Buda, 1945. február 24-én, Ottlik Géza és Gyöngyi Riadó utca 10. alatti lakásán.*

Oh, csokoládés tészta, komor ragyogása, te édes!
Téged zeng ma dalom, te a legméltóbb ma a dalra!
Téged zenglek a rég-pihenõ, ernyedt-huni lanton.
Látom a fénylõ csíkokat úszni, vígan tekeregni
Iriszesen csillámló, sürü sötét anyagukban,
Könnyed iramlással hogy szöknek száraz ínyemre.
Gyöngy ragyog így a buvárnak, a rossz költõnek egy új rím,
Ygy csak a korty az epedtnek, mint minekünk ez az étek.
Örvendjünk, feleim, jöjj Géza, köré telepedjünk
Néma mosollyal a forró tálak elé, miket áldott
Gyöngyink szent mûvészete tölt és rak pupozottra.
Ygy falatozzunk csendben, s érezzük, hogy e perc itt
Inségünkben a drága jövendõ záloga, Ámen.

* Ez a vers (versezet, verselmény) az idõk során teljesen kiszorult az emlékezetembõl. Kelecsényi László talált rá egyetlen, ceruzával írott kéziratára, s õ találta érdemesnek Ottlik Géza az Emlékkönyvben való közlésére. - Jobb meg értéséhez talán annyi életrajzi adat szükségeltetik, hogy 1945 február elején, a budai ostrom hat hetes bujkálása (állan dó kettõs életveszély: elbukás és éhenhalás) után véletlenül, a sors szeszélyébõl és (ezúttal) hihetetlen szerencsémre, Ottlik Géza és Gyöngyi Riadó utcai otthonában találtam nemcsak vendégségre, hanem szeretetre is. Asorfõkben a név betûit hordozó hexameterek: ott töltött - valóságos "felszabadulást" jelentõ - két hetemre nyomott pecsét. (2000. jú lius)