Közzéteszi Nagy Levente

A Kolozsvári Akadémiai Könyvtár kézirattárában található Kanyaró Ferenc, Tanulmányok Zrínyi életiratához címû kéziratos kolligátuma. Jelzete: MsU 1346. A kolligátum nem más, mint a Magyar Tudományos Akadémia által I 889-ben kitûzött, Gr. Zrínyi Miklós élete s munkái címû pályázatra beküldött pályamû. Az alábbi tanulmány ennek a része.

(134) Zrínyi heves és õszinte természetének megfelelõen, igen gyorsan és fölötte egyszerû en írt. A kifejezésket nem sokat válogatta, keresettség nélkül, amint beszélni szokott folytak azok tollából. Jellemzetességre mindig, piperére igen ritkán törekedett. Az ismétlésektõl nem riad vissza, különösen ha a tárgy fontos elõtte. Más helyen meg csak utal a már elmondottak ra. Néha átjavította dolgozatát, mint az Aphorismusokat, máskor át sem nézte, mint az I-sõ Discursust. Könyvalakban írta össze dolgozatait, de oly kicsiny könyvalakba, hogy az elsõ aphor-tól a 14-ig, ami Kazinczynál nem egészen 9 lap, azaz 9 hasáb, nála 23 egész lapot tett ki.1 A 226-ik lap egy megjegyzése s a Mátyás kir. életének számos helye arra is mutatnak, hogy néha helyet szokott hagyni, hogy az elmondottakat tüzetesb utánanézéssel késõbb kiegészítse. (L. 8 aph. és 338. 343. 356. 358. stb.)

Mint Toldy kifejti, Pázmány elõtt a dunántúli nyelvjárás volt uralkodó irodalmunkban, Páz mány a tiszait hozta be.2 Ha már most Pázmányt az ujabbkori irodalmi nyelv megalapítójának tekintjük, akkor Zrínyit sok részben az elõbbi irányhoz kelt számítanunk. Õ a középkori ma gyar nyelv utolsó képviselõje irodalmunkban, bár nyelve erõsen saturálva van ujabb elemek kel, nem egy helyen mutatva Pázmány befolyását. A mint mondtuk, ez inkább eposzára nézve áll, mert - s ez különös - Zrínyi prózájában feltûnõen ujabbszerû nyelvet használ. Amit talán (135) munkáinak sokszoros átírásának tulajdoníthatunk, míg eposzát az õ saját kézirataiból adták a XVII. sz. közepén.3

Helyén volna itt stylusáról és nyelvhasználatáról szólanunk. Szó- és mondatfûzési sajátságait a Magyar Nyelvõr két féléven át 9 közleményben tüzetesen ismertette, mi itt csak irályáról fogunk egy-két megjegyzést elmondani.

Zrínyi irálya mindenek fölött értelmes: annyira tõrekszík a megértetésre, hogy bátran mondhatni nincs írónk, ki apróbb mondatokbul szerkesztené össze tanítását és ki az egyes mondatokat is oly apró, könnyen felfogható részekre tagolná. Özönnel tolulhattak tollára a la tin szavak, vagy latinos kifejezések, de Pázmányt kivéve alig találunk korában írót, ki alkal mazásuktól jobban õrizkednék. Ha munkáiban mégis egyre-másra kerülnek elé azt csak a gyors fogalmazásnak tudhatjuk be, és velõk szemben szint annyi helyre hivatkozhatnánk, ahol lapokon át egy-egy mûszón kívül nyom sincs a latin studiumoknak, a latinos neveltetésnek.4

Az értelmességre törekvésnek köszönheti Zrínyi, hogy nyelve nem oly ódon, mint akár sa ját eposzában is. A régi, immár szokatlan szavak mellett ott találjuk a divatos újabbakat is prózájában. A régi iedt formát pl. (229:12) az akkor használatosabb ijedt alakkal cseréli fel (243: 35. 278: 62. 371: stb) az egyem mellett párját a hiszemet is kiteszi: "hiszem egyem én is vagyok olyan mint te" (251: 60) ("a te hadadnak igen könnyen szíve veszhet és bátorsága" (229: 12) "a kelõ avagy gázoló hely" (243: 35). A népiességet szereti: "akár messze, a(136.Jkár közel lé gyen, arra keveset kell hajtani" (223: 4), "ha termeted volna Sándor, oly nagy, mint te kíván ságod és a híred mely nagy, no ez széles világ, Sándor elég nagy, de az is nem volna tenéked igen nagy" (250: 59), de azért tájszót alig-alig találhatni nála, míg hitvitázó kortársainál akár szekér számra. Ilyenek mégis: ,jobbatyám" 248: 9, "körömsölés" 357, "terczecskedni" 323: 49, "öszve-csingolódnak" - Zrínyiász XII. 51.

