VÉLEMÉNY (MEGÍTÉLÉS)
   

A FELSZABADULÁS. KÍVÁNATOS DÉLNYUGATRA.
HA MÁR NINCS, AHOVÁ MENNE, ÜDVÖS VISSZATÉRNI.
HA MÉG VAN, AHOVÁ EL KELL MENNI, ÜDVÖS A GYORSASÁG.

    Délnyugat azt jelenti, hogy ilyenkor, amint lehet, helyes visszatérni a megszokott körülményekhez. Nekem viszont pont az ellenkezôje. Újvidék. Diákszálló. A bal-kánon, esti részeg gajdolás. A nyitott ablakon kidobált flaskók csörömpölése. Nagyon fontosak az ilyen átváltozási idôszakok. Mint ahogyan a légköri feszültségek is a megkönnyebbülést hozó esôtôl oldódnak, és a rügyek kipattannak, ugyanúgy hoz ez az idôszak felszabadulást a nyomasztó terhek súlya alól, és felpezsdíti az életet. Olvassa, aki él. Fontos, hogy a sikertôl ne mámorosodjak meg. Csak addig szabad haladni, ameddig szükséges. Amint felszabadultam, vissza kell térni az élet megszokott rendjéhez. Ez az üdvhozó. A még befejezetlen dolgokat a lehetô leggyorsabban el kell intéznem, hogy késedelem nélkül tiszta lapot nyithassak.
   
   

A JELKÉP
   

DÖRGÉS ÉS ESÔ MEGJELENÉSE: A FELSZABADULÁS JELKÉPE.
ÍGY A NEMES LELKÛ ELNÉZI A HIBÁT ÉS MEGBOCSÁTJA A VÉTKET.
   

    A nemes lelkû a zivatar levegôt tisztító hatásához hasonlóan oldja fel az emberi hibák és vétkek által kiváltott feszültségeket. Világosságával szabadít fel. („Semmit nem tudok. A korom földtôl égig, égtôl földig feszül. Semmit nem tudok, látok, ismerek. Semmit nem értek.” Majd: Hiába a nagy világosság, ha elmém sötét. Hasztalan a nappali fényár; semmi távoli, csak apró tárgyaink látszanak. Nincsen távlat. A közelség van, a kés, az asztal, a szék, az óra. A Világosság felszíni máz. A sötétség mély, mélysége akkora már, be nem láthatod, határait fel nem mérheted. A költô úgy éli: nehéz az éj, súlyos. Mintha korának barbárja lenne.) De ez már megint (nem) idézet. Mintha a költô korának barbárja lenne. Mihelyt a hibák napvilágra kerülnek, a bölcs túllép rajtuk, a nem szándékos túlkapásokat elnézi, mint ahogy a mennydörgés hangja is elhal, és megbocsátja a bûnöket, a szándékos túlkapásokat, miként a Víz is lemos minden szennyet.
   
    Csakhogy a Felszabadulás jelében három változó vonás is szerepelt. Ezeket átalakítva kaptam a Szétforgácsolódást:
    A nyelvben is benne ez a lehetôség. Milyen könnyen válik a felszabadulás felszabdalássá. A felszabaduló embert felszabdalják. Kimetszik kétharmad gyomrát. Ha a szabadság a teljes lehetôség, a hasznunkra váló tapasztalat, a bölcsesség útja, a szétforgácsolódás, a sötétben meglátott fény viszont a megvalósulásé, a sors gyôzelméé, a test és lélek verssé és porhamuvá válásáé.
    Az átváltozó vonalakat, jelesül az elsôt, az öreg jint, majd a harmadikat meg az ötödiket (mindkettô öreg jang), összehasonlítom majd egyenként, hogy kiderüljön, a jóskönyv, az orákulum szerint mint és hol válik a megszabadulás lehasadássá, szétforgácsolódássá. Ami a sorsból most megsejthetô. Mit lehet megfogalmazni, jelezni szavakkal, hogy ne legyen igazságtalan, tételes, elvont, általános? (Tehát mi mondható arról a helyzetrôl, amikor a gyönge lesz erôsebb. S hogy rám is, rád is érvényes legyen.)
    Mielôtt a két jelet a változó szintekkel együtt összehasonlítom, megjegyzendô, hogy a Szétforgácsolódás az Alkotó (az Ég) házában foglal helyet, olyan jósjelek társaságában, mint a Menny, Elôzékenység, Visszavonulás, Szemlélôdés, Haladás, Megrekedés és a Nagy birtoklása.) A Felszabadulást viszont a Gerjesztô (Mennydörgés) házába helyezték (szomszédos termek pedig: a Lelkesedés, Tartósság, Felfelé törés, a Kút, a Nagy túlsúlya és a Követés.) A bizalmatlanság, besúgás, ami a Sziveri-verseknek is vissza-visszatérô motívuma, a félelem egyik rokon szava. A készülékrôl írt dalban például:
   
