Jegyzetek

“MINERVA BAGLYA” – NÉMETH LAJOS PROFESSZOR TISZTELETÉRE

Narrátor (Németh Lajos levele)

Kedves Barátom! Ne haragudj, bár kétszer is megígértem, mégsem küldök fotót magamról. Nem vagyok én a te történelmi panoptikumodba való. Mert én nem vagyok én abban az értelemben, ahogy a történelem a történelmi egyént megítéli és méltóvá teszi a te nagy történeti “lepkegyűjteményedbe”. Én Nagy Balogh, Egry, Csontváry, Kondor, Ország, és Schaár vagyok. Nem annyiban, mint Flaubert, aki elmondhatta madame Bovaryról, hogy “Bovaryné én vagyok”, hanem én őérettük vagyok. Tehát szem, amely felismer, és agy, amely értelmez. Ezt megfestheted. Igaz, hogy a szerepvállalás gyakran arccá válik. Mégis az én arcom nem azonos a fotó által is láthatóval. Mint Németh Lajos partikuláris lény vagyok, aki elsősorban unokáim, azután, gondolom, a családom, néhány barát, barátnő és tanítvány számára fontos. Ez, ez azonban az magánügyük. Megörökítésre nem érdemes. Fess tehát egy képet “homage ŕ l’historien de l’Inconnu”. Hommage az ismeretlen művészettörténésznek. Ez több lesz, mint ha az én valaha Apolloninak dicsért, ám elhízott arcomat örökítené.

Németh Lívia

Mind a ketten otthon születtünk. Akkor még nem volt olyan általános a kórház, én huszonnyolcban, ő pedig huszonkilencben. Tizennyolc hónap volt így közöttünk, és az az Ugocsa utca háromban volt. Hát arra nagyon kicsit emlékszem, olyan körfolyosós volt, jó kis ház volt, nem is tudom, négy-ötéves koromig, ennyi lehettem, és akkor utána jöttünk át. Édesanyám nagyon fiatal volt, 20 éves volt, amikor én születtem. És aztán nagyon nagynak is születtem, szegény nem is tudom, hogy hogy ment az ilyen akkor, mert valami öt kilón felüli gyerek voltam én. Aztán az öcsém, és így ő is otthon volt. Utána jöttünk a Mészáros utca hatvanba. Itt akkor egy Dobozgyár volt, és amellett volt az a lapostetejű ház, ami megvan most is.

Narrátor (Németh Lajos)

Németh Lívia

Így jártunk reggel iskolába, gyalog, a Mészáros utcán végig, elsőben talán elvitt az édesanyánk. A Gellérthegy utcai zárdába jártam én, és az öcsémet meg odavitte óvodába. Egyszerre mentünk, és akkor nagy sírást csináltunk, én az osztályba, ő az óvodába, mert ugye, el kellett járnunk. Az anyukám meg a folyosón sírt, erre vissza tudok emlékezni, mindenki sírt, mintha valami nagy baj történt volna. Hát aztán megszoktuk, ő két évet járt óvodába utána a krisztinai Általános Iskolába, én meg a zárdába, és édesanyám meg az erkélyről integetett nekünk itt a Mészáros utcánál, ahogy jöttünk. Harmincnyolcban költöztünk át, itt volt az alagút, a vasúthoz mindig közel voltunk, ez az egyik oldalán, és a másik oldalon az Alföldi utca tizenhét, az alagút fölött, ami egy kétszobás lakás volt. Ez az egyszobás is szép volt, kicsi volt, de komfortos, és nagyon szép panoráma volt, Budát két oldalról lehetett látni, és azt nagyon szerettük. Ott nagyon szerettem lakni, ott laktunk harmincnyolctól negyvenötig. És ott éltük át az ostromot, csakhát az édesanyánk sajnos fiatalon meghalt, harminchatéves volt, mi meg tizennégy és tizenhat. Ez nagyon nagy baj volt.

Tamás Attila

Igazán szorossá akkor vált a kapcsolatunk, amikor 1944 nyarán, számomra teljesen váratlanul meghalt az édesanyja, akit ő nagyon szeretett, és én a Balatonnál voltam a szüleim nyaralójában, és kaptam egy gyászkeretes levelet. Ez volt az első levélváltásunk –, tizenkét–tizennégy éves gyerekek mit leveleznének egymással. Megírandónak érezte, hogy elveszítette az édesanyját, és aztán nyilván válaszoltam, és édesanyámat nagyon megindította, és meghívta magunkhoz. (Természetesen nem rögtön a halála utáni napokban, de az azt követő hetekben, hogy egy kicsit fel tudjon oldódni, ebből a rendkívül fájdalmas hangulatból.) És akkor néhány hetet ott töltött nálunk a Balaton partján, Balatonszéplakon.

