Az elsõ magyar polihisztort, ahogyan Weöres Sándor szól a Hollandiát is megjárt Apáczai Csere Jánosról, elsõsorban a tudománytörténet tartja számon. A mûvelt nagyközönség emlé kezetében is úgy él alakja, mint a hazai neveléstudomány nagyhatású úttörõje. Pedig magyar és latin nyelvû mûveinek jelentõs szépírói erényei vannak. A felületes olvasás számára száraz tudományos stílust (és tematikát) gyakran váltja fel a személyesség, az életrajzi kitárulkozás, de még a humor is. Minderre már Bán Imre felhívta a figyelmet vaskos Apáczai-monográfiá jában. A nemrégiben megjelent Szöveggyûjtemény a régi magyar irodalomból 1. bevezetõ esszéje és szövegválogatása pedig tovább árnyalta a szépíró Apáczai portréját. Ezt a portrét sze retnénk most-ha nem is újrarajzolni -, de egy picivel erõsebb megvilágításban bemutatni, középpontba állítva Apáczai 1655-ben Utrechtben megjelent, egy buszbérletnél alig nagyobb méretû fõmûvét, a Magyar encyclopaediát.

Az Encyclopaedia latin nyelvû elõszavában (melynek klasszikus fordítását Rájnis József ké szítette) személyes-szenvedélyes ars poeticára lelünk. Apáczai elõször Fortiustól, a híres fla mand humanistától, Erasmus barátjától idéz egy szövegrészletet, mely elutasítja - nem éppen poétikai aspektusból - a híres horatiusi "kilenc esztendõ" elméletét. Helyette azt mondja: "A buzgó szív nem szenvedi a halasztást [...] Nemdenem inkább arra törekedik, hogy rövid idõ alatt az egész világot meghódoltassa? - Ehhez járul az, hogy némely írók sietséggel kellemetesb, illendõbb és méltóságosabb munkát készítenek, hogysem mások hosszú ideig tar tó írogatással". Késõbb életfilozófiává tágul mindez. Mintha maga Akhilleusz diktálta volna Apáczainak a következõ mondatot: "Vedd észre, hogy semmi különbség nincs azok között, akik sohasem születtek s akik semmi emlékezetre méltó dolgot nem mímelvén, ez életbõl ki múltak". E gondolatot fûzik tovább a következõ sorok: "Kevesen veszik észre, mely bizonyos és tartós boldogságban részesüljenek azok, akiknek fõ gondjuk az, hogy soha el nem múlandó dicsõségre szert tehessenek". A bevezetõ végére még ihletettebbé válik a dikció: "De véget vetek. Rövid az életünk ideje. (Vajha ezt meggondolnád, óh virágzó és jóreményû ifjúság!) Sebe sen folynak az órák, enyésznek a holnapok, eltelnek az esztendõk, és kicsiny azoknak száma."

Szerencsére nem kell csupán töredékekkel, forgácsokkal megelégednünk. A sok helyütt va lóban olvashatatlan Encyclopaediában hosszabb összefüggõ szépirodalmi szövegekre is buk kanhatunk. A hatodik rész a kozmosz létrejöttének és mûködésének leírása. Noha ez a fejezet is zsúfolásig van nehezen értelmezhetõ elméletekkel és terminológiával, a naprendszerünk bolygóit bemutató rész igazi szépírói remeklés. A nehézkes stílus gördülékennyé válik, a szi gorú tudományosságot át- meg átszövi az asztrológia naív bája. Apáczai megeleveníti boly góinkat, s mûködésük leírásához a tudományos stílus szegényes eszközei helyett metaforizáló, finoman plasztikus leírásokat hív segítségül. A Szaturnusz például az "ötödik és a naptól leg messzebb való bujdosó csillag, ki az õ öt szolgáival [...] a napot harminc esztendeig kerüli meg." Ezután a Szaturnusz "vérmérsékletérõl" tudunk meg néhány jellemzõ vonást: "Ez hími, hideg száraz, sõt még nedves természetû is, gonosz és nem igen szerencsés". Végezetül követ kezik az asztrológiai ismertetõ: "Bírja az emberben lévõ fekete Bárt és abból eredt betegségeket, ismét a nyálas, torhõs [turhás] és enyves betegségeket, tudniillik a bélpoklot, fenét, sat., ha peniglen az õ tulajdon házában jó módjával lakik, igen hasznos orvosságok csináltathatnak azok ellen." A Marsról pedig megtudhatjuk, hogy "színe lángozó szabású, természete hími és száraz s mintegy ugyan égetõ meleg, minekokáért is gonosznak és szerencsétlennek szokott tartatni, tulajdon háza a Kos és a Skorpió".

