Nemcsak a nagy, hol szõke, hol haragos Tiszát, Petõfi vagy Juhász Gyula folyóját, hanem a kis Túrt is, amely gyermekként - s akkor még cián nélkül - sietett anyja kebelére. Ha nem nagy folyóról szólnék, akkor a komédiás Aranyt a szalontai nótáriusságra ösztökélõ, több vers ben példaként hozott Iza partjára képzelném magam. Elmerenghetnék egy Mindszent körüli kis folyócskán, amely Ady költészete óta jelkép is, kultusz is: az Értõl az Óceánig.

Távolabb: A Volga sem csak nagy folyó, az oroszok számára anyácska is, hiszen orosz ta nulmányainkból biztosan megmaradt: Volga Volga maty radnaja. Ha nem, akkor is eszünkbe jut a hajóvontatök dala vagy Repin festménye. A Don az oroszoknak állítólag ma is csendes, nekünk egyetlen kanyarja, közel 60 esztendõ után is nemzeti tragédiát idéz, könnyeket fakaszt. A tragédiához nem kell sokvizû folyó: nagyapáink nemzedékének a kis Isonzó több hónapos kínszenvedést, nyomorúságos halált idézett. 85 esztendõ után is zarándokhely. Hogy mennyi re beivódott a köztudatba, jól mutatja, hogy még bugyuta, ízléstelen vicc is felhasználja az isonzói légnyomás rossz poénját.

Északra kalandozva elgondolkodhatnék, mibõl táplálkozik a Moldva kultusza? Prága ben ne tükrözõdõ épületeibõl? Nekem Szmetana szép szimfóniájának dallamaiból is. Kortársaim nak az Odera és a Neisse sem csak két északi folyó, hanem történelmet, emberi sorsokat idézõ határ is. Mint ahogy a Találkozás az Elbán sem csak folyónév, nem is csak egy felejthetõ film címe: magába sûríti a pusztító háború végét ígérõ reményt.

Mitõl hangzik olyan varázslatosan a Szajna: vize is csak H20, mint a Rábáé. De két partján ott van Párizs, a könyvárusok ládái, szigetén a Notre Dame, s nem messze tõle a Szent Mihály útja, ahol Ady a beszökõ õszre, Radnóti a sarkán lejtõ járdára csodálkozott rá. Ha jó sorsunk oda visz, tavasszal is a röpködõ tréfás faleveleket keressük, s az egyenes járdán is vigyázunk a lépéssel.

Biztosan nincs sok különbség a Duna és a Szajna közt, Ady szerint mégis: "A Szajna part ján él a másik, / Az is én vagyok, én vagyok, / Két életet él két alakban / Egy halott. // A Duna partján / Démonok ûznek csúfot velem, / A Szajna partján álmokba von be / Százféle, szûz sze relem."
S a butuska sláger szerint is:...Fényárban áll a Szajnapart...

A Loire a kastélyoktól vált kultikussá, ahogy a Vág a magas szirtektõl, a várak romjaitól, Mednyánszky Alajos albumától, Kisfaludy Károly romantikus drámájától.

Ki tudná ma már megmondani, hogy a Rajna a Niebelung énektõl, Wagner operájától, a benne újra megtelepedõ halaktól lett-e több önmagánál.

Talán az elmondottakból is kiderül, de további példák sorával igazolható, hogy a folyó kul tusza sem zárul egy-egy nemzet keretei közé. Radnóti is írt Himnuszt a Nílushoz, a Gangesz sem csak az indiaiak szent folyója, hanem Ady vers-indítója is: "Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verõn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erõm. /Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom bakó / A Tisza parton mit keresek?"

A Kvai folyót a térképen nehezen találjuk. Hiszen hídjával együtt elsõsorban nem távol-ke leti földrajzi fogalom, nem egy sokat olvasott regény vagy milliónyi nézõt vonzott film, hanem az emberre súlyos idõszakokban nehezedõ kényszer, helytállás jelképe is. Olyannyira kultikus, hogy emlékezõ turista-utakat szerveznek oda.