    föltekintek a néma gyóntatóra
    ————————————
    figyelem gépezetnyi pattanás
    tenni kéne már valami vallomást
    készülôdöm — most készülnek megmotozni
    ugye milyen rossz így álmodozni
   
    A versben egyértelmûen lehallgatókészülékrôl van szó.
   
    Szállnék már de valaki figyel
    tegnap még másra ma rám ügyel
    felismerésem szertelen
    a titkolt célomtól elterel
    nem hibáztatom amiért les ô
    galambszart áztat az ólmos esô
   
    Érdemes a Mennydörgés, a Gerjesztô és az Ég, vagyis az Alkotó jelét még néhány szempontból összevetnünk, hogy lássuk a különbségeket és a rokonságot. Az Alkotó ereje a fejben, a Gerjesztôé a lábakban nyilvánul meg. Az Alkotó szilárd, a Gerjesztô viszont mozgást jelent. A szellem benne rejlik minden lényben, általuk hat. A mozgatóerôk közül a Dörgés a leggyorsabb. Minden lény a Gerjesztô jelében kel életre. Ezt jelzi a Felszabadulás jel felsô fele, a villámlás, amely jó esetben a mozdulatlan tóban visszatükrözôdik. Ez lehetne az elsôre kidobott jel természetes olvasata, ha nem lennének változó vonalai. De hát vannak. Az elmozdulással keletkezô további különbségek: Az Alkotó házába tartozó fô tulajdonságok: teremtô, cselekvô, szilárd, világos, a Mennydörgésében viszont: mozgékony, izgató, tevékeny. További képzettársítások az Alkotóhoz: fej, ló, herceg, arany, drágakô, jég, száraz, fa, kerek, vörös. (Ki-ki kereshet hozzájuk versbéli elôfordulást is. Én találtam.) A Mennydörgéshez társíthatók (éppen harangoznak odakint, Tinnye, 1999. augusztus 23., dél van): mozgás, nyugtalanság, sietség, lábak, megrázkódtatás, visszatérés az életbe (feltámadás), dob, holló, sárkány, sötétsárga. (Megtalálhatók a versekben is.) S még annyit, hogy az elsô jelben, a Felszabaduláséban két szilárd vonás (az ember és a föld helyén) volt, a másodikban már csak egy, ez is a menny, az apa, illetve a hit helyén. Ezért a második jel sokkalta mozgékonyabb, nyugtalanabb, idegesebb az elsônél; egyszerûsítve: az ég alatt minden mozog, átváltozik. (Csak maga a változás változatlan.)
    S itt érdemes idézni az Átváltozásokból, a tárgyias, elvont, téma nélküli, a nyelv puszta mozgását leképezô korai versek után az elsôk között lévô személyesebbôl. Ami ennek az alaphangja: Átváltoztam. Az lettem, ami voltam. Önmagammá alakultam. Most már vagyok, mert tudom: lenni, nem hasonlítani akarok. S ez a levés újrateremtés, alkotás. Világot a világtalanoknak. Fölszámolni a káoszt. Ez az önmagával is feleselô vers kicsiny dráma, létharc, mint aztán a késôbbiek majd mindegyike is, nem tudomba torkollik: Azt sem tudom, kinek, nemhogy tudnám, minek vagyok. A helyzet csapda, ellentmondás. De megfér az egy testben, alkatban; megférhet. Nem tudom, minek vagyok, hát hogy még kinek. Nem baj, ha nem tudom, ebbôl lehet még tudás, ha szóhoz engedem jutni a zsigeri bölcsességet. Ez viszont, bár van, még sincs, tanulni kéne. Tanulnunk a nem-tudást. Hogy ami az ész számára megoldatlan, az már meg van oldva. Bennünk is, bár nem tudunk róla. Vagy legfeljebb csak tudunk. Kevés a megértés, ennél több kell; átélni, megtapasztalni. Az egyik kései verssort átírva: Megélni, megtapasztalni, ha belehalunk is. De hát micsodát? Hiszen arról szól az életünk. A verseink. Az élete (amit nem ismerek) és a versei, amelyekben napok óta benne élek.
    Az Alkotó szilárd, határozott, a minta, és ezért az embernek megmutatja a könnyût. A nehézségek oka csak a zavarodottság, határozatlanság lehet. A belsô ellenállások, ellentmondások. Ezt jelenítik meg a Jelek vonásai. Ezt ábrázolják az ôsképek. A vonások változásai megmutatják, hogy a tartós hatások következménye az üdv és a baj. De van, aki bajban üdvözül. Bajából teremt mintát. Igazat, szépet.
    Íme az átváltozó három vonal, amelyik a felszabadulást szétforgácsolódásra változtatja. Elôször tehát a Felszabadulás:
   
