ELSÔ KÉP

Egy vonatfülke stilizált képe a színpad elôterében. Rezgô, sárgás fény. Két ülés egymásnak fordítva. Kerekek kattogása. Rázkódnak az ülések vagy a színészek az ülésen. Kabaréjelenet-szerû.

IFJÚ: Maga tényleg költô? Most is verset ír? Biztosan a vonat ritmusára. Én is ismerek egy költôt. Sokat ittunk együtt. Nagyon fasza gyerek. Mennyit meg bír az inni! Sziverinek hívják. Sziveri János. Ismeri? Maga biztosan ismeri.
JÁNOS: Nem tudom. Nemigen ismerem. Én vagyok Sziveri János.
Vonatkattogás. Kialszik a fény.

MÁSODIK KÉP

Üres a színpad, porhanyós sárga fényben látjuk a teret. Szól a muzsikaszó, a Sárgul már a kukoricaszár... kezdetû nótát húzzák. A háttér nagy fehér vászon, rajta ôszi virágokból (a halottak napi temetô virágai) nagyméretû keret, szalagok, lakodalmi díszek. Fölötte virágokból felirat: Sokáig éljen az ifjú pár! A keretben diakép kivetítve: sárguló, letöretlen kukoricatábla, hóval borítva. Alatta a terített asztal. Az asztal végén Estragon ül mozdulatlanul. Hoszszú, néhány perces kép, közben lassan bevonulnak a muzsikusok, elfoglalják a helyüket a színpad elôterének bal szélén. A zene szól, de mindig ugyanaz a néhány sor, bárhol meg-megszakítva, folytatva, újra kezdve, variálva. A muzsikusok hajlonganak, mint a kukoricaszárak a szélben. Egyikük énekel, valószerûtlen, artisztikus torokhangon. Öltözékük: fekete-piros. Arcukon vastag, fehér, maszkszerû smink. Cimbalom, bôgô, trombita, kontra, hegedû.

HARMADIK KÉP

Szaggatottan szól a zene. Lakodalom van a mi utcánkban... Groteszk, némafilmszerû mozgású szereplôk. Az asztalnál a vôlegény, menyasszony, János, Erzsi, Estragon.

VÔFÉLY hangja: Tarts kormányt, muzsikus! Tisztelt násznagy uram, új vendéget hoztam, és a hosszú úton velük elfáradtam, kínálja itallal a kedves vendéget, a vendégek pedig foglaljanak helyet. Húzd rá! (Folytatódik a zene.) Erre parancsoljanak. (Föllép a színpadra hátulról, mintha a terembôl jönne föl lépcsôn. Sántít, egyik lábát nem tudja behajlítani, húzza maga után. Utána jön Attila, Zita, Béla, Viktória.) Itt foglaljanak helyet. Az író uraknak ide terítettünk. Innen jobban láthatjuk a menyasszonyt, nehogy valaki el találja lopni. Maguk is jobban láthatják a mi kis ünnepünket, hogy élünk mi, amikor ünnepelünk. Érezzék jól magukat. (Lemegy a lépcsôn. A vendégek elhelyezkednek.)
JÁNOS: Üdvözlöm a kedves vendégeket. Körben a székeken foglaljanak helyet. Vagyis üljetek le. És viselkedjetek, mert rajtunk a világ szeme.
ZITA: Elég, ha magunkat adjuk, vagy meg kell felelnünk valamilyen szerepkörnek?
BÉLA: Azt hiszem, könnyebb lenne megfelelni valamilyen szerepkörnek, mint magunkat adni. Egy szerep azért úgy-ahogy megismerhetô.
ATTILA: Hát most ki vannak szerkesztve a szerkesztô urak. Itt látható, hogyan mulatnak az új vidéki írók! Bélám, tulajdonképpen jól mutatsz a színpadon. Mintha épp most készülnél a nagyjelenetre, Kepler, vagy inkább maga Madách, mikor rájön, hogy csalja a felesége. Összetörik, aztán hajába túrva elkezdi a nagymonológot. Vagy ez nincs is a drámában? Zita, te meg az ôrjöngési jelenetre készülsz, amelynek végén ledöföd a férjed, a gyûlölt zsarnokot?
VIKTÓRIA: Látom, megihletett a helyszín. Talán mûfajváltás lesz belôle? Aztán benépesíted párzó nyulakkal a színpadot. Öcsi, a nyúltenyésztô lehetne a fôhôs, aki a nyulak meleg bundájába fúrva az arcát a tanárnô forró muffjára gondolva onanizál.
ATTILA: Hja, a népszerûség! Ki hitte volna, hogy magára, kedves kolléganô, ilyen mély hatással vannak a mûveim. Ha ezt én tudom...
JÁNOS: Látjátok, Estragon itt érzi igazán otthon magát. Egy színésznek a színpad olyan, mintha a saját otthonában lenne. Úgyis többet vagy színpadon, mint otthon.
ESTRAGON: Az könnyen lehet, mert nincs is otthonom újabban. És ha jobban meggondolom, régebben sem volt. De önmagában a színpad sem jelent semmit. Kell hozzá a szerep. Sôt az egész elôadás. Mert a szerepnek is csak az elôadásban van értelme. Hiába kezdek én itt, a csantavéri mûvelôdési ház lakodalmi színpadán Godot-ra várni. Igaz, az elôadásban is hiába várunk rá.
VIKTÓRIA: Teljesen mégsem hiába, abból van egy elôadás, ami sokaknak nagy élménye.
ESTRAGON: Sokaknak ez is nagy élménye. Van, akinek életre szóló. De egy-egy jobban sikerült lakodalmat az egész falu évekig emleget. Most már videóra is veszik, újra és újra megnézhetô. És a fél falu erre várt, ráadásul nem is hiába. Itt van, amire vártak, kihasználhatják az alkalmat. Mi a Godot-ban akkor lennénk bajban, ha egyszer mégsem hiába várunk, ha egyszer tényleg megérkezik. Nem tudnánk mit kezdeni az alkalommal. Érdekes lenne, ha egyszer olyan fordulatot venne az elôadás, egy vasárnap este bevonulna Godot. Biztosan nem hinnénk el, hogy ô az. Ha eljön valaki, és azt állítja, hogy ô Godot, megvernénk, megrugdosnánk, leköpnénk, ki-ki a maga szerepe szerint.
JÁNOS: Hát igen, ezt a forgatókönyvet ismerjük. Godot-ból, Godot-várásból már kigyógyulóban vagyunk.

NEGYEDIK KÉP

A színpad elôterében Erzsi és János. Oldalt látszik a bejárat, fölötte a felirat, Isten hozott, kedves vendég!

JÁNOS: Most jön a hegyi beszéd? Ezért húztál félre?
ERZSI: Amíg nem kapott el a gépszíj, most kérlek, hogy ne igyál, János, csak azt idd meg, ami a protokollhoz tartozik. Koccintasz a vôféllyel, az örömapával, iszol egy pálinkát vacsora elôtt, egy pohár bort a vacsorához, ki lehet ezt bírni. Majd én sem fogok inni. Veled nem fogok inni. Együtt nem iszunk majd, jó? Míg ki nem derül, hogy valóban mi van veled, mindenképp vigyáznunk kell. Aztán majd meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Vigyáznod kell most egy kicsit magadra. Kérlek!

ÖTÖDIK KÉP

Konyhaablak egy népszínmûbôl, muskátlik, elôtte zöld-fehér léckerítés, a lécekre borítva agyagkorsók, köcsögök. A porban három gyerek játszik. Az ablakba kitéve rádiós magnó, recseg belôle a muskátlizene.

HATODIK KÉP

A színpad elôterében táncra összekapaszkodva Béla, Viktória, Attila, Zita. Csárdást táncolnak. Zene nincs, csak a lépéseik hallatszanak, kettôt jobbra, kettôt balra.

BÉLA: Milyen jól nézel ki így, rendesen felöltözve, Attila. Még nyakkendôt is kötöttél.
ATTILA: Pardon, a nyakkendôt Zita kötötte. Igaz, hogy az én nyakamra.
ZITA: Így legalább megadtuk a tiszteletet az alkalomnak. Végtére is ilyenkor a vendéglátót tiszteli meg az öltözékével a vendég.
VIKTÓRIA: Ez már Platónnál is ott van, az alapmûvünkben, a Lakomában. Szókratész is megfürdött, kicsinosította magát, amikor egy szép ifjúhoz ment vacsorára. Bár nála sosem lehet tudni, hogy mikor ironizál, és mikor beszél komolyan.
BÉLA: Látjátok, ez a Platón mindent tudott az emberrôl. Nála többet ma sem tudunk. Még ilyen hétköznapi dologban is, mint az öltözködés vagy az evés-ivás, lehet hozzá fordulni. És az a fantasztikus, hogy az emberi dolgokat milyen természetesen kezeli. Semmi sem idegen tôle, ami emberi. Olyan bölcs, mintha nem is egy ember lenne, hanem több ember tudása összegzôdött volna benne, és szabadult volna meg az egyéni esetlegességektôl. Talán így is van.
VIKTÓRIA: Azt hiszem, nem véletlen nála a párbeszédes forma. A beszélgetések során tisztulnak le a vélemények, és alakul ki az egyéni vélekedésekbôl valami közös bölcsesség. Persze ezek a dialógusok is szerkesztettek, de jelzik, hogyan alakult ki a bölcsesség, hogy nagyon sok beszélgetés során párolódott le mindaz, ami megörökítésre érdemes.
BÉLA: Nagyon jól tudják ezt mifelénk is. Nem is támogatják a beszélgetési alkalmak ilyen formáját. És a nagy erkölcsösség is csak ezt a célt szolgálja. Nyilvánosság alig létezik. Találkozási alkalmak a kocsmákban vannak, meg a házibulikban.
VIKTÓRIA: És ezeket is nagyszerûen semlegesítik a házasságok, amivel röghöz lehet kötni az emberfiát.
ATTILA: Aztán itt vannak nektek a lakodalmak is. Ez is alkalom a társasági életre.
(Kiáltás a háttérbôl, a lakodalmas tömegbôl.): Ijjujuju, lakodalom, kácsapicsa az asztalon. Lakodalom! Milyen lakodalom? Csantavéri lakodalom!

HETEDIK KÉP

A színpad elôtti tér. Muzsikusok, mulató vendégek. Két asszony egymás kezét fogva táncol és énekel. Mindkettônek a karján egy-egy nagyméretû retikül lóg. Másik karjukat idônként a magasba emelik. Öregember csendesen mulat a háttérben. Mellette magas, középkorú férfi, sárga, nyeles fésûvel hátrafelé fésüli a haját.

