A mítoszteremtõ nagy folyók után egy olyan természeti tájat méltassunk figyelmünkre, amely éppen a jelentéktelen, hangsúlytalan, hétköznapi voltával olvadna bele a szürkesédbe ha az irodalom fel nem mutatta volna egyszerûségében is egyéni arcát, így is, mint a tájhoz tartozásból kisarjadt táji-országrészi öntudat, végsõ fokon a hazaszeretet egyik tápláló fotná sát. hogy ez a megközelítés nem alaptalan, joggal hivatkozhatunk arra: a mély gyökerek, élte tõ hagyományok között egymást befogadó, egymásra körözõ, illetve egymást feltételezõ ti,rsé gi "kereteket", változó kiterjedésû és adottságú egységeket, mint a történelem során kialakult és szilárdnak bizonyult országalkotó területi "építõelemeket" kell tiszteletben tartanunk, elis memünk.

Ezeknek a valamilyen okból egyéni karakterû vidékeknek a "személyes", általában össze nem téveszthetõ megnevezései eléggé jól visszaadják a közöttük lehetséges és valóságoscso portokat is. Vagy a természeti földrajzi vagy a népi, lakossági, gazdálkodási és mûveltségi jel lemzõk vagy mindahány alapján, máskor egy-egy terület meghatározó településével, s elég gyakran a régebbi megyehatárok szerint. A; elmondottak rendjében haladva említjük a kínál kozó példák közül a Matyóföld, a Palócföld, a Jászság, a két Kunság, a Hajdúság, a Nyírség, az Ormányság , a Hanság, a Mezõföld nevét, a Pécs vidéki, Gyõr vidéki, Sopron környéki és hasonló megjelöléseket, a "somogyi, zalai, tolnai, hevesi stb. vagyok" használatát, de a "bihari, szabolcsi, szatmári, gömöri, abaúji, zempléni, csanádi stb. vagyok" egyértelmû és öntudatos vállalását is. (Az utóbbiak ma már csak megyerészeket jelölnek, de teljes "értékû" megyéket érzünk mögöttük. Jellemzõ, hogy az 1950-es, s azóta érvényes megyeátformálás során nagy módosításokat szenvedett vagy akkor "összehozott" megyékbe tartozás kifejezése még nem jutott el eddig a befogadási szintig. Körülményes és kissé mosolyt fakasztóan hivataloskodó is például a "Gyõr-Sopron megyei vagyok" vagy nagyon pontatlan egy valójában zempléni sárospataki lakos szájából a "borsodi vagyok", egy észak-bácskai lakostól a "Bács-Kiskunba való vagyok", netán egy makóitól a "csongrádi vagyok", s a legszélsõségesebb végletként egy hevenyészetten fogalmazó soproni ember ajkáról: "Gyõr megyébõl jöttem".)

Mindez azt engedi kimondanunk, hogy minden jól elkülönülõ kisebb-nagyobb tájnak, szá mos településnek "személyisége" van. Karakterük az évszázadok folyamán többnyire megje lenítést kapott az irodalom valamelyik mûfajában. Vannak szerencsés tájak, még gyakrabban szerencsés városok, de akár apróbb falvak is, amelyeket a szépliteratúra vagy például a geo gráfia, az ethnográfia legjobb képviselõi emeltek föl akár örökre a nemzeti önismeret magasá ba. De vannak és lehetnek olyan kisebb-nagyobb kiterjedésû tájak is, amelyeket a természet földrajzi adottságokat és más tényezõk azonosságát alapul véve - vagy éppen ellenkezõleg: azokra kevésbé figyelve - maguk az irodalom alkotó személyiségei teremtettek (ismertek fel, határoltak körül, neveztek el). A legismertebb egyik példája ennek Féja Géza 1937-ben meg jelent szociográfiája óta polgárjogot nyert táj és neve, a Viharsarok, közeli rokona Benkõ Samu Murokországa.

Amirõl a továbbiakban szó lesz, az egy nem ismeretlen, de más tájfogalmi változat, mégpe dig a külön tájnévvel nem jelölhetõ, de mûvek sorával, azok valóságos térbeli kötõdéseivel, lo kalizált kapcsolataival mégis egységbe foglalt, a térképen is meglehetõs pontossággal kirajzol ható "alkotói táj". Az ilyen, tartós vagy csak egy idõre érvényes, szubjektív "tájkijelölés" tar talmának, alapállásának "megfogható" dokumentuma, részletezõje és kontrollja egy vagy több költõ, író életmûve vagy annak lényeges része.

