Praznovszky Mihály

Egy irodalomtörténész a közelmúltban Mikszáth természetszemléletét vizsgálva arra a megállapításra jutott: felül kell emelkednünk azon a beidegzõdésen, miszerint az írónak vajmi kevés köze volt a természethez, leírásai nincsenek, egy-két odavetett mondat elég neki, hogy megrajzolja azt a miliõt, amelyben hõsei éppen jelen vannak. Õ bebizonyítja, én régtõl tudom, hogy ez nem így van. Hogyan is lehetne idegen Mikszáthtól a természet, hiszen egész léte be legyökerezteti. Aki már járt szülõfalujában, nézte a Kürtös patakra kifutó kertjüket, körben a nógrádi hegyeket, a nap fényében megcsillanó várromokat, a valóban árvalányhajas réteket nos annak már csak el kell olvasni a Palócföld flórája címû Mikszáth-írást, hogy az író és a táj élmény tökéletes azonosulását felismerje. Mikszáth természetesen nem fecseg oldalakon át a természetrõl. Ebben is szemérmes volt, mint minden érzelmében, s ez a puritánság még inkább nyilvánvalóbbá teszi érzelmei mélységét.

Mindezt felismerjük akkor is, amikor a folyókkal kapcsolatos véleményére vagyunk kíván csiak. Nem tudunk ugyan kötetnyi idevágó citátumot elõrántani, már csak azért sem, mert Mikszáthnak igen ellentmondásos viszonya volt általában a vízzel. Ezt nem iróniának szán tam, hiszen Mikszáth amúgy a magyar írók ritka kivételéhez tartozik, mérsékletes volt a nem víz ivásában. Nem, itt arról van szó, hogy Mikszáth félt a víztõl. Úszni soha nem tanult meg. Nagy vizet egyedül az Adriát látta, ott üdült már meglett férfikorában Abbáziában, Crkve nicán. Felesége emlékiratából tudjuk, hogy amikor 1904 táján vidéki házat akart vásárolni a családnak, éppen a folyó tartotta vissza egy szép telektõl. Érdemes idéznünk, mert ez a textus pontosan illik a mai helyszínünkre: "Esztergom mellett egy faluban gyönyörû kis birtokot néz tünk meg. A szép tágas nagy kõkerítéssel védett kúria egészen a Duna partján feküdön [...]
mindnyájunknak igen tetszettek a dús földek és Duna menti rétek." S hogy mégsem lett vásár lás, annak az a hír volt az oka, hogy annak a háznak a vendégei fulladtak csónakázás közben a Dunába. Mikszáth szinte menekült a folyó mellõl. Így értjük meg csak igazán egy-egy mellé kes mondatát, amelynek nincs köze a történethez, de valami mély emléktudatból fakad fel a ki szólás: a víz, "ez a fatális elementum, mely iránt már gyermekkorom óta sejtelemszerû gyûlö let fog el".

Ez a gyûlölet alig-alig érthetõ, hiszen Mikszáth gyermekkorában távol élt a folyóktól. A legközelebbi, amit láthatott, az Ipoly volt, a balassagyarmati vásárra menet lépkedett át a hídján. Szklabonyán csak a Kürtös patak csobogott a kertjük aljában. A rendkívül óvatos szü lõk bizonyára féltették a kisfiút a víz veszedelmétõl, és így regényeiben is több lehetett az in telem hatása, mint a víz látványa. A tavaszi hóolvadás, vagy a nagy esõzés után megduzzadt patak félelme számos helyen visszacseng mûveiben, A Szent Péter esernyõje dramaturgiailag fontos eseménye is ilyen helyzethez kötõdik, a glogovai nábob felesége belefulladt a Bjela Vodába, ebbe a semmi-vízbe, amely a nagy esõ után megáradt. "Belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uram fia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiihatta volna egyhuzomra, s délre már õrült folyammá dagadt."

