Minden kor irodalmában vannak olyan kedvelt jelképek, témák, amelyekben mint gyújtó pontban összefutnak saját, legfõbb kérdései. A XVIII. század európai irodalmában tallózva gyakran fordul elõ a folyó mint jelkép vagy allegória. Különösen a német klasszika és az azt megelõzõ Sturm und Drang vonzódott a folyókhoz. 'Természetesen ez a jelkép is sok minden re utalhatott. Ekkor vált divattá a költészetet, a zsenialitást a rohanó folyóhoz hasonlítani; jel képezte a folyó a fiatalságot, a szabadságot, a lázadást is; mások a kultúra bölcsõjét, a teremtõ munka szimbólumát látták benne; s persze beszéltek az élet, a lét folyamáról is. Ám a folyó mindenekelõtt a természet része, s az volt a XVIII. században is. Ezért a kor folyó-irodalmáról szólva elkerülhetetlen, hogy ne szóljunk a természetrõl - sõt, talán éppen errõl kell mindenek elõtt szólnunk.

"Az emberi lélek /tükre a víz: / mennybõl jön alá, / mennyekbe megy föl, / s lekényszerül / megint a földre, / örök utas" (Szabó Lõrinc fordit~isa). Goethe egyik ifjúkori verse, a Szellemek éneke a vizek fölött címû kezdõdik e sorokkal. Az emberi természet kettõsségének, testi-lelki, anyagi-szellemi voltának képlete ez: miként a víz örök körforgás része, az ember sem talál megnyugvást, sem az eszmék, a szellem magas régíóíban, sem a földön, a realitások világában. Az ember belsõ világának és a természetnek e goethei párhuzamba állításában a XVIII. száza di természetszemlélet is megnyilvánul: a folyó vize a lélek tükre, a természetben az ember lel ki világa tükrözõdik.

Tudjuk, a természet a XVIII. század eszméi között milyen kitüntetett helyet töltött be. Nem valamiféle divat volt ez a természetrajongás. A felvilágosodás korában feltámadt természet szomjat elsõsorban nem is a természet szépségei, a tarka rétek, madárfüttytõl hangos erdõk, napfényes tisztások utáni vágy táplálta, s nem is csupán nyugalmat kerestek természet úgyne vezett "lágy ölén". Sokkal inkább arról van szó, hogy a kor embere, aki az észközpontú felvi lágosodásban már nem talált érvényes válaszokat kérdéseire, a természethez mint erkölcsi támponthoz fordult. Amit e korban természet alatt értettek, jóval több, mint a konkrét, látható, fizikai értelemben vett természet.z A jóság, tisztaság, ártatlanság megtestesülését fedezték fel benne. A természet ilyen, morálisan értett felmagasztalásának alapjait Rousseau vetette meg, természet és társadalom, ember és polgár szembeállításával. E gondolatokat a romantikus nemzedék vitte végsõ konzekvenciáiig. Legismertebb s legszebb példája a természet eme megdicsõülésének a magyar irodalomban talán Az arany emberben a Senki szigete. A földi éden nagy mítoszát szövi Jókai tovább az általa teremtett al-dunai szigettel, ahol megvalósul hat ember és természet összhangja, s a polgári világban önmagával is meghasonlott arany em ber igazi önmagára lelhet, miközben a természettel folytatott küzdelemben maga is a természet részévé válik.

A természettel való összhang a romantikusok egyik fõ eszménye volt: de nemcsak, hogy az embert a mindent átfogó természet részének látták, hanem úgy vélték, a természet hangja meg szólal az emberben is, aki éppen ezáltal bensõséges kapcsolatban áll vele. A természetnek ez a XVIII. századi kultusza a legszorosabban összefonódott egy másik kultusszal, az érzelmeké vel. A természet rezdüléseinek megtapasztalásához, a természettel való összhang eléréséhez, a benne rejlõ igazság megragadásához is az érzékek, érzelmek vezetnek el. Az így átélt össz hang, a lélekben felfedezett természet kölcsönzött mélyebb értelmet a létnek - annak a létnek, amely épp e befelé fordulás, a "lélek mélyének" megtapasztalása által nyerte el modern dimen zióit. Ezért is szoktuk e korban modern világunk kezdeteit látni. S a folyóban mint jelképben könnyen ráismerhetünk e születõ modern, polgári világ alapvetõ tapasztalataira is: a dinamiká ra, a változásra, az állandó nyugtalanságra. .

