Talán nem én lehettem az egyetlen olyan ember, aki a Kárpátalján élő bolgárokról hallván önkéntelenül is úgy magyaráztam meg magamnak a dolgot, hogy valószínűleg ők is a dicső szovjet hadsereg nyomában, a háború utáni években érkeztek ide. És a több tízezernyi akkor letelepült orosz nemzetiségűhöz hasonlóan nekik is megtetszett ez a vidék. Véglegesen. Az idő tájt még nem figyeltem fel arra a körülményre, hogy azokat a területeket, ahol a kolhoz zöldségkertészete működött, vidékünkön szinte mindenütt bolgár- vagy bulgárkertnek nevezték. Később, zsenge ifjúkoromban hallottam először édesapámtól: „Baksa Miklós bátyád zöldségeskertjével azért nem versenyezhet senki sem, mivel ő bolgár kertészeknél tanult.” Az említett veteményeskertben valóban gyönyörűen zöldellt minden növény, mértani pontossággal meghúzott barázdákban csillogott a víz, a bakhátakon sorakozó növényeken roskadozott a húsos paprika...
     – Bolgárkertészek? Hja, azok már itt voltak a háború előtt is – hallottam később. S a gondolat azóta sem hagy nyugodni. Hogy is van ez? Mert miközben a század elejétől kezdődően a nyomor elől „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, addig vidékünkre csapatostól jönnek más nemzet fiai... Hogy a húszas években Ungváron, Munkácson, Beregszászon olasz fagylaltárus csalogatja hangulatos cukrászdájába a helyi úri közönséget, az rendjén is volna, és hogy a Schönborn-uradalom erdészeteiben, favegyi üzemeiben a sóbányákban a vashámoroknál, az állami kézen lévő, illetve a részvénytársaságok által üzemeltetett üveghutáknál a salétrom és papírgyártásban német, cseh és osztrák mérnököket foglalkoztatnak, a hídépítéseknél pedig (szintén olaszokat) az csak természetes, de mit keres egy másik nemzet földműves népe ott, ahol a lakosság közel kilencven százaléka szintén kizárólagosan a földből él? És éppenhogy megél!
      – A húszas, harmincas években Kárpátalján évente legalább 160-180 bolgár kertész tevékenykedik – állítja a Borzsován élő 82 esztendős Petykó Gyula (eredeti neve Petyko Dimitro Konstandinov). Jelenleg talán ő az egyetlen ma is élő bolgárkertész, a jó emlékezettel megáldott hiteles szemtanú. Először tizenhat évesen jön egyik rokonával Magyarországra, akkor még nem Kárpátaljára, hanem Balatonfüredre. Jónéhány idényt ott tölt el, majd nagybátyja, Petykó Sztyepan Kárpátaljára hívja. A nagybácsi 1943-ban hazaköltözik. Ekkor a fiatal Petykó önálló vállalkozásba kezd: Lancsák Sándortól tíz hold földet bérel Borzsova község határában. Ekkoriban, de már a század húszas éveiben is Ungvártól Csapon, Munkácson, Beregszászon, Nagyszőlősön, Huszton át Viskig és Szlatináig – tehát valamennyi jelentősebb kárpátaljai község közelében virágzó bolgárkertészet működik.
      Ők látják el – nemcsak primőrárukkal – elsősorban a városokban élő tehetősebb polgárokat. De nem csak a tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket, tanárokat, mestereket, hanem a köznépet is, hisz olcsón, fillérekért kínálják tetszetős portékájukat. A hagyományos gazdálkodást űző – takarmánytermesztéssel, jószágtartással foglalkozó magyar és ruszin – földművesek – maradjunk egyelőre ennyiben –, egyszerűen nem rendezkedtek be erre. Mai szóhasználattal élve, ebben nem láttak üzletet.
      De voltaképpen mi predesztinálta a bolgár földműveseket arra, hogy ezt az űrt – a polgárosodó rétegek a század elejétől kezdődően nálunk is változatosabb étrendű konyhát vezettek – betöltse? Elsősorban a bolgár nép történelme és az ebből fakadó hagyományok.