Latin szavakat, mint mondám, sok helyt feltetszõ óvatossággal kerül, más helyeken meg a gyors fogalmazás hevében szükségtelenül is él vele: "Plutarchusban olvastam, hogy primus Epirotarum rex mikor egy várost megszállott volna" (247: 55) "comte járni" (232: 16) stb. Máskor meg jelzi, hogy miért él idegen szóval: "hada bátorságát nevelni kell és, amint mond ják: "secundálni" (248:56). Ismét sok helyen a latin mûszó után nyomban felvilágosító magyar kifejezéssel él: "a te hadad nem istrásál, nem vigyáz" (223: 4), "nem jobb-e mindenekrõl pro videálni, mindere gondot viselni". (259: 30.)

Néhol soloecismust találhatunk nyelvében. Hibás szórendet: "mindenrõl gondolkodjál és ar ról is, miképpen visszajöhess" (225: 7), "és azt tartom az okát, hogy a puskától tart, melyhez õ nemigen sokat tud" (263: 37), "ugy hogy csak alig másod magával Francziaországban szaladhata" (264: 39). Germanismust: "retirálták magokat" (266: 40). Latinismust: "kötve hidd komádat" (228: 11 ), "tekintete oroszlánt hasonlított" (364), "Szabácsot közép télen szállá meg" (346) "és mikor kiment volna" (247: 55), "midõn a rómaiakat megverte volna" (264: 39).

Néhol a szabatosság ellen vét. A 412-ik lapon galibát ír a kaliba helyett, pedig jól tudja mind a kaliba (415-417) mind a galiba szó (226:9) értelmét. Szóhiányra ritkán találni példát, de annál több szófeleslegre, pleonasmusra, mit legtöbször a félreértés kerülésére lehet vezetni vissza. "Viszont vigyázzon a kapitány, ha puskás hada vagyon, azon légyen, hogy az ellenség ne jöhessen vele kardra" (263: 37). "Nem olvastam sohul, hogy a kapitány halála után a sereg valamit cselekedett volna, hanem mikor a svéciai király elveszett, akkor az õ hada az õ kirá lyának halálát ~137J hallván, magok sem akarnak élni" (263: 38).

Mind e hiányok mellett is a Zrínyi prózája fölötte kifejezõ és hibái mellett fölös számú szép ségére is akadunk. Elsõsorban mindenekelõtt meglep mondatainak arányosságával: "Mit nem csinál, mit nem fáradoz a jó hadnagy, hogy futóstul megtartsa a vitézeit, a maga testét nem kétli gátul vetni, hogy megtarthassa õket" (233: 17). "A hír messzérûl ha jön mindenütt nevel kedik: valaki száján általmégyen, mindenkinek az õ passióját magához veszi" (249: 59).