KILENCES A MÁSODIK HELYEN AZT JELENTI:
HÁROM RÓKÁT EJT EL A FÖLDEKEN,
ÉS EGY SÁRGA NYILAT KAP.
ÜDVÖS KITARTANI.

    A jelkép a vadászathoz fûzôdik. A vadász három ravasz rókát ejt el. (Vajon kik lehettek volna ôk?). Ennek jutalma sárga nyíl. A hamis rókák a közösségi élet akadályai, akik az uralkodót hízelgéssel igyekeznek befolyásolni. Még a felszabadulás elôtt el kell ôket távolítani, de nem szabad ellenük hamis eszközöket használni. (Nem megy! Versben legföljebb.) A sárga szín a mértéket és a középutat jelenti az ellenséggel való bánásmódban. Aki teljes erejével a felszabadulásért küzd, annak belsô nyíltsága olyan erôt ad, amely fegyver a kezében minden hamissággal és aljassággal szemben. A költô nyíltsága viszont nem ilyen, nem ez.
    Olvasható, hogy a sors mire cserél: A közönségesek hatalma növekszik. Veszélybe kerülsz, vigyázz! A költô nem vadász. Íme az L. A.-nak ajánlott transzrealista nyakkendôszonett, a Medve a temerini határban:
   
    Akár a küldött, úgy jött: Vidékrôl
    vidékre — mint telitalálat,
    közénk huppant a nagy elvtárs-állat.
    Bölcselkedett egy kicsit pribékrôl,
   
    áldozatról, azután észrevétlen,
    „társadalmilag” elszunnyadt a hosszú
    úttól. Betojtunk: Jaj, itt a bosszú!,
    mert mozgatja még észt a kétely.
   
    Balfácán ez az új vidéki medve —
    fölénkkerekedni van éppen kedve.
    Kétpofára ásít — s tényeket másít —
   
    De hiába hisszük, jobb lenne más itt,
    olyan mindegy, medve, farkas vagy tigris,
    ha fölfal, szar leszünk úgy is, meg így is.
   