Narrátor (Németh Lajos)

Anyám az idő tájt halt meg, és a nagyon gyászos korszak, amelyben éltünk, igazolni látszott Schopenhauer végzetes pesszimizmusát. Tragikus világérzéssel szemléltem az eseményeket. Legközelebbi barátommal, osztálytársammal, Tamás Attilával tevékeny életet éltünk. A törzshelyünk a még nagyrészt beépítetlen Fodor utca volt. Ott ki lehetett ülni Buda fölé. Nagyokat beszélgettünk, vagy hallgattunk, máskor meg kaptuk magunkat, József Attila hatására is, és elbolyongtunk a külvárosokig. Egybesodródtunk aztán többen, már a háború, már a fasizmus ellenében. Nem volt az ellenállás, de amikor leventének besoroztak volna, Kass János, szintén iskolatársunk, kipróbálhatta grafikusi tálentumát. Igazolványunkban sorra módosította a születési dátumot.

Tamás Attila

Közelebb egy jelentősebb fokkal akkor kerültünk egymáshoz, amikor tisztáztuk, hogy egyikünk sem németbarát. Ez olyan tényező volt, ami akkor, amikor eléggé általános volt – legalábbis azon a társadalmi rétegen belül, amelyikben éltünk – németbarátságnak kisebb vagy nagyobb mértéke; akkor össze tudott hozni két embert, és elindítójává válhatott egy barátságnak.

Narrátor (Németh Lajos)

És jöttek a zsidótörvények. Én sosem tapasztaltam, hogy bármely más vallású iskolatársam, barátom különbözik valamiben. Igazságérzetem tiltakozott a megkülönböztetés ellen. És ha valamelyik zsidó pajtásomat megsértették, lovagias verekedésbe kezdtem. Volt ebben bizonyára romantikus póz is. De azért azt tudtam, hogy valami sötét dolog indul.

Boglár Lajos

Tizennégy éves korunk óta ismertük egymást, egy gimnáziumba jártunk, egy osztályba, néhány centiméterre ültünk egymástól. Hasonló érdeklődésűek voltunk, a művészet érdekelt minket elsősorban. Lajos költő is szeretett volna lenni, és nem tudta hosszú ideig eldönteni, hogy író legyen-e vagy festőművész, vagy mind a kettő. Két évig az úgynevezett Szépmíves Líceumba jártunk, Basilides tanár úrtól tanultunk rajzolni két évig, és hát, azt hiszem, egyszerre jöttünk rá, hogy nem vagyunk elég tehetségesek, bár szombatonként összeültünk és együtt festegettünk, és született egy csendéletünk, amit együtt festettünk. Ő jobb kézzel, én balkézzel, és azt hiszem, ez egyedüli a művészettörténetben.

Tamás Attila

Szerkesztett ő egy időben egy, hát nem lehet azt mondani, hogy újságot, de valami olyasfélét Sziget címmel. Nem újságszerű volt, hanem folyóiratszerű –, ha nagyképűek akarunk lenni. Sziget: az részben a Kerényi gondolatait, Németh László gondolatait, hogy valamiféle szigetet, minőségi szigetet kell szellemi embereknek teremteniök. Ezt írtuk néhányan közösen – hát eléggé vegyes volt ez: volt abban vers is, elbeszélés is, vitacikk, politika, filozófia; kamaszgyerekeknek az írásai voltak.

Boglár Lajos

Az, hogy ő költő szeretett volna lenni, az például abban nyilvánult meg, hogy ő negyvenöttől minden nemzeti ünnepen szavalt. Nagy adag romantika is volt a tartásában, ahogyan, akár a Nemzeti dalt, akár József Attilát szavalta. Másik amit nagyon lényegesnek tartok, hogy negyvenöt-negyvenhatban, amikor az ostrom után elkezdődött a tanítás, akkor az ország a választások lázában égett, és tulajdonképpen mindaz, ami a külvilágban történt, az osztályunk életébe is lecsapódott. Pártok alakultak ott is, a huszonöt diák, azt hiszem, hat pártra oszlott, és ez a társulat “köztársasági elnököt” választott, és az elnök Németh Lajos lett. Tehát független attól, hogy egyetértettek-e vele mindenben, vagy nem, ő lett az osztályunk “köztársasági elnöke”. És ez azért kicsit jelez valamit a karakteréből, hogy ő valóban kimagasló figura volt, szóval azt meg kell mondani, hogy nem csak az osztályon belül, hanem egyszerűen a legkiválóbb tanulók egyike volt, de nem stréber módjára, hanem gondolkodott, nagyon jól adott elő. Felnőtt, érett ember benyomását keltette már tizenhét, tizennyolc éves korában.

Tamás Attila

Boglár Lajos

Negyvennyolcban érettségiztünk, és akkor úgy döntöttünk, hogy inkább a művészet felé fordulunk, és együtt jelentkeztünk a Bölcsészkarra, művészettörténet–esztétika szakra. Gondolom, a korosztályunk érzékeli, mit jelent, hogy párhuzamosan hallgathattuk Lukács Györgyöt és Füst Milánt.

Bodnár György

Németh Lajos 1929-ben született, én pedig 1927-es vagyok. Tehát a Bölcsészkaron Németh Lajos fölött jártam, s ez a tény bizonyára megnehezítette volna találkozásunkat, ha nem jelenik meg mindkettőnk életrajzában az Eötvös Collegium. Mint annyi más barátomat, Németh Lajost is a Collegiumnak köszönhetem.