Engem azonban a rám rótt és könnyelmûen vállalt penzum egy kisebb táj, az egybeírt Dunántúl folyókultuszának összefoglalására kötelez.
Feltûnõ, hogy e megragadó szépségû, a magyar irodalom sok jelesét adó, számos mûben gyakran szereplõ tájon alig-alig találjuk a folyókultusz jelét. Pontos, tudományos magyarázat ra vállalkozni nagyképûség lenne, találgatnom szabad: A Dunántúl e maroknyi haza alig harmadányi kis területe. Nagyjából négyszög alakját két oldalon is egy nagy kultusztartalmú folyó, a Duna határolja. Közepét a két évszázada irodalmi témává emelt Balaton foglalja el. Nagy folyók csak körülölelik, de nem szelik ketté. Rengeteg kis ere, patakja, csermelye, folyó ja van, de ezek csekély vizûek, általában rövidek, szinte észrevétlenül megbújnak az õket kísérõ éger- és fûzbokrok árnyában. Ahogy a hazafelé tartó Illyés is csak a fûzfák után vette észre a vizet: Szülõföldemen címû versébõl olvasom: "Folyónkban hajukat / Mosogató fiízfák / A híd dübörgésre / Mind felém fordultak..."
A Szekszárdon született, oda szívesen visszatérõ, Esztergomban is tanyát verõ pannon Ba bits szerint ez az országrész: "Magyarország legváltozatosabb tája - a dunántúli ember éppúgy megkaphatja a hegy-völgy, mint a róna könnyed benyomásait - s azon kívül enyhe, nyájas, utazásra csábító és alkalmas vidék... E nyájas, enyhe vidék amellett, hogy változatosságával a fantáziát állandóan foglalkoztatja, azt mégsem teszi sötétté vagy nehézzé..." Itáliára emlékez tetõ, enyhe, kék tájnak érzi, a haza legkulturáltabb részének. De folyót õ sem említ, verseiben is jobbára csak a Duna, s talán mindössze egy alkalommal a Séd fordul elõ (Télutó a Séd pa taknál).
Janus Pannonius Váradtól megválva a Körös szépségét dicséri, a Dunához siet. Berzsenyi Kemenesaljától búcsúzik, de csak a Ság teteje, a Bakony erdeje, a kékellõ halmok, gyönyörû vidékek késztetik visszatekintésre.
A Dunántúlon mindössze két olyan folyó van, melyek körül kezdett némi kultusz kialakul ni. Az elsõ a Dráva. A hosszabbak közül való, 707 kilométer, alkalmas a jelképek sûrítésére, mivel egyrészt határjelölõ, másrészt pedig mindig több országot kötött össze, illetve választott el. Jelképes értelmet kapott abban az iskolában is tanított - történelmileg nem helytálló vélekedésben, hogy a magyar címer négy ezüst sávja közül - a Duna, Tisza és a Száva mel lett - egyik a Drávát jelképezi.
Már Anonymus felfigyelt rá: "Árpád felkerekedett, hogy meghódítsa Pannónia földjét egé szen a Dráva folyóig." Janus Pannonius Guarinóhoz írt dicsõítõ versében saját szülõhelye meghatározásához említi: "S jósorsom küldött hozzád még zsenge koromban / Pannonfának azon részérõl, merre a Dráva / Átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket és már / Árját s régi ne vét a Dunába veszíteni készül... // Mert én hívom elõször a Pó mellõl a Dunához / Phoebus Apollót és Mnemosyne leányait..." Fél századdal késõbb, 1507-ben Megyericsei János meg írta saját epitáphiumát: "Híres költõket, hármat termett e rokonság, / Janus az elsõ volt, ki elõ ször hozta e tájra / Szent Helikonról a szépszavú áoni kart. / Péter a másik volt, sarjadt a Ga rázda családból / És latinul zengõn verte a lant idegét. / Végül e törzsökbõl és jöttem utánuk utolszor, / Szûzi, tudós Múzsák harmadik érdeme, én."