     Köztudott, hogy Bulgária hosszú évszázadokon át török elnyomás alatt sínylődött. Ez jelentősen visszavetette az ország fejlődését, és néhány pozitívummal is járt. A törökök ugyanis – étkezési kultúrájuk kapcsán – a meghódított területeken is meghonosították a zöldségtermesztést. Így a századok folyamán a török hadseregnek az élelmezési központjai közül egy, a termelés technikáját kiválóan értő kertművelő réteget alakítottak ki. (Ki gondolná manapság, hogy a középkori győzedelmes török hadjáratokban nem kis szerepet játszott az a körülmény, hogy a szultán seregének utánpótlását – élelmiszerrel, zöldséggel való ellátását – akkoriban sokkal körültekintőbben szervezik meg, mint a keresztény hadakét.) A törökök a kerti munkásokat általában mindenütt a helyi lakosság köréből toborozták, így a hosszú megszállás Bulgáriában – főleg Trnovo környékén – kertészcentrumokat és kertészdinasztiákat alakított ki.1 A kertművelésnek a török eredetét mutatják az ezzel kapcsolatos török szavak (például: jasztak – melegágy, motika – kapa, sadiló – ültetőfa, kaval – öntöző barázda). A fentiek tükrében nem véletlen, hogy az általunk már idézett Petykó Gyula – és ezek után is számtalanszor hivatkozunk majd rá – és több, Kárpátaljára került honfitársa éppen Trnovo környékéről származik.
      Egyébként a kertészet kialakulásának a bolgár mezőgazdaság sajátos fejlődése is igen kedvezett. A bolgár falut a kelet-európai falvaktól eltérően a földesúri nagybirtok hiánya jellemezte. Az ország népességében túlsúlyban volt az agrárlakosság: (1905-ben például a lakosság 83 %-os kis- és törpebirtokos, és csak 1,1 % volt nagybirtokos.2 A falvakban egyre szaporodott a földművelők tartalékserege, az ország ipara ugyanakkor fejletlen volt ahhoz, hogy ezt az emberfelesleget felvegye. És mint mondottuk, nagybirtok sem volt; a török uralom alatt speciális ismeretekkel rendelkező földművesréteg alakult ki, nevezetesen a zöldségtermesztés tapasztalatával. Hazájukban ezek az emberek tudásukat igazából nem kamatoztathatták, mivel a fejlett ipar hiánya miatt népes városok nem alakulhattak ki, így hát termékeiknek felvevő piaca az országban nem volt. Ezért arra kényszerültek, hogy megélhetést keressenek a környező országokban: Romániában, Jugoszláviában, Magyarországon, majd később a távolabbi országokban is: Ausztriában, Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában. Elsősorban olyan országokban, ahol a városok fejlődését nem követte az azokat ellátó kertészeti ipar.

     A századelő magyar paraszt konyhája a mai szemmel igencsak egysíkúnak tűnik. Az étrend hetente ismétlődő, ám nem az ételek fajtái, hanem a húsos és tésztás napok változása szerint. (Húsos napnak számított a kedd, a csütörtök és vasárnap, tésztásnak pedig a hétfő, a szerda és a péntek.)9 De akár a húsos, akár a tésztás napokat nézzük, a legfontosabb zöldségféle a krumplin kívül, vagy mellett a káposzta és a paszuly. Nyilvánvaló az is, hogy különösen a nagyobb munkaalkalmak idején a háziasszonynak csak este jut ideje főzésre. S akkor a többnyire hat-nyolc fős családnak igyekszik valami laktatós, gyors ételt elkészíteni.
      Képzeljük el vidékünkön egy század eleji parasztportát. A nyeregtetős ház előtt – ahol eladó lány volt, ott feltétlenül – a hazavonuló jószág elől elkerített kis virágoskertet találunk. Aztán az istálló, a szekérszín, meg a takarmányszérű következik. Ezt általában néhány gyümölcsfa zárja le, majd csak aztán jut hely a veteményeskertnek. Néhány ágyás leveszöldségnek. Valamint kisebb-nagyobb részleg a paszulynak, burgonyának. Az igazság az, hogy a századelő magyar parasztja a kényesebb, például a rendszeres öntözést igénylő paprikával nem is igen próbálkozik. Emellett a többi vetemény – például a rendszeres lazítást igénylő gyökérzöldségek hozama, igencsak esetleges. Valljuk be, nem is lehet ez másként, hisz a család apraja-nagyja a fontosabb mezőgazdasági munkákkal – szénázás, kapálás, aratás – a mezőn van elfoglalva. Kikelettől késő őszig. Bár hajlamosak vagyunk idealizálni a múltat – így az akkori időjárást is – kézenfekvő, hogy szeszélyes évekből akkor sem voltak híján. (Aszály.) A vetemény öntözésére eleink, mivel módjuk sem volt igen rá, nem is gondoltak. De emlékezzünk csak vissza, a nem is oly régmúltra: a villanymotorral felszerelt pompakutak a piaci árutermelésre berendezkedő nagydobronyiaknál csak a hetvenes években jelennek meg tömegesen, holott látszólag már korábban is minden feltétel adott volt hozzá. (Olcsó cső, motor, villanyáram.)