Ahogyan a bolygókat, ugyanúgy antropomorfizálja Apáczai az "oktalan állatokat" is. Az el bûvölõ naivitást - mely hihetetlen humor forrása - itt sem kell nélkülöznünk. A legszórakoz tatóbb kétségtelenül az elefántról szóló rész: "Elél háromszáz esztendeig. Az alvás közben erõs dolgokhoz támaszkodik, mellyel, ha elesik, fel nem kelhet. Iszonyodik az egerektõl és azt meglátván elijed és elfut [...] A disznók röhögésétõl iszonyodik. A veres színre megharagszik [...] A feljövõ napot tisztelik, betegség miá elfáradván, füvet hánynak az ég felé, mintha kö nyörgéseket bocsátanának oda fel." A vadszamár egy családi idill közepette jelenik meg elõt tünk: "A hímek szeretik a sok feleséget és midõn azok ellenek, mellette ülnek." A róka pedig, mint egy népmesében: "Hogy halakot (kiket igen szeret) foghasson, farkát a vízbe bocsátva, melyre ha érzi, hogy rák avagy hal akad, igen sebességgel kirántja." Az egérrõl szóló jellem rajzot akár Aiszóposz is írhatta volna: "igen kacér minekokáért igen kevésig él". A kígyó "az asszonyokat inkább gyûlöli, mint a férfiakot". A bölényrõl értekezõ passzust nem érheti az eufémizmus vádja. Vaskos naturalizmussal ismerteti Apáczai, miképpen bánik el az õt üldözõ vadászokkal a bölény: "Az õ természete magát megoltalmazni mind rugódozásával, s mind forró ganéjnak bõségét négylépésnire is hátrafosván, hogy a vadászok és az ebek annak ártal masságától és égésétõl félvén, ne merjenek közel járulni." A méhek tökéletesen felépített tár sadalmában a király természetesen a legszebb, kit "hogyha elvész vagy meghal, meggyászol ják". Virágporgyûjtés közben pedig "amely fûre szállnak, megbántás nélkül vészik annak mé zét el". A "hattyú halálát" így látjuk: "az õ természeti halála elõtt édesen énekel, de ezt sokan csak hazugságnak tartják". A hattyúval ellentétben a "filemile egész étszaka énekel, és ének lésében oly szorgalmatos, hogy gyakorta, ha másnak énekét hallja, meghal inkább, mint annak engedne" - akár egy költõ, tehetjük hozzá. A darvakról, illetve a pelikánról értekezõ részek között, mintegy általuk zárójelbe zárva olvashatunk a görög hiedelemvilágból ideröppent fõ nixrõl: "igen ritka madár (talám nincs is sohul a világon). Boldog Arábiában mondatik élni, él ni mondom hatszáz esztendõkig, sõt még tovább is. Akkor osztón drága szerszámokból fész ket csinál, mely a nap melegétõl felgyulladván, az õ testét hamuvá változtatja, melybõl osztón megújulván feltámad". A vízi állatok közül talán a delfin bemutatása a legérdekesebb, õ ugyanis "az embert, a muzsikát s a gyermekeket igen szereti, az õ teste állásában az emberhez ütött, nyelve hamar forduló (pergõ) vagyon, szól, emberi módon szül [...] Elél százhúsz esztendeig. Gyönyörködik a Simon névben, melyet ha meghall, messzinünnen is eljõ reá".