Ily arányosságot találunk minden prózai mûvében. És itt ki kell Zrínyirõl mondanunk, hogy magyarul írni a szent írás után tanult meg. Hogy gyakran olvasott belõle mutatják a gyakori idézetek és egyik-másik megragadott kifejezés ("mind e mái napig": Áfium stb.) De különö sen arra mutat a Zrínyi prózájának szerkezete. Érintettem már más helyütt, hogy Zrínyi mûvei elébe szereti tenni a textust, abból lassan indul, erre kitér, arra kitér és végül az eredményre le szállva erõs csomóban köti meg a tanúságot. Teljesen a prédikációk tárgyalási módja ez. Még jobban kimutatja a nagyszombati iskola és a korszellem roppant hatását reá mondatainak
összeállítása is. Szakasztott az a párhuzamos lebegés ismerhetõ föl rajtuk mindenütt, amit a bibliában találunk. "Ha én a katonának azt mondanám viselj fegyverderekat, karabint, tartsd meg a rendet, ha a hajdúnak: viselj muskétát és pikét. ne hágj ki a te rendedbõl. mit mondana nekem?" Legelõször megnevetne, azután meggyûlölne." Hej hej hun van a ma gyaroknak régi jó hírei kivel németeket, olaszokat, törököket feljülhaladta; valljon olyan könnyen nyerték-e a magyarok Pannoniát, amint most hadakoznak? Egy korbács az õ birodalma, futó ló az õ reménvsége. Abstulit Deus ab Israel omnem, omnem bellatorem, nevetséggel szólnak a nemzetek mifelõlünk. Honnan vagyon ez? honnan vagyon ez? Militia gravis est, nos facimus illam levem: militia dura est, nos facimus illam mollem: ergo non militia, sed mollitia." (2434: 36). Szám nélkül való helyeket idézhetnénk a fennebbiekhez (138) hasonlókat. S Zrínyinél annyira természetté válik a kettõzés, hogy mikor szépen akar ír ni, az egyedül való alanyt vagy állítmányt nem igen szenvedi, vagy egyiket, vagy másikat ket tõzve kell írnia. "Ihon magyari katona, ihon hajdú a te fogyatkozásod." (243: 36). "A vigyázás, a szorgalmatosság a vitézségnek elementumfa" (223:4). "Szükséges egy hadviselõ embernek ismerni a föld csínyfát - minden árkot, erdõt, passust szükség tudni. De mivel egy ember az egész világnak situsát nem esmérheti meg és nem tudha ja [...] szükséges, hogy miként meg látja aként megesmérje az õ mivoltát, és tudja alkalmaztatni a maga hasznára" (229: 13).

Ugyane sajátságot átviszi a mondat többi részére is, a két tárgy, két jelzõ, két egyragos bõ vítmény minduntalan feltûnik mondataiban. Sõt még az összetett mondatok tagjaiban is fölis merszik e szokása: vagy két elõtagnak egy utótag, vagy két utótagnak egy elõtag felelvén meg nála. A mértéken ketté vápás, hogy az egyszerû elõfélre egyszerû utórész illeszkedjék, arány lag ritka eset Zrinyi prózájában, bár természetesen ez sem példátlan.

A már most az elõbbiekbõl természetszerûleg következik, kitûnõ sajátsága Zrínyi irályának, hogy az egyszer elmondhatókat felrészeli és egyenrangú tagokban állítja egymás mellé. Pl. "Ilyen vala Julius császár, mindenekrõl régen provideált (múltban), az õ provisiója mindenkor több volt a szükségnél (jelen számára) és felét sem vette elõ az õ készületinek" (a jövõre is ha gyott) (259: 30).

Sok helyt ez a felrészelés a pongyolaságig megy. "A jó hír olyan mint a vasláncz, amely nem egy karikából lészen meg, sem háromból, sem tízbõl, hanem sokbul: így egy cselekedet tel sem mindjárt nyerhetsz jó hlrt és nevet, sem egy nehánybul, hanem sokbul " (221: 1 és 214). Más helyen meghatározott pongyolaságba oszlik el (L. 260: 31 stb.).

Másik kitûnõ sajátsága Zrínyi irályának az a lépcsõnként való emelkedés, mit Toldy már verselésérõl is megjegyez, minek jeles példája a 32. aphorismus (260. L).

(139) De legfeltûnõbb - mit már egyszer érintettünk - mindannyi közt az a sok apró mondat, melyekbõl egész prózáját összefûzi. Heltai is lehetett ebben elõképe, csakhogy Zrínyi az erdélyi krónikásnál sokkal mûvésziebben fonja össze mondatait, amiben kétségkívül a biblia lehetett mestere. Kortársai nem tudnak ellenni a terjengõ kifejezések nélkül. Csak Szalárdira és Wesselényire utalunk, a félrõfös mondatoknak - mint Kazinczy nevezi - nem egy csuda példáit látjuk bár egy lapnyi írásukon. A Zrínyi irálya valóságos reakció ellenükben. Hogy mi része lehet a Pázmány befolyásának ebben, azt még seki sem kutatta. De hogy Zrínyi önálló felfogást követ, az több tekintetben világos. Világos a Pázmányétól legtöbb ízében elütõ irály ból és világos azon függetlenségbõl, melyet Zrínyi egész életében személyes külbehatás iránt tanusított.