      Első pillantásra azt hihetnénk, hogy a bolgár kertészek elsősorban az általuk alkalmazott öntözési móddal szereznek bepótolhatatlan előnyt a helyi (igencsak esetleges) konkurenciával szemben. Holott sokkal többről van szó. Nem csupán technológiáról, hanem kis túlzással élve, egész filozófiáról.
      Emlékezzünk csak vissza, hogy a hatvanas-hetvenes években azok az emberek, akik itthon közepes munkaerőnek számítottak, az oroszországi idénymunkán többnyire derekasan megállták a helyüket. „Azért mentünk oda, hogy pénzt keressünk, s ne az időt töltsük el feleslegesen” – hangzott a rövid magyarázat. Ez pedig a gyakorlatban azt jelentette, hogy az építkezéseken ott természetesnek vették a napi 12-14 órás robotot, a répakapálásnál pedig a hajnaltól a késő estig tartó munkát. S pihenőnek sokszor elegendőnek bizonyult a vasárnap délután.
      Nos, ha egyáltalán lehetséges ez, az idegenben végzett idénymunka szervezését a bolgárkertészek még inkább tökélyre vitték. A kertvállalkozó a gazda hazájában december-január hónapban szedte össze azokat a munkásokat, akikkel – távol idegenben – bérelt kertjében dolgozni akart. (Ha még nem volt meg az évek folyamán kialakult egységes csapata.) Rendszerint falujában toborzott, ismertetve, hogy hol mekkora területet akar bérelni, mennyi tőkét kíván a tagoktól pénzben és munkaerőben. Fizetést nem ígért senkinek – így volt ez egészen a század húszas éveiig – hanem mindenki százalékosnak, dramban szegődött. (Egy kertben rendszerint rokonok, szomszédok, egy falubeliek kerültek. Csak ha a létszám nem volt meg, akkor keresett a szomszédos falvakban munkásokat.)10 A gazda fizette a munkásokat, illetve a szövetkezeti tagok részben a tőkét és munkaerőt, részben csak a munkaerőt adták.
      – Általában egy szezonban fejenként ezer pengőt tudtunk megkeresni – emlékezik vissza Petykó Gyula. – Akkor, amikor Magyarországon egy mázsa zab tizenkét pengőbe, egy mázsa tengeri tíz pengőbe került. Ám egy libáért, ne felejtsük el, már háborús időket éltünk – huszonöt-harminc pengőt is elkértek.

     Az önkéntes társulással létrejött szövetkezet a gazdát teljhatalmú intézkedőnek ismerte el mind munkában, mind a jövedelem elosztásban. A gazda kezelte a pénzt, ő fizette a kiadásokat, ő adott a munkásoknak, ha szükség volt rá, előlegként kisebb-nagyobb összegeket, és a piacozási napokon bejött pénzt is teljes egészében neki adták át.
      – Aki közülünk az árusítással foglalkozott, abban maximálisan megbíztunk valamenynyien – állítja Petykó Gyula. – Még egy fél decit, még egy zsemle árát sem vett el soha a közösből.
      A pénzkezelés egészen a húszas évek elejéig majdnem mindenütt rováspálcákon, rabosokon történt. Minden munkásnak volt egy rabosa, amelyre felrótták a beadott pénz mennyiségét, és ugyanazon a pálcán jelezték a kiadásokat is. A rováspálca azért ment ki nehezen a divatból, mert a kerti munkások között még akkor is sok volt az analfabéta. (Petykó Gyula sorsa itt is jelzésértékű. Amikor 1932 őszén hazautazik falujába, Szusicába – a település 60 kilométerre van Trnovotól –, 900 levára büntették meg, mert nem fejezte be, önkényesen otthagyta az iskolát.) Érdekes módon a végelszámolásra már szeptember közepén – a termés túlnyomó részének leérése után – sor került. Először a pénztőkét fizették vissza a részvényeseknek, majd a végzett munka arányában, illetve a szerződéskor megajánlott részeket osztották szét. A tiszta jövedelemből természetesen levonták az év folyamán eszközölt kiadásokat. Azoknak, akik télére is a tanyán maradtak, külön százalékot számoltak fel. Ők másként részesedtek a téli árusításra elvermelt zöldség – káposzta, fekete retek, cékla stb. – jövedelméből.