NYOLCADIK KÉP

Az asztalnál, János maga elé beszél, Béla és Attila maga elé nézve hallgatja. Béla és Attila elôtt egy-egy üveg sör. Ritmikusan egyszerre töltenek és isznak. János elôtt bor, középen pálinkásüveg, kis pálinkáspoharak.
JÁNOS: Egy lakodalomban rúgtam be elôször. Nem is a lakodalomban, még elôzô nap, az elôkészületek során. Tudjátok, disznót vágnak, csirkét kopasztanak, sátrat díszítenek, közben ott a kaja, pia, úgyanúgy, mint a lakodalomban is, nem szabad spórolni. Még gyerekkoromban volt, ha nem mondtam volna. Tízéves sem voltam, porba fingó gyerek. A szó szoros értelmében. Mindig a porban játszottunk, a kocsiút porában, finom, sûrû por volt, finomabb, mint a homok, a szekerek vasalt kereke finomra ôrölte, ha beleléptünk, mélyen belesüppedt a lábunk, és a száraz, teljesen száraz, finom, forró por feljött a lábujjaink közt. Most is érzem, milyen volt az a forró por a bôrömön. Szinte erotikus gyönyörûség. Mindig mezítláb jártunk, mint az antik filozófusok. Azok is voltunk. Végtelenül bölcsek. Mindent tudtunk a porról, legalább egyvalamirôl ezen a világon mindent tudtunk. És hát minden a porból és a vízbôl lesz. Porból lettél és porrá leszel. A lányok fôztek a porból, mi, amikor esô volt, és végtelen sárrá dagadt körülöttünk a világ, akkor sárpuskát csináltunk. Étel és fegyver. Úgy gyúrtuk össze a sarat, hogy üres legyen a közepe, levegô volt benne, és amikor földhöz csaptuk, hatalmasat pukkant. Minél ügyesebb voltál, annál nagyobbat. És micsoda élvezet volt mezítláb dagasztani a langyos sarat! Mozdulni is alig tudtunk benne, lehúzott, megfogott. Amikor pedig a porban futottunk, fölkavarodott, és majd megfulladtunk tôle. Béla, lehet a te tanszékeden a porból doktorálni?
BÉLA: A porral való foglalatosság ott a doktorálás után kezdôdik.
ATTILA: Neked inkább a borból kellene doktorálnod, Jancsi. Bár ezt annyira érzékletesen mesélted el, hogy nekem is teljesen belepte a torkomat a por. Muszáj leöblítenem egy pofa sörrel.
JÁNOS: Mi borral öblítettük le akkor, a lakodalom elôtti napon az utca porát. Ott volt a bor az asztalon, mindenki végezte a dolgát, a gyerekekre senki sem ügyelt. Loptunk két üveg bort, jó bánáti rizling volt, meg egy doboz cigarettát, és eltûntünk vele. Úgy berúgtam, hogy még másnap este sem tudtam enni a lakodalomban, a tortát is csak harmadnap kóstoltam meg.

KILENCEDIK KÉP

Egy asszony áll biciklivel a lába közt a színpad elôterében. A kerékpár csomagtartójára erôsítve kétoldalt tejeskannák. Fejkendô, dzseki, alóla otthonka lóg ki, alul melegítônadrág, a lábán gumicsizma. Fények: estefelé, késô ôsz.

ASSZONY (Mintha valakinek pletykálna.): Én nem voltam ott, csak az Ilkától hallottam, hogy mi volt. Az írók berúgtak, oszt összehánytak mindent. Az egyik még vért is hányt, úgy vitték el a mentôk. Szép kis lakodalom! Nem tudnak ezek mulatni! Nem tudják, mi az elég. Fölállt az asztalra, oszt onnan szavalta verseit, mindenféle zagyvaságot. Mikó nem tudják, mi az elég.

TIZEDIK KÉP

Az asztalnál. János, Béla, Attila, Viktória, Erzsi.

JÁNOS: Az volt a baj, hogy üvegbôl ittunk. Bármikor, amikor üvegbôl ittunk, annak sose lett jó vége. Mindig van, aki sumákol, és van, aki túl sokat iszik, és hihetetlen gyorsan jár körbe az üveg. Amikor már berúgtunk, szinte pörgött körbe-körbe, csak úgy csapódott hozzánk, a lendülettôl odakoccant a fogunkhoz, jó, hogy ki nem törte. Mint a videón, amikor felgyorsítják a filmet. A hangok is olyanok voltak. És vörös volt minden, olyan erôsek voltak a színek, hogy minden vörösnek látszott.
BÉLA: Hát, ami azt illeti, elég vörös volt a te gyerekkorod. Már akkor is párttag voltál? Ifjúkomonista?
JÁNOS: Hogyne, így tudtam elérni, hogy már életemben utcát nevezzenek el rólam. Egyik nagybátyám volt partizán, Sziveri Jánosnak hívták ôt is, elesett a háborúban.
ATTILA: Az én nagybátyám is elesett, mégse neveztek róla el utcát. Az mentette meg az életét, így elröpült a feje fölött a golyó. Aztán föltápászkodott, és futott tovább.
JÁNOS: Róla nevezték el az utcát. Ha majd én is meghalok, rólam is elneveznek egy utcát a falumban, és akkor két Sziveri János utca lesz Muzslán. Meg fog ôrülni a postás.
BÉLA: Vagy egyszerûen átnevezik. Megbukik a kommunizmus, kiderül, hogy nem is volt hôs a nagybátyád, hogy menekülés közben a saját tisztje lôtte le, akit aztán a katonák szintén lelôttek, hogy senki sem volt hôs, és jobb híján rólad nevezik el az utcát. Összeül a községi utcanévbizottság, és úgy döntenek, hogy a Sziveri János utcát Sziveri János utcára nevezik át. Új táblát csináltatnak, a régi alá teszik, és a régit meg áthúzzák. Pirossal.
ERZSI: Hát most ugyan nem üvegbôl isztok, de elég sok badarságot összehordtok így is.
JÁNOS: Csak pohárból szabad inni. A pohár hatalmas találmány. Mint a kerék. Látjátok, mennyi jót kaptunk a szlávoktól. Pehar. A pohár szavunk is tôlük származik. A pohár a mérték. Minden italnak megvan a maga pohara. Minden italt a maga mértéke szerint kell inni. A sört lehet vedelni a korsóból. Vedelni, mint a vizet. A vedelés az viszont ôsmagyar szó. Már akkor sokat ittak. És mivel nem volt mérték, mértéktelenül. A bornak már kisebb pohár kell, nem véletlen a két deci. A fröccsnek jó a három deci. A kisfröccs az viszont egy furcsa találmány, tisztviselônek, prolinak való. A bérbôl, fizetésbôl élô polgároké. Sok kicsit isznak, mert a kicsi az olcsó. De kisfröccsöt igazából csak párosával szabad kihozni. Ezek a kocsmai borok. Nemes bort csak nemes pohárból szabad fogyasztani. Lassan, méltósággal, megadva a módját. Ha fehéret, akkor csak fehéret, fehérnek való pohárból. Ha vöröset, akkor csak vöröset, vörösborosból. Minden poharat külön megemelve, megnézve, megköszöntve rajta keresztül a napot, megnézni, hogyan szûri meg a fényt. És azt a nemes fényt iszod meg kortyonként. (Feláll, megemeli a poharát.) Egészségetekre. (Kiissza, a többiek is isznak.) És a töményeknek is megvan a maga pohara. Az öblös konyakospohárban vesz lendületet ivás elôtt a konyak, és már hozzágömbölyödik a száj formájához, csak át kell önteni. A whisky pedig, lakodalomban nincs whisky, a whiskyt lazán öntjük a pohár aljába, egy-két jégkockát kocogtatunk bele, körbelötyköljük, aztán bátran legördítjük, füstös íze marja a torkodat. De ezek, a konyak, a whisky civilizált italok, a mértéktartó népek italai, akik meg tudják állni, hogy csak a pohár aljába töltsenek, és csak annyit igyanak, amennyit abból az italból szabad. Nem töltenek másfél decit a másfél decisbe. A barbár népek itala a pálinka. És nekik találták ki nagyon bölcsen a pálinkáspoharat, amelyik olyan kicsi, hogy csak annyi férjen bele, amennyit pálinkából egyszerre inni szabad. Hogy legyen valami mérték. (Felemeli a pálinkásüveget, tölt.) Mert újra és újra tölteni kell, egyre lassabban, egyre nagyobb figyelemmel, fölvenni az asztalról, megemelni, megköszönteni a többieket, koccintani mindenkivel, és aztán bevágni, becsukni a szájat, lenyelni, megrázkódni. (Közben koccintanak, isznak, megrázkódnak. Csend. Rekedtes hangon folytatja.) Aztán néhány pillanat szünet következik. Olyan ez, mint a zene. És amikor megjön a hangod, akkor megdicséred a pálinkát, meg ezt-azt még illik mondani, valami természetközeli dolgot, az esôrôl, a fák leveleirôl, a földrôl, a nyers, hûvös anyagról. A halottakról. Lehet-e temetôben mást inni, mint pálinkát? Nem lehet. A párás, nedves ôszt csak pálinkával lehet átvészelni. A parasztoknak az ôszi munkáknál megváltás a pálinka. Igaz, akkor üvegbôl isznak. De egyszerre, körbeállva, szigorúan ellenôrizve egymást. És ott a munka a mérték. Mindezt meg lehet beszélni egy-egy pohár után. Ez idô. Aztán jöhet a következô kör. Fontos a pohár anyaga is, az üveg színe, vastagsága. Én például a vastag falú pálinkáspoharakat szeretem, amelyiknek nagyobb a súlya, mint a benne lévô italnak, amelyik jelzi a tartalom erejét. Hogy nehéz ital van benne, hogy olyan vastag pohár kell hozzá, hogy szét ne vesse a benne lévô erô. A vékony falú pálinkáspohár emberi hiúság, olyan, mint a bábeli torony. És ezeket gyorsan utol is éri a sorsuk, ha nem csak díszek, hanem valóban gúnyolni akarják vele az italt. Az ital a tartalom, a pohár a forma. És világosan látszik, hogy csak együtt érvényesül a kettô. Olyan ez, mint a költészet. Hiszen párlat mindkettô. Szellem. Spiritus.
ATTILA (Tapsol.): Bravó! Bravó! Ha jól sejtem, erre ihatunk is. Hiszen most egy igazi, a szó legszorosabb értelmében vett pohárköszöntôt hallhattunk.
BÉLA: Ôrült beszéd, de van benne ráció.
ERZSI:Szép lenne ez, ha megmaradnánk a misztikánál.
ATTILA: Már a makedónok is tudták, hogy nincs jobb a masztikánál.
ERZSI: Te mindenbôl tréfát csinálsz, Attila. De a mítosz olyan tömény, hogy abban nem lehet élni. Az nem egy embernek való, hanem egy egész népnek, hosszú idôkre, az idôk végezetéig. Ha egy ember akarja élni a mítoszt, az olyan, mintha vékony falú pohárból innánk a pálinkát.
BÉLA: Látom, téged is megihletett azért a mítosz.
ERZSI: Hogyne, hiszen tudod, hogy nem idegen ez tôlem. Nem vagyok én egy bácskai hárpia. De úgy látszik, mindenkit utolér a maga szerepe, a maga mítosza, ahol jól vagy rosszul eljátszhatja, amit számtalan változatban látott már maga körül. És ez a rettenetes, hogy ismerjük elôre a végkifejletet. Tudjuk, hogy mi a szerepünk, és halálpontosan végrehajtjuk valami ôrült rendezô utasításait. Az ösztöneinkét, a génjeinkét, a végzetünkét, a fene tudja.
(A színre belibben Estragon és Zita, egymás kezét fogják, mindkettejük jobb karján egy-egy utazóbôrönd lóg, és táncolnak, mint a gyermekek, forognak körbe-körbe.)
VIKTÓRIA: Ha férfi lennék, akkor most szépen felkérnélek táncolni, Erzsi. Nincs itt egyetlen férfi sem, aki táncolna Erzsivel. Attila, tessék Erzsit táncba vinni, ha már a férje nem táncoltatja meg!
(Attila és Erzsi táncolni kezdenek, ellejtenek Estragon és Zita után. Betáncolnak a következô képbe.)