Természetes, hogy a vadászatot kedvelõ, a Drávához közeli Zrínyi Idilljében a pásztorból va dász, az antik tájból a Dráva vidéke lett: "Egy megbúsult vadász kikelet idején / Egykoron könnyû nyilat kezébe vevén, / Egy sebes szarvas gémnek nyomát keresvén / Sokat, de hiában, járt Dráva erdején." Zrínyi számára hadi okokból is felettébb fontos volt a Dráva. E folyón veze tett át a török felvonulásában 1526 óta oly fontos szerepet játszó eszéki híd, melyet Zrínyi is fel égetett. A Dráva közelében építtette Újzrínyivárat, melynek döntõ szerepet szánt a török elleni harcokban: "Ez a hely pajzsa vagy bástyája az egész Muraköznek, és aki kezében tartja ezt a ma gaslatot, az ura a Muraköznek és a két folyónak, a Murának és a Drávának" - írta I. Lipótnak.
Késõbb Jókai is a drávai tájat felidézvén az erdõt, a vadat említi: "A Dráva mellékén va gyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, amikben a vad is eltéved [...] Délfelé egye dül a Dráva szab határt e lankaságnak [...] Északnak tovább tart az erdõ, csaknem Csáktor nyáig" - olvassuk a Magyarhon szépségeiben. Azt már az elõadó teszi hozzá, hogy ott van a Kursaneci erdõ is.
Berzsenyi A tizennyolcadik században a három nagy magyar folyó közé sorolja: "Áldás vi rágzott a Duna partjain, / Áldásba ferdett a Tisza síkjain, / Áldásba a vad Dráva berkin / S Fátra kopár farain lakó nép."
A hagyomány a végéhez ért huszadik században is folytatódik, mert a Dunántúl jeles, ma már pátriárka korú költõje, a folyókat alig említõ Takáts Gyula vele jelöli szülõföldjének szé lét: "És utad végit a Dráva állja, / tölgyes medre, mint ezüst csík hasít, / falutornyok, mint nagy nyakú gémek / ködben ülnek..."

A másik dunántúli folyó, amely körül megindult a kultuszképzõdés, a Rába. Noha már az ókori források is említik, s számtalan településnek adott nevet, nem válhatott érzelmi tartal mak, jelképek tartós hordozójává. Talán mérete miatt sem: 383 kilométerébõl ma csak 189 fo lyik magyar területen, korábban sem sokkal több. A szépliteratúrában hosszú ideig alig találjuk nyomát. Talán Kisfaludy Sándor az elsõ, akit megihletett: a Boldog szerelem 35. dalát idézem: "A bereknek gyors kaszási / Már utolsót vágónak / Az árnyékok óriási / Hosszúságra nyulának / Mink ott járónk, meg-megállónk / A rét magas füvében: /S hogy a bürün általszállónk / A folyamnak mentében / A vízbe letekintettünk / És alattunk és felettünk / És bennünk is a menny volt / S szívünkben szent tûz lángolt."
Ne feledjük, a Boldog szerelem dalait Kisfaludy Kámban írta, a Rába völgyének szélén, s aki a tájat ismeri, tudja, hogy Kám és Rum között ma is szép, kaszált berek húzódik. Berzse nyi is tudta: Kisfaludyhoz írván: "Mi kellemes hang reszket, ezüsthúron / Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez / A Rába partján. Óh, mi tündér! / Álom-e vagy csalatás ragadt el?"
Aztán hamarosan Berzsenyi is búcsúzott Kemenesaljától, Kisfaludy is Kámtól, egyikük Niklára, a másik Sümegre költözött, nem maradt nagyobb költõ a Rába mellett. Vas Gereben ugyan a legszebb ajándéknak vélte Kõnigmayer Károly nyõgéri plébános kertjébõl letekinteni a Rába völgyére, de azért a Rába már nem gazdagodott nagyobb érzelmi tartalommal, legfel jebb a századfordulón Ikerváron egy józan erõmûvel, Sárváron a Hatvany család cukorgyárá val. Meg kell elégednie, hogy Bárdosi Németh János a Vasi tájban szerepeltesse: "Mikor a vo nat feléje szalad, / már ismerõs e dombsor, rét, patak, / a füzes Rába és a sík határ, / mely szü lõföldem, téged elém tár."
Aztán 1966-ban megjelent egy rokonszenves, a már említett Kámban született tanárkolléga, Káldi János kötete, a Rábaparti elégia. Címadó verse a változatlan, nyugodt, szinte örök folyó és a kiszolgáltatott, rövid életû ember közti ellentétre épül: "Neked bátyád az idõ: / már ezer évvel ezelõtt is így futottál / s így fogsz futni ezer év múlva is... / De az én szívembõl akkor már por lesz, / Rába, te nem tudod azt, / hányszor sír az ember / a belsõ rend romjai fölött, / hányszor térdel le önnönmagában, / mikor minden csupa hamu már, / s a benti végtelenség füstölög..."

