Petõfi folyói közül méltán jut eszünkbe elsõként a Tisza. Egyik legszebb versét arról írta, prózában is arról vallott a legnagyobb szeretettel: "Úgy szeretem e folyót! talán azért, mert tetõtül talpig magyar: hazánkban születik és hazánkban hal meg, és épen az alföldön vándorol keresztül, az én kedves alföldemen." (Uti levelek, XIV.) Jobban ismerhette azonban a Dunát. Szülei 1830-ban Szabadszállásra költöztek, a dunai árvíz vitte el 1838-ban ottani házukat. Fiuk 1841-ben, 42-ben, majd 44-ben Dunavecsén, 1845 nyarán és 45-46 telén Szalkszentmár tonban, 1846 májusában Dömsödön töltött náluk hosszabb-rövidebb idõt. Miután 1833-tól 1835-ig diákként, 1839 tavaszán színházi statisztaként fordult meg Pesten, 1844 kora tavaszá tól Petõfi állandó lakosa volt ennek a városnak. Hónapokat töltött 1843-ban Pozsonyban, Jó kait Komáromban kétszer is meglátogatta, s utazott a Dunán gõzhajón is, emberek vontatta de reglyén is.

Tágabb szülõföldjét, a számára oly kedves alföldi tájat többször nevezte meg két fõ folyó jával: "mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe" (Az alföld); "Azt ohajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és a Duna között" (Uti levelek, V.); "Bejártam a rónát / Melyet átölel a Tisza-Duna karja, / S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét / Az anya, ugy tartja" (Kiskunság).

Bejárta azonban Petõfi csaknem az egész Kárpát-medencét, átkelt szinte valamennyi folyó ján, megállt a partjukon. Közülük sok bekerült verseibe, prózai írásaiba. Olyanok neve is, ame lyekrõl csak hallott, olvasott, vagy amelyekkel csak késõbb találkozott. 1839 nyarán Ostffyasszonyfán Salkovicséknál került a kezébe Vályi András földrajzi lexikona Magyaror szágról. Abból állította össze Várromok címû jegyzékét, benne a következõ folyónevekkel: Vág, Poprád, Árva, Garam, Ipoly, Bódva, Körös, Maros. Az ostffyasszonyfai nyáron született az ifjú költõ egyik legelsõ verse vagy inkább verstöredéke is, a Róza címû. Így kezdõdik: "Hol Rábát sürüen zöldellõ fûzek övedzik, / Szökdele a fáknak Róza hüs árnyi alatt." A következõ év májusában, katonaként, betegen a gráci kórházban aszódi diákkora, diákszerelme emlékét idézte Galga partihoz címû versében. Ott írta a Honvágyat is, versbe foglalva vágyódását az után a föld után, ahol "Csókolva ölelkeznek Csepel mezõivel / Dunánk ezüst hullámai". A honvágy verse a Marburgban írt, A Dráván címû is: a költõ (a "lírai hõs") virágfüzért dob a folyóba hazájának szánt üzenetként.

Emlékezések szerint Dunavecsén kedvelt idõtöltése volt Petõfinek a csónakázás a Dunán. Ez az élményi háttere annak, hogy több költeményében siklik vagy hánykódik a vihar keltette hullámokon a csónak. Szüleinek a közel egyidejû Egy estém otthon-éhoz hasonló bemutatása teszi közvetlen hangulatúvá a Vizen címût: "Az istenért! ... ha feldõlsz... / Nem féled a ha lált?" - szólaltatja meg anyja elképzelt aggódását; apja dohogását pedig így: "Az ördög hurcol arra, / Szaggatni a ruhád". A helység kalapácsa második énekében, a kántor szerelmi vallomá sában komikus hatást kelt ez a hasonlat: "Olyan az én lelkem, / Mint a Duna legközepében / A szélvészhányta dereglye". Szilaj Pista címû elbeszélõ költeménye teljes egészében a Dunán meg a Duna szigetén játszódik. Tragikus ennek a kifejlete: a megcsalt szeretõ a hûtlen leányt és a csábító úrfit csónakjából a folyóba fordítja: mind a hárman ott vesznek.

A pestbudai Duna 1844 tavaszán népdalszerû versekben (Mi nagyobb a nagy Szentgellért hegynél..., Kis menyecske, szép kis menyecske...) jelenik meg, majd ez év decemberében és a következõ januárjában, februárjában Csapó Etelke ihlette néhány költeményében. A még a le ány életében írt Etelkéhez címûben a Margitsziget biedermeier jellegû kép indítója: "Láttad-e, angyalom, a Dunát / S a szigetet közepén? / Ide szívembe képedet / Akként foglalom én." A Cipruslombok három darabja a Duna képével érzékelteti a természet közönyét a költõ bána tával szemben.