Az életrajzírók szerint éppen egy rajnai hajókirándulás során fogant az a Goethe-vers, a Moha med éneke, mely Hölderlin himnuszai mellett a folyó-toposz legjelentõsebb, Goethéhez méltó mû vészi megmunkálása. Mondani sem kell, nem az iszlám vallás iránt érdeklõdés vezérelte Goethét, amikor Mohamedrõl írt verset: a próféta mint a zseniális, világot formáló ember példaképe keltet te fel érdeklõdését. Az õ életét jeleníti meg allegorikusan a folyammá duzzadó, óceán-atya felé si etõ patak útja. A folyóként hömpölygõ zseni itt egész költeménnyé terebélyesedik: a fiatalos len dület, a sodró dinamika, a világot építõ, közösséget formáló felszabadult életerõ ünnepe ez a vers. De Mahomet nem talál megnyugvást, csak akkor, amikor a Természettel egyesül: ezt az óceánba torkolló folyó jelképezi. A zsenikorszak határtalan vágyai, abszolútumt ostromló lendülete ez. A kora fölé emelkedõ embert látta Goethe Mahometben, aki akar és tud hatni korára: de nyilván magára is gondolt, amikor a nagy ember lehetõségeit latolgatta. Lássuk bár Goethét vagy Maho metet a folyóban: a nagy ember, a zseni megdicsõülése ez a vers. Tudjuk, amikor Goethe weimari miniszter lett, s megöregedett, milyen kritikusan szemlélte ifjúsága forrongásait. A klasszikus Goethe már gátak közé szorította a Sturm und Drang parttalan szubjektivitását. Jellemzõ, hogy a Faust II. részében már nem folyóként rohanó zseni, hanem a gátépítõ a fõszereplõ. Mint egy kor társ író mondja, e drámában "a vízcsapok már élõbbek és valóságosabbak, mint a folyók"'.

Ilyen, Mohamed-típusú antropomorfizáló folyó-allegóriát a magyar irodalomból is említhe tünk: Petõfinek A Tiszáról írt versét. A kritikusok egyetértenek abban, hogy A Tisza allegori kusan is értelmezhetõ vers, de e jelentésrõl már megoszlanak a vélemények. Orosz László be szélt errõl egy korábbi konferencián`, s minden bizonnyal itt elhangzó új elõadásában is szó lesz e versrõl. Összefoglalóan azt mondhatjuk: Vannak, akik a hirtelen megáradó, vágtató és romboló Tiszában a készülõ változások sejtelmét, a forradalom elõszelét látják: a folyó így te hát a várt forradalom allegóriája. Mások úgy vélik, legalább ennyire egy elkövetkezõ vérontás borzalmainak, az erõszak pusztításának félelemmel teli elõrevetítése rejlik a vers hátterében: a folyó tehát a forradalom veszélyeinek allegóriája is. E két, egymást nem kizáró értelmezés mellett a vers egy harmadik jelentésrétegét húzhatja alá Goethe allegorizáló, a folyó szakasza inak az emberélet korait megfeleltetõ verse. Hiszen, mint Nemes Nagy Ágnes írja egy esszé jében, A Tisza "önarckép értékû" vers, mert: "Benne van a tündöklõ világszem, aki Petõfi, és benne van a világrázó indulat, aki Petõfi"5. Goethe és Hölderlin antropomorfizáló allegorikus, a folyót a zsenivel azonosító versei tükrében még inkább jogosnak tûnik, hogy a csendes, majd vágtató Tiszát a költõ Petõfi önarcképének is tekintsük, s a haragosra váltó Tisza mögött Petõ fi "világrázó indulatát" fedezzük fel.