Néhányunknak, akik ma is szívesen idõzünk a Rába partján, s akik Jánost is szerettük és tiszteltük, kedves ez a vers, de szép, bensõséges részletei ellenére sem ver bennünk akkor visszhangot, mint József Attiláé, A Dunánál. Nemcsak a két költõ tehetségének különbsége miatt, hanem azért sem, mert a Rába képzetéhez sokkal kevesebb kultikus mozzanat rakódott a lelkünkben.

A többi dunántúli folyót, a kisebbeket még kevésbé gazdagítja önmagukon túlmutató tartalom, hangulat.

Pedig már Anonymus Gestájában olvasunk egy-két olyan részt, amely néhány kis folyót ki emelhetett volna társai közül. Kedves, naiv magyarázatát adja a ma már nyugati határainkon kívül rekedt Lapincs nevének: "Egy nap pedig, amikor a magyarok és rómaiak a határon vol tak, a rómaiak lappangva átúszták a folyót, amely Pannónia és a németek határán van. Errõl a folyót a magyarok Lapincsnak hívták, mert a rómaiak a magyaroktól való félelmükben lap pangva úszták át." Mégsem alakult monda e folyócska köré, bár a nevezetes, Zrínyi életében is fontos szentgotthárdi csata zaja partjára is elhallatszott. Mára a térképen Lafnitz néven talál juk, csak torkolata jön át Magyarországra Szentgotthárdnál.
Két határfolyónk azonban megmaradt a köztudatban, egyikük biztosan titokzatos tartalom mal is gazdagodott. "Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt..." cseng fii lünkben a mese. Ez az Óperencia a néprajzosok szerint egy osztrák folyó, az Enns nevét rejti magában, hiszen kezdeti századunkban itt húzódott egy ideig a magyar határ, s ami ezen túl volt, az már ober ens, azaz óperencia. Késõbb e szerepet a Lajta vette át, ma is sokszor szó esik róla, hogy valami a Lajtán túl van, s a meghatározás nem féltétlenül földrajzi helyet jelöl. Né ha költeménybe is belopakodik, volt idõ, amikor még bánságot is neveztek el róla. Nemrég pó lóra festve láttam, hogy "Minimálisan a Lajtbánságot követeljük vissza."
Szomorúbb a Csele patak irodalmi élete. Már Brodarics István a mohácsi tragédiáról írt be számolójában olvassuk, hogy a király holttestét a Csele patakban találták meg. E kis folyó is nemzeti tragédia egyik szinonimája lett. Közbeszédben és költészetben egyaránt. Vörösmarty Mihály tanítványait vitte a nevezetes patakhoz, s Perczel Mórban még évtizedekkel késõbb is eleven az emlék: "Órákat tölténk el a botorkálásban, hogy a Csele patak lassú, mocsáros folyá sát, néhol közel sem férhetvén hozzá, kövessük, s fölismerhessük - vagy inkább sejtegetve ta lálgassuk - a helyet, hol Második Lajos halálát lelé."
Kozma Andor versében goethei hangulatban elevenedik meg a jelenet: "Sötét cserjék közül egy lovas tör elõ, / Száguld a réten át és rémülten mereszt / Szemet a semmibe, utat remegve veszt, / Elõtte a patak, melyen nincs átkelõ...// S a háromszázados sötét éj ránk borul."
Vörösmarty a Perczel fiúkkal Szigetvárt is felkereste, ennek emléke a fiatal nevelõ költé szetében is olvasható. A várat védõ patak a két Zrínyi révén vonult be a magyar költészetbe. Leginkább a Szigeti veszedelemmel, a hatodik részben eposzi magasságba emelkedvén. A tö rök és a magyar sereg elsõ összecsapására az Almás két partján kerül sor: "Már halmok elõtte vannak holttestekbül; / Az Almás vize is megtódult ezektül; / Minden kicsin csöpp víz áll fe kete vérbül; / Futnak az törökök futó vezérestül." Deli Videt mégis tisztára mossa: "Fegyvere sül ugrék hínáros Almásban, / Almás penig ütet viszi maga hátán; / És lemosó róla pogány vért folyásban, / Ugy küldé urához s társaihoz tisztán..."
Csak erõltetve lehetne a folyókultusz témakörébe gyömöszölni a XIX. század elsõ felében oly divatossá váló patak-, csermely-témát. Vörösmartynál, Berzsenyinél mindkettõ nagyon gyakran szerepel. Utóbbit Molnár Albert szótárában találjuk elõször, majd Baróti Szabó Dá vid, Kazinczy használta szívesen. Soha nem egyetlen megjelölhetõ vízfolyásra vonatkozik, ha nem csak hangulatra, költõi motívumra. (Vörösmarty egyik fiatalkori versének címe: A cser melyhez, másiké: A patakhoz, A völgyi lakosban strófájában is: "Alóla lassan / Zuhogva cser mely / Szakad siralmas / Lakom felé [...] / A csermely árját / tenger nyelé be / A szél fuvalmát / Zúgó vihar." Berzsenyinél is: A csermely violás völgye nem illatoz stb.)