Ez a félelem "az elementumok királyától," ahogyan õ nevezi a vizet, a folyót, nem akadá lyozta abban - s még a személyesség élményénél tartunk -, hogy Ilonával, késõbbi feleségé vel ne a megyeszékhely folyójának partján szövögessék a közös jövõt. "Ipoly melletti mászká lások" - írja egy helyütt, 1872-ben, emlékeztetve szívének árendását a közös ígéretekre. Ugyanebben az évben, a szerelmesek szokásos szeret-nem szeret elbizonytalanító állapotában már a "szerelem ripõkjeirõl" ír, akik "még egyszer leborulnak a kedves lábaihoz esedezni egy körömfeketényi szerelemért [...] mert különben beleugranak a Duna borzalmas habjaiba." Mindenkit megnyugtathatok, Mikszáth nem követte ostoba féktársait, ezt erõsítette meg Ilon kának is - akinek talán jobban esett volna egy kis esztelen fogadkozás -, mondván "Én nem ugrom a Dunába, én nem kérek olyat, amit nem adhat."

Mikszáth írásaiban a folyóvizeknek (értem alatta a csermelytõl a folyamig) megannyi meg jelenési formája van. Ezek közül hármat kívánok kiemelni, de elöljáróban néhány egyedi vo natkozást is hadd említsek, amelyek valamilyen módon hozzátartoznak a mû különbözõ szint jeihez. Ilyen például a folyók név-minõsítése, amely nagyon sok esetben illeszkedik az elbe szélt történet adott hangulati világához. A "szõke Vág folyam"; "szõke Duna folyó." Más he lyütt, a Ne okoskodj Pista címû kisregényben, "a szelíd Rima vize ott folydogált, locsogva, morogva a kert végiben. A Duna minõsítõ jelzõi is rendkívül sokrétûek: "szõke Duna, a vén Duna, öreg Duna, fejedelmi Duna, szöszke Duna, õsz Duna, a locsogó Duna" - így válik a tör ténet szereplõjévé a Duna is akkor, amikor egy történelmi regény játszódik partjainál, titkos légyottnak ad rejtekhelyet füzeseiben, vagy egy végzetes szerelmi dráma utolsó tanúja lesz.

A folyó Mikszáthnál az idõ múlásának, illetve állandóságának is kifejezõje. A Noszty fiú ban a krapeci uradalomba hazatérõ Kopereczky elmélkedik az örökké létezõ természet felõl: a fák, az állatok, a rétek, a selyemfüvekkel, a hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok éppen olyan vidám locsogással sietnek a Vágba, mint idõtlen idõk óta, és "a Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor."

A borsi ünnep címû írásában Mikszáth indul el a Felvidékre, és õ éli át az idõ örökkévaló ságának mámorát, beleképzelve magát a történelmi tájon a hajdan volt históriába. "A Sajó és a Bodrog vize csendesen folydogál. Gyász tapad az egyikhez, fény a másikhoz, csaták és nép dalok mindenikhez ... egészen átengedtem magam az emlékeknek."

A folyó - legyen az bármilyen nagyságrendû is - Mikszáth természetleírásának meghatáro zó része. Az erdõben nemcsak hatalmas, saját történettel bíró fák vannak, hanem titokzatos lé nyek népesítik be, amelyet a másik kedvelt motívum, a babona rakott oda. Az állatok olykor a természet érthetetlen, megfejthetetlen erõit testesítik meg. Logikus tehát, hogy a pataknak is valami transzcendális jelentése legyen.

A gózoni Szûz Mária történetében maga az isten-anya válik eggyé és megjeleníthetõvé a ter mészettel. "Ábrándos, álmodozó embereknek, kik hisznek benne, õ jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekérõl jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdõ titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett."

Az említett Bágy patak csak a Mikszáth teremtette földabroszon található. A valóságban a Kürtös patak volt: Mikszáth szülõföldjének folyócskája. A Krúdy Kálmán csínytevéset'ben a Bágy patak leírása komplexen mutatja Mikszáth viszonyát a természethez: múlt s jelen, örök kévalóság és múlandóság, a lét kiszámíthatatlansága, az érzelmek változása, az emberi lélek és test furcsa kettõssége, s Mikszáth panteizmusa szintén tetten érhetõ ebben a talán legszebb, alig egy oldalnyi leírásban. "A mi zsuzsunk, a mi kis drágagyöngyünk" [...] "Hogy szökdel, hogy harsog a buja páfrányok között: szikláról sziklára ugrik, a lapályon elandalodik, [...] visszaszalad mint valami játszadozó kis kutya."