Maga Zrínyi a feltalálója, mondhatnók teremtõje magyar nyelvünkön e tárgyalt írásmód nak, melyet legtalálóbban tanítói irálynak nevezhetnénk 5, s melynek legjellemzõbb sajátsága a mindent apró részekben eléadás, a szájba-rágás, hogy triviális kifejezéssel éljünk. Leveleiben már eltér ettõl, itt teljesen a latin iskola befolyása alatt áll: a mondat tagjait latinos módon szer te hányja, körmondatokban, syllogizmusokban 6 beszél, és ezért nem csoda ha latin levelei sok kal szebbek, mint a magyarul írottak.7

(140) Zrínyi a szép próza belsõ, tartalmi kellékei iránt sem volt fogékonytalan. Mind leve leibõl, mind munkáiból számtalan helyet idézhetnénk, melyek egyenest díszítésre céloznak, és valóban ezek ma is akármelyik prózaírónk "virágaival" szemben megállják helyöket. Bátran állíthatjuk, hogy Zrínyinél a szépirály minden kellékéig bõven találunk szebbnél szebb példá kat. Ilyenek ujságra nézve: "az álom az étkek füstölgõ emésztetlensége" (232: 16) "lelkünk testi felhõvel be van homályosítva" (233: 16), "Justus Lipsius aranyos könyve" (354) "Hunya di János tûköre az állandóságnak" (231: 14), "megfáradott az okosságban a szándék" (227: 9), "az ifjak akiknek még a szerencse gyümölcsének savanyúsága össze nem vonta az ajakokat hamarább próbálnak" (317: 35). Változatosságra nézve: "Minnyájoknak szunnyadtságát a fejedelem ébrékenségének kell õrzeni, minnnyájok nyugodalmát az õ fáradtságának" (364). "Az õ szerencséje mindenütt nagy volt, mert a szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradtsá ga untalan, mert bátorsága gyõzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan" (366). "Holott a török rá jöhet Bécsre, mikor akarja, rá velencések országára, mikor szereti" (353). Elmésség re nézve: "Non militia sed mollitia" (244: 36), "a kétlenség két ellenség" (305: 4), "elég lett volna az a két golyóbis (H. László és Mátyás feje) a közép ottomnus rendben is kiütni a ki rályt" (330). Lásd erre nézve még az Áfium kezdését (308) és befejezését, a Siralmas Panasz némely helyét, meg a Montecuccoli ellen írt egész polémiát. Hatályosságra nézve lásd az Áfium nagy részét, a Siralmas Panasz és az Aphorism. elsõ felét. Például álljon itt egy hely a Siralmas Panasz befejezésébõl, az egyetlen átok, mely Zrínyi összes munkáiban található, mert az átok hangja nála éppen oly szokatlan, mint a nõk dicsérete (v. ö. 257. I. 62. aph.), vagy az anyai szeretet emlegetése. "Átkozott, oh átkozott az az ember! Kimondhatatlan min den átokok alá vettessék még a legkissebb tagja is annak, aki azon incselkedik, igaz saját föl dünk meghasadjon, ketté nyíljék, bészíjja, elnyelje az olyan embert, ki sajátonktúl meg akar fosztani bennünket, ki idegenek lábai alá akar vetni bennünket, hogy azok rajtunk tapodja nak, tagoljanak, nyomorgassanak, mindenséggel illesenek bennünket". Kaprinai: Collectaneorum A. Tom. XXXIII. 193. I.

(141) Szemlélhetõségre, élénkségre: "Azért igen jó, hogy te az ellenségfül elhitesd valame lyik híres hadnagyát, de mikor nálad lesz ne bízd úgy magadat reá, hogy a térdén aludjál, mi kor beretva van kezében" (228: 11). Szép példáit lásd még ennek a 217. 230. 242. 246. 319. I. s általában sok helyen. Hasonlatra: 227: 9, 244: 36. I. Különösen szép hasonlatok vannak a 221: 1. 263: 38. 299. 306: 6. 307: 7. 333. 350. 361. 364. 367. lapon. Személyesítés. 255: 5. 353. 367. lapon és a Siralmas Panasz számtalan helyén, különösen befejezõ részében. Jelzõk: "szentséges character", "nagy országos két had", "mesterséges vitézség" (343), "minden vilá gi akkorbeli királyok" (362), "világbíró császár" Zrínyiász VIII. ének 16 - "világrontó Szolimán" u. o. VIII. 20, - "sívó oroszlán" VIII, 18, III, 101 stb. - "sívó ördög" VI, 104 - "em berölõ szablya" VI, 108 - "aczélos pajzs" VI, 88 - "puska mindeniknek kártévõ kezekben" VII, 19.

