1. Martin Heidegger: Erläuterungen zu Hölderlins Dichtung. Frankfurt a. M., 1981, 195-197. o. Itt található nyomtatásban a Hölderlin költeményeinek olvasásához mondott előszó. A továbbiakban az e kötetre való hivatkozás a szövegen belül zárójelben: EHD, lapszám.
2. Martin Heidegger: A művészet és a tér. In uő: "… költőien lakozik az ember …" - válogatott írások. Szerk. Pongrácz Tibor, Budapest, 1994. Az idézett szöveg Bacsó Béla fordítása.
3. Hogy az oly sokat emlegetett, félrevert, össze-vissza kongatott harang Heidegger szövegeiben - többféle értelemben is - mindig Hölderlin költeménye, ez könnyen megmutatható volna; s megmutatandó: az ezt a harangot illető, megrángó vagy elhúzott szájszélű szarkazmusok ugyanis Hölderlin heideggeri szarkofágját érik, eme talán leghatalmasabbikát azoknak a monumentalizálásoknak, amelyeket mint ilyeneket Paul de Man adott elgondolnivalóul. - Ha a harang csakis ebbe a beszélgetésbe tartozik, akkor a fölényes gúnynál szükségesebb kérdések lehetnek, hogy például mit jelent egy költészet-harang trópus mint trópus, mégis mi hívja ezt, mit jelent egy haranggal beszélgetni, hol található, hogyan találja magát hangoltan e harang, hol van a helye, van-e helye, ha van, miként van? "A lét topológiája" elválaszthatatlannak mutatkozhat a harang, a harangtest, netán a hangolt test (Leib) mint harang többféle összefüggő értelemben vett topo- és tropológiájától. Egyáltalán topológia és tropológia összetartozása maradna elgondolandó. Ha ugyanis, itt az Aus der Erfahrung des Denkensből idézve, a költés az, ami "a lét (Seyn) létezésének helységét mondja", vagyis ekképpen "a lét topológiája", a gondolkodás azonban, melynek "költészetjellege" van, szükségében kezd a költészettel párbeszédet, fordul hozzá ("Notwendigkeit", EHD 7. o.), hogy magának ezt a helyet mint költőileg alapítottat közvetlenül mondani hagyja, akkor - épp a nem- figuratív beszédként meghallott költészet e közvetlenségével egy sodorvonalban - olyasmi mutatkozik meg, mint a gondolkodás tropo-lógiája: a heideggeri beszéd a "szükség"-ről egyik kontextusában sem látszik elgondolhatónak e tropo-lógia nélkül (tehát meglehet, hogy mindenekelőtt a heideggeri gondolkodásnak a tropológiáját kellene megérteni s hogy ez más úton lehetségesebb volna, mint a heideggeri szöveg retoricitásának viszonylag "direkt" vizsgálata vagy a metaforáról szóló gyér megjegyzéseinek elemzése által). Ez a tropológia minden bizonnyal az igazság kettősen privatív létezésmódja (Un-ent-borgenheit) által kikényszerített tropológiája a gondolkodásnak, amely meghallás, tonális viszonyok kifülelése. Ezzel összetartozó a de Man által értett tropológia mint a nyelv kimondottságának az - e kimondottságban előálló "szigorú közvetettség" szerint elkerülhetetlen - tropológiája; ahol is e szigorúság feszessége volna a tonalitás helytelen helye. S hogy mindettől mégis mennyiben különbözik "a hangnemek váltakozása", a Hölderlin költészetében történő "hangnem- váltakozás", amely mint olyan kimondatlanul mindkét gondolkodót messzemenően befolyásolta. - Mindennek kifejtési kísérlete azonban - ami Heidegger és de Man rejtett (!) "párbeszédének" újraértését is megkövetelné - más helyre marad és végtelen tűnődésre. Ebben kitüntetett szerepet kellene hogy kapjon Az igazság lényegéről című írás gondolatmenete a jelenvalólétről mint "a szükségbe való fordulatról" (Wendung in die Not), kivált az 5. és 6. fejezet közötti ugrás, amely Heidegger jegyzete szerint "ugrás a fordulatba" (Sprung in die Kehre).