TIZENEGYEDIK KÉP

A színpad elôtti tér. Mulató vendégek. Muzsikusok. Szól a zene. Az elôtérben két asszony egymás kezét fogva táncol és énekel, mulatnak. Mindkettônek a karján egy-egy nagyméretû fekete retikül lóg. Másik kezüket idônként a levegôbe emelik. Öregember csöndesen mulat a háttérben. Mellette a magas középkorú sárga, nyeles fésûvel hátrafésüli a haját. Estragon kiviszi a két bôröndöt, Attila, Zita, János és Erzsi összekapaszkodik, csárdást táncolnak. Kettôt jobbra, kettôt balra. Násznép.

JÁNOS: Kettôt jobbra, kettôt balra, kettôt jobbra, kettôt balra, kettôt jobbra, kettôt balra...
VÔFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus! Vajda, hegedûdnek álljon meg zengése, a sarkantyúknak is a csendülô pengése, miért? Mert a búcsúzásomnak most lészen kezdése. Legyünk csendességbe, míg lészen végzése. Zeng búcsúzó szavam, hullanak könnyeim, mert tôletek válok, kedves jó szüleim. Ó, felséges Úristen, a világ teremtôje, tekints le ezekre a drága jó szülôkre, és harmatként áldásod szállítsd le fejükre. Miként általuk a világra helyeztettél, most pedig számomra más utat jelöltél, a házaséletre engemet segítél. Buzgó szívvel ezért most hálát adok neked, és áldom örökké a te szent gondviselésedet. Hálás szívvel köszönöm az isteni felségnek, hogy a lelkem üdvére adta a páros életet. Most hozzád fordulok, drága édesapám, könnyeimtôl, nézd meg, hogy borul el orcám, de mielôtt a szülôi házból kilépek, elôször térdre hullva tôled bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek, mert megbántottalak, a jóságodért sokszor megszomorítottalak. Hát hozzád mit szóljak, drága édesanyám, ki egykoron voltál gondoskodó dajkám. Tudom, hogy nagyon fáj az anyai szívednek, kit az édes tejével tápláltál emlôdnek, és most át kell adni titkos jövendônek. Kedves édesanyám, tudom, hogy szerettél, gyenge virágot, ápoltál, neveltél, a jóra tanítottál, a rossztól meg féltettél. Most pedig szárnyamra engemet eresztél, azért, jó édesanyám, mielôtt elindulok, elôször könnyezô szemekkel a kebledre borulok, oszt bocsánatért esdek, kedves édesanyám, ha megbántottalak az életnek folytán. Fizesse meg az isten a te sok gondoskodásodat, énmellettem tett sok dajkálásodat, vegyen föl ezekért tégedet az égbe, oszt vigadjál örök dicsôségbe. Mert majd‘ kiesik nyelvem is a megbágyadt helyérôl, mint a patak, úgy folynak könnyeim szemembôl, mikor hozzád nyújtám ezen búcsúzásom, édes-kedves anyám, tôled elválásom. ... Drága jó testvérem, most tôled is búcsúzok, mert most már tôled is elválok, az istentôl neked is minden jót kívánok... Kedves jó pajtásim, most hozzátok fordulok, mert ha rátok nézek, szinte megvidulok, de seregetekbôl most már más útra indulok, íme azért én most egy kissé búsulok. Adjon az Isten majd nektek is oly hû párt, hitbôl szeretett hites társt, életetek során soha el ne hagyjon, végre az egekben magához fogadjon. (Arrul van szó, majd hogyha meghalnak, akkó.) Tisztelt násznép, az Isten nevében, induljunk el most már csendes békességben, a vôlegény urunknak megkeressük párját, az ô drága kincsét, kedves menyasszonyát, hozzunk is most neki örömet, boldogságot, teszünk a keblére egy szép rózsafaágot.

TIZENKETTEDIK KÉP

Szól az esküvôi bevonuló. A színpad elôterében, fokuszált fényben a vôlegény és a menyasszony, fehérben. Szemben íróasztal. A vôlegény és a menyasszony leteszik az asztalra a személyi igazolványokat és a gyûrûket. Mögöttük áll János és Erzsi, feketében.

FÉRFIHANG (Rendkívül rossz, tört magyarsággal.): Önök megjelentek elôttem, mint Szubotica község képviselô-testületének küldötte elôtte, azzal a szándékkal, hogy házasságot kössenek. Kérem, diktálják be személyi adatokat. ... Köszönöm. ... Most ismertetem önökkel a házasságról szóló törvény kivonatát. A házasság a férfi és nô törvénnyel szabályozott életközössége. A házasságban a férfi és nô... közösen nevelik... szerzett vagyon... akarja-e az itt jelen lévô... Gratulálok. Mint Szubotica község képviselô-testületének küldötte, önöket házastársaknak nyilvánítom. A képviselô-testület és a magam nevében sok boldogságot kívánok... (Megcsókolják egymást. Groteszk, szaggatott a mozgás.)

TIZENHARMADIK KÉP

A háttérben lakodalmi virágokkal, szalagokkal díszített fehér vászon, középen egy diakép nagyméretû kivetítésére alkalmas üres téglalap. Rajta egy hóval borított, letöretlen kukoricatábla kivetített képe. Alatta vonul el a násznép, mulatva, hadonászva, kurjongató szájmozdulatokkal, de néma csendben. Mögöttük mennek a muzsikusok, mozdulataikkal játszanak, de hang nem hallatszik, csak a lépések zaja.

TIZENNEGYEDIK KÉP

Mindannyian egymás kezét fogva, körben állva táncolnak, csárdást. Mindenki jobb karján nagyméretû utazóbôrönd.

ZITA: Igaz, Estragon, hogy elmész? Valaki azt is mondta, tulajdonképpen mozgásszínésznek készülsz. Akkor most már állandóan mozgásban leszel? Azt megnézném, ahogy te szavak nélkül táncolsz a színpadon.
ESTRAGON: Hát ha szavak nélkül csinálom, akkor nem is érdemes meghallgatni, csak megnézni. Amúgy meg nem én lennék az elsô, aki elmegy innen. Úgy hallottam valakitôl, hogy ti is készülôdtök.
ZITA: Mi? Kitôl hallottad? Attila nem akar jönni.
JÁNOS:Neked már van ebben gyakorlatod, Estragon. Az elmenésben. Meg a visszajövésben. Más, mint lakhelyet változtatni?
ESTRAGON: Az itteni költözés nem olyan drasztikus. Jössz-mész, többnyire nem is egybôl történik minden. Elmész tanulni, dolgozni kezdesz, megnôsülsz, elválsz, újra nôsülsz, megint elválsz, kórház, idôsek otthona, meghalsz. Van valami folyamata. Ha az országot hagyod el, annak nincs folyamata. Minden újra kezdôdik. Tulajdonképpen legjobb, ha egyedül mész, ha a családod sem viszed magaddal, csak a ruháid meg a pénzed. Aztán dobd el a ruháid rögtön, amint megérkezel, és vegyél másikat. Ha viszel valamit, és ôrizgeted, sose tudsz elszakadni. A hangokat se vidd magaddal, az emlékeidet sem. Amerikába, Ausztráliába kell elmenni, minél messzebbre innen, csak pénzt kell magaddal vinni, senkit és semmit, és aztán pénzt küldeni haza a családnak. Csak a pénz legyen a nyelv, amin társalogsz, az egyszerû, sima, annak nincsen szaga. Sem levél, sem telefon. Ban-ki át-u-ta-lás. Tá-ti tá-ti-ti-tá.
JÁNOS: Én arra gondoltam, hogy jó hatása is lehet az emberre egy környezetváltásnak. Másutt nem tekintesz feltétlenül fontosnak olyasmit, ami itt annak tûnik. Ami itt evidens, az másutt nem az, és fordítva. Jobban meg tudod ítélni a dolgok valódi jelentôségét. Vagy jelentéktelenségét. Mindenesetre nem ragaszkodsz annyira, nem ragaszkodsz kicsinyesen semmiségekhez.
ESTRAGON: Vagy még jobban ragaszkodsz a semmiségekhez. Azokba kapaszkodsz.
JÁNOS: Talán meghalni is könnyebb, ha az ember elmegy innen. Nem ez a nehéz, zsíros föld telepszik rád. Nem ettôl a lehúzó földtôl kell a lelkednek elrugaszkodni. Másutt nem alakulnak ki olyan erôs kötôdések, mint ott, ahová elsôdlegesen, még gyerekkorodból és arra épülôen kötôdsz. Tudod, a kiskacsa is azt tekinti az anyjának, akit elôször meglátott. Mennyivel egyszerûbb mindez egy növénynek. Élni is, meghalni is.
ESTRAGON: Én úgyis széllelbélelt vándorszínész vagyok. Hol itt vagyok, hol ott vagyok. Ha elmegyek, akkor is itt maradok. Ha itt maradok, akkor sem vagyok itt. Most úgy tudok itt maradni, ha elmegyek. Megyek, megpróbálom megkeresni Godot-t.
BÉLA: Ez mindenkinek a saját döntése, a saját sorsa felett csak maga rendelkezhet. Csak így is csonka, hiányos a kultúránk. Színház még van, de milyen lesz, ha ilyen meghatározó emberek tûnnek el? Vagy milyen Jancsi nélkül most is a költészetünk? Így, hogy csak magának ír, meg három barátjának, a megjelenés reménye nélkül. Ha ô elmegy, néhányan nagyon megkönnyebbülnek. (A násznépre mutat.) Látjátok, mulatnak. Ôk maradnak. Kérdezd meg a vôlegény urunkat. Ô is marad. Itt van itthon. Itt vannak a barátai. Ôk maradnak. És ha elmennek, akkor is maradnak. Jancsi, ha elmennél, másutt mit keresnél?
JÁNOS: Semmit. Csak sétálnék le-föl, sétálgatnék, nézelôdnék. Hátha valaki megtalál. Hátha valahol valaki éppen engem keres, de ide eszébe sem jut eljönni. Itt senki sem talál rám. Én sem találom itt magamat.
BÉLA: Magadat másutt sem fogod találni.