      „A bolgár kertészvállalkozók azzal, hogy a kerti munkások bérét – különösen idejövetelük kezdeti szakaszában – hazájukból hozták, képesek voltak arra, hogy igénytelen, olcsó munkásaikkal az itt dívó zöldségáraknál lényegesen olcsóbban termeljenek és árusítsanak.”11 – írja Boross Marietta a bolgárkertészetről szóló nagy tanulmányában. Tegyük hozzá gyorsan: a szaktudás és megfelelő technológia csak részben szolgál magyarázatul a bolgárkertészek sikeres magyarországi működéséhez. Azért, ha jobban belegondolunk, igaza lehet annak a szemtanúnak, aki a bolgárkertekben folyó munkáról így vélekedett: „Mintha el lettek volna ítélve, úgy dolgoztak”. Ami annyiban helytálló, hogy a tanyán minden a sikeres munkának volt alárendelve. Ezt szolgálta például a végtelenített munkaidő. Ültetéskor, amikor sürgetett az idő, gyakran előfordult, hogy a csapat tagjai viharlámpát kötöttek a derekukra, s késő éjszakáig dolgoztak. „A vasárnapot – a piaci áruson kívül – többé-kevésbé megtartották, a görög katolikus templomba jártak.” – emlékezik vissza a beregardói Sarkadi Ferenc, aki hónapszámosként – olyan napszámos, aki hosszabb időre szerződik, és minden napra jár neki bér, függetlenül attól, hogy tudnak-e dolgozni a kertben vagy sem – hosszú éveken át dolgozott náluk. Petykó Gyula szerint a fiatal legények a bálba el-elmerészkedtek, kocsmában viszont soha nem látták egyikőjüket sem. Inkább a tanyán pihentek.
      De hogy is nézett ki

     Rendszerint egy-két lakóház, földbe mélyített lakókunyhó és istálló, valamint rakodó- és tárolószín állott rajta. (A fent felsorolt építmények többnyire vályogból és deszkából voltak és sokszor meglátszott rajtuk, hogy gazdáik ugyancsak ideiglenes jelleggel készítették azokat. A lovak mellett (Sarkadi Ferenc dicsérőleg szólt ezekről az állatokról) sertést, tyúkokat tartottak a telep lakói. Mint említettük, a tizenkét-tizenöt fős csapat tagjai szeptember végén hazautaztak, a hátramaradó két-három férfi feladata lett a bérlemény felszántása, a lovak gondozása, télidőben a falusiaktól a trágya beszerzése. Ez idő tájt fonták meg a munkához szükséges kari- és házikosarakat fűzfavesszőből. Az ittmaradást főleg a családot még nem alapított fiatalemberek vállalták. Ám a többieknek sem maradt sok idejük a pihenésre, hisz a melegágyrakás, a hozzávaló készülődés már december végén megkezdődött. Nincs sok értelme a melegágykészítés részleteiben elmerülni, mivel az régi – részben német – kertészeti hagyományokon alapul. S ezt a módszert vették át a háború utáni években megalakult kolhozokban is.
      Érdekes viszont megállapítani, hogy a magvakat a húszas-harmincas években már nem csupán a kertészetekben ott dolgozók termesztették.
      – Tél végén rendszeresen megjelent a budapesti bolgár vetőmagkereskedő megbízottja – meséli Petykó Gyula – és felvette a rendelést. Két hét múlva meghozta a magot. Hitelben. Ezzel csak ősszel számoltunk el.
      Ha valamelyik vetemény szaporítóanyaga nem vált be – a könyvben az eladott menynyiség erről fényesen tanúskodott – akkor azért nem kellett fizetni. (Az utolsó harminc-negyven évben a magcsíráztatásnak a Magyarországon elterjedt általános gyakorlatát követték. Langyos vízben megduzzasztották a magokat, majd ruhába kötve a hátsó udvarban lévő trágyadomb oldalába dugták, gondosan megjelölve a csíráztatásra elhelyezett magok helyét.