Miklós Pál

Negyvenes években bekerült az Eötvös Collegiumba, akkor azt hiszem másod-, vagy harmadéves voltam. És hát először csak az derült ki, hogy jött egy jóképű, életvidám fiú, aki kosarazott, sportolt, azt is tudtam, hogy középtávfutó volt, ifjúsági versenyeket nyert. Én voltam az idősebb, és ő tisztelt jobban engem. Aztán az idők folyamán úgy alakult a helyzet, hogy én voltam az, aki tiszteltem őt és tanácsért hozzá fordultam.

Körner Éva

Tamás Attila

Frank János

Németh Lajosné Fülöp Katalin

A szemináriumi teremben sokan voltak. Egy fiatalember, göndör hajú, fekete, sovány, atléta alkatú, görögös arcélű fiatalember ült az íróasztalnak a sarkán. Úgy félig-meddig ült és beszélt, beszélt, és körülötte sokan hallgatták és valaki odasúgja nekem, nézd ő a Németh Lajos, a szaknak az első embere, éltanuló, mert akkor ilyen is volt; élmunkás, éltanuló.

Frank János

Még egy ilyen iskolai emlék. Volt egy orosztanárunk, Dombrovszky László festőművész. Nem tudom hogy direkt rezisztanszból-e, a világon semmire sem tanított meg bennünket. Elbeszélgettük az egész órát, Lajos talán tudott valamit, én semmit, és amikor vizsga jött, a vizsgabiztos Kniezsa professzor nevetőgörcsöt kapott, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy semmit sem tudunk. Voltak ilyen-olyan betűk, de meg sem ismerte egyiket se senki, mégis mindenki megkapta a jelest. Dombrovszkynál úgy volt a dolgozat, hogy fölírta az oroszra való fordítást a táblára, és azt kellett lemásolni. De az ember válla fölött nézett, hogy ne hibázza el, amit lemásol.

Azt hiszem, Dombrovszky lengyel volt és orosz hadseregben szolgált, amikor valahogy megragadt Zebegényben. Szőnyi István társaságába tartozó festő volt; nagyon jó, modernebb, mint a magyarok. Volt egy kiállítása, melyen Németh Lajos vállalta a megnyitó beszédet; hát persze, orosztanárunknak, és én rendeztem a tárlatot a Csók Galériában.

Fülöp Katalin

Körner Éva

Ami a mi barátságunkat illeti: Lajossal az egyetemről ismertük egymást, de igazi nagy kapcsolatunk 1952-től datálódott, amikor mi ketten lettünk az akkor felállított rendszerben aspiránsoké mégpedig Fülep Lajoséi. Szinte testvéri kapcsolat alakult ki köztünk, nap mind nap találkoztunk, megkaptuk a nagy leckét Füleptől: mik az igazi mérföldkövek, hogyan kell kibontakozni a hamis tanokból. Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban Lukács György szemináriumait is látogattuk, barátságban voltunk a lukácsistákkal. Megpróbáltuk megtalálni egyéni értékrendünket. A Lajossal való véd- és dacszövetség mindhaláláig tartott, bár ebben ő kényszerült aktivitásra, mert engem minduntalan ki kellett húzni a slamasztikából. Én 1954 körül megismerkedtem a volt “Európai Iskolásokkal”, és számomra csodavilág tárult fel: századunk merőben más képe, mint amit még a legtágabb szemkörű – nem marxista – történészeink is felvázoltak. Még nem ismertem Kállai Ernő írásait, ő ’49-ben halt meg, így újjászületésem idején már nem is találkozhattam vele. Nekiláttam az újjáértékelésnek, amiért sok megrovást kaptam.

Németh Lajosné Fülöp Katalin

Körner Éva

Lajost mint friss kádert a Pártközpont beszipkázta a kulturális osztályra. 1956-ig ezt a pozícióját tartotta. És itt derült ki csodálatos képessége. A mérleg nyelve volt ezekben a viharos években, és meg tudta lódítani ezt a földberagadt apparátust. Miközben lelke a Kondorhoz rokon végletekben szárnyalt, a felszínen igen nagy erőfeszítéssel tett lépteket a realitás talaján. A magyar művészeti közéletet kellett kiemelnie a szocreál kötöttségéből. Felkészültsége és lelki ereje tette erre a harcra képessé. Először Szőnyit és Bernáthot kellett, hogy megszabadítsa az üldöztetéstől, majd következő lépésként Somogyi József és Kerényi Károly elismertetése jött.