Sok hangos trombita akkor meg rivada,
Sok haragszavú dob tombolva robbana,
KI ki immár fölült jó vitéz lovára, [... ]

Sisakján szép strucctoll vér haragos szellõt. IV. 13.

"Állandó szín", "merõ bátorság", "olálkodó éh farkas", "sok számtalan hadi felhõ" (355). Mint Imre Sándor is megjegyzi Zrínyit nevezhetjük íróink közt, az ékes hasonlatok s a dísz jel zõk nagy mesterének, õ irodalmunkba az »epitheton ornans« behozója.

"Minden író, ki a klasszikusság magvait keblében hordja, bizonyos jókori szerelemmel vi seltetik a nyelvhez, mi õt annak vizsgálatára s mind alkotványában, mind külsõ és belsõ kin cseiben szoros ismertére vezeti" - mondja kritikai munkáiban Kölcsey. Kérdés, vajon e szem pontból Zrínyi megérdemli, hogy klasszikusaink sorába vétessék?

Megérdemli, mert korában, ha Gelejit és Apáczait kivesszük, senki sem viseltetett a magyar nyelvhez nagyobb szeretettel, mint õ. E nyelven írta verseit, s nagy mûvét a Szigeti veszedel met, e nyelven írta minden prózai munkáját, az egy Montecuccoli ellen írottnak (142) kivételével.s Levelezését szintén e nyelven intézte, mikor csak lehetett. Csak közokiratoknál és hórvát barátfaival szemben használta a latin nyelvet.

De nemcsak hogy szerette a magyar nyelvet, hanem vizsgálni is törekedett, amennyire el foglaltságától és a magyar nyelvészet akkori kezdetleges állapotától azt tehette. Így pl. már eposza elõszavában kijelenti vizsgálódásának ezt az eredményét, hogy szegénynek találta a magyar nyelvet s ezért idegen szavak hozzá keverésével igyekezett azt gazdagítani, változato sabbá tenni. Prózai munkáiban is a nyelvészeti megfigyelésnek nem egy érdekes jelét adja. A Tábori kis tractában pl. így szól: "Szükséges egy jó fõ, a fõ generál, a kit igazán magyarul hadnagynak kell kíni, mert ez a szó jõ emez szóktul had és nagy, mely annyit teszen mint a hadnak a magva vagy elei, a kit pedig most hadnagynak mondanak, az igazán százados, kit mi ezentúl annak is hívunk." (398. L). Ismét az eposban az egyárnyalatú szavakat így igyekszik megkülönböztetni:

Deli Vid ezt látván szüvében félemlet,
Mert látya körüle szerecsen sereget,
Azt mondám, hogy õ fél, de nem, hogy megijedt
Nem ijedt õ, noha látya élete végét. XI: 80 .

Mindezekbõl azt látni, hogy Zrínyi nagyon is törõdött a nyelvvel, fürkészte annak titkait, bárha ezt az akkori idõk szerint csak kis mértékben tehette. Szerette õ a magyar nyelvet, mu tatja ezt hadi munkáinál a számos mûszó is, melyet részint a közbeszédbõl felvesz, részint maga alkalmaz elõször. Ilyenek: "élésgenerál", "pénzgenerál", "köntösgenerál", "ezredes", "fõ(143)százados", "fõszállásosztó", "pénztartó" (ma: pénztáros), "fegyvertartó", "strázsa mester", "rendelõ", "tizedes", "sereg" (század), "fõkapitányság alja" (ezred), "fundáló" (fortificator), "pattantyús" (canonier), "mûves" (pionier), "kolyésza" (társzekér), "kaliba" (sátorkunyhó), "elutca", "közutca", "öregutca", "középutca" stb.9 (Tábori kis tracta 399. 400. stb.)