      Több helyen elterjedt az a módszer is, miszerint a tűzhely sarkában csíráztatták a rongyba csavart magokat. Tudunk olyanról is, hogy a magokat langyos vízben megáztatták, ökölnyi csomókban elosztották és vastag rongyba tekerték. Minden egyes munkásnak adtak egy-egy csomóval, hogy tegye a testére. Rendszerint ingük és hasuk közé tették a rongycsomót, s ott tartották naponta többször is vizezve, mígcsak a magok nem csíráztak...

     A Magyarországra vándorló kertészek általában teljes eszközkészletüket hozták magukkal. A velük foglalkozó írásokból tudjuk, hogy a két világháború között, amikor már jelentős volt azoknak a kertészeknek a száma, akik nem vándoroltak minden évben haza, egy Budapestre telepedett bolgár kovácstól rendelték meg a szükséges szerszámokat.
      Petykó Gyula büszkén mutatta meg nekem a fészerben felállított csapákat, kalisztrijákat (valamennyi kovácsoltvasból készült, leginkább a magyarok körében is jól ismert fejszekapákra emlékeztetnek, ám lapjuk és élük természetesen sokkal vékonyabb).
      – A jó szerszám nagyon fontos – bólogat az öreg kertész. – Ezekkel a kapákkal sokkal mélyebben, alaposabban lehet megművelni a földet, mint a bolti szerszámokkal. Leemeli féltve őrzött kincsét, a félkör ívű, nagy méretű csapát (úgy néz ki, mint egy elkopott szénvonó). Magam csináltattam tárcsalapból, teszi hozzá elgondolkozva. (A kertészetekben ezt a szerszámot elsőrendűen az öntözőárkok igazítására és ültetés előtt a fiterák lazítására használták. A fiterák általában hat méter hosszú és másfél-két méter széles kis földparcellák, amit barázdák öveznek.)

     Bolgárkertészet nem létezik öntözés nélkül. Ebben teljesen egyedülit alkottak – a kis parcellákra osztott ún. fiterás árasztásos rendszerrel – a bolgár kertművelők. „Víznyeréshez a bolgár kertészek az öntöző kereket (nálunk bolgárkeréknek hívták a falusiak. K. E.), az úgynevezett dulapot illetve arma dulapot használták. Ennek kialakulására és eredetére többféle feltevés született. A vízemelő kerekeknek a használatát, amelyek képesek a vizet a völgyből a fennsíkra vinni, egyes szerzők Mezopotámiából származtatják, mások görög hatásnak tudják be. Az mindenesetre megállapítható, hogy a vízemelő szerkezetek a Földközi-tenger egész vidékén elterjedtek. Alkalmazási területük változatos. Rétöntözéstől kezdve a kertöntözésig használják.”12 A technika azonban ide is betör, így a bolgár kertészek zöme a két világháború között már áttért a víznek a motorral való felhúzására. Kárpátalján nem enynyire egyértelmű a helyzet. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy Beregszász Csigazúg negyedében a Vérke partján még az ötvenes években is ott állt a hatalmas bolgárkerék, szomorú mementóként az elvadult földeken, mivel a kolhozrendszer rövid időn belül felszámolta az itteni kertészetet.
      A bolgárkerék a képekről, rajzokról ítélve komoly alkotmány.
      – De nem annyira, hogy egy ügyes ácsmesteren kifogna – állítja Petykó Gyula. – Volt itt asztalos, Lovasi Bélának hívták, vele mentünk el a búcsúi kertészetbe. Megnézte, hogy működik a három fakerék, hol áll a vánkos, milyen nagyságúak a fafogak, hová kerül a lánc, miként kapcsolódnak rá a merevítővödrök – aztán másfél hét sem telt bele, elkészült mindezekkel. Igaz, hárman-négyen segítettünk a mesternek.