TIZENÖTÖDIK KÉP

Muzsikusjelenet az elôtérben. Díszlet nélkül, fekete térben. Egyetlen hegedûs. Sziveri nótát húzat vele. Állnak elôtte Erzsivel. Népdalt énekelnek. (Pl. Száraz kútgém, üres válú, nem vagyok én útonálló...) A vôfély oldalt áll, vállán fekete kendô, nézi ôket.

TIZENHATODIK KÉP

A vôfély szakácsokkal, pincérekkel, kezükben a gôzölgô levesestálakkal a násznagy asztala elé vonul.

VÔFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus!
Uram, násznagy uram, kendhez egy szóm volna,
Elmondanám kendnek, hogyha meghallgatna.
JÁNOS: Mondja kend! Hallgatom.
VÔFÉLY:Van-e eme háznak násznagya, gazdája,
e bégyûlt seregnek igazgatására,
benyújtandó szómnak meghallgatására,
jókívánságomnak elfogadására?
JÁNOS: Bizony, van, itt állok kend elôtt.
VÔFÉLY: Láttam én iszonyú éhségét e népnek,
min adám magamat nagy keserûségnek,
bújdosám, megjártam kerekségét földnek,
gyülekezetével kicsiny seregemnek.
Végre megszánt Isten, vive boldog helyre,
tejjel-mézzel folyó Kánaán földjére,
hol találék kegyes férfi- s asszonynépre,
rajtunk könyörülô nemes nemzetségre.
Akik minket látva ekképpen szólának,
hát az éhes népek kiéi volnának?
JÁNOS: Na és? Kié ez a nép?
VÔFÉLY: Én felelék: ezeknek hátukon lakásuk,
és az éhség miatt van nagy búsulásuk.
Ezt hallván, minekünk eledelt adának,
füge-, mazsolával meggazdagítának,
kenyeret, húst bôven zsákunkba adának,
ily nagy emberséggel visszabocsátának.
Mibôl kendteknek is egy jó nagy részt hoztunk,
azért ha jó szívvel mi bébocsáttatunk,
az éhezô népnek vigasztalást nyújtunk,
ha nem, ezennel másfelé utazunk.
De a vacsoráló ház, látom, elkészült,
a háznak szélein sok asztal felépült,
tiszta abroszokkal teteje ékesült,
csak a kendtek arca az éhségtôl rémült.
JÁNOS: Bizony, elég kutyául érezzük magunkat.
VÔFÉLY: Az elkészült asztalra tányérokat adtam,
kaláccsal, cipóval bôven megrakattam,
kést, kanált melléje helyesen hordattam,
azért, ha engedné, tisztelt násznagy uram,
a hozott eledelt szívesen beadom,
ami az én tisztem, azt el nem mulasztom,
szorgalmatossággal a népet biztatom,
örömre szívüket ekképen indítom:
az elsô tál étel a bagolynyerítés,
ezt követi aztán a kemencenyögés,
majd csirkeordítás, borjúköhögés,
végre megérkezik egy üres kocsizörgés.
Kint a sátor elôtt egy vadliba láncolva,
két beteges bolha lesz majd nyársra húzva,
sült pecsenye helyett nagy fejszének foka,
hetvenhét esztendôs keréknek az agya.
Itt a forró leves, az ételek alapja,
vigyázzon szájára, aki ezt bekapja,
ez a kis csirkeláb tegnap kaparhatott,
máma a levesbe hogy megkopaszodott!
Nosza, muzsikusok, most ne lazsáljatok,
mert a hátatokon egy vesszôt szétvágok!
Húzd rá!
(Leteszi a levest, a muzsikusok elkezdik húzni a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetû nótát. János szed a vôlegény és a menyasszony elôtti egyetlen tányérba, aztán a többieknek is, végül magának. Ki-ki, ahogy megkapja levesét, kanalazni kezdi. Közben jön a vôfély a pecsenyével.)
VÔFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus!
Hozom a sülteket, számtalan sok félét,
Ezért köszörülje meg mindenki a kését,
Hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét.
Étkek közt nincs párja a jó pecsenyének,
Erôt ád a testnek, kedvet az elmének,
Hát az ôsapáink mért voltak oly vének?
Mert jó borral meg pecsenyével éltek.
Húzd rá!
(Leteszi, fordul egyet maga körül, a mögötte álló a kezébe ad egy másik tálat. Közben a muzsikusok húzni kezdik a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetû nótát.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Itt van násznagy uram, a harmadik étel,
míg más következik, éljék egészséggel,
szívesen adja ezt a háznak gazdája,
ételét-italát tôlünk nem sajnálja.
Húzd rá!
(Lakodalom van a mi utcánkban...)
VÔFÉLY: Vajda, hegedûdnek álljon meg pengése,
Legény, sarkantyúdnak némuljon pengése,
Tányérnak, kanálnak álljon meg csergése,
Szómra mindenkinek legyen figyelése.
Igyunk a sok jókért, a jót kimondó szókért,
a vôlegényért, a násznagy urunkért,
az asztalnál ülô sok vidám vendégért,
a távollévôkért, a közel ülôkért,
szép virágszál lányokért, rozmaringszál legényekért,
rózsaszínû menyecskékért, bársonyszínû öregekért!

JÁNOS: Én nem tudom olyan szépen fûzni a szókat, mint kend, vôfély uram, de Isten éltesse a menyasszonyt, a vôlegényt és minden vendéget! Egészségükre! Muzsikusok, azt húzzátok, hogy Kicsiny a hordócska, jó bor terem benne...
(A muzsikusok húzzák, énekelnek, János állva hallgatja. Iszik. Leül. Lassan elhallgat a zene.)

TIZENHETEDIK KÉP

A vacsora maradványai. Mindenki egy kényelmes, de merev helyzetben ül, mozdulatlanul. Csak aki megszólal, az billen ki helyzetébôl, majd ô is visszamerevedik.

BÉLA (Elôre-hátra dôlve a székén.): Gyerekek, azt azért sajnálom, hogy a Lakoma-számot nem tudtuk összehozni a Sympóban. Azt legalább megvárhatták volna az elvtársak, mielôtt pálcát törnek fölöttünk. Ha nem rúgnak seggbe bennünket, abból kihozhattunk volna valamit. Mert így olyan, mintha nagy levegôt vettünk volna, aztán nem mondtunk semmit. Vagy egy hatalmas lendületet véve beleugrottunk a semmibe. A légüres térbe. És egy külsô szemlélô csak a lendületet látja, meg aztán a légüres teret, és nem érti, hogy mi a fenéért volt az a nagy lendület.
JÁNOS (Felugrik, patetikusan.): Éppen azért, hogy lendületbôl átsuhanj a légüres téren is. Néha elfogy a levegô a repülô alól is. Ha szerencséd van, túlélheted.
VIKTÓRIA: Talán adott volna valamire esélyt egy Lakoma. Fordulópont lehetett volna. Párbeszédet indukálhatott volna.
ZITA (Idegesen.): Nem lett volna semmire esély. Így se volt, úgy se lett volna. Kész röhej bármit is képzelni ide. És röhejes ez az idealista duma is az asztal fölött. Lakoma? Talán disznótor.
ATTILA: Látjátok, ezért nincsenek nôk a Lakomában. Még a fuvoláslányt is kiküldték.
VIKTÓRIA: Akkor nyilván nekem sem szabad hozzászólnom. Tényleg csak férfiak beszélgetnek ott, és lényegében a férfiak egymás iránti szerelmérôl. De Szókratészt mégiscsak egy bölcs nô oktatja ki a szerelemrôl.
JÁNOS:Platónnak fingja nem volt a barbárokról. Hogy majd egyszer a bánáti sziken próbálja valaki megérteni. Nem tudott volna elképzelni ennél a helynél rosszabb számûzetést. Ha idetéved, valami nagy, nem is emberi, hanem isteni bûnök elkövetôinek hisz bennünket, hogy ilyen sors jutott nekünk osztályrészül.
ESTRAGON: Ô sem járna valami jól, ha betoppanna ide mezítlábasan. Kivágnák innen, mint macskát szarni. Rohadt koldus, munkakerülô hajléktalan.
VIKTÓRIA: Ô meg elmondaná ennek a dolgos népnek, hogy azt hiszitek, csináltok valamit, pedig nem csináltok semmit.
BÉLA: Azt nekünk mondaná. És nyilván igaza lenne. És a népnek is, ha elzavarná innen. És abban is, ha minket elzavar.
JÁNOS: Nem kell ehhez Platón, mások is mondták már, hogy nem csinálunk semmit. Pedig ôk sem csináltak semmit.
BÉLA: Semmi sem önmagában szép vagy rút, hanem attól, ahogyan csinálják. Nézd, milyen szépen mulatnak. Úgy, ahogy kell. Mi mulatni sem tudunk, meg beszélgetni sem.
ATTILA: Sôt a férfiszerelemmel is hadilábon állunk.
ZITA: Még jó, hogy a nôi szerelemmel nem álltok hadilábon.
JÁNOS: Én csak azt nem értem, miért küldték el a fuvoláslányt. Pedig olyan szépen fuvolázhatott volna. És a sóról sem mondtak dicséretet.
ATTILA: Az a finom, sós íz a nyelvem hegyén.
BÉLA: Az a finom, sós íz a nyelved helyén.

TIZENNYOLCADIK KÉP

Vonatfülke stilizált képe a színpad elôterében. Fiatalember az ülésen. Szemben senki. Neki mondja.

FIATALEMBER:Ismerte? Maga ismerte? Ismerte ôket? Én nem voltam ott, nekem csak mesélték. Azt mondják, mikor elmentek, mindent magukkal vittek, a síneket, a talpfákat szépen összerakták a nyitott kocsikban, vonatra tették az állomást is, a marhavagonokba pedig bezsúfolták az összes... (Széttárja a kezét.) Én nem voltam ott, én nem láttam. Azt mondják, lengô lófejek...

TIZENKILENCEDIK KÉP

Béla és Viktória táncol. Kettôt jobbra, kettôt balra.