És ha már most vesszük utobbi mûveit, az Áfiumot és az 1664-iki emlékiratot és összeha sonlítjuk a discursusok egy részével és az Aphorismusokkal legjobb mértékével bírunk Zrínyi e nyelvszeretetének. Folytonosan tanult õ, mint író, és okult hol a maga kárán, hol a más pél dáján. Eképp az Áfiummal oly magasra jutott már, hogy nemcsak classicusaink közé kell õt bevennünk, de kimondhatjuk azt is, hogy ha Zrínyi megéri vala a Pázmány magas korát, ren delkezett volna bár felével a Pázmány által maga mívelésére, stylusa gyakorlására és kifejté sére fordított idõnek: mégis kétszer oly magasan állam, most prózairodalmunk legelsõ classicusa felett nyelvének mind szépségére, mind erejére, mind zengzetességére, eszméinek mind bõségére, mind tisztaságára, mind pedig fenköltségére nézve.

JEGYZETEK

1 L. az 59. aph. végén s a 22-nek elején levõ hivatkozásokat a lapszámokra. Az utóbbinál nyilván sajtóhibából áll az 1. aph. a 14-ik helyett. Mutatja a cím és a tartalom. L. a 415 és 417-ik lapon álló megjegyzést is a hely szûk voltára nézve. A Kazinczy G. kezébe jutott egykori kézirat is kis 4-ed rétben volt, ugy hogy 2 3/5 lapot foglal belõle magában az ujabb Nemz. Könyvtár egy egész lapja. Uj M. Múz. 1853. I. 1.
2 A m. nemzeti írod. tört. 2-ik kiadás I. kt. 34. 56.
3 Csak részben áll ez. Mert a költõi nyelv odonsága a változékonyabb prózával szemben egész Vörösmarty ideéig általános a mi irodal munkban.
4 Szükséges megjegyeznünk, hogy leginkább ha di munkáira illenek az itt mondottak (bár ott is a gyors fogalmazás hevében nem egy helyen használ szükségtelenül is latin szavakat), de mihelyt tolla jogi tárgyakra átfordul, semmi nincs ami megmentené a latin kifejezések áradatától. Különben ez a korabeli írók rendes hibája. (V. ö. Bethlen Miklós emlékirataival, vagy Vitnyédy leveleivel.) Kitûnõ példája e latinos tarkaságnak Zrínyinél a Széchyekkel való pörében irt levele. M. Tör. Tár. XIII. 252. 253.
5 Mint láttuk talán a Biblia s a Magyar Krónika vezették Zrínyit ez irályra. Eposát is ily sajátos szellemben alkotja. A caesura elhagyásában pl. teljesen a latinokat követi, sõt azt elbeszélõ költeményben - de csak egy ideig - különös szépségnek véli. Ha Isten rá segít - mint Zrí nyi szokta mondani - kimutatom egykor ezt.
6 Legszebb példáját lásd egyik pere miatt Gyõr megyéhez írt levelében. M. tört. tár. XIII. 252. (Ugyanazt Szepes vármegyének is elküldte.)
7 Lásd pl. a Ráth Károly által kiadott latin levele ket. Gyõri tört. és rég. füzetek. II.
8 Kanizsa ostromáról elsõ Leopold számára írt emlékirata oly alkalmi mû, mely itt számítás ba nem jöhet.
9 Zrínyinél nemegyszer még újszerû szóképzésre is akadunk: pl. ébréken(y)ség, szunnyadt ság 364. L, késedelemség, Zrínyiász II. 3., di csõs, jövendõs M. Tört. Tár XIII. 253, szabad ságtalanság u. o. 252. I. Szóösszetételei külö nösen a Zrínyiászban gyakran merészek és ha tározottan újak: szerencse-szellõ, XII. ének 6. vsz., fegyverszélvész VI. 103., szomjúság megoltó III. 35., hadi-felyhõ 355. L, gyalog puska IV. 30. -Nála a gondatlan néhol gondo latlan az elegendõ majd mindig elegedendõ, a számtalan szántalan s az oroszlány oroszlyán. A kérdõ -é, mit a tagadó nem után csak most néhány éve az esztergomi népnyelv után ele venítettek fel, nála hasonló módon két helyen áll: "Nem-é viperákat keblemben neveltem? I. ének. 19. vsz. / Nem-é én tetüled csináltattam földbül?" II. 67. Azt sem érdektelen fölemlíteni, hogy a keresztény szót a keményebben hangzó keresztyén helyett Zrínyi honosította meg irodalmunkban.