4. Martin Heidegger: Beiträge zur Philosophie. Frankfurt a. M., 1989, 21. o.
5. Vö. Martin Heidegger: Wissenschaft und Besinnung. In uő: Vorträge und Aufsätze. Stuttgart, 1994, 41-67. o. E tanulmány szerint a tudomány számára a maga tárgyiasságában megmutatkozó tárgya szükségszerűen kettős értelemben véve "unumgänglich", megkerülhetetlen: egyfelől a tudományos megjelenítés a jelenlétezőre ráutalt marad, az számára elkerülhetetlen; másfelől a tárgyiasság mint olyan megakadályozza, hogy a neki megfelelő elképzelés valaha is körülállhassa, körülkerülhesse tárgyát a maga létezésteljességében. (58. o.) A tudományokban ilyen kettős értelemben működő "megkerülhetetlen" ugyanakkor, mivel a tudományok a saját lényegükhöz tudományosan soha nem férhetnek hozzá, mint ez a megkerülhetetlen számukra és általuk hozzáférhetetlen, "unzugänglich". Nagyon röviden mindezt azért idéztem fel, mert a posztumusszá inszcenált Spiegel-interjú síron túli hangja szerint gondolkodása "megkerülhetetlen" (ugyanazzal a szóval: "unumgänglich") "vonatkozásban áll Hölderlin költészetével", mondja tehát egy beszélgetésben (Antwort. Hg. G. Neske, Stuttgart, 1988, E. Kettering, 106.). Ha maga a vonatkozás megkerülhetetlen, akkor a költészet lényege volna az, hogy megvonja magát, hogy hozzáférhetetlen? Közvetlenül az idézett vonatkozás előtt szintén egy vonatkozást említ, mégpedig egy olyan szólításra, igényre (Bezug zum Anspruch), "amelyet az ember nem csak hallani képes, amelybe sokkal inkább maga tartozik". "Hören" és "gehören" nemcsak e lábjegyzeten túlcsapó rejtélyes viszonya. Egy behatóbb vizsgálódás számára kétségtelenül valami hátborzongató nyílna itt elgondolnivalóul: itt csak néhány megjegyzésben jelzem, milyen összefüggésekben. A hölderlini föld és ég című előadás (1959) a küldéses sors hangjaira fülel, a "négyezet" illesztékére; "az egész végtelen viszony közepére", ami a "tiszta küldéses sors maga" -: "Hogy most e világkorszak emberét a küldéses sors közvetlenül találja el, nem pedig előbb a sors hangjainak zengése által, ez az, ami otthontalanító-borzasztó (das Unheimliche), ami körülkeringi a földgolyót." (EHD 178. o.) A hang körülkerüli a Földet, a Föld az, ami számára megkerülhetetlen. Túl a hang közvetlenségének problematikáján, s hogy itt egy olyan közvetlenség adatik elgondolnivalóul, ami közvetlenebb a közvetlennél - ez a beszéd mintha a Nietzsche kapcsán Heidegger által nagyon sokszor taglalt, voltaképpen középpontinak tekintett kérdést tárgyalná újra: "a föld uralmára megy ki a játék". Ez az uralom tehát összetartozik a hanggal, az uralom ebbe tartozik. A "hangoltság"-fejezetekben már a Lét és idő ellenhangulatról beszél, az úrrá levés lehetőségéről a minket uraló hangulaton. Megintcsak arról volna tehát szó, hogy mi történik a heideggeri korpuszban a léttörténeti gondolkodásba fordulván a "diszpozíció"-val, a "Befindlichkeit"-tel, amelyben tehát hang(ulat) és hely(ezettség) összetartozása, egy névtelen topológia előjeleződik.