VIKTÓRIA: Sokkal értelmesebb magyarázat a vágyra azóta sem született.
BÉLA: És mindenféle vágyra, mert nem csak a kettéhasított emberekrôl van ott szó, hanem a szép és jó iránti vágyról, egyáltalán a vágyról, hogy tenni kéne valamit, a vágyról valami más iránt.
VIKTÓRIA: Erósz a teljesség vágya és keresése. És ez a fiatalokra jellemzô. Vagy akinek a lelkébe költözik, azt fiatallá teszi. És az is hozzánk kötôdik, hogy Erósz örökké szegény, durva és elvadult, mezítlábas és hajléktalan, földön alvó és takaratlan.
BÉLA: Hát igen, kicsit zavaros ez az egész, tényleg kár, hogy nem csinálhattuk meg azt a Lakoma-számot. Mert ott beszélgetnek, és nem mindenki ugyanazt mondja. Mi meg itt összemosunk belôle mindent. És éppen Szókratész jár a legrosszabbul, mert ô a legbonyolultabb, és ráadásul párbeszédet szimulálva fejti ki mondanivalóját.
VIKTÓRIA: Erósz nem pusztán a szépség szerelme, hanem a nemzés és a szülés vágya. Ami lehet test szerinti és lélek szerinti. És mindkettô a halhatatlanságra irányul. Vagy így, vagy úgy. Attól függ, hogy a testében vagy a lelkében hordozza valaki a termékenységét. És az nem lehetséges, hogy valaki testében és lelkében is hordozza?
BÉLA: Azt hiszem, ennél a szándéknál kezdjük elszúrni a dolgokat. Itt lesz primitív minden, amit csinálunk, Platónhoz képest. Olyan, mintha egy falusi lakodalomban próbálnál meg filozófiáról elmélkedni.

HUSZADIK KÉP

A vôfély jön fiatalemberekkel a násznagy asztala elé. Sorra mindegyikre elmond egy-egy verset.

VÔFÉLY: Tisztelt násznagy uram,
megint megérkeztem,
van már hadseregem, ezennel jelentem.
Most már kiállhatok a csatamezôre,
törökkel, tatárral véres menyegzôre.
De mielôtt ezt a tábort összeverbuváltam,
a mi hazánkat teljesen bejártam.
Vótam én Dunán túl, a görcsös erdôbe,
szerte szép hazánkba‘ a Kárpátok tövébe.
Zászlóm alatt van összes magyar népem,
mert a magyar ifjúság a nemzetünknek éke.
A harcban a magyarnak nem volt sose párja,
törököt vagy tatárt ágyúval, puskával,
lever már a magyar egy szál pipaszárral.
Itt van hát seregem, melyet összeszedtem,
tessék, násznagy uram, vizsgálja meg ôket.
Ez a két dalia, ez Attilának vére,
csak egy kicsit sántít a tyúkszemére.
De ez a másik már talpig derék legény,
kedves eledele a jó túrós lepény.
Ez a harmadik, ez meg Árpád unokája,
ha szól a muzsika, reszket a bokája.
Ez meg már nem is t‘om, kinek maradványa,
bajos megösmerni, holló-e vagy kánya.
Csak azt látom, hogy kétöles a szája,
bánom, hogy kétszer húszat nem húzattam rája.
Ennek meg az ôse Kinizsi lehetett,
mer‘ mióta él, ez sose nem nevetett.
Olyan savanyúan áll mindég a pofája,
mintha a muszka cár vóna a gazdája.
Ez meg Rákóczi-fajta,
Ez ám kutya gyerek.
Sokszó úgy elalszik, hogy beköpik a legyek.
Él-hal a lányoké‘, de csak úgy titokba,
oszt kitûnôen táncol lopva a sarokba.
Ez meg nem is tudom, hogy milyen egy fajta,
akkora a feje, mint egy üres pajta.
Bajusza még nincs, de az is lesz, mondhatom,
ha a portáját lekvárral bekeni vastagon.
Hát te, részeg disznó, így rukkósz ki nekem,
pedig tebenned vót minden reménységem.
Mikor mosdottál, tán még a múlt nyáron,
eredj innen, öcsém, hogy senki se lásson.
Ezt tessék megnézni, hogy milyen pofát vágott,
pedig ez lopta el a konyháról a mákot.
Szépen vagyunk, öcsém, oda a becsület,
nézd, ez a szép kislány a szemedbe kinevet.
Tisztelt násznagy uram, már ismeri seregem,
mivel a törököt, tatárt azonnal leverem.
Mert e sereg, ha fölkel, megvan régen írva,
hogy nem mulat a magyar soha többé sírva.
(A vôfély beszéde közben sorra elvonulnak a legények, mindegyik a szövegnek megfelelôen játszik, erôsen eltúlzott gesztusokkal, közbeszólásokkal. — „Színészi helyzetgyakorlat.”)

HUSZONEGYEDIK KÉP

Íróasztal, mögötte a vôfély a lakodalmi öltözékben, de a vállán fehér zsebkendô, kezében fekete kesztyû. Oldalt egy muzsikus áll, talpig fehérben. Állán hegedû, a Sárgul már a kukoricaszár... néhány ütemét ismételgeti szaggatottan, rendszertelenül. Variál. Az asztal elôtt János, feketében.

VÔFÉLY (Csípôre tett kézzel illeg-billeg, emelt fôvel, emelt hangon.): Neve?
JÁNOS (Tánclépésekkel megfordul maga körül, a csizmáját csapkodva.): Sziveri János vagyok.
VÔFÉLY (Az elôbbi mozdulatokkal.): Születési hely?
JÁNOS (Ugyanazok a mozdulatok.): Muzsla, Bánát, Vajdaság, Jugoszlávia.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatokkal.): Születési idô?
JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok.): 1954. március 25.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Családi állapota?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Nôs. Kétszer nôsültem.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Gyermekek száma, neme?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Kettô. Fiú.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Foglalkozása?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Költô vagyok.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Elhalálozási helye?
JÁNOS (Mulató kézmozdulatok.): Budapest, Magyarország.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Ideje?
JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok, csizmacsapkodás.): Ideje? 1990. február 1.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol nyugszik?
JÁNOS (Táncolni próbál, belezavarodik.): Nyugszik? Nyugszom? Nem nyugszom.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol van eltemetve?
JÁNOS (Tánc.): Buda. Farkasréti temetô. Az ötvenkilences villamossal a Moszkva térrôl.
VÔFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, felhasználható ön mellett vagy ön ellen.
JÁNOS (Tánc.): Felhasználható mellettem... Felhasználható ellenem.

HUSZONKETTEDIK KÉP

János és Attila állnak vizelôállásban. Éjszaka. Zakó a vállukra terítve.
JÁNOS: Az udvaron papok kartontraktorokat
tologatnak a kútba,
félkörben lángoló
óraroncsok.
ATTILA: És a csillagok... Micsoda vad vágtában távolodik az égbolt. Elmegy innen a hold, elmennek a csillagok.

HUSZONHARMADIK KÉP

Villogó kék diszkófények. „Megy a gôzös, megy a gôzös Kanizsára...” Egy középkorú pár késsel-villával hadonászva mulat. Magas férfi sárga, nyeles fésûvel hátrafésüli a haját. A két asszony egy-egy retiküllel a karján, egymás kezét fogva táncol. Öregúr a háttérben csendesen lépeget, idônként a kezét a feje fölé emeli. Megérkezik az egymásba kapaszkodó táncolókból álló szerelvény, a mulatók is csatlakoznak hozzájuk, körbecsoszogják a színpadot, nyomukban a muzsikusok. Estragon, Zita, Attila, Viktória, Erzsi hatalmas bôröndökkel csatlakoznak. János a szerelvény elejére áll, fehér kendôt lengetve. A vôfély és Béla oldalról nézi a jelenetet.

HUSZONNEGYEDIK KÉP

Az egész jelenet víziószerû. Néha egy-egy pillanatra elhallgatnak, csak a szájuk mozog, kimarad egy-egy szótag, aztán folytatják. Mintha csak az hallatszana, amire egy személy figyel, és az kimarad, amikor kihagy a figyelme. Szó szerint egy-egy szempillantásra elsötétül a színpad, mint amikor valaki behunyja a szemét. János csak ül, és figyeli a többiek beszélgetését.

TANÁRNÔ (Mintha olvasná.): Engedjék meg, h... ...tatkozzam. ...vagyok a magyartanárnô. Sokat hallottam-olvastam önökrôl. Az utóbbi idôben kevesebb idôm jut a fiatal irodalom..., ...mikor az egyetemen... sokat jártunk... De a munka, a család, a gyerekek... Tud... ...van ez... ...on örülök, ...vannak, ...találkozhattunk. ...mit is mondhatnék, inkább hallgatni szeretném... Mi ... új ... irodalomban? ...tankönyv... ...milyen verseket írnak?
ATTILA: Mi jó verseket írunk.
BÉLA: Ne hülyülj, ...tilla. Tudja, hogy van ez, ilyet is, olyat... komolyabbat, viccesebbet. ...gyermekverseket is írok. ...csak Jancsi a nagy költô... ...zülünk. (Rámutat Jánosra.) Sziveri János. Igaz, mostanában alig lehet tôle valamit olvasni, ...tilos megjelentetni.... ...Symposion-botrány... elképzelhetôvel megrágalmaztak, ...kigúnyolni... helytartókat... ...Nándor... ...talpnyaló... ...mindegy...
TANÁRNÔ: ...vigyázni kell, mit ... az ember. ...bokájukat. (Meglátja a közeledô igazgatót.) ...nem is zavarnék tovább.
IGAZGATÓ: Marad... ...Irénke, ...nyugodtan ... mûvész urak... Én is ... ide akartam.. Megengedik, ugye? Hallottam, hogy ... jeles vendégeink... Gondoltam, idejövök egy kicsit... ...magukat. ...Jánosról hallottam, hogy keményfejû, bátor gyerek. Igazi magyar, nemde? És hogy maguk aztán mindenkinek meg merik... Tényleg így van? ...elszoktunk a bátor beszédtôl. ...kivel beszél az ember. A falnak is füle van, ugye? ... ...fél az ember, ugye. Maguk hogy vannak ezzel? Mit szólnak... ...igazi magyar lakodalom... ... ... ...Kalász, kalász... ...is... ...tos ismerik... Kalász, kalász, árva magyar kalász, mért hull könny a búzaszemekbôl? Szeged felôl süvít a szél... (Zita kezdené énekelni, Attila durván oldalba böki.)
ATTILA: Ez valami újabb nóta lehet. Az én nagyapám cigányzenész volt, ...soha nem húzta. Tudja... ...régi muzsikusdinasztia, a dédapám... ...Ferenc Jóskának ... a fülébe, ...Titónak a fülébe húzta, az apám meg az én fülemet húzta, azért lett ilyen nagy...
IGAZGATÓ (Felugrik.): Vicces ember... A legszentebb... ...viccet csinál. Magának a haza... ...nem jelent?
ATTILA (Egyre gyorsuló gesztikulációval, testmozgással.): Haza, dehogynem. Home, sweet home. Az a hazám... ...az az otthon... ...otthonom a hazám... ...házam az otthonom... (Feláll, rakosgatja a széket, gyors mozgással, mint a némafilmekben.) ...hátamon a házam... ...kenyerem... ...Zita, jössz táncolni?
(Zita föláll, indulnak, groteszk lépésekkel. Szembe jön egy rendôr.)
RENDÔR: Jó estét kívánok. ...még egy pillanatig. ...a faluban egy kis ribillió... ...mindenkit igazoltatni... ...idegen... ...nem ismerem... ...rem a személyi igazolványokat!
(Attila, Béla elôkeresi a magáét, nyújtják, a többiek is készítik, János néz, tapogatja az ingét, a zsebét, láthatólag kívül van a jeleneten, körbe-körbe tekintget. Erzsi mozdulatlanul néz maga elé. Zita tétovázik.)
ZITA: Nálam biztosan nincs. Lakodalomba soha nem viszem magammal... ...szükség.
IGAZGATÓ (Elôveszi a tárcáját, szétnyitja, a rendôr felé mutatja.): Hagyja csak... ...egész éjszaka... ...parancsnokságon... ...elmehet...
RENDÔR (Tiszteleg.): Köszönöm. ...lnézést... Nem kell beszélni... ... a kötelesség az kötelesség...
JÁNOS (Maga elé.): Nem kell beszélni. Nem kell beszarni.
ATTILA: Nofene. Menjünk táncolni. Gyertek ti is, Jancsi. Mozogjunk, amíg lehet.
IGAZGATÓ: Jöjjön, kolléganô, táncoljunk mi is.

