Hubay Miklós

1.

Róma sürög-forog.

Ady

Megesett párszor, hogy ha nagyhéten Rómában voltam (amikor a harangok is odamennek), ott ünnepelhettem a születésnapom. Két hétre esik a napéjegyenlőség után...

Az utolsó negyven évre rá: 1989-ben.

Ezt a könyvet, amelyet az olvasó most a kezében tart. Pontosabban: ennek eredeti olasz kiadását.

*

A rómaiak szeretnek ünnepelni. A császárkorban állítólag már több volt a vörös betűs ünnep a naptárban, mint a munkanap. Róma fenyői és Róma kútjai mellé a Római ünnepekről szerzett zenét Respighi. Fellini az örök város örök ünnepeinek krónikása, a Satyricontól a Dolce vitáig. Nero apokaliptikus ünnepeit én Aldo Trionfótól láttam megrendezni (premier az Argentína Színházban, 1972), amikor Néró játszik című színdarabomat vitte a színpadra a mester, a varázslatosan ifjú Franco Branciarolival és a varázslatosan öreg (ez alkalomra feltámasztott?) Wanda Osirisszal, aki csodák csodája még énekelt is, hisz mozgott a szája, amikor minden egyes vérfürdőnél play backről megszólalt feledhetetlen sanzonja: “Sentimental, sentimental…” Közben a császári garden partyhoz szurokba mártott keresztények lángok közt himnuszokat énekeltek a test feltámadásáról, az égi szeretetről…

“Be régen élek itt” – mondhatnám én is Adyval, aki pár napos római tartózkodása során (a Via Veneto aljában, az Albergo Imperiale falán emléktábla jelzi, hogy “itt lakott a magyar álmok, vágyak és végzetek költője”) lelke mélyéig eltelt azzal a revelációval, amely Rómában könnyen elfogja az embert, úgy érzi: kiesik az időből, és része lesz a római “gyönyörű örökségnek” (örök-ségnek). “Urbs, te feledtető” – írta Ady ott a szállóban (ahol Elek Artur szerint a gondosan leredőnyözött ablakok mögött ágyában heverészve töltötte napjait, hazai lapokat olvasva, és frascati bort iszogatva, nyakalva, amelynek színe, derűje és alacsony szesztartalma az érmelléki borokra emlékeztette. És azt is itt írta: “Ma, hogyha úgy akarnám, / Alkonyi álom karján / Akár Remus vagyok.” Nem hiszem, hogy az elmúlt 2750 évben, Róma alapítása óta, akadt volna még valaki, aki a farkastejet szopó ikrek közül az épülő falak alatt levágott Remusszal akart volna azonosulni… De hát Ady írta azt is, hogy “vertnek született, nem verőnek.” Álmaiban is konzekvens maradt.

A 71. születésnapom volt az. Abban az évben kitelt az esztendőm a firenzei egyetemen, ahol tizenöt éven át naponta megújuló örömmel lehettem tanúja a magyar költészet és az olasz fiatalok egymásra találásának. És a megújuló – máig üszkösödő – seb fájdalmával: hogy 57 tavasza óta többé nem taníthattam Magyarországon. Anyanyelvemen, magyar fiatalokat.

Búcsúvacsora is volt az.

Maura Chinazzi rendezte, szép nagy lakásán, a Piazza del Popolo közelében. A háziasszony színházi dámának mondható. Érdeklődésével, kultúrájával, vendégszeretetével segít elviselni a színészeknek és drámaíróknak a mesterségükkel járó depressziót és eksztázist. Akkoriban épp egy új színházi folyóirat munkatársait toborozta. Hystrio lett a lap neve. A születésnapi vacsorára meghívta római barátaimat és a maga széles baráti köréből azokat, akikről úgy érezte: barátaim lehetnének. A legtöbb vendég hozott is valami apróságot. Az olasz ezt nem is ajándéknak tekinti. “Un pensiero” – mondják. Egy semmiség –, amelyhez valami röpke gondolattársítással személyes közöm is lehet, s majd nekem is jusson eszembe – kosztolányisan – ez az estély. Pirandello unokája nagyatyjának egy drámáját hozta el – mintegy a család nevében. Megkaptam az Irodalmi Újság 56. november 2-i számát olasz kiadásban. Egy orvosházaspár a Róma környéki szőlejéből hozta saját termésű frascatiját. (Honnan tudták, hogy Váradon én is szerettem az érmelléki borokat?)