6. Vö. Paul de Man: Autobiographie als Maskenspiel. In uő: Die Ideologie des Aesthetischen. Frankfurt a. M., 1993, 131-146. o. de Man a proszópopoiia figurájának szentelt igen sűrű szövegei - az itt említett szöveg ráadásul az utolsó lapokon Hölderlin-allúziókkal gazdagon telített - végül talán olyan fogalmak kérdéses voltán fordulnak meg, mint élet, halandóság, test és hang, amely éppen hogy trópusként is megőrzi a minden spekularitásnak ellenálló hangszerűségét és tonalitását, amelyhez a "megértés privatív módjában" sem képes hozzáférni. - Máshol arról kellene bővebben szólni, hogy a proszópopoiia figurája nemcsak a de man-i értelemben defiguratív, pontosabban: defiguratív a figuratívitásnak arra az alapvetőbb értelmére vonatkozóan - s következésképp másféle módon -, amely értelemben a nyelv figuratívitása magában abban az eldönthetetlenségben áll, hogy az figuratív-e vagy betű szerinti; e figura elgondolása bizonnyal túllendít határain - akár kap ez a mozgás külön figyelmet, akár nem -, oda, ahol az olvasó nem takaríthatja meg az addig mindig konstitutív találkozást vagy ennek lehetetlenségét azzal a testtel, amelynek szövegét mintegy kezében tartja. (Hogy az olvasás eme határterületén és erről mit és hogyan gondolunk, azt már kétségtelenül nem teoretikus belátások határozzák meg, hanem egy bizonyos "élet"-fogalom latenciája.) - Figyelemre méltó egyébként, hogy de Man korai Heidegger-kritikája (Les exégeses de Hölderlin par Martin Heidegger. In Critique, 1955, 800-819. o.) meglepő módon maszkokról, a lét demaszkírozásáról beszél. Ezzel minden bizonnyal a Was heißt denken? azon passzusát volna a legérdemesebb együtt olvasni, mely az animal rationaléról adott rövid léttörténeti vázlat végén (s mint végén bizonytalan modalitással és elhelyezéssel) az emberről mint "a lét maszkjáról" beszél, s arról, hogy a maszkon keresztül a "mondás zeng" (kevés szöveghelyet lehetne Heideggernél találni, ahol a "Sagen tönt" - Tübingen, 1984, 28. o.).
7. Martin Heidegger: Sein und Zeit. Tübingen, 1993, 34.§, 163. o. (Magyarul: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István, Budapest, 1989, 309. o. A továbbiakban az e szövegre való hivatkozás a szövegen belül zárójelben: SZ, § száma.)
8. Vö. Jacques Derrida: L'oreille de Heidegger - Philopolémologie (Geschlecht IV). In uő: Politique de l'amitié. Paris, 1994, 343-419. o. Derrida, aki egyébként meglehetősen ritkán és többnyire nagyon visszafogottan kommentálva idézi Heidegger Hölderlint illető szövegeit, ezen írásnak leginkább elején és végén hozza szóba a költőt, "áldozatát", az alapítóval szembeni intolerancia szükségszerűségét, s legvégül Heidegger "áldozatát" ígéri be mint egyszer még megírandót. - "Cesser de le (Hölderlin) sacrifier." - Derrida ugyan közel áll ehhez, de, amennyire én látom, nem veti fel - és több oka is lehet erre -, hogy ama "barát hangja" "Heideggernél" a Hölderliné.
- Szövege első soraiban említi alig feltűnően, hogy a szóban forgó barát esetleg "afáziás" (aphasigue). Nos, Heidegger - egyszer legalábbis, váratlanul és rendkívül izgalmas módon - beszél a "Phásis"-ról, a nyelvről és a mondáról (Sage) mint phásisról, a Moira című Parmenidésznek szentelt írásban (in Vorträge und Aufsätze. 223-248. o.). A phásisnak "ugyanaz, jóllehet nem azonos a létezésmódja" a logoséval; ezt a megkülönböztetést, mint ismeretes, Heidegger rendre előhozza: így a költő és a gondolkodó mondás is ugyanazt mondja, de nem azonosat (pl. a "… költőien lakozik az ember …" szövegében külön megjegyzést iktat be erről, óvatosságból -197. o.).