Itt és most egy ilyen táj megjelenítését járjuk körül, mégpedig a Körösök és a Berettyó völ gye síksági részén, Arany János és Sinka István életmûvében karakteresen jelenlévõ, kisugár zó erejû vidéket. Ennek Püspökladány, Derecske, Székelyhíd vonala lehet az északi határa, Nagyvárad, Tenke, Borosjenõ jelzi a keleti határát, majd a Fehér-, illetve a Kettõs-Körös jobb partján haladva, azután Dévaványa nyugati oldalán továbbfutva Bucsánál érkezünk vissza a Berettyó medréhez, amelyben a szabályozások során belevezetett Hortobágy vize is folyik. Az árvédelmi és szabályozási alapmunkák ebben a térségben az 1850-es évektõl (óként 1879-ig, kisebb részben az 1890-es évtizedig tartottak, azaz a nagy folyókhoz képest megkésve, de az óta sem szünetelnek, mert a Körös-Berettyó-völgyben akár huszonnégy órán belül totális ár vízveszély támadhat.

Az akár csak vázlatos mai hidrogeológiai térképek is szembetûnõen bizonyítják, hogy ezen a mély fekvésû területen áthaladó, a csekély szintkülönbségek miatt kis esésû öt "középkate góriájú" folyóhoz kisebb folyóvizek, erek, csatornák sûrû és szövevényes hálózata csatlako zik, azaz egy vízvidékkel találkozunk. A százötven-kétszáz éves, kézirajzú mappák azt is elárulják, hogy a települések mind a szigetszerû hátságokra ültek, s nemegyszer egyetlen kes keny töltésen lehetett csak megközelíteni õket az õszi esõzések vagy a tavaszi hóolvadás után. Az említett vonallal körülzárható térségben fekszik többek között a Kis-Sárrét és Nagyszalon ta, Geszt, Zsadány, Mezõgyám Okány, Kötegyán, Sarkad, Doboz, Bélmegyer, Vésztõ, Szeg halom s azok a legeltetõpuszták, vizek, rétségek, nádasok, erdõk, jeles fák, kutak s még annyi más, amelyek Arany és Sinka alkotásaiból rendre vagy néha visszaköszönnek. (A közigazga tási eredetû tájnévrendszerben Dél-Bihar és Észak-Békés jelöli leginkább a szóbanforgó terü letet.)

Az irodalmunk históriájában korszakjellemzõként is bízvást említhetõ két költõ jelképes "egy asztal mellé ültetése" aligha kelt meglepetést. Leggyakrabban a balladaköltészet fejlõdés történetét, a folklórban gyökerezõ mitológikus elemek és a nyelvi eszközök szerepét vizsgálva talált sokféle kapcsolatot a kutatás Arany és Sinka között. Minden szerzõ utal az ismert tényre: mindketten a Partium-beli, Bihar megyei Nagyszalontán születtek, s az egyéniségüket, szemlé letüket, életismeretüket a legmélyebben alakító gyermekévekben ott nevelkedtek. Arany János több mint három évtizedig, Sinka István csak két évtizedig volt a hajdú õsökre oly büszke me zõváros jog szerint állandó lakója ( 1920 és 1940 között egyszer sem volt Szalontón, édesanyját csak a bécsi döntés után látta viszont). De ennyi is elég lett ahhoz, hogy teljes életükre szólóan beléjük vésõdjön Szalonfa és szûkebb-tágabb vidékének, népének a "lelke", világképe, hagyo mánya, s annak vállalása. A sok szíwel ápolt családi, rokoni, baráti szálak erejének köszönhe tõen a Toldi költõje élete zártáig mélyen és közvetlenül, a keményen megkötött sorsú Fekete Bojtár viszont az emlékek, érzelmek táplálta megszépítõ távolságból, mondhatni: ritka és kivé teles találkozások ellenére maradhatott hûséges szülõvárosához és annak kiterjedt környékéhez.