Mikszáth a lét értelmét keresi, a születés és meghalás feloldhatatlan ellenmondását, a beol vadást, az eltûnést a végtelenben, a nagy közösben. "... beleszalad egy nagy folyamba, el vesztve nevét, egyéniségét, megsemmisül: mintha egy bájos gyermektestet egy idomtalan vén banya nyelne el nyomtalanul. És mégis belenyugszol, mert a természet örök rendje ez. A pata kok, folyamok a céljaik felé sietnek és célt érnek."

Mikszáth novelláiban a folyók és a borivás kapcsolatban állnak egymással. A Szent Péter esernyõjében olvashatjuk a borkereskedelemrõl: "Akkoriban még könnyû volt e téren meg gazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akko ri borkereskedõi kellékekbõl sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan." Máshol így ír: "a bor kétféleképpen terem, részint a szõlõtõkén, részint a folyóvizekben. aminõ a Duna, Ti sza, Rába, Rábca stb."
Egyébként a víz értékessége felöl szavaz. Az eladó birtok egyik hõse fakad így ki: "De ha aztán ember bort iszik Selmecen, környékbeli termést, mégis abban lyúkad ki, hogy jobb a víz. A Duna és a Tisza központi szerepet kap a mikszáthi életmûben. Gyakorta jött haza úgy Nógrádba, hogy Vácig hajóval utazott s ott szállt szekérre s a visszautat is ily módon tette meg. A Jókai-életrajzban a Duna a legfontosabb kereskedelmi útvonal, amely egyúttal Komárom gazdagságának az alapja: "A kereskedelem élénksége, a keresetforrások különfélesége s bõsé ge fényt és megelégedést hoztak be. Ezt pedig mind a Duna csinálta. A Duna a legolcsóbb köz lekedési eszköz. A városok amerikai nagybácsija. Az adta a tömérdek pénzt és a roppant forgalmat. . ."
A Duna Mikszáthnak az idõ maga, végtelen hullámzása kezdetektõl tart s így lesz az idõk végezetéig. "Lassan, méltóságteljesen hömpölyög mint az »örök óra«, melynek csak az »inasa az idõ«".[...] "kedves, fejedelmi folyam, enyelgõ, szelíd, engedelmes, zúgása nincs. csak méla mormogása, titkos regéket suttogó, érthetetlen szókkal, ki tudja mirõl? Az õsidõkrõl vagy talán a mélyébe temetett örök titkokról?"

A Duna a regék szereplõje, olyan regéké, amelyeket maga Mikszáth talált ki. "A magyarok országa a Duna mellett van. A Duna pedig egy ezüst folyam, melybõl csak merni kell s a merí tett vizet kifõzni, alján színezüst marad.". Gyakrabban emlegeti, hogy a Duna vize rejti valahol Attila hármas koporsóját. Természeti leírásai is gyönyörûek: "Éjszaka szép a Duna, idres-bodros titokzatos vizével". Máshol így teszi igazán érzékletessé a folyó képét: "a méltóságosan hömpölygõ folyam úgy látszik ilyenkor, mintha az égbõl kihasított széles, haragos, kék pántli ka lenne"; "a fejedelmi folyam lassú hömpölygéssel, fenséges mormogásban az éj fölött uralko dik." Mikszáth lenyûgözõ nagy Duna-crescendóját is idézhetem: "Tengerré dagad dühében: ha ragos, zöldes színû piszkos ruhát ölt, s tornyokat hány fel zajongva. Kivetkezik magából, szét repeszti keble kérgét s jégpáncéli óriási darabjait õrölt haraggal dobálja a partokra. Szilaj csör tetéssel bömbölve fut végig, mint a megõrült vadállat, mely összetép mindent, mi útjában áll. Mintha a szenvedély, bosszú korbácsolta volna föl, kegyetlen és iszonyú fúriává lesz, zúz, rom bol, öl mindent: feldúlja fészkét, összetépi láncait, melyeket az emberek vernek rá."

