Néhány éve a budapesti antikváriumi forgalomban felbukkant egy fekete színû papírbo rítással ellátott, keménykötésû füzet, amely a Zirc-Ciszterci Rend Pécsi Római Katolikus Fõgimnáziumának önképzõkörében az 1900-1901-es tanévben felolvasott mûveket, illetve néhány rájuk vonatkozó bírálatot tartalmaz. E füzet különleges érdekességét az adja, hogy megtalálható benne az utolsó gimnáziumi évét taposó Babits Mihály három Martialis fordítása, illetve egyik, teljesen önállóan elkészített bírálata. Ezek mindeddig ismeretlenek voltak, napvilágra kerülésük tehát új adatokkal, új körülményekkel járulhat hozzá az életmû és a mögötte álló ember teljesebb megértéséhez. Jelen írásunk a bírálat rövid elemzését fog lalja magában.

1901. április 14-én az önképzõkör soros ülésén egy nevét titokban tartó gimnáziumi tanuló Béla herczeg címen verses dolgozatot nyújtott be elbírálásra. Mûve az Árpád-házi királyok életének egyik, a középkori krónikákból és a történelembõl egyaránt ismert epizódját örökítette meg: Levente, András és Béla hercegek menekülését Magyarországról, apjuk (Vazul) meg vakíttatása után; illetve Béla hõsies küzdelmét a lengyel trón megvédéséért a pogány "po merániakkal" szemben. Ez a téma és fõleg az alkalmazott hangnem a hazai romantika kezdete óta ekkorra már kissé megkopott; Vörösmarty, Arany, Garay és a kisebb csillagok nagyon is merész kezekkel szólaltatták meg verseikben, elbeszélõ költeményeikben. Ráadásul a szerzõ rosszul értelmezte a hazafiságot, nem riadva vissza a történelem meghamisításától sem. A vers ugyanis ezekkel a sorokkal kezdõdik: "Három ifjú bújdosott ki, / Három fejedelmi her ceg, / Itt hagyták a szép országot, / Melyet õsük, Árpád szerzett. / Maga István tanácsolta: / Menjenek el idegenbe, / Hogy, mint Vazúlt, el ne érje / Õket rokon tõre, mérge."

Nyilván nem gondolta végig a névtelenség homályában maradt szerzõ, miként is lehetett az, hogy a hercegeknek az apjukat uralkodásra képtelenné tevõ király tanácsolja a menekülést, azért hogy megóvja õket a rokoni tõrtõl, amely persze az õ kezében volt. Talán nem tûnt fel ne ki ez az ellentmondás, talán nem tudta feloldani a szent király erõszakos tettét, vagy azt "a ki rály jó, csak a tanácsadói gonoszak" szokásos és ismert, hamis felmentõ formulájával magya rázta magának. Hiszen mi másért kísérhette volna õket ráadásul István imája, imígyen: "Add Uram! hogy visszatérjen / Boldogan a három árva!"?

A vers egészére, érzelmi beállítottságára az a legjellemzõbb, hogy a szavak jajgatnak, s nem a mögöttük álló gondolatok. De ebben az esetben ezt megfelelõnek tekinthetjük, hiszen nor mális körülmények között egy 17-18 éves fiatalember még nem rendelkezik avval az érzelmi tapasztalattal és az abból következõ tudással, amely a felvett téma hitelességét, szereplõi lélek rajzának pontosságát adná. Egy érettségi elõtt álló gimnazista koránál fogva is, még csak fehé ren-feketén, éles ellenfényben vagy belsõ indokoltság nélküli egymás mellé rendeltségben lát ja a világot s az embereket is benne.
Nem így a bírálat írója, akinek sajátos helyesírású megállapításai a következõk:

T. kör!

A tárgy a régi nemzeties irányt juttatja eszünkbe és bár elavúlt, mindig bir annyi erõvel, hogy magyar szívünket felmelegítse. Szerkezete kerek, rövid, egyenes. Stílusa könnyed, ver selése hibátlan, elbeszélõ módja eléggé gyönyörködtetõ. Kérem azonban, hogy alakjainak jellemzésére, meseszövésére, leírásaira, a nyelv színességére és jellemzetességére eztán több gondot fordítson.

Babits Mihály II. bír.

Ez a néhány mondat példamutatóan összegzi a pozitív kritika legfontosabb és legalapve tõbb vonásait. Alapállása jóhiszemû, a bírálat írója kritikusként nem tartja magát különbnek, mindent-tudóbbnak, mint maga az alkotó. A mûre koncentrál, nem a versíró egyéniségére, nem kételkedik tudásában, nem kifogásolja esetleg neki nem tetszõ jellemvonásait; bár tudja, a mûalkotásokat létrehozójuk személyisége hitelesíti. Értékelése nem semmitmondó szavak halmaza, de nem is a sorok között megbúvó, szavai értelmével ellentétes vélemény: azt mond ja, amit gondol. Ítélete már az elsõ mondatban differenciált: elutasít, de az érdemeket elisme ri. A következõ két mondatban formai és tartalmi jellemzést ad; amit lehet, azt egyenesen, amit pedig nem, azt megválogatottan dicséri. Utoljára tartogatja igazi kifogásait, mindezt azonban kérésként, tanácsként hozza az érintett tudomására. Igen jellemzõ, hogy hiányosságokat elsõ sorban a szereplõk bemutatásában és a nyelv színességében talált, abban, amiben érzelmi érett ségénél fogva jóval megelõzte korosztálya többi tagját. Bírálatának felépítése, a tárgyhoz kö zeledés komolysága, a mû sajátosságait felfejteni igyekvõ törekvése kritikát gyakorló mai utó dainak sem tanulság nélküli lecke.

E, mintegy száz évvel ezelõtt keletkezett néhány sor már magában hordozta a késõbbi kri tikus mûködésének alapvetõ vonásait. A kisdiák, akinek az irodalommal szembeni fogékony sága korán megmutatkozott, az önképzõkör foglalkozásait tanári engedéllyel már akkor láto gathatta, amikor életkora alapján erre még nem lett volna lehetõsége. Amikor pedig a két utol só évben rendes tag s egy ideig diákelnök is lett, az evvel járó feladatok hatására egységes rendbe szervezõdtek benne, a már meglévõ, az irodalommal hivatásszerûen foglalkozó alkotó kvalitásai. Érdeklõdésének és tudásának irányát ezután a szabad és önálló személyiség izgal mai és indulatai szabták meg: Babits Mihály számára ekkor ért véget a gyermekkor.