      – Ezt tessék megnézni – invitál az öreg bolgár a fészer egy homályos zúgába. Amit itt lát, az egy történelmi ereklye. Ezt a szivattyút száz liter borért vásároltam 1943-ban német katonáktól, benzinmotorral, gurtnicsővel (vászon cső) szíjakkal együtt. Eredetileg különben tűzoltásra használták. A kolhoz megalakulásakor természetesen ez is a közös tulajdona lett. Szolgált vagy 15 évet, aztán kiégett a motor. Nem törődött többé vele senki. Így hát egy szép napon a szivatytyút hazahoztam. Éveken át öntöztem vele a kertet, ma is kitűnően működik. A belseje csupa réz. Látja azt a darab gurtni csövet, mint mondtam, azt is a németektől vettem. (Istenkém, 1998-at írunk...)
      A bolgárkerék – így emlékeznek a korabeli krónikák – mindenképpen ördöngős találmánynak számított. A múlt század vége felé a magyar parasztok egyes vidékeken varázslatot láttak a furcsa formájú vízemelő szerkezetekben és olyan hiedelem terjedt el – sajátos Don Quijote-i szindrómaként – hogy a kutak okozzák a szárazságot. Ezért néhol a kerteket feldúlták, a vízemelő szerkezeteket szétszedték, elégették. Még egy gondolat az öntözésről. Mérések igazolják, hogy az árasztásos öntözéssel dolgozó bolgárok nyolcadannyi költséggel tudtak megöntözni egységnyi területet, mint például azok – akik a szórásos technikát részesítették előnyben.

A bolgár kert növényei

     A bolgár kertészek által termelt növényféleségeket azért is érdemes az idők folyamán végigkísérni, mert az új növények megjelenése, a régibbek elhagyása a magyar fogyasztóhoz való alkalmazkodásnak az egyik mutatója. Valami módon igen élénken él a mai köztudatban, hogy az étkezési paprikát (a zöld húsú kalinkói fajtáról van többnyire szó) ők terjesztették el. De sok mást is.
      – A velünk szemben lakó Klein ügyvédék tíz éves fiával jó barátságban voltam – emlékezik vissza gyermekkorára a 84 esztendős Haba Tibor beregszászi lakos. – Egyik nap nálunk játszottunk a kertben, amikor a szobalány a kinti asztalon megterített uzsonnához. Engem is megkínáltak. Álmélkodva vettem tudomásul, hogy a jelen lévők valamennyien nyersen fogyasztották a felvágott paradicsomot... A növényt természetesen mi is ismertük, édesanyám különböző főtt ételeket készített vele, de nyersen az én gyerekkoromban errefelé még kevesen ették.
      Tudunk arról, hogy a bolgárok hazájukban is igen változatos és sokféle zöldségfélét termeltek: így a már említett paprika és paradicsom számos fajtáját, ezenkívül vöröshagymát, uborkát, tököt, káposztát, padlizsánt. (Nem tartozik jelen dolgozat témájához, ám fontos tényként kell mégiscsak megemlíteni, hogy az Afúz Alit – a beregszászi hegyvidéken később nagy karriert befutó csemegeszőlőt – szintén ők hozták be.) Kelkáposztából a korait és az őszit ők termelték. Viszont magyar földön ismerkedtek meg a kelkáposzta, a fehér gyökérzöldség, a cékla, a karfiol, karalábé, a sóska, a spenót, a zeller termesztésével.
      – A századelőn – állítja a mezőkaszonyi születésű 96 esztendős Rózsa Dániel, aki magas kora ellenére kitűnő emlékezettel bír ma is – a savanyúkáposzta mellett a karikákra vágott savanyított cékla volt a falusiak fő téli savanyúsága. Ezt ettük a sült és tört krumplihoz, paszulyhoz.
      A bolgárok a hazájukban igen keresett és kedvelt padlizsánt nálunk csak ritkán termelték, mert a piacokon eleinte nem tudták eladni. Kellemetlenségük viszont jócskán származott belőle: a fináncok néhány vidéken – tiltott dohánytermesztés miatt meg akarták őket adóztatni.

     Mivel magyarázható a bolgár kertészek magyarországi és vidékünkön való gyors megtelepedése, vállalkozásuk sikere? A fentebb már elmondott tények mellett igen tanulságos, mit mondanak erről a közelükben élő, velük együtt dolgozó helybeliek.
      – Nem hagyták kiszáradni a frissen előkészített földet, éjt nappallá téve palántáztak – állítja a már idézett beregardói Sarkadi Ferenc. (Aki később évtizedeken át volt kertészeti brigádvezető.) Ott cserepes talajt nem láttál, állandóan benne ültek a veteményben, lazították a talajt. Primőrjeik gyakran három héttel korábban kerültek piacra, tehát a palántanevelésben – pl. a hidegtől való megvédés – mesterek voltak.