Más értelemben bukkan fel a folyó a Werther regényben: "Csak a természet gazdagsága végtelen, csak õ képzi a nagy mûvészt. A szabályok javára sok mindent nem lehet mondani, körülbelül azt, amit a polgári társadalom dicséretére mondhat az ember. [...] A szabály csak korlátoz, lenyesi a buja kacsokat stb. [...] Ó, barátaim! Miért tör elõ oly ritkán a zseni folyama, magas hullámait miért zúdítja és ámuló lelketeket miért rendíti meg oly ritkán?" Így sóhajt fel Werther egyik levelében. A zseni-kultusz eszméi ezek: a rációval szemben a teljes, autonóm, érzelmekkel és ösztönökkel rendelkezõ ember. Ez az ideál példaértékûen valósul meg a folyó ként hömpölygõ, hullámokkal zúduló zseniben. A kulcsszó most is a természet: "csak õ képzi a nagy mûvészt".

A természetes zsenirõl szóló eszmék ekkoriban már Európa-szerte elterjedtek voltak. Így például a francia Enciklopédiában is megtaláljuk azokat. A Sturm und Drangnak pedig szin te valamennyi költõje lelkesedett a folyókért. Mert a természettel összhangban álló ember eszmélye a szabadság gondolatát is magában rejtette: hiszen e szerint erkölcseinket nem va lamely külsõ hatalom határozza meg, hanem a bensõnkben élõ természet, végeredményben az ember maga. A Sturm und Drang számára a folyók a szabadságot is jelképezték. E sza badság irodalmi vetülete jelentkezett az iskolás szabályok, konvenciók elutasításában és el vetésében - jóllehet a természetbe vetett hit akkor is tovább élt, amikor a mûvészek már minden szabályt elvetettek.

Megtaláljuk a folyó-hasonlatot Berzsenyinél ís. A Mailáth Jánoshoz írt ódáját, utolsó elõt ti nagy, összegzõ és pályájával számot vetõ versét kezdi így: "Mailáth! poétád éneke leng fe léd, / Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait / A Kárpátok közt zúgva szórja, / Tört jeget és kö vet sodorván". Szerb Antal óta tudjuk, hogy ennek az ódának "elsõ három strófája a magyar lí ra legmagasabb pontja", "a magyar költészetnek talán a legihletettebb alkotása". Berzsenyi természetesen nem volt originálzseni abban az értelemben, ahogy például a Sturm und Drang titánjai szerették látni magukat. Kedvenc Horatiusából merített itt is: õ hasonlította az "örvény lõ, zubogó szavakkal" szóló Pindarosz költészetét "a hegységbõl rohanó folyóvíz"-hez, mely "záporokkal nõ, s töri zúzza partját" (Énekek könyve, IV, 2). Ez persze nem jelenti azt, hogy a vers ne lenne szép, sõt ihletett: a horatiusi inspiráció mit sem von le a vers szubjektív hitelé bõl, önvallomás értékébõl. S e vallomásban is tetten érhetõ az a személyesség, s az e szemé lyesség által átitatott költészet, amely a XVIII. század legsajátabb újdonsága.

Teljes mértékben a természetes zsenirõl szóló eszméknek a kisugárzását mutatja egy a ma gyar költészetbõl említhetõ virtuális párhuzam, egy újabb Petõfi-analógia, A természet vadvi rága címû ars poeticus verse: "Támaszkodjék szabályokra, / Ki szabadban félve mén. / A kor láttalan természet / vadvirága vagyok én." - hangzik Petõfi jól ismert verdiktje. A gimnáziumi tankönyv lapidáris kommentárja is utal rá - joggal -, hogy Petõfi itt a XVIII. század gondolataihoz nyúlt vissza.b De nem pusztán megismétli azokat, hanem saját költõi céljainak megfele lõen át is alakítja. A természet itt is a szabadság jelképe. De Petõfinél nem arról van szó, hogy a természetre hivatkozó költõ valamiképp a társadalommal helyezkedne szembe (mint Werther); a természet Petõfi eszméi között a néppel rokon: s így sokkal inkább egy közösség hez való odatartozásra utal, mintsem szembenállásra.'

Térjünk vissza a Rajna vidékére, a XVIII. század végéhez. A század szenvedélyes termé szetimádata legmagasabb pontját Hölderlin költészetében érte el. "Szent Természet! te ugyan az vagy bennem és kívülem. Nem lehet oly nehéz a rajtam kívül levõt egyesíteni a bennem le võ isteni résszel" - mondja regényhõse, Hüperion. Ez a szenvedélyes vágyakozás az Egység után költészetének alapvetõ hangneme.