    Tehát nem rókáról van szó! Így a ragadozók egyike sem cserélhetô fel vele a szonettben. Mert ez már nem az az állat volna. A limesek felé címzésû szonettbôl kiderül: „Mintegy másfél hónapja már, hogy / Temerinben lakunk, a Vadász / kocsmával szemben.” Ekkor lesz a krónikás riadt civil, akit lépten-nyomon följelentenek. Ekkor írja a Húsevôk címmel a versét, Hommage a Sz. J. ajánlással, alighanem önmaga emlékére. A játékában a kín: mert elbánik vele az eszme a dologizált az ideologizált föltétlen kórisme a szabadság szent ökre (ökle). Majd: állok, mert kellek e helyen mint korai elôdöm a vesztôhelyen, ahol ott a rögtön itt élô bíróság meg a rögtönítélô kórság. Már a Szájbarágás, vagyis a következô könyv szonettje az állat-világ, amelyben a költô rápisszent a bölcsre: Visszavonulni manapság nagy trükk — mivelhogy nincs honnan! És: Húzza / a búcsúmuzsikát az elv-társulat — / Miközben a böllér bôrünket nyúzza / — bár látom, alig hiszem —, a plebs mulat.
    A rideg ordas, amelyik kapaszkodik föl a tudatomhoz, a tetôre, testembe hull vissza. Az írás így lesz önvédelem. Öngyógyítás is gyakran. Mert az ingerült ember elmar mindenkit maga mellôl. Társa lesz a szonett. Fôleg, ha szerelmes.
    Ez volt tehát a jelmag alsó része, a (szülô)föld.
    A második átváltozó vonal, az ember síkján:
   
KILENCES A NEGYEDIK HELYEN AZT JELENTI:
NAGY LÁBUJJADTÓL SZABADULJ MEG.
AKKOR ODAJÖN A MEGBÍZHATÓ TÁRS.

    Nyugalom idején elôfordul, hogy a magasabbrendû emberhez közönségesek csatlakoznak (mai nyelven: a költôhöz besúgók, politikusok), megszokásból úgyszólván hozzánônek, magukat szinte nélkülözhetetlenné teszik, mint a járást megkönnyítô nagylábujj. Amikor a felszabadulás ideje közeledik, és cselekedni kell, akkor meg kell szabadulni a véletlenszerû kapcsolatoktól, amelyekkel belsôleg valójában nem tartozik össze. Különben a hasonló gondolkodású és valóban megbízható barátok, akikkel közösen lehetne cselekedni, bizalom hiányában távol maradnak. Ez az a helyzet, amikor az ágy bôrig forgácsolódik szét. Sôt szétforgácsolódik a szándék is, a menekülésé, a megszabadulásé. Mert a csapdába esett róka, ha elrágja a lábát, megmenekülhet. De akinek nevében, sorsáért kérdezek, nyilván érzi, hogy magától, sorsától nincs menekvés. A verssora után, hogy Semmi jó nincs odakint, a felismerés zárójelbe tett bölcsessége kerül rögtön: Odakint a lélekben. Az odakint, bárhová megy is, vele marad. Mert magában viszi.
    A következô vonalváltozás már az égi, szellemi síkon. (Az apáén.)
    Mielôtt a felszabadulás öreg jinje a hatos helyen átváltozott hosszú vonallá, a jóskönyv szerint:
   
A VEZÉR MAGAS FALON ÜLÔ HÉJÁRA LÔ.
ELEJTI. MINDEN KÍVÁNATOS.

    A magas falon ülô héja egy magas helyen lévô közönséges ember (politikus) jelképe, aki akadályozza a Felszabadulást. Minden befolyásnak ellenáll kemény gonoszságával. Elszántan kell eltávolítani, az ennek megfelelô eszközökkel. Érdemes idézni Konfuciusz vélekedését is errôl a képrôl: „A héja a vadászat célja. A nyíl és az íj a vadászszerszám, az eszköz. A vadász az az ember, akinek a cél érdekében helyesen kell használni az eszközét. A nemes lelkû az eszközt önmagában hordja. Megvárja a megfelelô idôt, és akkor cselekszik. Cselekszik és szabad. Ezért csak ki kell mennie, és elejti a zsákmányt.”
    Ez változik majd át a Szétforgácsolódás gyümölcshasonlatává. Itt sajnos, földi értelemben a mag földbe kerülése szó szerinti. Amikor Jánost eltemetik. Nézem a gyûjteményes könyvben szereplô temetôi képeket. Majd az emlékek. Bizonytalan. Talán nem kocsin vitték szegényt, hanem vállon. (Engem vitt le a temetés után Szôcs Géza kocsijával a Moszkva tér felé.) Viszont a gyümölcs, az igazi, amit János élete termett. Az a nagy gyümölcs talán nem csak egy ember megkóstolására elég. Torozhatunk itt naponta. Hanem ez már nem halotti tor lesz.
    Olvasom itt az Ahogy érdemest, és megint, de hangosan:
   
    Nem érdemes is, elölrôl kezdenél.
    Értelme úgy van — véled —,
    mindig ugyanúgy, hogy mássá
    alakuljunk, több legyünk
    általa: amint van esély.
    Befejezôdni amúgy sincs miért.
    Nem fejezhet be Földet az,
    ki onnan vétetett.
   