HUSZONÖTÖDIK KÉP

János, Erzsi, Attila, Zita négyesben táncol lassú csárdást. Zene nincs, csak a léptek zaja. János bizonytalanul lépeget, lassan, szaggatottan beszél.

JÁNOS: Nagy elôdöm, János, a Pannóniai... Janus Pannonius verse... Nem válogatják be a válogatott versekbe, nem is tudom, miért. Olvastam az összes verseit, a kiadást, a Pannonius, a Janus-összest, onnan ismerem. Pedig aktuális és jó kis epigramma, epegramma, a fene tudja, miért szokták kihagyni. Kettôt jobbra, kettôt balra. Biztos a terjedelme miatt. Két sor. Kettôt jobbra, kettôt balra... Az a címe, hogy a besúgókra. Még jó, hogy jó a memóriám. In memoriám. ...ban van. Kívülrôl tudom. Betéve. Feltéve, ha nincs kitéve. Aszondja: Sok gazságtok után egy jót is tesztek, Aljas, rút besugók: most mélyebb csend van. Ennyi. Janus Pannonius. Jöhet a taps.

HUSZONHATODIK KÉP

A színpad elôterében. Szaggatott kékes diszkófény. Muzsikusok. Szól a lakodalmi zene. A rendôr áll a muzsikusok elôtt, és feszes tartásban mulat. Az igazgató és a tanárnô táncolnak. A vôfély Erzsivel forog. Estragon és Zita egy-egy utazóbôrönddel a karjukon táncolnak. Két asszony a retiküllel. Öreg bácsi a háttérben csendesen. Középkorú magas férfi hátrafelé fésüli a haját. A rendôr pénzt dob a zenészek közé. Béla, János, Attila egymásba kapaszkodva állnak a színpad szélén. Viktória az asztalnál ül.

HUSZONHETEDIK KÉP

Ugyanaz a kép, mint az elôzô, ugyanaz a mozgás, csak zene nélkül. Csak a mozgás zaja hallatszik.
JÁNOS: Indulnunk kéne.
BÉLA: Hová mennél, János? Nagyon korán van még. Legalább a menyecsketáncot meg illik várni.
JÁNOS: Indulni kéne. Mért táncolnak most? Valahová el kellene menni, ahol nem táncolnak. Csak forognak körbe-körbe. Ennek semmi értelme.
ATTILA: Nem is azért csinálják, mert van értelme. Amit mi csinálunk, annak sincs értelme. Csinálnak valamit, slussz. Te is csinálsz valamit, slussz. Ôk is elpatkolnak, mi is elpatkolunk. Ez a hagyomány. Ôsi népi hagyomány, hogy mindenki meghal. De most még mulat. Hagyományosan. Romlott, szimpla, összetákolt ez az egész, de itt ez az ünnep.
JÁNOS: Te, Estragon! Nem hallja. Beckett is járt lakodalomba? Nincs itt semmi, csak mocsár. Hiába töltötték fel, mozog a lábunk alatt. A föld alatt ott az ingovány. Mozog a lábunk, és mozog a föld a talpunk alatt. Vagy az egyik folyó önt ki, vagy a másik. És elmos mindent, letarol. Kitalálod a legbonyolultabb metaforát, ha itt kimondod, az is egysíkú lesz. Itt még Drakula sincs, mint Erdélyben.
BÉLA: Nono, vérszopók itt is vannak. Lehet, hogy nincs is már vérünk. Üresben ver a szívünk, de mi nem törôdünk vele. Már ez is valami.
JÁNOS: Mint egy ugyanolyan terjedelmû más alakzat.

HUSZONNYOLCADIK KÉP

Asszony, biciklivel a lába közt a színpad elôterében. A csomagtartóra erôsítve tejeskannák. Fejkendô, dzseki, alatta otthonka, melegítônadrág, gumicsizma. Hajnal.

ASSZONY (Mintha valakinek mondaná.): Én nem voltam ott, csak az Ilkától hallottam, ô ott volt, látta az egészet, hiába próbálták takargatni. Nem volt azoknak egy rendes szavuk, csak beszéltek össze-vissza. Csak maguk voltak, magukkal beszéltek. Ittak meg filozofáltak, valami kettôhasított emberrôl, aki mezítláb rohangált. Nem figyeltek azok senkire. Aztán mikor elvitték, a többiek lefeküdtek, mindnyájan egy szobába, az asszonyok is meg az emberek is. Képzelheti. Láttam, amikor másnap elmentek a deles busszal.

HUSZONKILENCEDIK KÉP

Az asztalnál. János maga elé. A többiek mozdulatlanok.

JÁNOS: Van egy ismétlôdô álmom mostanában. Teljesen élénk, nem olyan elmosódott, mint amilyenek szoktak lenni az álmaim. És újra meg újra jelentkezik, már szinte félek tôle. Elôször teljesen hihetetlen volt, mint egy mese, egy rajzfilm. Mint egy gyenge esti mese a tévén. Egy hatalmas király udvarába tévedek, nem tudom, hogyan, egyszer csak ott vagyok, jönnek utánam, el kell tûnnöm. Egy óriási terembe jutok, nem emberi méretû, hosszú terem, és hosszában, a teljes falat betöltve, végtelenül hosszú és végtelenül magas szekrény, tele fiókkal. Régi levéltárakban látni ilyet, persze sokkal kisebbet, iratokra méretezve. Ezt nem tudom, mire méretezték, embertelenül nagy, hatalmas fiókokkal. Egy fiókba két ember is beférne. Ide menekülök fel az üldözôk elôl, a fiókok fogantyúin kapaszkodom felfele, ide nem jön senki utánam. Eszembe villan, hogy be kéne bújni valamelyik fiókba, elrejtôzni, némelyiket ki is húzom, ahogy kapaszkodom, üres, eddig üres volt valamennyi, de mivel nem jönnek utánam, talán azért nem bújok be a fiókba, nézek le a magasból, nézem, hogy bámulnak fölfelé fordított fejjel, de arctalan arccal az üldözôk. Félek. Ugyanakkor nincs az egészben semmi kellemetlen. A királlyal még nem volt szerencsém találkozni. Csak eddig a szekrényig jutottam.

HARMINCADIK KÉP

Hangosan szól a zene, a muzsikusok a színpad elôtti tér szélén. Az írók a színpadon vannak. A vôfély bevezeti a menyecskét a színpad elôtti térre, a násznagy és a vendégek is ide jönnek, folyik a menyecsketánc a vôfély vezényletével. Hangos zene, a vôfély ordít.

VÔFÉLY: ...a vôlegénynek is már régen nyoma veszett.
A nagy keresésbe már belefáradtam,
de bizony a nyomára sehol sem akadtam,
pedig vôlegény és menyasszony nélkül
nincsen a világon sehol sem lakodalom,
az én eszemmel ezt én így gondolom,
no de most a mi házigazdánk adott egy jó tanácsot,
hogy el ne rontsuk ezt a vidám mulatságot,
míg menyasszonyunkat visszahozná lába,
addig ez a kis menyecske venne részt a táncba.
Nosza, muzsikusok, ne szunnyadozzatok,
mert most gyütt meg a kedvem,
szép csárdást húzzatok,
mert különben szétvágok rajtatok egy pálcát,
most járjuk el mindjárt az újasszony táncát.
Húzd rá!
(Táncol a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
A násznagy urunknak olyan savanyúan áll a szája,
talán nem tetszik a csizmám csikorgása,
vagy az arcom mosolygása,
a tánc hatvanhárom, bírja még a lábom,
a táncba továbbra is csak magamat ajánlom.
Húzd rá!
(Tesz néhány kört a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Kedves násznagy uram, a tánc most már huszonhárom,
de bírja még a lábom, igaz, egy kicsit izzadok,
de azért táncot senki fiának nem adok.
Húzd rá!
(Tesz néhány kört a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Kedves násznagy uram, a tánc tizenhárom,
elfáradt a lábom, a táncba most már a násznagynét ajánlom.
Húzd rá! Eladó az újasszony! Az örömapáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az örömanyáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az édesapjáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az édesanyjáé az újasszony! Eladó az újasszony!
(János násznagyként oldalt áll, egy szakajtót tart a kezében, abban kevergeti a pénzt, amit a táncolók beledobnak.)
ÖRÖMANYA: Söpröget az újasszony!
(Az újasszony kezébe seprût adnak, sepregetni kezd.)
ÖRÖMAPA: Pihen az újasszony!
(Elveszi tôle a seprût.)
VÔFÉLY: A násznagynéjé az újasszony!

(Folyik tovább a forgatás, cserélôdnek az újasszony párjai, egyre gyorsabban váltják egymást a táncban, végül már egyedül forog az újasszony, dobálják a pénzt a szakajtóba, és kört alkotva az újasszony körül, hajtják, forgatják a kezükkel. Megjelenik az újember, fekete nadrágban, piros ingben, fekete mellényben. Egy kendôvel letakarja a szakajtót, fordul kettôt-hármat az újasszonnyal, amíg meg tudja állítani, a kezébe nyomja a szakajtót, felkapja, és kifut vele a karjaiban. Taps, éljenzés, elvonul a tömeg, tárgyalva az eseményeket. Szól a zene tovább, végül János marad egyedül. Érte jön a vôfély, és elvezeti.)

HARMINCEGYEDIK KÉP

Estragon, Zita, Attila görnyednek egy-egy utazótáskával a kézben, a táskák a földön. A vôfély és János keringôznek. A vôfély vezet. Vállán vörös kendô.

VÔFÉLY: Mi szavak nélkül is megértjük egymást... ...maga okos ember. Figyeljen rám. Nézzen a szemembe. Jobb nem beszélni. Ha beszélni kell, akkor sokat kell fecsegni, megállás nélkül fecsegni. A legjobb mindig ugyanazt mondani. Mindig ugyanazokat a nótákat dalolni. Nem kell újat kitalálni. Higgye el, már teljesen felesleges. Nekünk elég lesz ez, ami van, a magukét meg majd elhúzzák szép csendesen... Nem kell fejjel a falnak menni. Jöjjön, a helyére vezetem. (Kézen fogva kivezeti.)

