A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Tanártovábbképzési Konferenciájának elõadásai Esztergom, 2000. szeptember 8.

Az ott a határ. Nézd az alkony
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.

A tárt rét közepén a régi
ködlõ rejtelem, ott halad
elevenen, mint mesebéli
állat, a fényes fák alatt.

A határ, határ, egy darabka
s nagy láncból mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.

A határ, határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
tulnan gyûlölni, ölni kell.

Az árva nemzetek körül a
sötét folt... Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
 

        2.
Országom határa! - Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyujtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.

Országom határa! - Földem
határa, melybõl nevelõdtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével
.
És ahol most fû, virág, hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerõs tekintet.

Országom határa! - melyben
jogom van fennen énekelnem,
hol hangom otthonosan rebben
, mint jó visszhangzású teremben.

Melynek én is, ha nyelvem bírja,
szívbeli, zengõ akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.

Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szívünknek!

        3.
Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vízen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.

Nagy ívben át a felhõk
napfény ûzte árnyékai,
váltakozva hullnak a kettõs
partra az ég játékai.

Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.

Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögek verik át,
fáradtan õrzik itt is,
ott is elárvult néma katonák.

Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok, - ide érezem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.