Ám a fenséges élményt egy pillanat alatt ellentétjére változtatja, a humor segítségével: az áradást nézve írja: "A Duna árad [...] az õs folyam dagadó, fagyos arca borzasztóan szép lát ványt nyújt. És mint folyton növekvõ óriás, titokzatos lénye nyugodt fenségével döbbent meg." A parton álló pestiek hozzá is fûzik megjegyzésüket: igen, nõ a Duna, éppúgy mint az államadósság, percrõl percre. A profanizálás telitalálata, amikor Mikszáth a Sipsiricában nem akar sem idõrõl, sem fenségességrõl, sem hömpölygésrõl értekezni, csak felteszi a legfonto sabb kérdést, amely Jahodowska asszony vendégeit leginkább érdekli: "Megfoghatatlan, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján?"

A Tiszához még mélyebb érzelmi kapocs fûzte, mint a Dunához. Mondhatnánk, pályafutá sának meghatározó élménye. Ha nem is mint szépírónak, de mint újságírónak az országos is meretet a Tisza hozta meg, pontosabban szólva az 1879-es nagy árvíz, Szeged pusztulása, amelyrõl Mikszáth a szemtanú hitelességével, de már az író erejével adott hírt ország-világ nak. A Tisza érezhetõen Mikszáth kedvenc folyója. Sokszínûen ír róla, számos mûvében sze repelteti. Élvezi különlegességét, szabályozottsága ellenére is kiszámíthatatlan kanyargását, szelíd fiízeseit, homokos partjait. Lehet, hogy nem fikció, amit egy helyen olvasunk: gyermek kori vágyának tekintette, hogy egyszer megláthassa a Tiszát, amelyrõl akkoriban az Alföldet megjárt fuvarosoktól, tót aratóktól sokat hallott mesében, dalban elmondva: "Oda vágytam már gyermekkoromban, ahol ezek a nóták születnek, ahol a tündérek lába tapossa a homokot, regényes füzesek, ahol nem csapódnak össze oly zordonan, mint a mi fáink, hanem csak sut tognak mikor a szél azt a szürke nagy pántlikát simogatja, gyûrögeti, amit a mappán Tiszának neveznek". Hasonlatai mintha a legjobb alföldi festõket idéznék: "Sárguló, kopott ruhájában is szép a róna, s mint a folyadékká vált szivárvány lenne, tündöklõ a Tisza. Máshelyütt: "Zava ros vízérõl, példaszó beszéli, hogy aki egyszer issza, nem válthat meg tõle, mint a szép lány csókja, visszacsalogatja a világ végérõl, méla füzeseit képek örökítik, bús, lassú folyását köl tõk éneklik, iszapos par fait a regék tündéreinek picike lábai tapossák, vize fölött az ábránd borong, és a nap mosolyog az ezüst, arany színeket vegyítve méla tükrébe."

A mások írásait kíméletlenül tömörítõ szerkesztõ (aki most sem kegyelmezett a feleslegnek) itt megszakítja kéziratomat, amelybõl pedig hátra lenne még a vízbefúlások tragikus példatára Mikszáth mûveibõl. Nem érzi jó lezárásnak az eddigiekhez képest (és az ún. tragikus "Mikszáth" kérdésében Nagy Miklós tagadó álláspontját fogadja el). Ehelyett kiemel két idézetet: "ahol a tündérek lába tapossa a homokot "; "iszapos partjait a regék tündéreinek picike lábai tapossák ". Ezeket ugyanis valóban "költõ énekli". KSI a legszebb magyar költõi Tisza-apoteózisban mutat rá az ösztönzõ forráshelyre, ez természetesen Petõfi: "Sírna tükrén a piros sugárok / Mint meg annyi tündér táncot jártak, / Szinte hallott lépteik csengése, / Mint parányi sarkantyúk pengése." Mikszáthnál csak a víztükörbõl lesz iszapos a part, a parányi sarkantyúk csengõ-pengõ lépteibõl iszapos part-taposás. (Egyébként ezt a csillag utáni részt- ezzel a zárójeles javítással együtt- az Iris szerkesztõje fogalmazta; a korrektúra elõtt azonban megkaptam tõle a kéziratot-P. M.)