Hölderlin az a költõ, aki verseiben a folyó-toposzt a költészet legmagasabb pontjára emel te. Éppen ezért, sok más egyéb jelzõ és dicséret mellet a "Rajna legnagyobb költõje" címet is kiérdemelte az irodalomtörténészektõl. S hozzátehetnénk: alighanem a Rajna legnehezebben érlehetõ költõje is õ. Ezért is nehéz róla egy ilyen rövid áttekintésben szólani. Nagy folyó-ver sei, A Rajna, Az Isler és A Duna forrásánál írt himnuszok a szellemi elborulása elõtti évekbõl származnak. Racionális elemzéssel alig hozzáférhetõ versek ezek, melyeknek minden sora, szava külön kommentárt igényel. Miért választotta Hölderlin tárgyául épp a Rajnát és a Dunát? Természetesen elsõsorban az egész életmûvében jellemzõ természetimádatra utalhatunk. Ám a valódi folyókhoz kevés közük van e verseknek, sokkal inkább egyfajta mitikus földrajzi at laszon helyezkednek el. A Dunában azt a folyót látta, amely hazáját összeköti a Kelettel, a kultúra bölcsõjével, s így végsõ soron egy megálmodott boldog korra utal.8 Allegória a Rajna is, forrása, folyása egyén és világ, emberiség és természet sorsát jelképezi.

E nagy himnuszok (és nagy folyók) helyett egy "kisebb" verset állítanék most reflektorfény be. Ez ugyan kevésbé metafizikus, mint a nagy himnuszok, de nem kevésbé szép, s nem kevés bé hölderlini. Hõse nem a Duna vagy a Rajna, hanem kisebb testvérük, a Neckar, Hölderlin szü lõföldjének folyója.9 A verset, a Neckar címût, még összeomlása elõtt írta, amikor meghiúsult tervek, szerelmétõl való kényszerû elválása után tért vissza szülõföldjére: "Életre szívem völ gyeiden kapott, / lágy habjaid játéka ölelt körül, / s ahány nyájas domb téged ismer, / Vándor, az énnekem is barátom. [...] // Nekem még szépen int a világ, szemem / földünk csodáit látni su hanna: az / arany Paktoluszt, Szmirna partját / s Ilion erdeit. [...]// S ó, szép / ion szigetek ti, hol a tenger // fuvalma fonó partot üdít s babér- / erdõn suhog, ha nap tüze érleli / a szõlõt, s arany õsz cseréli / dalra az árva, szegény nép jajfát; // ha gránátalma duzzad, elõragyog / zöld éjszaká jából a narancs, csöpög / a mézgafák gyantája, dob szól / s cimbalom a szövevényes táncra. // Egykor hozzátok visz, szigetek, talán, / védszellemem; de akkor is õrzi hû / gondolatom Neckaromat szép / rétjeivel meg a fûzes parttal" (Rónay György fordítása).

Vannak, akik azt mondják, Hölderlin sokkal inkább Hellászban élt, mint saját kora Német országában. Ez így aligha igaz, mégis, hozzá hasonló szuggesztív erõvel senki nem jelenítette meg Göröghon tájait. Görögségélménye ugyan nem az ókori görögök "valódi", történelmi képén alapul, róluk e korban amúgyis igencsak keveset tudtak még. Sokkal inkább elképzelt, idealizált görögség ez, annak a kiteljesedett kultúrának a jelképe, amelyben megvalósult em ber és természet harmonikus kapcsolata, s mint ilyen, példaértékû. De a görögség-élmény nem feledteti vele saját korát, világát, kultúráját. A vers különös varázsát éppen az adja, hogy az el vágyódás mellett az otthon vonzása, a hazavágyódás is benne van. S a grékomán Hölderlin na gyobb dicséretet aligha mondhatott volna bármirõl is, minthogy még Görögország sem tudná elfeledtetni vele. De saját gyökereit, eredetét senki nem tagadhatja meg. Miként nem is arról van szó, hogy Hölderlin visszavágyott volna az ókorba; abban hitt, hogy saját kultúrája is a tö kéletesség ama fokára fog jutni, mint amit az aranykori görögségnek tulajdonított.