HARMINCKETTEDIK KÉP

Mindannyian az asztalnál, jön a vôfély.

VÔFÉLY: Kedves mûvész urak, elvitték az újasszonyt, egyedül maradtunk. Mulattatni kéne a vendégeket. Elszunnyad a lakodalom. Ilyenkor szoktuk beöltöztetni a bolond újasszonyt, tudják, amikor valamelyik férfiasabb legény fölveszi az újasszonyruhát, oszt abban idétlenkedik. De ha már itt vannak, gondoltuk, hogy vannak maguk között költôk, ehelyett szavalhatnának egy-két verset. Valami ide illôt, szépet, lássa a nép, hogy ez nem akármilyen lakodalom. A regényírókat nem kérem, hogy olvassanak föl, mert az egy kicsit hosszú lenne, de egy-két vers nagyon szép lenne.
ATTILA: Na, Jancsi, itt az alkalom. Ennyi olvasód összesen nincs, ahányan itt most meghallgatnak.
BÉLA: Annál is inkább, hogy költô ôseid, Tinódi és a többiek is lakodalmakban alapozták meg a hírnevüket. Bornemisza Péter is írja, hogy bizony, szép dolog a lakodalomban emelkedett énekeket énekelni, és nem pajzán dalokat. Én is elmondanék egyet-kettôt, de sajnos én nem tudom fejbôl a verseimet. Csak az az egy jut az eszembe így kapásból, hogy Mint majom faszán a stanicli, így forog a világ le-föl, le föl, alamuszin, mint a spicli...
VÔFÉLY: Ezt inkább nem kéne elmondani.
BÉLA: Én sem komolyan gondoltam, ne ijedjen meg. Még a fasz az csak-csak elmegy egy lakodalomban, de a spicli valahogy nem illik ide.
JÁNOS: Sôt, fasz nélkül nem is lehet lakodalomba menni. Pláne a vôlegénynek. (A vôfélyhez.) Nézze, nem bánom, ha maguk komolyan gondolják ezt a dolgot, én nem vagyok a jónak elrontója. Próbáljuk meg. Maga megfelelôen fölvezeti, bemondja, hogy most mi fog következni, meg miért, nehogy azt higgyék, hogy részeg vagyok, és azért szavalok.
ERZSI: Pedig tényleg részeg vagy. Jobb lenne, ha most inkább nem szavalnál. És nem innál többet.
JÁNOS: De hát, kedves feleségem, ne aggódj már annyit az egészségemért. Hiszen a fele úgyis a tiéd. Fele meg az ördögé. Na nézzük azt az újembertáncot.
VÔFÉLY (Tapsol a kezével.): Tarts kormányt, muzsikus! (Földhöz vág egy poharat. Csend lesz.)
Tisztelt násznagy uram, eleget papoltam,
a sok sürgés-forgással, lám, mire jutottam.
Elvitték tôlünk a menyasszonyunkat,
a nyoszolyóágyba az újasszonyunkat.
Tisztelt násznagy uram, már ketten maradtunk,
kettônké a tánc, hogy együtt vigadjunk.
Mi ketten köszöntsük a hajnalt, ha ránkvirrad,
együtt ébresszük fel vôlegény urunkat.
De nem húzom tovább csûrés-csavarásom,
magamat násznagy uramnak ajánlom.
Átadom a helyem, átadom a szókat,
mondjon a násznépnek okosakat, jókat.
JÁNOS (Míg a vôfély beszélt, elôkereste táskájából egy kötetét, kéziratpapírokat, szemüvegét. Kissé bizonytalanul áll a lábán.): Sziveri János vagyok, az Új Symposion folyóirat nyugtalanságba küldött fôszerkesztôje. De ne én beszéljek magamról, inkább a versek. Elôször A Kos jegyében címû. (Fejbôl mondja, ahogy szavalni kezd, egyre biztosabban áll a lábán.)

Tiberis, Pó helyett higgadtan
lúgozza Muzslát a Bega.
Én születtem ott — nem
Dante, Poe, Lope de Vega.

Gyermekbôl a felnôtt kifôtt,
akár faggyúból a szappan.
Lékelt ladikként haladok,
s hulla evez a habban.

Kínálom magam, érdes szenet:
csiszolatlanul is ragyog!
Eleget rongált féltve a testem —
kellett, ha nem, cserben hagyott.

Csontig nyilall a fegyelem,
kordában tart, mint folyót a part.
Egyengeti a lényegem,
amit más varként elkapart.

Levedli majd, alighogy élvezi
— akár kedves a selyemruhát —,
feltárva tényeit vetkôzi le
versem a meddô ornamentikát.

Díszlik a kései cikornya,
mint sarkamon a törés.
A gyûlölettel leszámoltam,
szemléletnek az kevés.

Tékozlom magamat élveteg,
de senki lábához nem rogyok.
Születtem a Kos jegyében,
s gyarapodom — bár elfogyok.

VÔFÉLY: Köszönjük. Ha lenne esetleg valami egyszerûbb vers is.
JÁNOS: Igen, igen. Persze, persze.

Az ember néha elfelejti
kinek kell itt megfelelni
vagy egyáltalán kell-e
szöget üt ez is a fejbe.

Nem sejtheti teli gyomor
róla miként vall a nyomor
ha van mit aprítani a tejbe
dicsôség száll a fejbe

Az ember már azt sem tudja
kicsoda kinek elôdje-utódja
de a behódolást amint felejti
rögtön akad ki elveszejti

Ez már elég egyszerû volt. De van ennél egyszerûbb is, egy sláger, egy dal. Az a címe is, hogy Dia-dal. (Szintén fejbôl mondja.)

szárad az eresz alatt a paprikafüzér
s kókad a bukszus a napon
ez aztán a luxus
tornával formálom deli alakom

itt lakom
ebben a házban a 48-as szám alatt
nôm ebédre süti a halat leég a hal
ihaj csuhaj

ablakom alatt kert és ketrec
az alkalom most nekem kedvez:
jogosan élhetek alhatok
(Megfordul maga körül, a cipôjére csap.)
ha hallgatok (Kivár. Nevetés.)

mint aktatáskában lapuló beszámoló-anyag
mozdulatom oly hanyag
és zsírban sistereg a dal
megmaradni! — ez már föltétlen diadal

IGAZGATÓ: Megmaradni. Ezt megpróbáljuk nem elfelejteni.
JÁNOS: Az elfeledésrôl és az emlékezésrôl is van egy egyszerû versem. Igaz, egy icipici angoltudás kell hozzá. De ennyit a slágerekbôl is tudhatunk. Remember — emlékezz. Memóriajáték József Attilával. (Papírlapot vesz elô, de föltesz egy sötét napszemüveget, amitôl nyilvánvalóan nem lát semmit. Így mondja, a papírlapot maga elôtt tartva a verset, akár egy kiáltványt.)

remember Attila remember
aki nem ismer nem ember
szakálla kender
remember Attila remember

a reproletár nem meditál
újra eloszt
magára lel ha magára talál
prae vagy post

miként a tarack
terjed
a munkás a paraszt
vágya ugyanúgy gerjed

csukló ujjaik alatt az edzett
csikló
helyrebillenti a kisikló
szerelmet

s fesztelen
óhajok
úsznak nesztelen
mint a sóhajók

mennyi választékos kacat
rajtam bennem
ecet és acat
meg kell-e minden eszmeit ennem

vagy vegyem biztató szónak
ha szólnak:
a lefolyók önnek
is visszaköszönnek(!)

foszlik a glória-köd
intsél
a van mégiscsak több
a nincsnél

gyengéden fülel
ennyihány tájhû entellektüell
ideológia-koszton
nevelkednek a kitapintott poszton

számukra az érvek
táguló sérvek
s nem is sejted
lázadoznak a sejtek

testemben mindhiába:
szállni a nem-léttel vitába
minek hogy hasztalan perelj
rajtad a sor Attila — emelj

ATTILA, ESTRAGON, VIKTÓRIA: Bravó, Jancsi, bravó.
VIKTÓRIA: Nagyszerû volt. Most pedig egy szerelmes verset kérünk Erzsinek. Hiszen lakodalomban vagyunk. Szerelmes vers illik a lakodalomba.
JÁNOS: Kisasszony, nem tud zavarba hozni. Igaz, ez már szinte botanika és zoológia. A növények meg a bogarak testnedveirôl szól — hogy humoromnál maradjak. Most egy kis lassú zenét kérnék valamelyik muzsikustól. Jó lesz a villanyorgonán is. És lehet közben iszogatni is fél kézzel. Én is azt csinálom. (Iszik.) Szerelmes dalt fél kézzel is lehet játszani. (Megszólal a zene, halkan.) Gyanta és méz. (Estragon és Viktória tapsol.)
ATTILA (Csápol.): Jan-csi, Jan-csi!
JÁNOS (Eltúlzott gesztikulációval, túlhangsúlyozva, majd egyre komolyabban.):

Magamban viszlek —
Föld a fákat
Mint a fák lecsüngô lomha ágaik
Lenyellek amint talállak
Csak úgy egy az egyben Kivájlak
mindenestôl a reggel dermedt ködébôl
A mélybôl A sekélybôl
Éjszakán át téged vadászlak
Ruhátlan bokrot
Meg
sérteni akarlak mostan Majd le
hántani rólad a bántódásokat Fedezve
ringatózó testecskéd Már vártad ezt
Hogy lested ezt Szeretnélek most — nem
szeretni szeretnélek
Táplálékomul szeretnélek — — —
Csorog a méz a gyanta Fondorlatosan
illatozgat
Ahogy a fák nemtudni tanulnak
Feledve gönceik Tévelygéseik Feledve
hogy feltalállak Hogy az nem te vagy
Hát ez vagy te — gyanta és méz
Elkobozlak és bezúzlak
egyetlen egységes egészben —
hogy engemet a véredve egyél
Tartalak magamban Tartalak
másban A szétszabdalt
megmaradásban — —
Alámerültél e társas árvaságba
A jégbe A fagyos parázsba
A résbe
A nyíladozásba És
tûrlek mint fák a fákat
Gyanta a mézet Enyvet a kéz. Váglak és
rejtelek Benn a mélyben —
a sérthetetlenség legalsó rétegében

ERZSI: Köszönöm, Jancsi. Gyere most már ide, ülj le. Pihentek már eleget a muzsikusok.
ÖRÖMAPA: Drága János, nagyon szépen köszönjük. Igyon meg egy pohár bort, nehogy kiszáradjon a torka. Nagyon örülünk, hogy így megtisztel bennünket. Isten áldja meg érte. De kicsit csavarja vissza a lángot. Elégeti magát. Egészségére!
JÁNOS: Köszönöm, Pista bátyám, Isten éltesse.
ERZSI: Istenem, ez egyre reménytelenebb.
JÁNOS (Kicsit megemeli a hangját.): Eredetileg nem gondoltam, hogy ezt a verset elmondom. Igaz, eredetileg versmondásra sem gondoltam egyáltalán. De ha már szót kaptam, és a barátom lakodalmán, talán az utolsón az életemben, befejezésül a Bábel címû versemmel köszönteném barátomat, aki ezt a verset nagyon szereti, és a násznépet, aki viszont a barátomat szereti. Aki pedig hosszúnak találja a verset, az rövidítse meg egy röviditallal. Nagyon halk angol keringôt kérek.
(Nevetés, taps. János fölemeli a kezét, csöndet kérve, fölemelt kézzel föllép egy székre, aztán ugyanazzal a kézmozdulattal az égre mutat. Emelt hangon kezdi.)

lengô lófejek a csillagok (Teljes csönd lesz.)
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nôm haja akár a bársony

az éjben esô felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tûk a vatták
életem az ördögöknek adták

erôlködöm emelkedném — nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom

VÔFÉLY: Köszönjük, mûvész úr, ennyi már elég lesz. (A vôfély egy mozdulattal leemeli Jánost a székrôl.)