Mojzer Miklós

Bodnár György

Abban az időszakban nagy volt a társadalmi mozgás, s a frissen végzett egyetemisták közül sokan lettek folyóirat-szerkesztőségek belső munkatársai. Németh Lajos a művészeti folyóirat szerkesztője lett, én pedig 1955-ben az Új Hang című irodalmi folyóirat felelős szerkesztői tisztének betöltésére kaptam megbízást. Igazán nagy csapat jött össze ebben a szerkesztőségben. Főszerkesztőként Simon István jegyezte a folyóiratot, a rovatokat pedig Czine Mihály, Csoóri Sándor és Tamás Attila vezette. A műhely költővezére pedig Juhász Ferenc volt, s mellette Nagy László is itt tette közzé új utakat kereső alkotásait. De legalább ennyire fontos volt az Új Hang életében az 1953-as novellista nemzedék (Sántha Ferenc, Moldova György, Csurka István, Szabó István és mások) rendszeres megjelenése. S a szerkesztőség kezdettől fogva arra törekedett, hogy áttörje a literátorszemlélet határait, s bemutassa a társművészetek friss értékeit is. A nagy irodalmi műveltségű Németh Lajos kezdettől fogva drukkerünk volt, s a képzőművészetben szívesen adott kezdeményező tanácsot is. Ma már tudjuk, hogy amikor a végző Kondor Bélára felhívta figyelmünket, művészettörténeti szerephez juttatta az Új Hangot. A folyóirat belső arányait tekintve terjedelmes és elmélyült tanulmányban mutatta be a fiatal mester munkáját, a Dózsa-sorozatot. S ahogy a Németh Lajossal kialakult barátság előbb-utóbb magába fogadta az irodalomban és a művészetekben vállalt kritikusi szerepeink történetét, ugyanúgy Kondor Béla sem maradt csupán “tárgyunk”: Németh Lajossal együtt ő lett a “Quint Akadémia” középpontja.

Tamás Attila

Amikor ötvenhat végén a szovjet beavatkozás megtörtént, akkor azt hiszem – ha nem is napra ehhez köthetően, de ezt követően világossá vált számára, hogy ezen az úton nem lehet járni: ez lehetetlenség. Egészen egyértelmű hagyománnyá vált azután, hogy ha nem voltunk együtt, akkor írtunk egymásnak. Úgy, hogy ilyen módon előfordult már későbbi években – mert, mondom, ez egészen a Nagy Imre temetésig tartott, hogy ilyenkor mindig koccintottunk ötvenhat emlékére –, és volt úgy, hogy én telefonon hívtam fel őt Bécsből Gyöngyike emlékére, vagy Gyöngyike egészégére, mert Gyöngyi napján volt október huszonharmadika. De hát ő is kapott tőlem, én is kaptam tőle például Párizsból lapot, amelyikről csak egy ilyen részlet: “Egyébként lusta voltam, hogy nem táviratoztam: Pomival, Marilival, Sárival koccintottunk barátnőnk névnapjára.” Barátnőnk; ez egyértelmű. Itt van egy lap, hogy: “Üdv Párizsból, és kedves névnapot Gyöngyinek.” Párizs, egy Picasso-képeslap. “A Calvados jó, köszöntő Gyöngyi napra.” Úgy, hogy ezek az utalások egyértelműek, hogy mire vonatkoznak. Amihez hozzátartozik az, hogy ez nem feltétlenül a lelkesedésnek az ideje volt minden ízében, se az ő számára, se az én számomra. Voltak ennek szorongató mozzanatai is. Végsőboron az ország számára valami nagy és lényegesen pozitív tényező volt; ez egyértelművé vált. Még egyértelműbb volt, hogy azzal szemben, ami utána történt, ez mégis csodálatos jelképpé tudott válni. Sosem volt kétséges, hogy a mi életünknek, a magunkhoz való viszonyításában, az énünkhöz való visszatalálásban szerepe volt.

Körner Éva

Felkerestem a volt Európai-iskolások még élő tagjait, Kornis Dezsőt, Bálint Endrét, Anna Margitot, ezekkel kerültem szoros kapcsolatban. Lajos viszont egy sokkal karakteresebb választást hajtott végre, neki Kondor Béla lett, azt mondhatom, az istene. Szóval nem egysze-

rűen mint művésszel volt vele jóban, hanem Kondor Bélában, Kondor Béla szemléletében testesült meg mindaz, ami a Lajosban is megvolt. Lajos tudniillik rejtetten író és költő is volt, nekem is van versem tőle, hozzám is írt verset, és Kondorban ez az irodalmiasság ragadta meg. Angyalok, ördögök, repülőszerkezetek, fantasztikus architektúrák, tömegkatasztrófák, angyali megtisztulások voltak az ó művészetének témái, és Lajos ebben a világban találta meg igazán az ő szárnyaló fantáziájának megfelelő világot. Sorsszerű volt kettőjük kapcsolata. Lajos Kondorban élte meg legrejtettebb és legigazabb maga-magát. Azokon a menny-pokol utakon amelyeket Kondor vágott, ő vele tartott Hieronymus Bosch torz rontóitól Blake angyali katasztrófa-masinériáihoz, és nagyon vele volt a férfi–nő viszony nem evilági eufóriájában és bukásában. Lajos személyiségének kettőssége a vizionalitás és a realizmus, Így lehetett ő – akinek magának is voltak költői, művészi adottságai –, egyúttal politikai funkcionárius. Teljes erővel élte az abszurdot, amely az ötvenes évek volt, amikor megszakadt a történelem fonala.