Ha a két költõ "családi hátterét" tekintjük, a különbözõség nagyon jelentõs, s nem elsõsor ban és egyedül a születési éveikkel (Arany 1817, Sinka 1897) is érzékeltethetõ nagy korszak változások sora miatt: Aranyt a kisnemességgel összefonódott, reformkori feltörekvõ kálvinis ta parasztpolgárság, a sorsa önálló irányítására képes mezõvárosi hangadó réteg indította el az értelmiség soraiba. Ez a réteg már a török utáni évszázadban a jobbágyi függéshez képest egy szabadabb, lazább szerzõdéses státuszt, belsõ dolgaiban valóságos önkormányzatot vívott ki és tartott meg magának.(Az Esterházyak félmegyényi derecskei uradalmában.)

A régi idõkbe nyúló, mindig viszonylagos, de folyvást jelenlévõ harmóniát - érzelmileg és tudatosan - a mentalitásban, az életmódban az 1870-es évtizedig sikerült fenntartani. Valahol itt, ez idõ tájt jelölhetjük meg azt a pontot, ameddig Arany együtt tudott tartani az õt elbocsá tó szülõhely mezõvárosi világával. Szalonfa nem ugyanaz a Szalonfa maradt ugyan, de gyöke reit, egyéni arcát mégsem változtatta meg, s úgy-ahogy lépést tartott az idõk haladásával vagy vargabetûivel. (A város és környéke 1871-ben kapcsolódott be a vasúthálózatba az ún. Alföld fiumei viszonylattal. A Püspökladány-Nagyvárad közötti, már 1858-ban megnyitott szakasz messze esett tõle. A vizsgált "alkotói táj" nyugati fele 1891-ben, majd 1898-ban, déli része 1899-ben kapott vasúti mellékvonalat, ez utóbbiak centruma Vésztõ lett.)

A mindenütt, de sok helyi színnel végigfutott kapitalizálódási folyamat Arany Jánost a fõ városban igen, de Szalonfával kapcsolatban már nemigen érintette meg. Fia, Arany László, ko rának gyermeke - mint bankszakember, mint a szalonfai kerület "kijáró" (lobbyzó) országgyûlési képviselõje - annál inkább megmerítkezett benne. Az 1870-es évektõl kibontakozott, tõ kés szellemiségû "új világ" hozadéka, elõrevivõ és boldogító ereje a társadalmi megosztottság "skáláján" történt elhelyezkedés rendjében emelte fel vagy nyomta lefelé Szalonfa és vidéke különbözõ helyzetû néprétegeit is. A hatások összerendezõdött csapása a századvég tájára nagyjából kész és hosszú idõre szóló szociális képletet rajzolt fel. Éppen Sinka István világra jöttének évtizedére. Ekkorra már nagy különbséget fejezett ki a két szalonfai költõ születési idõpontja közötti nyolc évtized.

Sinka mögött már nem állt olyan támogatást nyújtó, a nagy történelmi mozgásokat mégis csak követõ, közösségi virtuális "hátvéd", mint a városban élõ Arany mögött. Mire Sinka fel növekedett, már csak lokális öntudatot adó, szép hagyomány volt a "szabad hajdúfészek" tartalom. Az a tradicionális tagolódású és a városbeli parasztgazdák értékrendje szerint mindig kicsit lenézett, egyre fogyatkozó, archaikus életû "pásztortársadalom", ahová Sinka családja tartozott, a XIX. század végére végképp a cselédsorba, a szegénységbe szorult. Ezt a szétszór tan, a puszták és majorok világában küszködõ réteget a megélhetési kényszerbõl is következõ, kemény belsõ fegyelem és megalázó munkaadói szigor tartotta össze. Ugyanakkor nehezen tudta elviselni azt, ha valaki megpróbált kiszakadni, elszakadni, fel akarta adni a generációkon át belénevelt, megszokott "rendet".

A lebecsülés és a nehéz életviszonyok kompenzálására a pásztorcsaládok a "röghözkötött" szántóvetõkkel szemben a nagyobb személyes szabadság birtoklásának az érzését, illúzióját ápolták magukban, s mentalitásukban a nyakas, találékony, életrevaló magatartás uralkodott. Mindamellett a "ridegek" korának a lejártát a század végére tudomásul vették, életideáljuk az alávetéstõl való megszabadulás, a saját földjébõl megélni képes kisparaszti réteg körülménye inek elérése, s azzal együtt a stabil családi élet megteremtése lett. Tudata mélyén Sinka is így nézte a világot, de - anélkül, hogy tõlük elszakadt volna - felülemelkedett, túllépett sorstársa in, amikor a betû, a vers, az irodalom, az alkotás lett a vezércsillaga.