Egy esztendõvel korábban tréfás versében jelent meg a Tisza és a Duna. 1844 februárjában, amikor a nyomorúságos debreceni tél után útnak indult Pestre, a tiszai árvíz miatt a Tiszafüre den át vezetõ rövidebb út helyett Tokaj felé kellett a költõnek kerülnie. A boráról híres hely ih lette De már nem tudom, mit csiná jak... címû versét: "Mért nem tesz az isten most csodát? / Változtatná borrá a Tiszát, / Hadd lehetnék én meg a Duna: / Hogy a Tisza belém omlana!"

Az Uti jegyzetekben (1845) esik szó a kis Rima folyóról. Petõfi majdnem belefulladt. "Nem nagy a víz, hanem épen a malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam." Ennyi maga a történet, színesebb, ami folytatásként csatlakozik hozzá: "Ha mégis bor lett volna, de vízbe fiílni... szekatura! - Hajdan a szép költõi világban csak pasz szió lehetett így meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E me sébõl az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhe tem, mint sok magyar versíró kollégám, kik tengernyi vizenyõs verseikbe sem falnak bele."

Annak a tájnak, amelyet 1846 õszén, szatmári útja során ismert meg Petõfi, fõ folyója a Tisza. Ekkori és itteni élmény ihlette a következõ év februárjában írt A Tisza címû költemé nyét. Ez az egyik legismertebb, legtöbbet elemzett Petõfi-vers, ezúttal ezért sem foglalkozom vele, meg azért sem, mert magam is beszéltem róla 1993-ban Szolnokon, elõadásom meg is je lent az Irodalomismeret az évi júliusi számában. Szóltam akkor A táblabíró címû félbemaradt elbeszélõ költemény Tisza-képérõl is, a szabálytalan, újra meg újra áradással fenyegetõ folyó ról, a szilaj betyárról. Most csak két olyan verset említek, amelyekben nem fõszereplõ a Tisza. Egyik az 1846 decemberi A magyar nemzet. Ebben olvassuk ezt a keseru' bírálatot: "Élt egy nép a Tisza táján, / Századokig lomhán, gyáván." Miért épp a Tisza tája jeleníti meg az orszá got? Nagykárolyban címû, 1846. szeptember 7-én keltezett költeményében találhatjuk a ma gyarázatát. Másik az 1846 november végi Mi van innen távol... Ez éppen ellenkezõ hangula tú. A Tiszán túl lakik a szép leány, akihez visszavágyik a lelke. Megjelenik ebben a Júliára em lékezõ versben a "kék Szamos" is, bevonulva Petõfi folyóinak sorába. E folyót említõ ismert költeménye lesz majd 1847 augusztusából a Falu végén kurta kocsma.

Az 1847-ben írt Uti levelek jelentõsen bõvítették Petõfi "vízrajzát". A III.-ban (máj. 14-én) a Poroszló és Tiszafüred közt átélt tiszai árvízrõl, az V.-ben (máj. 25-én) a Szamosról meg a Lápos völgyérõl írt. "Fölséges", írta errõl a tájról (nekünk a ciánszennyezés jut eszünkbe ró la). A VIII.-ban a Berettyót, a X.-ben a Sajó völgyét meg a Szinyva vízeséseit említette, a XII.-ben a Bodrogot, "a Bodrogköz szép, gazdag vidékét". Ennek a már Ungváron (júl. 11 én) kelt levélnek a végén mintegy szemlét tartva tekintette át képzeletben az Alföld folyóit: "Itt kezdõdik ama nagy rónaság, mely tart lefelé egészen a Dunáig, s melyben kénye kedve szerint csavarog a Latorca, Tisza, Szamos, Kraszna, Kadarcs, Hortobágy, Berettyó, Körös, Maros stb. ..." (Közülük a Kadarcsot mai térképeinken már nem találjuk, Fényes Elek geográfiai szótára Debrecenrõl szóló cikkében a Hortobágy vizeként említi, "melly a Tisza árjától vevén táplálékát, száraz években kiszikkad." A Latorca bizonyára azért került a felsorolás élé re, mert a honfoglalók ennek a völgyében ereszkedtek le Munkácsnál a síkságra. Említette Pe tõfi a Latorca melletti csatájukat az 1848 februárjában írt Lehel vezér elsõ énekében.) A XIV. levélben újra találkozunk a Tiszával, a róla szóló, már idézett, szeretettel teli mondatokkal. Ugyanitt azzal is, hogy a csekei temetõ mellett "az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak [Kölcseyének] álmát ne zavarja." A további Uti levelekben újra megjelenik a Szamos. Különösen szép a XIX.-ben (feleségével közösen tett erdélyi útjukról szólva) a Nyirestetõrõl kitáruló tájkép: "Egy pár órahosszat megy az ember fölfelé, s midõn fölér végre a hegy tetejére, olyat lát, melynek másáért ugyan elballaghat, míg megleli... elõtte keletre, dél re és nyugatra szabad kilátás majd a végtelenségig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott: az elsõ sor zöld, a második sötétkék, s harmadik, a legutolsó világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyirestetõ között mélységes völgy, melynek fene kén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy oda fagyott villám."