Molnár Péter

Az én barátságom is először Kondorhoz kapcsolódott és Németh Lajost csak rajta keresztül ismertem meg. Kondorral sok mindent meg lehetett beszélni, de az eszmecserék fél szavakból, negyed szavakból és időnként igen kemény szavakból fűződtek egésszé. A szellem, amit sugárzott magából, intellektuálisabb megfogalmazást is igényelt volna, s ezt a nála megismert Németh Lajos és barátai, Bodnár Gyurka, de időnként olykor még Körner Éva is hozták magukkal. Az interpretációk teljessé váltak, és ettől kezdve a kor művészeti, de idővel más természetű problémái is bármely szinten megbeszélhetővé lettek. Igényeltük egymás társaságát, s így hetenként rendszeresen találkoztunk Béla műtermén kívül is. Kovács Fuxi Quint kávézója lett törzshelyünk. Akik kerestek, itt megtaláltak minket minden szombaton. Hallottam, hogy akkoriban Quint-körként emlegették társaságunkat. Nos, körünknek Német Lajos volt a szellemi meghatározója, és Kondor a tartóoszlopa. Borzasztó érdekes dolog volt ez. Jószerével ahányan voltunk, annyi felől érkeztünk, Lajosék Gyurkával és Körner Évával egészen más felől, mint én. Én nem sokkal előtte internáló táborból szabadultam, ismét mások egészen más irányból érkeztek. Legfőbb gyönyörűségünk abban tellett, hogy egyeztetni tudtuk szabadon nézeteinket. Minden tekintetben fekete-fehér, igen-nem kérdése dőlt el közöttünk. A döntéseink hitelét Kondor adta meg, mint effektív alkotó. Én mint építész szintén vadul dolgoztam, de eszembe sem jutott volna, hogy munkámról beszéljek többet a kelleténél magunk között. Az ember megérzi, ha zseni közelébe került, furcsa, hogy a polgár értékelése szerint a zseni lába a földig sem ér. Akkor jöttem rá, hogy pont a miénk nem ér a földig, az övé igen; ő a földön áll, mint egy tölgy, amely az energiáit onnan szíva föl. Kondor ilyen volt. Lajos más ember, de intellektuálisan mégis ehhez pontosan igazodó; olvasottsága, műveltsége és tépelődései emelték őt igen-igen magas szintre. Valahol legbelülről érezte azt, hogy mi jó, s mi rossz, mindig pontos disztinkciót tudott tenni ebben. Ha valamiben bizonytalan volt az ember, csak kérdezni kellett, s ő arról beszélt, amiről szó volt, mert az igazi értékeket meg tudta látni csalhatatlanul, és azonnal és nemcsak a maga szakterületén. Sose beszélt mellé. Amint Kondor, úgy hiányzik ő is mindnyájunknak.

Bodnár György

Egy napsütéses szombaton kiállítási megnyitóról jöttünk kifelé a Nemzeti Szalonból, s a lépcsőn üldögélve azon töprengtünk, hol folytathatnánk jól megindult beszélgetésünket. Köztünk volt Czibor János neves kritikus, aki kollégám és barátom volt. Ő vetette föl, hogy a közelben van a Quint Eszpresszó, ahol a felesége dolgozik. E presszó tulajdonosa Kovács Pál kardvívó világ- és olimpiai bajnok volt, aki bizonyára nemzeti ajándékként jutott iparengedélyéhez. Czibor meghívását azonnal elfogadtuk, s valóban a Quint Eszpresszóban nemcsak kiváló krémkávé, hanem családias légkör is fogadott bennünket. Ettől kezdve a Quint művelődéstörténeti intézménnyé vált.

Kovalovszky Márta

Azt mesélte mindenki, hogy van valaki, aki professzori ígéret tekintélyben és kitekintésben, és a XX. századdal foglalkozik elsősorban. Nekem személy szerint nagyon fontos volt, hogy legyen egy ilyen figura. Éppen a hatvanas évek elején, pontosabban hatvannégyben terveztük mi azt a fehérvári múzeumban, hogy egy kiállítás-sorozatot indítunk el, amelyben a XX. század magyar művészetét fogjuk tárgyalni, bemutatni, kikutatni, kézzelfoghatóvá tenni és másoknak is átnyújtani. Az első ilyen megbeszélést, amikor kollégákkal arról tárgyaltunk, tulajdonképpen a régi a Művészettörténeti Kutatóintézet elődjében, a Művészettörténeti Dokumentációs Központban Dávid Katáéknál tartottuk meg. Katának a kedves invitálására ezen ott volt Németh Lajos is, és rögtön az első pillanatban lehetett látni, hogy ki ez az ember, akiről eddig csak szóbeszédből, vagy írásokból tudtunk. Mindjárt úgy lépett fel ennek a kiállítás-sorozatnak az érdekében, általa nem ismert fiatal kollégáknak az érdekében, hogy az valóban számottevő, fontos; és azt gondolom, hogy nem csak az én számomra, hanem az egész kiállítás-sorozat számára is döntő volt.

Kovács Péter

Németh Lajos a hatvanas évek legelején tényleg előjárt abban, hogy megkezdődjön a képzőművészeti tabuknak a lebontása. Hatvanegy, hatvankettőben volt az úgynevezett Új Írás-vita, amit ő indított el az egyik írásában, és igen heves támadásoknak volt akkor kitéve, mert polgárjogot követelt azoknak a művészeti irányzatoknak, amelyeket az ötvenes években nemhogy háttérbe szorítottak, hanem szinte teljesen kiradíroztak a magyar művészetnek a palettájáról.