Ha a két költõt övezõ s a tájhoz kötött közösségi környezet alapján - a nagy idõbeli különb séget is tekintetbe véve - próbáljuk társadalomlátásukat jellemezni, a generális eltérést így lát juk: Arany Jánosnak a jobbágyvilágtól megszabadult parasztjai, önálló parasztgazdái bizto sabb egzisztenciális alapokon állva szerény, de megállapodott életûek, akik számára elérhetõ valóság a lassú gyarapodásra, a családi békére és a munkálkodásra épített egyensúly. Az a har mónia, amely védelmet nyújt a külsõ veszedelmekkel, csapásokkal szemben, s amelyet indu latokkal nem szabad, de nem is akarnak gyengíteni, megbontani. Nevezhetjük ezt a hagyomá nyos keretek közötti élettel történt bölcs kiegyezésnek, béketeremtésnek is. A Családi kör az így körülírható felfogás legismertebb öszegzése.

A hasonló tartalmú kiegyezést keresõ és példáit nyújtó szemlélettel Aranynál természetesen a történelmi századokba visszanyúlva is találkozhatunk (legtöbbször és mély pszichológiai ki munkálással a Toldi-trilógiában), az igazság gyõzelmét hozó mélyebb konfliktusokat a histó riás idõkbe helyezve szívesebben és gyakrabban rajzolja meg. Mindenesetre: Arany János "né pét" - a köz javát keresõ királytól a tiszteletet érdemlõ fõnemeseken és köznemes kisurakon át a hûséges szolgákig - a békesség és a becsületesség erénye és nyugalma veszi körül. Minden ki a "neki való", az õt megilletõ helyén él a társadalomban. Az önzõ, hatalmaskodó, becstelen figurák ezen a népen kívül vannak, s ha nyelvük-származásuk miatt nem is, de alapjában véve erkölcseikben idegenek.

Sinka István pásztorai, cselédei, hányt-vetett életû szegényemberei körül nem a nyugalom uralkodik. Õk a nehéz körülményeikbõl szinte mindig sorsszerûen következõ, örökösen feszí tõ bizonytalanságban és alávetettségben keresik a legegyszerûbb, legszerényebb, de az ember hez talán még méltó fennmaradás lehetõségeit. Eközben többségük meghajlik a hatalom, a kényszer elõtt, de azért tudja, mi az erkölcsi tisztaság, a tisztesség, az együttérzés. Kevesen bár, de vannak a helyettük és nevükben csendesen vagy nyíltan kiálló igazságkeresõk, "legfel sõbb szinten" a Fábián Pista-féle betyárok, akik szembeszegülnek a gõgös, kegyetlen, gazdag urakkal és hasonlóan gõgös, kapzsi, kíméletlen kiszolgálóikkal.

Sinka "zaklatott népe" már nem tudja a békét keresni, hanem mielõbb az igazságérzetének megfelelõ bánásmódot és életkörülményeket akarja, s nem idegen tõle a lázongás sem. A változ tatások halogatásához nem fogadja el indokolásul a trianoni országcsonkításra hivatkozást, s nem érzi sorsa igazi javulását az 1940 késõ nyarán született második bécsi döntés után sem. Ez a javíthatatlan plebejus szemlélet a reformációnak és a felvilágosodásnak, a középkori parasztláza dásoknak, a hajdú és kuruc idõknek, a paraszti Kossuth-kultusznak a jórészt folklorizálódott em lékeibõl, másfelõl a századforduló Szalonfa vidékén is erõteljes földmunkás szervezkedéseibõl szûrõdött be Sinka környezetébe és költészetébe. Az Arany János idejében még elérhetõnek lát szó békés és kiegyensúlyozott élet Sinka István eszmélésének éveire, de különösen a harmíncas negyvenes esztendõkre már távoli álommá változott, olyanná, ami inkább a hagyományosan élõ táji mítoszok világába vezet. Ebbõl is, Sinka költõi alkatából is következhet, hogy a drámai hang ütés feszültsége - hol meghatározó erõvel, hol meg csak "mellékízzel" - versei többségében ott vibrál.