Petõfi verseibe folyók többnyire nem tájleírás tárgyaként, nem is cselekmény helyszínének jelölésére kerültek, hanem érzelmek, hangulatok érzékeltetésére szolgáló képként. Számos fo lyó hömpölyög, patak, csermely csörgedezik verseiben megnevezetlenül is. Egyiküket-másiku kat talán azonosítani lehetne a vers keletkezési helyének és idejének segítségével, de bizonyta lan eredménnyel, mert a versbe foglalt élmény távoli is lehet. A Tisza élményi alapja például egy 1846 augusztus végi nagyari kirándulás, megírásának helye Pest, ideje 1847 február.

Csermely, patak, folyó képével Petõfi gyakran jellemezte önmagát. Például egyik korai, 1843 végén Debrecenben írt versében, A megúnt rabság címûben: "Voltam mélybe omló / Bérci zuhatag, / Habjaim robajjal / Szakadoztanak; / S lettem méla csermely, / Halk, morajta lan, / Kedvemet lelõ a / Part virágiban." Hasonló önjellemzés 1845 õszén Hegyen ülök... címû versében: "Lenn a völgyben lassu patak tévedesz, / Az én fáradt életemnek képe ez." Közel egy idõben ezzel írta Forrás és folyam címû versét. Ebben az ifjú kor szelíd fonás, "De a kis forrás most már nagy folyam, / Csengõ szavát s nyugalmát elvesztette, / Vészek kergetnek vé szeket fölötte..."

Más, késõbbi verseiben a folyó a szerelem megjelenítõje. Salgó címû, 1846 májusában Dömsödön írt elbeszélõ költeményébõl valók ezek a sorok: "Örök rejtélyû érzés, szerelem! / Te nagy folyó, mely egyszer szemetet, / Máskor virágot hordasz vizeden, / S mind egy hely rõl: az emberek szívébõl. / Oh szerelem, te végtelen óceán, / Melynek határát még nem látta senki, / S melynek le nem szállt fenekére senki." Szendrey Júliával való megismerkedése után írt egyik legelsõ versében, a Költõi ábránd volt, mit eddig érzék... címûben ezt olvassuk: "Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, / Idõknek multával sem nyúgodt volna el. / Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa, / Sodor magával s végre belehalni kell. / Most értem én csak e szilaj folyóra. / Mint von magával, mint von, mint ragad!" Az 1847 októberében Koltón írt, rejtélyes indítékú, álombeli látomást ábrázoló A szerelem országa címû költeményben holttes teket sodró folyó kanyarog.

A forradalmár Petõfit jellemzi A haraghoz címû verse 1847 decemberének feszült hangula tában. Pozsonyban az utolsó nemesi országgyûlés ülésezik, Petõfi érthetõen elégedetlen vele. Így kezdi versét: "Kiapadsz-e harag, / Te zuhatagos / Vad bérci patak, / Mely zúgva rohantál / A mélybe, s vetettél / Szilaj habokat..." "Nem apad ki szivembül / E zuhatagos / Vad bérci patak"- írja a folytatásban, csak csendesedett a jelen hegy és völgy nélküli mezõin. Így fejezi be: "De ott a jövendõ / Sziklás vadona. / Mélységeivel... / Ida majd odaér / Haragom pataka! / Megnõve folyammá / Ugy fog lezuhanni / Elleneidre, hazám, / Mint a feneketlen / Örvénybe a féktelen / Niagara!" Miert álljátok el az útamat? kérdezte a választási kudarc után írt egyik versének címével és kezdõ sorával. Ebbõl való ez a versszak: "A tettek vágya, tettek ereje. / Mint vad patak, / Folyt rajtam át, amelynek habjai / Szilaj morajjal mélybe omlanak."

A szabadságharc viharában, I3em futáraként Marosvásárhelyrõl Debrecenbe tartva, I3eth lenben, a Nagy-Szamos partján, 1849. március 8-án írta Pacsirtaszót hallok megint címû ver sében: "Oh istenem-, mi jólesik / A harci zaj után e dal, / Mikéntha bérci hûs patak füröszt / Égõ sebet hullámival." A hasonlat, az égõ seb fájdalmát csitító hûs hullám mutatja, hogy bármeny nyire szerette volna feledni a költõ, "Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona", nem tehette.

Feleségének írt utolsó, 1849. július 29-én kelt levelében így mutatta be a Székelyföldet: "Csík-Szeredának, Kézdi-Vásárhelynek gyönyörû vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be a Háromszéket, mint a fészket ralaii akaró fecskék." Folyót nem említ, de megfeledkezhetünk e Csíkszeredánál, Sepsiszentgyörgynél az Oltról? Az Alföld, a Duna-Tisza köze költõje tragi kusan rövid életének utolsó napjaiban azt a vágyat dédelgette magában, hogy feleségével, kis fiával majd valahol az Olt partján, Háromszékben rak fészket.
Holtteste onnan alig száz kilométerre, a Nagy-Küküllõ partja közelében nyuszik.