A rómaiak tudják, hogy a madeleine prousti illata többet ér, mint tíz kiló madeleine, akár a legjobb cukrászdából…

2.

Ha a külföldi kiejti ezt a szót:

“magyar”, a másik szó, melyet

Még annyit megtudtam róla, hogy a Savoyai-ház utolsó király- és császárának volt személy körüli minisztere, és hogy mint a collare del’Anunziata rend tulajdonosa unokatestvéri kapcsolatban van az olasz uralkodói családdal, s így persze a többi koronás fővel is Európában.

– Szívében az atyám is az volt. – S csendesen még hozzátette: – Szívembem én is az vagyok…

Jókor! – gondolom magamban. Azokban a hetekben zengett a sajtó a barguzini expedíció körüli vitáktól.

– Atyám hitelt adott az akkoriban szárnyra kelt legendának, hogy Petőfi él. Ez még a múlt század 70-es éveiben volt. Hisz, ha túlélte azt az ütközetet, akkor miért ne élne? Javakorabeli férfi. Ötven múlt. És a sírját sehol sem találják.

– Még mindig keresik. Azóta is.

– Persze Szibériában.

3.

Rimbaud a francia költészet

éppoly jeltelen, immár örökre

felderíthetetlen, mint a másik

Somlyó György

Élénken emlékszem arra a bizottságra, amely az 50-es évek elején megjelent a magyar filmgyárban. Arra a hírre, hogy Illyés Gyula Petőfiről és Bemről ír filmet. Az orosz missziót szegény Pudovkinnak kellett nevével fémjeleznie. Cenzúrázni jöttek. (Minden jel szerint a Révai testvérek: R. Dezső filmgyári igazgató, R. József művelődési miniszter lojális invitálására.)

Szibéria: évszázadok óta nem csupán arra szolgál, hogy ott a távolban tanúk nélkül oltsák ki az otthon vagy környékükön fellobogó szabadságeszméket (együtt az ingyenmunkára fogott szabadsághősök életével), hanem arra is, hogy ott minden nyomot aztán betemessen a hó. Szibéria: az amnézia. A franciáknál “oubliette” volt a neve annak a börtöncellának, amelyben örökre eltűnt az államfogoly. Szibériát kontinensnyi oubliette-nek teremtette az Isten.

Ez, mint sorsesély, a Petőfi Sándor eltűnése körüli nem szűnő vitákban százötven éve jelen van. S már csak ezért sem lehet eleve kizárni, mert negyven éven át a szovjet hivatalos vétó zárt el minden Szibéria felé tapogatózást, s ez még sokáig éreztetni fogja tudományt kompromittáló hatását…

Olimpuszi szinten mindez koherens elem.

4.

Libertŕ. Dopo aver ben pensato ho capito che questa parola misteriosa non significa altro, infine, nel fondo di ogni fondo, che… libertŕ di scegliere la morte. (Szabadság. Miután jól átgondoltam, megértettem, hogy ez a titokzatos szó végül is nem jelent a maga legmélyebb értelmében egyebet, mint… a halál megválasztásának szabadságát.)

P. P. Pasolini

Úgy hordta magában a kényszerhalált, mint magzatát a megesett leány.

A nagy emberek élete ritkán alakul a statisztika valószínűségszámítása szerint. És akárhogy alakul is: érezzük lappangó érvényét a “másként is történhetett volna” esélyeinek.

Ám nemcsak a kora halált. Látott egyéb variánst.

Nagyon fiatalon, 1843 elején – épp azokban a napokban-hetekben, amikor a Jövendölést írja – elmesél egy kusza látomást a költőről, aki valamiféle háborúban megsemmisíti hatástalannak bizonyuló lantját…

Soká nyögé – nem tudni, hol? –

Az ínségterhes életet.

(Az utolsó alamizsna)

Neved ragyog, miként az ég

Csillagsugáros éjfelen;

Mely egykor árván hangozék,

Bámulja lantod a jelen.

(Az utolsó alamizsna)

A jövendőmondó cigányasszony kivető kártyái közt ott volt a tömegsír, ott volt Párizs, ott volt a házi boldogság, ott volt a honvédelmi miniszterség, (ezt Tompának mondta, ki is nevette érte), és ott volt Szibéria is…

A többi: “a tízezer véletlen szériája.”