"Minden törekvésünk célja az, hogy véget vessünk énünk és a világ örök ellentétének, és új ra egyesüljünk, véghetetlen egésszé, a Természettel" - írta Hölderlin. Újbóli egyesülésrõl be szél Hölderlin: úgy hitte, Természet és ember egysége hajdan, az aranykorban már megvaló sult egyszer. Ezt az egyszer-már-volt egységet szerette volna õ elérni, s épp ennek szertefosz tása adott értelmet a küzdésnek. "Egynek lenni mindennel, ami él, üdvözült önfeledtségben térni vissza a Természet egészébe, ez a gondolatok és örömök csúcsa"; elszakadni tõle: szen vedés. A természettel való helyreállított egység ad mélyebb értelmet az életnek. Egység és meghasonlás, boldogság és gyötrelem ellentéteinek változása lüktet a legismertebb versben is, Az élet felén címû tankönyvdarabban. Az elsõ, a nyár-versszak a harmóniáé: "Sárga körtékkel és vad / rózsákkal omlik / á tóba a hegy; / óh drága hattyúk, / csókmámorosan / merül fejetek / a szentjózan vízbe." Az Egység képei ezek: a tóba omló hegy (az eredetihez hívebb fordítás ban: a tóba csüngõ part), a fejüket a tóba merítõ hattyúk, a meg sem jelenõ, mert a természet tel egybeolvadó alanyé (lírai én). A másik, a tél-versszak a disszonanciáé, a megbomlott Egy ségé, az elveszett Természeté, a természettõl különvált emberé: "Jaj nekem, hol kapok, ha / tél lesz, virágokat és / ragyogó napot / és földi árnyat? / Hidegen állnak / a néma falak, a szélben / zörög a szélkakas" (Szabó Lõrinc fordítása).

Ma általában nem hiszünk abban, hogy ez az Egység, a vágyott Egész elérhetõ: sem mint a természettel való eggyé válás, miként Hölderlin hirdette, sem más formában. A romantikusok természetvallása a XIX. század során elvesztette vonzerejét, s lényegesen prózaibb, gyakorla tiasabb, gondolkodásmódoknak adta át helyét. Mégsem csupán az eszmetörténet múzeumából elõhozott érdekesség mindez. Az emberiség viszonya a természethez, a világhoz ma is eleven kérdés. A természettel való összhang utáni vágy, amellyel a XVIII. századi mûvekben találko zunk, csak akkor jelentkezhetett, amikor ember és környezete közötti szakadék láthatóvá, vagy legalábbis sejthetõvé vált. S ez a szakadék ma is tátong. Ember és természet kapcsolatára vonatkozó kérdéseink gyökerei a XVIII. századba nyúlnak s ez egyike lehet azon szempontok nak, amely a kor irodalmával való foglalkozást élõvé, akár még az iskolai oktatásban is érde kessé tehetik.

JEGYZETEK

I Lásd MÜLLER, Richard M., Die deutsche Klassik. Wesen und Geschichte im Spiegel des Strommotivs, Bonn, 1959.
2 Vö. VÖRÖS Imre, Természetszemlélet a felvi lágosodás kori magyar irodalomban, Bp., 1991, 9-11.
3 MAGRIS, Claudio, Duna, Bp., 1992, 35.
4 Lásd OROSZ László, Petõfi és a Tisza, Iris, 1993 1-2., 94-97.
5 NEMES NAGY Ágnes, Szõke bikkfák. Vers elemzések, Bp., 1988, 47.
6 A "sokszerzõs" gimnáziumi tankönyvben, VERES András elemzése.
7 MARGÓCSY István, Petõfi Sándor. Kísérlet, Bp., 1999, 111.
8 V. ö. MAGRIS, I. m. 26-27; NÉMETH. G. Béla, Versek és korok, Bp., 1997, 156-166.
9 SZABÓ Ede, Hölderlin, Bp., 1964, 149.
10 TAYLOR, Charles, Quellen des Selbst. Die Bntstehung der neuzeitlichen Identitüt. Frank fizrt am Main, 1996, 639-679.