Az elmondottakkal a szellemi tarsolyunkban térhetünk vissza a két költõnek (majd kitekintõleg Sinka néhány XX. századi Körös-Berettyó-vidéki költõtársának) és a bevezetõ ben jelzett "alkotói tájnak" a lírai és epikus mûvekben belemagyarázás nélkül megragadható jetenlétére, tartalmi és hangulati kapcsolódására, továbbsugárzására, a kontaktusok hitelessé gére, a költõi befogadás eszközeire. (Talán említenünk sem kell, hogy megállapításainkhoz Arany János prózai munkáit, különösen a levelezését, Sinkának pedig A fekete bojtár vallomá sai címû önéletrajzát, kötetbe gyûjtött vallomásait, riportjait, jegyzeteit kiválóan lehetett hasz nosítani. A költõi mûvek címein túl az e tájról írott, velük egykorú néhány regényre, néprajzi, népnyelvi és mûvelõdéstörténeti alapmûvek szerzõire is utalnunk kell ahhoz, hogy vélemé nyünk helytálló lehessen.

Az elsõ kérdés, amit mérlegelni próbálunk, a szülõtájjal és általában az ott élõ emberekkel való azonosulás, s a mögötte álló szellemi töltés mibenléte, érthetõ összefüggésben a már vá zolt társadalmi vetülettel. Mind Arany, mind Sinka úgyszólván együtt lélegzik a természeti táj jal, és az azzal anyag és forma dolgában összhangban lévõ, emberkéztõl származó, ma úgy is mondjuk: épített környezettel, annak a falusi, parasztvárosi, pusztai "lépték" szerint alkotott részeivel. E belenevelõdött léptéknek és vizuális igénynek az igazi megvalósulása Aranynál a Csonka-torony meg a szalonfai kálvinista templom tornya, Sipkánál számos esetben a messze fehérlõ falusi tornyok. Ellentmondani látszik ennek az állításnak a Toldi-trilógia több igen szemléletes történeti városleírása. (Figyelmet érdemel viszont, hogy mindketten látták Nagy várad ékes templomait, tekintélyes nagy épületeit, de nem tesznek említést arról, hogy tetszettek volna nekik. Váradról talán inkább a megyei és a papi hatalom juthatott az eszükbe? Esetleg maga az urbanizáltabb környezet volt számukra idegen?)

A természet világából Arany és Sinka a mikropontosságig terjedõen (lexikonba foglalható an) ismerik a tájban honos növényeket, állatokat, azok emberi mértékkel is megítélhetõ, néha különös jellemzõit; az idõjárást, a maga váratlan vagy megszokott jelenségeivel; a vízfolyá sok, a nádat-gyékényt-sást adó rétségek, legelõk, erdõk, szikesek, szántóföldek más és más hangulatát és tulajdonságait. Mindketten jól tudják a gyûjtögetés, a halfogás, a vadfogás ha gyományos s azon a vidéken legjobbnak tartott módjait. Különösen sok és árnyalatokban is gazdag élményeket szereztek a szabadban töltött éjszakákról, a titkokkal teli, csillagos égbolt ról, a csillagok, a Hold és a Nap járásáról.

A természeti környezettel történõ teljes azonosulásban - érthetõen - Sinka jutott mélyebb re. A Szállnak a vadlibák címû versében mondja el ( 1938), hogy szinte a természetvallást kö veti, és az a táj, a természet útján a sorsába való beletörõdést sugallja: "Bocskoros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak..., hangját csendbe fújta a szél - a vadlibák tovatûntek s csörgött a fákon a levél. Awal felelt ne ki a táj, s panaszával maradt maga - helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka." Ám "csak legyek döngnek és dong a szél..., s szállnak ma is a vadlibák." A természet Sinka mûveiben a mindig jelenlévõ, titokzatos õshatalom, amely a maga végsõ fokon igazságos tör vényei szerint rendezi el az emberek sorsát, elfogadva a jogos lázadást is. Arany a népi mito lógiát átélve sok helyütt, nem csak balladáiban szerepelteti a természeti világ erejét, de jó kál vinistaként általában megmarad a protestáns racionalizmus hûségében.