Bela Duranci

Németh Lajost 1962. aug. 16-án ismertem meg. Két nappal később, mint Kondor Bélát. Kondor műtermében, a Bécsi utcában találkoztunk. Amikor összebarátkoztam a Kondorral, és mondtam, hogy milyen rangban vagyok én Magyarországon, Béla akkor azt mondta, hogy akkor elhívjuk a Lajost, mert ő mindent el tud intézni.

Narrátor (Németh Lajos)

Kondor sosem volt hajlandó a magas művészetről csevegni. Szűkszavú, de szívesen évődő barát volt. Főleg az a kérdés foglalkoztatta, lehet-e századunkban érvényes művet alkotni. Ő mindvégig ezzel küszködött. Bartók is szóbakerült, miért írta meg, hogyan volt képes megírni harmadik zongoraversenyét, és a Concertót, hiszen tudta, hogy vége van. Kondor úgy vélte, nem mert öngyilkos lenni. Camust olvasva tisztáztuk, nem Prométheusz, hanem Sziszifusz számunkra az igazi metafóra, mert ez nem istenminta, hanem emberképlet. Egyszerre olvasgattuk és vitattuk azt a tételt, mely szerint egyetlen filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Kondor ezt tagadta, mondván, az ember az életét nem maga csinálta, eldobni sincs joga azt, ami nem az övé. Többször eszembe villant ez, amikor Kondor esetleges öngyilkosságát szóbahozták. Meggyőződésem: ez téves feltételezés. Kondor számára etikai kérdés volt megtartani az életet. Miért iszik az ember? – kérdezgette olykor, szinte önmagától. Vereségből. Kulcsszónak hiszem ezt Kondorhoz, aki mindig úgy vélte, nem közelítheti meg az ideát, mindig csak vereséget szenved. De azért másnap újra kezdte a sziszifuszi kőgörgetést. Hozzáfűzhetem, mert ő volt soron.

Körner Éva

A modern magyar művészet című, 1968-ban megjelent könyve az, amelynek most is teljesen áll legtöbb állítása. Már szerepelnek benne az “Európai Iskola” mesterei, de ahogy a közvetlen jelent értékelte, az már a maga idején megkérdőjelezhető volt. A Csontváry-könyv, az nagyon furcsa történet, mert akkor, amikor Fülep Lajossal megbeszélték, hogy Csontváryról írja doktori disszertációját, akkor Csontváry a legértőbb műtörténészek számára is egy autodidakta, ügyefogyott alak volt. Emlékszem, akkor a Szépművészetiben dolgoztam, és ott álltunk a karzaton, amikor a megtalált Csontváry-képeket ott kigurították. Ahogy a földszinten a hatalmas, óriási kompozíciók megjelentek, egy nevezetes kolléga azt mondta: ez a nyomorult alak, ez mit akar?! Szóval ez volt a közhangulat, azon kívül volt alaposan tovább élt a szocialista realista tagadása mindannak, ami nem szocialista realista, és Csontváry alakja valóban annyira rendhagyó történelmen kívüli figura volt, hogy Lajosnak nagyon nehéz lett a dolga. Ilyen körülmények között választhatta nagydoktori témául Csontváry-Kosztka Tivadar életművét. A nagy magányosét, akinek nem volt elődje, társa, utóda – ezt a helyzetet a Kondor-barátság már közel hozta Lajoshoz –, és ezzel nem kis vihart zúdított magára.

Németh Lajosné Fülöp Katalin

Azt hiszem, két évig feküdt, míg megjelent és elfogadták a doktori disszertációját, tehát míg tudományok doktora akadémiai fokozatot nyert el vele. Budapesten nem, de Fehérváron meg lehetett rendezni a Csontváry-kiállítást. Hruscsov felesége jött Magyarországra, elvitték megnézni, mert Hruscsov felesége művészettörténetet tanult, és nagyon tetszett neki a kiállítás, és akkor oldódott fel a helyzet, és megtörténhetett a vita az akadémián és elfogadtatott a disszertáció.

Németh Lajos hatvankilencben, akkor már a Dokumentációs Központnak a megbízott vezetőjeként, tevékeny részt vett az akadémia művészettörténeti kutató csoportjának a kialakításában, ez a csoport hozta magával a gyűjteményeit, anyagát, és ennek a tulajdonképpen nemzetközi értelemben is teljes értékű dokumentációs bázissá való kifejlesztésében könyvtárral, fotótárral való kiegészítésében Németh Lajos nagyon fontos részt vállalt.

Beke László

Körner Éva

Lajos mindig is tanár akart lenni, habitusa és teoretikus felkészültsége erre predesztinálta. A Párt, bár nem durva, de mégis pusztító bosszúja, hogy mivel Lajos ’56 után megszakította ezt a kapcsolatot, tanári kinevezését sokáig akadályozta. Valamennyire méltó beosztást kapott az Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjánál. Itt is csodálatos teljesítményt nyújtott, mert legmegrögzöttebb szocreál mentalitású igazgatónőjét valósággal oroszlánszelídítő módján tudta kezelni. Lajosnak köszönhető, az ő diplomáciai képességének, hogy – a legfelső vezetést manipulálva –, itt megteremtődtek a valós szakmai munka lehetőségei. Feltétlen szakmai tekintélyre tett szert, kutató volt, tanítványai voltak, keményen részt vett a kulturális vitákban, és tovább éltette sok évtizedes barátságait. Csak élete utolsó éveiben kapta meg egyetemi tanári kinevezését, és éppen hozzá tudott kezdeni rendszere kiépítésének.