Azt hihetnénk, hogy a jobban egy helyhez kötött nép költészetében szembetûnõbb kultusza van a folyóknak. Valóban, a népdalok kezdõsoraiban, a népdalküszöbben gyakran olvashatjuk, dalolhatjuk folyók, patakok nevét. Ezeket mégsem sorolnám a kultusz témaköréhez. Egyrészt azért nem, mert csak az indításban, az elsõ, legfeljebb a második sorban szerepelnek, a szöveg többi része szinte teljesen független a folyó nevétõl. Másrészt azért nem, mert e népdalküszöbök ben szereplõ vízfolyás-név szabadon variálódik, három faluval, más patak partján már másik név simul bele a szövegbe, esetleg, hogy a szótagszám kijöjjön, eléje kerül egy rövidke jelzõ.
Botfán: "A Válicka vize, jaj de zavaros, Az én rózsám, hej, de nagyon betyáros." Nován: "A kis Cserta vize, jaj de zavaros..."
Csak a márványkõvel kirakott fenekû folyó nevét nem változtatják: legalábbis én eddig csak így hallottam-olvastam: "Márványkõbõl, márványkõbõl van a Tisza feneke..." Legfel jebb az ötödik pohár után lesz a Tiszából: babám. Ez aztán már végképp nem kultusz. Mintha illúzióink is fogynának, kultuszaink is szegényednének. A költészet is józanabb?

A rohanó XX. században a poéta is egyre ritkábban ér rá elmerengeni a folyó, a patak part ján, a kultusz szó sem szelíd folyóhoz, hanem sokszor zsarnok személyhez társul. A medrek közé szorított, hidakkal átívelt vizeket is ritkábban vesszük észre, vonatból, kocsiból még ke vésbé. Ha igen, akkor is inkább a híd tûnik a költõ szemébe.

Esztergomban illendõ emlékeztetni Illyés versére: A Dunánál Esztergomban: "Az ott a ha tár. Nézd az alkony / pírjában lent a vén Duna / úgy vöröslik, mint a térképen / határok piros vonala. // Csupán a híd áll mozdulatlan, / két ország között idegen, / kitárt karokkal ég és föld közt, / mint a holt Krisztus mereven."

Illyés 68 éve, 1932-ben írta a sorokat. Azóta csak annyi változott, hogy 55 esztendeje a híd sem áll. Mostanában talán újra feltámad a remény.

A Dráva még rosszabbul járt. 1948-ban nemcsak hídjait robbantották fel, kompjait törték össze, hanem partjait aknazárral határsávvá gyalázták, strázsatornyokkal csúfították. A század utolsó harmadában aztán több dunántúli csermelybõl kanális lett.
Keresztury Dezsõ, társaságunk örökös tiszteletheli elnöke - sírjára szeptember elsõ hetében kedden, szülõházára szerdán vittünk koszorút - pár évtizede megállt a Zala torkolatánál. Kö zel a Fenékpusztai romokhoz (ahol valaha Nagy Theodorik is idõzött) Zalavárhoz, Cirill és Metód mûködési helyéhez, az István király által alapított zalavári apátság maradékához. Még sem ezek jártak az eszében. Más verset írt: A Zala torkolatánál: "Ó / civilizáció! / Megszabá lyoztad / a Zalát, / gátak közt hozhat / iszapot, minden rosszat, - nincs hol lerakja sarát."
Ezért is célszerû, talán kötelezõ is idézni, ami a kultuszból még megmaradt.