Nem hagyhatjuk el Arany és Sinka táji gyökereinek, a mindennapi élet szalontai és környé ki színtereinek ("tereptárgyainak") a gyakori konkrét és pontos, azonosítható belefoglalását sem a költõi alkotásokba. Ez a "topográfiai hûség" Arany János esetében igen szorosan egybe fonódott a táji folklórban megõrzött helyszínek gondosan "körüljárt", saját ismereteivel kiegé szített beiktatásával (gyakran lapalji magyarázatokkal együtt). A középpontban a Toldi-mon da, a török idõk és a hajdúk tettei állnak, de a geszti házitanítóskodás idején hallott "históriák" sem maradtak el. (Ágnes asszony megháborodásának helyszíne, a Kölesér geszti szakasza, gyakran kiszáradt mederrel, ma is ott húzódik a Tisza-kastély mellett.)

Arany oly szívesen vállalt topográfiai hûségének gyakran felbukkanó bizonyítékai között a Toldi szerelme nyújtja a legerõsebbet: Az elsõ három énekben még kissé bizonytalan, hol is fekszik Nagyfalu, a késõbb írt 6. ének 16. versszakától azonban szinte kirobban Arany Szalonta iránti vonzódása. Amikor Toldi "szalontai odvába" indul, a költõ - tõle szokatlanul - tíz vers szakon át mondhatni "kiszól" a szalontaiakhoz, általában az olvasókhoz. Érzelmi indokolás után körüljárja a kedves várost, sorra veszi a köleséri hajdúk és a Toldiak nyomát õrzõ ponto kat: a Szigettót, az Õrhalmot, a Testhalmot a Kender-ér mentén, a Csonkatornyot Toldi várá val, megjelölve Szalonta ötvennyolc telekre szóló kiterjedését a Kölesér és a Kender-ér között. A 23. szakasz betétverseként harminckét négysoros versszakban elmondja Gyõri Jakab fon dorlatos hõstettét a hajdúváros elpusztítására felvonult törökök ellen. Alig szokás emlegetni Kun László királynak a Szalonta környéki körösszegi várban történt meggyilkolásáról Édua címmel írott Arany-töredéket, amely szintén jó helyismeretet tükröz.

A már megjelölt "alkotói táj" teljesebb, tágabb kiterjedését voltaképpen Sinka István költé szete alapján lehetett megállapítani. Sinka a versbe, prózába foglalt élet minden mozzanatának a hitelességét megõrizte. Nyilván nem öncélúan, s nem az ott élõk kedvéért, hanem mondani valója természetes elõadása szerint. Az írásaiban felbukkanó színhelyek, személyek és esemé nyek pontos és az élõbeszéd konkrétságát követõ, gyakran a személyes emlékeket is felvillan tó megjelölése a ma elérhetõ forrásokkal - legkönnyebben a részletes térképekkel, földrajzi név-gyûjteményekkel - mindig egybevethetõ, ellenõrizhetõ. (Csak néhány minta-címet: Mos egy asszony, s ahogy bámul..., És amikor felkél a nap, Virágbomlás, Útam közibe évek múltán, Bõdi Mariska, Dióéren költöztettek.)

Sinka a nyers és közvetlen, konkrét valóságból formált általános érvényû költészetet, a "ki találásnak" nem volt a híve szinte az apró részletekben sem. A harmincas évek verseivel együtt az önéletrajzi Pásztorének hasonló fogantatású. Idõsebb éveiben már oldott ezen a szemléle ten, a Szigetek könyve hatalmas panorámájában mégis visszatért a néprajzi, mûvelõdéstörténe ti, szociológiai tökéletes hitelességhez, pontossághoz, az enciklopédikus teljességhez. Sin kánál nem vált szét egy pillanatra sem a táj és a sors. Meggyõzõ és megdöbbentõ példát talál hatunk erre még 1949-1950-bõl is, a Szeghalomtól úgy félúton címû és kezdetû balladájában. Abban az idõben a Rákosi-diktatúra nyaranta statáriumot hirdetett a gabonatáblák, asztagok gyújtogatásával gyanúsított "kulákok" félelemben tartására. Molnár Sándor körösladányi gaz daember szalonnasütéshez kis tüzet csinált a földje szélén, észrevették, letartóztatták és elret tentõ példaként a békéscsabai városháza udvarán nyilvánosan felakasztották. A brutális kivég zés híre valahogy eljutott Sinkához, aki vélhetõleg az elsõ felháborodásában papírra vetette a "helyszín, személy, idõpont" adatait is felsorakoztató balladát.