Beke László

Gaál István

Akkor már ez természetes volt, hogy fiatal művészek és művészettörténészek megkeresték egymást. Épp azért mert ötvenhatnak a sebe ott volt még a közelben, és egyszerűen elhatároztuk, hogy lakkozott dokumentumfilmet, lelakkozott igazságokat nem fogunk feltenni a vászonra. Most ez természetszerű lett minden ember számára, aki művészettel foglalkozott; úgyszólván elfogadott konszenzus volt, hogy ezt így kell csinálni. Emlékszem, Lajos volt olyan kedves egyszer, amikor a Sodrásban című filmet látta, hogy odajött hozzám, és gratulált, hogy egy jelenetben olyan reprodukciókat alkalmaztam, mint Paul Kleenek néhány képe a Fekete fehérben, és hát Henry Moorenak szobrait, amelyeket én Zenit C-vel a velencei Guggenheim Múzeumban saját magam fényképeztem, és azokat szépen bekereteztettem és felraktam a falra. Most annyira természetesnek tűnik, hogy, istenem, hát mi van ebben érdekes? Csak annyi, hogy ebben az időben szovjet hatásra, zsdánovi parancsra, hogyha szabad ezt a szót mondanom, itt voltak olyan művészettörténészek, akik perspektív csőlátással szocialista-realista alkotásokat kértek számon minden művésztől, és ebbe a magyar állam, a párt állandóan beleszólt.

Bela Duranci

Ha a Lajossal beszélgettünk arról, hogy ezt lehet nálunk, vagy ezt nem lehet; vagy hát itt, tudod Béla, olyan a helyzet, hogy ez nem megy. De ezt például nem mondta keserűséggel. Nekem az volt a Lajosban a legérdekesebb, hogy ő nekem soha nem panaszkodott, hanem egy ilyen úri disztansszal ezt az egészet eltolta. Amikor újból kérdeztem, nem lehetne-e, azt mondta: tudod mit, egyszer majd helyre jön a dolog. Ez azzal volt egyenlő: ki kell tartani.

Kondor Éva

Az menny és pokol távlatában működő történeti anyag volt, amit Kondor megfogalmazott, és amiben élt, és amely Lajos számára is a leginkább megfogható volt. Tudjuk, közhely már, hogy William Blake vagy Hieronymus Bosch világához állt közel Kondor fantáziavilága.

Tamás Attila

Narrátor (Németh Lajos)

Körner Éva

Sturcz János

Azt hiszem, Németh Lajos nagyon örült, amikor Vayer Lajos professzor úr benne látta meg utódját a Művészettörténeti Tanszéken. A tanszéknek is jó volt ez a döntés, mert hasonlóan nagy áttekintésű tudós került az élére, ugyanakkor modernes, ráadásul kortársi tudományszemléletet képviselő. A mai kor interdiszciplinaritását képviselte, azaz a művészet kontextusát kereste a más típusú (nem ún. magas) művészetekben, az emberben, társadalomban, a művészettörténetét pedig a megfelelő tudományokban: néprajzban, kulturális antropológiában, szociológiában stb. Ezeket a modern művészet megértéséhez éppen olyan fontosnak tartotta, mint a hagyományos művészettörténeti módszereket. Sajnos, épp akkor veszítettük el, amikor – már a nyugati ún. új művészettörténet hatására – egyre nagyobb lett az érdeklődés a hallgatók körében az új módszerek és szemlélet iránt. Egyébként nemcsak a hallgatók tudásának fejlesztésével törődött, mikor a szemlélet, a módszerek tágítására nevelt. Szimpóziumokat szervezett a modernes, vidéken vagy másutt dolgozó kollégák számára és részvételével az egyetem visegrádi épületében, az egyetemes művészettörténet-kutatás új eredményeinek megismertetésére. Gyakorlatilag összefogta a szakmát – erre kivételes képessége volt. A tanszéken kutatási programokat szervezett, bevonva más intézmények kutatóit, az oktatókat-hallgatókat egyaránt. Ezekkel a programokkal lehetővé tette a szakmán belüli diskurzust, a helyi, egyedi és egyéni munkákat tágabb összefüggésbe helyezte. (Más kérdés, hogy voltak, akik a perifériára kerültek, de ez akkor nem tűnt fel, nem kérdeztem az okairól.) Kutatócseréket kezdeményezett az egyetem és más kutatóhelyek között, nemcsak a modernesek körében. Ez hasznos volt, hisz ma is megoldatlan az oktatók kutatóéveinek kérdése az egyetemen, s úgyszintén: a felgyülemlett kutatói tapasztalatok nem tudnak megjelenni az oktatásban – ma pénz híján. Egyúttal az intézmények közti együttműködés is szoros lehetett így. Fejlesztette a tanszéket létszámban is: több modernest vett fel. A fejlesztés lehetőségét abban látta, hogy a tanszék intézetté, azaz több tanszék együttesévé váljék. Ezt talán mostanában sikerül realizálni, jó 10 év után. Munkája és jelenléte rendkívül inspiráló volt az egyetemen, az egyes kutatói pályákat s az egész szakmát tekintve is.