      – Már akkor nagyszerű érzékük volt hozzá, hogy miből mennyit kell megtermelni a piacra – mondja Rózsa Dániel. – Rögtön felismerték például, hogy kora tavasszal a salátáért, a retekért, az itt élő zsidó családok minden pénzt megadnak.
      – Egy árutermelési folyamat a bolgárkertészkedés, amelynek minden fázisát pontosan megtervezték, minden láncszemét a helyére rakták, lám milyen eredményt szül – így Haba Tibor (aki nyugdíjas agronómus). S egy apró adalék az utóbbi mondathoz: a beregszászi piacra árut hordó négy-öt kerttulajdonos (egymás között) kora tavasszal árverésen döntötték el, hogy ki melyik helyet vásárolja meg, hol fog árulni. Az eredményes gazdálkodást bizonyítandó ide kívánkozik még egy adat: Petykó Gyula Lancsák Sándortól a negyvenes években tíz hold földet, öt évre három ezer pengőért vett bérbe, és minden munkása – mint mondottuk tizenketten voltak – általában 1000 pengő fizetést kapott szezon végén.
      Igaz viszont az is, hogy egy-egy piaci napra készülődve 1500-2000 csomó zöldséget kellett előkészíteni.

     A szovjet érában, ha egyáltalán találkoztunk velük, csak sikeres bolgárokat ismertünk. Az egyik Munkács környéki élenjáró gazdaság elnökével Hancsevvel, több éven át munkakapcsolatban voltam.
      – Maga valóban bolgár? – kérdezte meg tőle néha egy-egy éppen hozzánk csapódó fiatal kolléga. Akkor Hancsev általában kidüllesztette a mellét – súlyemeléssel foglalkozott ifjúkorában – és büszkén mosolygott. Most, hogy Petykó Gyula bátyánk sorra veszi a Kárpátaljára vetődött honfitársait, egészen más kép körvonalazódik. Az alaphangulatot az ő személyes sorsának alakulása adja meg. Úgymond, az csak természetes, hogy a kolhoz megalakulásakor ő lett a kertészeti brigádvezető. De csak három évig. Tovább nem bírta. Hogy mit? Negyven év távolából úgy tűnik, hogy a mindenképp teret nyerő kolhoznagyüzemi módszereket: ahol az alaposságot és pontosságot mindinkább a gépi elnagyolás váltotta fel, az irodán pedig a reális eredmények helyett hektárokkal és mázsákkal bűvészkedtek a központ elvárásainak megfelelően. A bolgár pedantéria nem bírta elviselni azt a lelketlenséget, ahogy a tisztítatlan árut rossz ládákban felpakolták a teherautóra, s ugyanígy a fogyasztó elé vetették. Különben soha nem tudott megbékélni, hogy az árasztásos öntözési módot már az első évben likvidálták.
     S a többiek? 1945-ben a Tiszaújlakon működő Dimitrov gondol egyet, csizmatalpba rejti megtakarított dollárjait, és utazna haza, Bulgáriába. A határon megtalálják nála a pénzt, kap néhány évet. (Vajon Bulgáriában sikerült volna kijátszani a biztonságiak éberségét, vagy ugyanerre a sorsra jut?) A királyházi Sztojanov Pista (így mondja maga Petykó) egy darabig az ottani kertészetet irányította, de aztán őt is leváltották hasonló okok miatt, mint a borzsovai bolgárkertészt. A huszti, a viski, a técsői bolgár szintén hamar felhagyott ősei foglalkozásával. Az egyik vonatkísérő lett, a másik egy asztalosműhelyben dolgozott. Van persze ellenpélda is: a búcsúi Popozov Demeter meg a munkácsiak sokáig megmaradtak a szakmában. A munkácsi kertészek fokozatosan kiváltak a nagyüzemekből, háztáji részlegeiken foglalkoztak zöldségtermesztéssel.
      A magyarországi tanulmányok 580-600-ra becsülik a második világháború után Magyarországon megtelepedett bolgárok számát. Ha mindent összevetünk, Kárpátalján a háború befejezése előtti időben évente mintegy 200-220 bolgárkertész tevékenykedett. Közülük huszonöten-harmincan választották e vidéket új hazájuknak. (Hogy miért is nem mentem haza? – fontolgatja a választ az öreg bolgár. Szegény család volt a miénk, hatan voltunk testvérek.)
