt az elõzõ lapra került kép sarkába is odaírta ugyan ezt az idõmegjelölést. Ez a kép Erzsébet Gyásza István Hiányáért: üresen hagyott, világos szí nû vesszõfotelt látunk mögötte még zöld-vörös vegetáció-nyomok, elõtte gõz-pára-víz-felhõ gomolygás szakadozott tömbjei. A Semmi lenne? Inkább a Másik Lét tere. "Valahol, valami kor megtudjuk." (Kovács Sándor Iván)

* Szóbeli változata "Az üres vesszõfotel" címmel elhangzott Badacsonytomajban 2000. június 12-én, az Udvardi Gyûjtemény és az Emlékház megnyitásakor.