JÁNOS: bôröm alá kesztyûs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengô árva apostol
keserû dolgokba megint belekóstol

VÔFÉLY: Köszönjük szépen. Muzsikusok, húzzátok rá, mulatós nótát húzzatok!

JÁNOS: talán ez már a végsô kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt...
(Elhallgat. Erzsi odamegy hozzá. Az asztalhoz segíti.)

JÁNOS: hôse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költôd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tôled bár semmi okom...

(Szól a cigányzene. János ül, fejét a kezébe temetve. Motyogva beszél maga elé, mondja tovább a verset. Attilához fordul, emelt hangon, ironikusan, ugyanakkor keserûséggel.)

JÁNOS: ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltûnök nemsokára

a levegôt köztetek nem sokáig rontom
bôrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog

ATTILA: Hagyd most ezt, Jancsi. Ez nem a mi lakodalmunk, hagyjuk ezt most.

JÁNOS (Erzsihez.):
félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendôm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költônek hogy ilyesmit firkál

ERZSI: Illik, János, illik, de nem itt kell elmondani, ahol senkit sem érdekel. Gyere, kimegyünk a levegôre. (Megpróbálja kivezetni.)

JÁNOS: semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve

ATTILA, JÁNOS (Attila megpróbál segíteni Erzsinek, közben ô is mondani kezdi a verset.):

üregek végén üregek vannak

ATTILA: üregek végén üregi nyulak...
egyremegy neveznek nôsténynek kannak
...nevezzük...
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda

(Mondják a verset, Erzsi is bekapcsolódik, közben Attila és Erzsi Jánosba kapaszkodva megpróbálja ôt kivezetni. János ellenáll. Kettôt jobbra, kettôt balra... )

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyûlnek a fény köré

ESTRAGON: Mi az, táncoltok? (Belekarol Erzsibe. Mintegy szavalókórussá alakulnak.)

JÁNOS, ERZSI, ATTILA, ESTRAGON:
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erô mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
Az éjben esô felesel, rólam locsog —
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból mûanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

(Csönd lesz, elhallgat a zene. Lassan, elôször csak innen-onnan, majd egyre több helyrôl hallatszik a taps, fütty, röhögés. Ezt szakítja félbe a színpadra újra felcsörtetô igazgató. Mintha elvágták volna, mindenki elhallgat.)

IGAZGATÓ: Bravó, mûvész úr! Mulassanak csak nyugodtan. Lehet tapsolni. (Elôvesz egy bankjegyet, János nadrágzsebébe próbálja dugni.) Most azt legyen szíves elmondani, hogy „Nem elég...” Tudja, azt a verset, amelyikben az van, hogy „több kell”. Nem tudom, ki írta, de tanultuk annak idején az iskolában. Ugye, tanárnô van ilyen?
TANÁRNÔ (Ijedten.): Igen, van. Vagy talán Branko Copictól A halott proletárok dalát ha elmondaná, kedves János. Biztosan emlékszik még rá az iskolából. Úgy kezdôdik, hogy Otthon kalászát hányja már a búza, Kezünk vetése most terem... Tudja, ha a komitétban megkérdeznék, hogy milyen verseket szavalt itt, akkor el tudjam mondani...
(Lassan mindenki visszasomfordál a helyére, Erzsi ijedten nézi Jánost, aki döbbenten áll, egészen egyedül, értetlenül néz hol a igazgatóra, kezében a pénzzel, hol a többiekre, a gyomrára teszi a kezét, lassan összegörnyed. Attila és Béla leültetik.)

JÁNOS: Ülök. (Hosszas csend.) Ingyencirkusz. Én vagyok a bohóc. Ülök. Ingyencirkusz. (Lassan kiegyenesedik a széken, erôsödik a hangja, újra szaval.) Ingyencirkusz Mák Ferinek. Ülök... (Elröhögi magát.)

BÉLA: Hagyd, János. Hagyd ezt... Hagyd a fenébe...

JÁNOS: Ülök.
Ülhetsz még te is Feri
kalapodról a port
az esô leveri

(Attila közben szelíden hátrahúzza Bélát.)

Szabadszombatokon és vasárnap
darazsak méla ügyfelek
kóvályognak agylágyan
eszméléseink felett

NÔIHANG (Hisztérikusan.): Hagyja abba! Hagyja már abba! Vigye már el onnan valaki!

JÁNOS: Jótállásunkért ezt
kapjuk cserébe
göcsörtök karók
kerülnek virágcserépbe

(A násznép fenyegetôen közeledik. Két férfi kiválik, megindul János felé. Az örömapa meg a vôfély visszafogják.)

Körülöttünk tátott szájjal
darvadoznak a szóbálványok
legjobb lesz ha
idejében meghátrálok

Számomra ebbôl ennyi is
elég
terpentinnel mossa frissen
feslett világunkat az ég

(Újra kezd összegörnyedni, egyre jobban elôredôl.)

A fejlôdô szerveket egy-mással
s ne velem etessék
csontomból a velôt kiütni
ne tessék

(Erzsi odamegy hozzá, tartja a fejét.)

Tudat alatt bár
elég sekélyen
latolgatom maradt-e még
valami esélyem

Arcomat kezemet habfehér
hamu fedi
elpatkolhatunk a jólétben egyszer
még mi is Feri

De mielôtt kinyiffanok sír
kövembe kevélyen belevésem
SZIVERI JÁNOS VOLTAM
EZ VOLT BÜNTETÉSEM

(Lebukna a székrôl, Erzsi próbálja tartani, Attila ugrik oda, segít fölemelni. A vôfély tér elôször észhez a lakodalmasok közül, odafut egy szódásüveggel, válláról leveszi a kendôt, ráfröcsköli a szódát, és borogatja János fejét. Lassan mindannyian összegyûlnek János körül. Estragon marad a helyén az asztalnál.)

VÔFÉLY: Rosszul van. Nem is ivott sokat. Istenem, tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek az elôadásnak. Pedig nagyon szépen szavalta a verseket. Pedig milyen szépen szavalt. Milyen jó lakodalom lett volna. De hát nem ide való ez. Szólok a zenészeknek, hogy muzsikáljanak. (Lebiceg a színpadról, távolodva mondja.) Ne lazsáljatok, muzsikusok, mulatni akar a nép, húzd rá!
(Halkan megszólal a zene. Mintha távolról hallatszana. Lassan elsötétül a háttér, csak az elôtérben álló Jánoson és a körülötte lévôkön marad fény.)

JÁNOS (Kinyitja a szemét.): Nagyon fázom. Terítsetek rám egy kabátot.
ERZSI: Keressetek már valami meleg holmit! János, mindjárt betakarunk. Nyár van, nem hoztunk kabátot. Rögtön hozunk valamit.
JÁNOS: Nagyon fázom. Ott lógott a fogason egy kabát. Egy halszálkás kabát. Attila, emlékszel? Remember, Attila, remember... Voltunk itt egy irodalmi esten.
ATTILA: Mikor voltunk, János? Nagyon sok esten voltunk együtt. Nem emlékszem, hogy itt lettünk volna.
JÁNOS: Voltunk itt egy esten. Veled meg Ottóval voltunk itt.
ATTILA: Igen, voltunk itt egy irodalmi esten. Jó csajok ültek az elsô sorban, szorosan összezárt lábakkal.
JÁNOS: Nem voltak jó csajok. Itt volt az est. Itt ültünk a színpadon. Lent meg az iskolások meg a tanáraik. Ôsz volt, késô ôsz, kint már hûvösödött, de bent égett a tûz az olajkályhában. Büdös olajszag volt, és zsibongtak a gyerekek. Nagyon sok gyerek volt, és néhány felnôtt, biztosan tanárok. Nem volt még tél, de a fogason lógott egy télikabát. Egy vastag, drappos színû, halszálkás mintájú kabát. Attila, nézd meg, nincs ott a fogason?
ATTILA: Nem látom, Jancsi. Pedig idehoznám, odamennék a csajhoz, szépen köszönnék neki, rá se kacsintanék, csak udvariasan elkérném a kabátot, és már hoznám is. (Béla hoz egy takarót.) Nézd, ez nem halszálkás, inkább valami lópokróc. Nagy lókötô vagy te, Jancsi.
JÁNOS: Nem volt még nagyon hideg, de télikabátban jött.
ERZSI: Ki jött télikabátban?
JÁNOS: Éppen ez az. Nem tudom, ki jött abban a télikabátban. Egyetlen kabát lógott ott. Biztosan valamelyik tanárnô. De egyik sem volt olyan szép, mint az a kabát. Mintha nem is ott lett volna. Csak annak a kabátnak mondtam a verset. Nem lenne szabad ilyen szép kabátokat idehozni. Attila, jó lenne megtudni, kié volt. Keresd meg azt a halszálkás kabátot, Attila. Add rá Erzsire, és vidd el innen. Vidd el messzire. Nem való ebbe a sáros ôszbe az a kabát.

HARMINCHARMADIK KÉP

Csönd. Bágyadt kékes fények. Erzsi és János talpig feketében. Arcukon vastag, fehér púderréteg. János csizmában, kalappal a fején. Erzsi hosszú fekete ruhában, fején hosszú, fekete fátyol. Forgó csárdáslépésekben körbelejtenek a színpadon. Az elsô bezárult kör után csatlakoznak hozzájuk a többiek, végül az egész násznép. Arcukon fehér maszk. Csak a lépések zaja és a lélegzetvételük hallatszik. Gyorsul a tánc ritmusa, egyre gyorsabban forognak, mindenki egyszerre lép, a tánclépések zaja katonai díszlépés zaját idézi. Ha szükséges, ráerôsíteni a hangszórókból. A harmadik bezáruló kör után, amikor János és Erzsi az elôtér közepére érnek, egyszerre kimerevedik a mozgás. Állnak mozdulatlanul, amíg lassan elfogy róluk a fény.