      Szembetűnő, hogy egy-egy településen egy-egy bolgár maradt, természetesen az, aki itt alapított családot. Kivételt képeznek ezalól a munkácsiak, akik még a háború előtti időkben családostól telepedtek meg a városban.
      Mára az óhazából jöttek közül legfeljebb ketten-hárman élnek. A vegyesházasságokból származó utódok pedig átvették környezetük nyelvét: a Beregszászon élő bolgár unokák és dédunokák természetesen többnyire magyarul, a munkácsiak ukránul beszélnek. A Petykov, Popozov, Hrisztov, Dimitrov, Doszap, Sztojanov, Hancsev nevek ha néhol felbukkannak, biztosak lehetünk benne, hogy viselőjük ereiben bolgár vér is csörgedez...
      Mint mondottuk, bolgárkertészek ma már nem tevékenykednek Kárpátalján, ám több mint nyolcvan esztendős ittlétük nem múlt el nyomtalanul, rengeteget tanultak tőlük vidékünk földművesei. (Külön dolgozat témája lehetne, hogy a bolgárkertészetekben hónapszámosként dolgozó magyarok közül hánynak sikerült a bolgár kertészethez hasonló jövedelmező gazdaságot létrehozni.) És szinte felmérhetetlen az a hatás, amit ezek a tündérkertek jelenlétükkel az itt élőkre gyakoroltak. (Lám, a mi földünkön is megvalósítható a csoda!)
      A bolgárkertészek hatása más módon is jelentkezett. Személyes példájukkal bizonyították, hogy a föld csak akkor biztosít megélhetést, ha rajta, a vele való munkában a szaktudás az alapossággal, a minden részletre való odafigyeléssel igyekezettel és nem utolsó sorban önfeláldozással párosul. (És pontos piacismerettel!) Ma, amikor a munkanélküliség sokakat rákényszerít arra – muszájföldművesek –, hogy a földből próbáljanak megélni – nem árt, ha ezeket újból emlékezetünkbe véssük. A virágzó bolgárkertek nyikorgó vízemelő szerkezeteikkel végleg a múlt ködébe vesztek. Jórészt a földben nyugodnak azok a más országból származó emberek is, akik teremtő munkájukkal vidékünkön létrehozták a tüneményes kerteket. Elmondhatjuk: valamennyiünk épülésére. Így vált egy másik nemzet fiainak kimagasló teljesítménye mezőgazdasági kultúránk szerves részévé. Nemes hagyománnyá, jövőbe mutató örökséggé.

Jegyzetek

 1. Boross Marietta: Etnográfia, 1973, 31. old.
 2. Isirkoff. 1917. 120.
 3. u. o.
 4. Gincsev. 1887, 1183, 1213.
 5. Lehoczky. Bereg vármegye, 1996, 348.
 6.. u. o. 348.
 7. u. o. 348.
 8. u. o. 348.
 9. Bihari – Pócs, 1975. 174.
10. Boross. u. o. 33.
11. u. o.
12. u. o.

Irodalom

1. Boross Marietta: 1973. Bolgár és bolgárrendszerű kertészetek Magyarországon. Etnographia. LXXXIV 1–2.
2. Boross Marietta: 1965. A magyarországi kertkultúrák néprajza. EA
3. Ecsedi István: 1928. A bolgárok ősi földművelése. NÉ XX.
4. Isirkoff, A.: 1917. Bulgária föld- és néprajza. Budapest.
5. Mohácsi Mátyás: 1925. Zöldségtermesztés. Budapest.
6. Révész István: 1915. A hazai bolgár és bolgárrendszerű kertészet statisztikai ismertetése. Budapest.
7. Végh Kálmán: 1921. Bolgárkertészet. Budapest.
8. Lehoczky Tivadar: 1996. Bereg vármegye. Budapest – Beregszász.
9. Botlik József – Dupka György: 1991. Ez hát a hon. Budapest–Szeged.
10. Móricz Kálmán: 1993. Nagydobrony. Budapest – Beregszász.
11. Szabó István: 1994. Ugocsa megye. Budapest – Beregszász.
12. Bihari Anna – Pócs Éva: 1985. Képes magyar néprjz. Budapest.