A tanszéken megszokott szertartás volt a mindennapi reggeli kávé, ahol Németh Lajos mindig kifejtette a nézeteit. Ezeknek a nézeteknek a többsége a Sportújságból származott. Én soha nem tudtam mire vélni mint botlábú egyén, és a sport iránt abszolút érzéketlen figura, Németh Lajosnak az idevágó vonzalmait. De ő a hetvenes, nyolcvanas és a korai hatvanas éveknek a jellemző mentalitását tükrözte, azt állította, hogy a sorok között olvasásban legjobban a Sportújság olvasása segít, mert az adja a helyes megfejtés kulcsát; tehát az, hogy mit írnak a Moszkvai Dinamó előző napi vereségéről, az segít megértenie azt, hogy mit írnak, mondjuk, Losonczi elvtárs látogatásáról Ghánában. Németh Lajos ennek, és a politikai rejtvényfejtésnek nagymestere volt.

Kovács Péter

Még ma is nehéz igazából megmagyarázni, hogy igazából mi volt a Lajos egyéniségében, ami olyan kapocsként szolgált az emberek között. Lajosra senki nem haragudott, mindenki jóban volt vele, és amíg Lajos élt, addig kis szakmánk, a művészettörténész szakma is egy volt. Hát ezt nevezik azt hiszem, karizmatikus egyéniségnek.

Makky György

Számomra az volt a legfantasztikusabb, hiszen a mai napig ilyennel sajnos nem találkoztam egy kollégánál sem, hogy két fiatal tehetség volt a cégnél, most a nevek lényegtelenek, akik elkezdtek egy témával foglalkozni, amiről tudtam, hogy Lajos már úgy félig, háromnegyed részig már megírta. Ő is szerette volna ezt publikálni, de amikor ők váratlanul előjöttek, hogy na, ők éppen ezzel akarnak foglalkozni, ez Németh Lajosnak egészen természetes volt. Azt mondta: gyerekek, itt van már félig megírva, tessék, folytassátok. Én akkor azt kérdeztem, azt mondtam, hogy te, hát azért ez…, hát ők azért még ráérnek, hát nem kell ezt csinálni. Ő azt mondta: fiatalok, azért tanítottam őket; valahogy segíteni kell őket, hogy már jussanak egy kicsit előbbre.

Kovács Péter

1989. június 16-a, amikor az Andrássy úton találkoztunk össze, ő is, meg mi is egy társasággal a Hősök-tere felé igyekeztünk. Máig előttem van, hogy Lajos meglátott, átölelt és elsírta magát. Nem volt egyedül ezzel, sokan sírtak akkor, de hát az nagyon nagyon valódi dolog volt.

Tamás Attila

Ez a bizonyos Gyöngyike-üdvözlés is ekkor ért véget, mégpedig azzal, hogy amikor a Nagy Imre temetése volt, hát én is fönt voltam; utána, amikor ennek vége lett, akkor hát természetes volt, hogy a Lajosékhoz mentünk föl (a feleségemmel), akkor ott arra koccintottunk, hogy “Gyöngyike felnőtt”.

Miklós Pál

Amikor felajánlották az Iparművészeti Múzeum vezetői tisztét, kértem három nap gondolkodási időt; és persze, hogy az első dolgom volt Lajost megkeresni és megbeszélni vele, hogy mit tanácsol. Ő biztatott, hogy elvállalhatom, hogy meg fogom tudni csinálni. Aztán utoljára, azt hiszem, akkor voltunk együtt huzamosabban, amikor megkapta a Széchenyi-díjat, aminek nagyon örültem; na végre valaki, aki meg is érdemli; és végre a szakmánk, az is megbecsülést kapott ezzel.

Makky György

Banga Ferenc

Nyolcvantól mind a ketten tagjai voltunk a Japán Kelet-Európai Kulturális Fórumnak, egy közös barátunk volt, Minamizuka Singho professzor. Ezek a japánok atyamesterüknek tekintették, Németh-szannak hívták. Az utolsó találkozásunk a Lajossal az volt, hogy felhívott telefonon: készít egy vacsorát, menjek el hozzájuk. A meglepetés az volt, hogy a Lajos egy teljes japán menüvel állt elő a levestől kezdve a desszertig, és mindent ő készített. Mint később kiderült, már komoly fájdalmai voltak, de ezen az estén ebből semmi nem látszott; adomázott, elkészítette a vacsorát, nagyon-nagyon jó kedve volt. Bennem ez a kép maradt meg, ez a talán keleti gondolkodásféle: amikor az embernek valami bánata vagy baja van, nem biztos, hogy a másikra ezt át kell hárítani, hanem ezt meg kell tartani, és a másiknak nem szabad szomorúságot okozni.