A bemutatott területen Sinkával nagyjából egyidõben élt, tájszemléletükben rokon költõtár sak, költõbarátok között elsõ helyen a Szalonta melletti szülöttrõl, Erdélyi Józsefrõl szólunk. Most csak annyit, hogy munkássága a mi körülhatárolt szempontjaink szerint is részletes elemzésre méltó, õ az itt szerepeltetett "alkotói táj" harmadik költõ-jelese. A többiek, a kisebb lírikusok, két csoportjáról beszélhetünk. A paraszti világból kinõtt sárréti Nagy Imre, a fiizesgyarmati Hegyesi János, a nagyszalontai Gábor Ferenc, az érkeseríû Számadó Ernõ Sinkához képest kevésbé a tájat, mint inkább a sorsukat élték át. Nagyon mély lírával, igazi õszinteséggel és a költõi mesterség igen jó ismeretében szóltak (Gábor Ferenc ma is szól) a ter mészet és az ember együttélésérõl, küzdelmeirõl. A városlakó, de a Körös-Berettyó tájékot is szívükbe fogadó polgárok, mint a Nagyváradról Berettyóújfaluba, illetve Bakonszegre sodró dott Nadányi Zoltán, a Kisfenõben lelkész Olosz Lajos, a gyulai Simonyi Imre másként, in kább szépségre vágyó kirándulóként szemlélték a Sinka számára otthont jelentõ világot s an nak táji elemeit is.

A most kiszemelt "alkotói tájnak" a prózairodalomban a Sinkával együtt küzdõ biharugrai Szabó Pál a legmélyebb ismerõje és megörökítõje, de nem feledhetjük a Kornádihoz közeli Dobai pusztai tanító, Barsi Dénes könyveit sem. Körültekintésünk vázlatosságában is hiányos maradna, ha nem említenénk a "régivágású" tájismertetés két XIX. századi bihari úttörõjét: Osváth Pált és K. Nagy Sándort, a XX. századból pedig az iskolateremtõ tudós Györffy Ist vánt, a két Sárrét kutatásában kiváló Szûcs Sándort, a nagyszalontai folklórgyûjtést végzõ és szervezõ Szendrey Zsigmondot és Szendrey Ákost. Arany és Sinka táji gyökereit megõrzõ életmûve ilyen szellemi közegben hatott és folytatódott.

JEGYZETEK

A "Hóman-Szekfû" mintáját követve, nem egyes adatokra, hanem csak egyes kérdéskörökre vonatkozó, részben ajánló jellegû, rövid iroda lomjegyzéket látunk célszerûbbnek. Az Arany János-kiadások közül a kritikai kiadást ajánljuk. Sinka István munkáit MEDVIGY Endre gyûjtöt te össze és tette közzé (1993, 1997). Lásd még Sinka-bibliográfiáját (1999), továbbá: HELTAINÉ NAGY Erzsébet, Nyelvi építkezés Sinka Ist ván balladáiban, 1986.

A táj múltjához: DÓKA Klára, A Körös és Be rettyó-vízrendszer szabályozása a 18-19. század ban. Egy táj átalakulása. = Közlemények Békés me gye és környéke történetébõl, 7, Gyula, 1997; GALLACZ János, Monográfia a Körös-Berettyó völgy ármentesítésérõl és ezen völgyben alakult ármentesítõ társulatokról, I-II, Nagyvárad, 1896; GODA Péter, A Körösök és a Berettyó szabályozá sa és a Sárrétek lecsapolása, = Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése. Tudományos emlékülés Tiszadobon, szerk. DUNKA Sándor-FEJÉR László, Bp., 1991, 74-82.

A két költõ nagyszalontai kapcsolataihoz: DÁNIELISZ Endre, "Szülõhelyem, Szalonta... " Tanulmányok, esszék Arany János körébõl, Nagykõrös, 1992; .,Szalontán egy ajtó muzsikál". Sinka István születésének centenáriumára, szerk. DÁNIELISZ Endre, Nagyszalonta, 1997. Mindkettõjük tanulmányozásához alapvetõ: Nagyszalontai gyûjtés, szerk. SZENDREY Zsigmond, KODÁLY Zoltán közremûködésével, Bp., 1924 (Magyar Népköltési Gyûjtemény, új folyam XIV.).