    Ezzel a föld és ég jele egybeolvad. De ez már a szó-hagyott elevenség. Az élô, éltetô jeleké.
   
    Most lássuk a Szétforgácsolódás (a Po jelének) leírását Richard Wilhelm szerint. (A népszerûbb fordítást idézve.) Az alsó jel, a befogadó a Föld, a felsô pedig a nyugalom, a Hegy. A jel házat ábrázol. A felsô, hosszú vonás — a tetô. Alatta az öt sor rövid vonalpáros. Ha a tetô összeroppan, szétomlik a ház.
   
    A halál útjain közlekedik, de nem tudja, hova.
   
    Az Isten, idézi Nietzschét, halott.
   
    A sötét vonások fölfelé emelkednek, hogy befolyásukkal az utolsó világos vonást megroppantsák. A közönséges, a sötét nem közvetlen, hanem lassú, észrevétlen hatásaival fokozatosan töri meg a költôt.
    Láttunk már nyilván tetô nélküli falusi házat. Elôször a gyom veri fel a vályogfalak élét. Kitöredeznek az ablakok, a padozaton dudva, burján, bogarak. S aztán omladoznak a falak is. Látni, hogy nincsen gazdája. (A ház a test jelképe.)
    A jel az ôsz végéhez, a tél kezdetéhez tartozik, amikor a sötétség, hideg kiszorítja lassan a fényt és meleget.
   
   

VÉLEMÉNY (MEGÍTÉLÉS)

A SZÉTFORGÁCSOLÓDÁS.
SEHOVA SEM KÍVÁNATOS MENNI.

    A közönségesek erôteljesen nyomulnak elôre, hogy a nemeset és erôset helyérôl kiszorítsák. A helyzet alapja az idôvel együtt járó változás, ezért nem tanácsos, hogy ilyen körülmények közt bármire vállalkozzál. Az ôsjelek képe és tulajdonságai mutatják meg a helyes magatartást az ilyen kedvezôtlen idôkben. Az alsó, Föld ôsjel tulajdonsága az alkalmazkodás, az odaadás; a felsô, Hegy ôsjel tulajdonsága a nyugalom, a szilárdság, állhatatosság. Van erre mondás is: ha rossz az idô, valahol akasztottak. Legyünk alkalmazkodóak, maradjunk nyugton. De a vers kimozdulás a nyugalomból. Lüktetés, ellentmondás, ritmus. A helyzet nem emberi tevékenység következménye, hanem a törvényekkel összhangban, az idô változásaival együtt járó növekedés és csökkenés, telítettség és üresség változásainak összefüggése. A helyzetet nem lehet elkerülni. Ezért nem gyávaság, hanem bölcsesség jele az alkalmazkodás, és minden erôfeszítés elkerülése.

A JELKÉP

A HEGY A FÖLDÖN NYUGSZIK: A SZÉTFORGÁCSOLÓDÁS JELKÉPE.
ÍGY A FELÜL LEVÔK CSAK AZ ALATTUK LEVÔKNEK JUTTATOTT GAZDAG
ADOMÁNYOKBÓL TUDJÁK HELYZETÜKET MEGÔRIZNI.

    A hegy a földön nyugszik. Ha a hegy magas és meredek, és nincsenek széles alapjai, könnyen leomlik. A hatalom is akkor erôs, ha a népre alapozódik. Ki tudja, mit örökölünk génjeinkben a szülôktôl. Nekünk kell az ôsök helyett is válaszolnunk a sorsnak. Ha már ránk osztatott a szó. Amikor a hatalom adakozó, nagyvonalú, és mindenrôl úgy gondoskodik, mint az (anya)föld, akkor olyan szilárd, mint a széles alapokon nyugvó hegy. De hát nem anyaföld, hanem mostoha.
   
   

AZ EGYES VONÁSOK