Az Encyclopaedia személyessége, antropomorfizáló hajlama, tartalmi tágassága mellett nyelvi-stilisztikai érdemeit külön is érdemes kiemelni. Apáczai stílusának ugyanis - persze csak ott, ahol a tárgy ezt megengedi - olyan intenzitása, tömörsége van, mely szavainak, mon datainak a fogalmi jelentésükön túlmutató kifejezõerõt biztosít. Amit fentebb olvashattunk a Marsról ("színe lángozó szabású, természete hími és száraz"), lírai költeménybe illõ leírás. De máshonnan is idézhetünk: "Mikor a hold egész étszaka tartó, õk is világvirradatig munkálkod nak, vénségekben megszárnyasodnak" - tudjuk meg a hangyákról. Az Encyclopaediába illesz tett paraszti kalendárium egyik esõjóslata pedig így prognosztizál: "ha a Nap feljõvén, mocskos". A kiváló kortárs költõ, Lászlóffy Aladár Apáczai enciklopédiája címû versébe be is emelte a tûzrõl szóló "szócikk" egyik részletét, természetesen verssorokká tördelve:
"A tûz, mely a föld, víz és a
levegõég s egyéb testek menedéki-
ben lesz, a legvékonyabb részeknek
gyülekezete."

Az idekívánkozó szövegrészletek közül méltán a legtöbbet citált a harmonikus férfi-nõ kap csolat megkapó ismertetése; aranyfedezetként ott van mögötte Apáczai házassága Aletta van der Maettal: "a férfiú tiszte az, hogy az õ feleségének mint fó oltalma légyen és minden szük ségérõl gondot viseljen. Hogy õreá nézve Isten képét viselje, azaz, hogy õ légyen, akibõl való az asszony, azaz az asszonynak és az õ ajándékinak kútfeje s virágja."

Végezetül az Encyclopaedia szerkezetérõl sem szabad elfelejtkeznünk, hiszen a jól meg komponált mû ugyanúgy ismérve a szépírói talentumnak, mint a poétikai. Bán Imre is figyelmeztet bennünket az Encyclopaedia "szerkezetének szép logikájára". Õ említi azt is, hogy a ti zenegy rész minden bizonnyal kiegészült volna egy nyelvi-retorikai fejezettel. A mû szerkeze te így még elegánsabb lenne, hiszen a páros, Vergilius eposzát idézõ tizenkettes fejezetszám harmonikusabb. De Bán Imre nem ment tovább az Encyclopaedia struktúrájának vizsgálatában. Hatalmas vállalkozása minden bizonnyal nem engedte meg, hogy soká idõzzön e problé mánál. Mi talán továbbfûzhetnénk egy kevéssel az õ gondolatait.

Az kétségtelen, Bán Imre is említi, hogy az elsõ rész, mely a tudományok eredtét taglalja, és az utolsó rész, mely a transzcendenciával foglalkozik, tökéletes keretbe zárja a mûvet. Ám a hatodik rész bevonásával, mely az égi dolgokról szól, hárompillérûvé bõvíthetõ ez a kétpil lérû szerkesztési mód. Mégpedig azért, mert így a mû makrostruktúrája modellálná az elsõ rész mikrostruktúráját, mely arról értekezik, hogy az emberi megismerés csak a természeti tör vények vizsgálata által juthat el Istenhez. A hatodik rész pedig éppen az univerzum keletkezését és mûködését tárgyazza. Sõt, ha valóban helyes a feltételezés, hogy a Magyar encyclopaedia tizenkét fejezetbõl állt volna, akkor az általunk említett hatodik rész a mû szimmetriatengelyét alkotja, azaz ugyanolyan hangsúlyos, mint az elsõ és utolsó rész.