1848. augusztus
   Az embereket éppoly biztonsággal ismerhetjük fel járásukról, mint arcukról — magam is meglepôdtem azon, hogy éjszaka, pusztán léptei zajából meg tudom mondani, ki az, aki mögöttem halad.

1850. november 6.
    Mikor meggondolom, merre is induljak, iránytûm lassan állapodik meg — van néhány fokos játéka, nem mindig mutat pontosan délnyugat felé, és ezeknek az eltéréseknek meg is van a maguk égi magyarázata. Végül is beáll az egyenes irányba — akár a puskából kilôtt golyó, vagy a vaskarika, mely elôbb kacsázik kicsit, ha eldobják. A mai nap valamelyik erdô, mezô vagy elhagyatott rét esik abba az irányba, ez az én délnyugatom.
    Szeretem a barátaimat, de úgy találom, nincs értelme meglátogatnom ôket — többnyire menekülök tôlük, ha a közelükbe kerülök. Mintha nem is volnának ugyanazok, és engem is csak eltérítenek önmagamtól.
    Valaki most éppen rácsukta az ajtót a macska farkára, és az olyat nyávogott, hogy két világ esett ki a fejembôl mindenestôl. Kimondhatatlan dolgok, amiket az égben láttam, és felderengô gondolatok elmém horizontján, és most mindezek helyét egy macska farka tölti be. Fejemben széles gondolatfolyamok hömpölyögnek, mint esôvel terhes felhôk, elegendôk, hogy megtermékenyítsék és megújítsák a földet — és most kiszikkadtak mind.
    Minden napnak megvan az útiránya, ámde sokszor sehogyse találom — mikor bolyongásaim során véletlenül mégis ráakadok, nagy az örömöm. Olykor fél órát álldogálok az ajtóban, nem tudván eldönteni, merre is induljak.

1850. november 25.
    Riadalommal tölt el, mikor arra eszmélek, hogy testem már egy mérföldet is megtett az erdôben, de lélekben mégsem vagyok itt. Szíves örömest megfeledkeznék délelôtti munkámról — mindarról, amivel a társadalomnak tartozom. De néha megesik, hogy nem tudom olyan könnyen magam mögött hagyni a várost — a munka gondját — a földmérésen jár az eszem, és nem vagyok ott, ahol éppen járok, nem vagyok igazán önmagam. Lassanként aztán magamra találok az erdôben sétálva, ahogy a madarak és az állatok. Mi dolgom volna itt, ha olyasmin gondolkodnék, ami kívül esik az erdôn.
    E kései és hideg délután olyan, mint valami indián nyár. Tényleg azt hiszem, hogy olykor a téli idôszakban is nyári napok köszöntenek ránk, és csak a földet borító hó jelzi a különbséget. Ezen a délután leírhatatlanul friss és pezsdítô a levegô, és bár a hômérô hidegnek mutatná, kellemesebb és tisztább meleget érzek, mint nyáron. Egészen átszellemült meleget, mint mikor a testet a lélek elégedettsége fûti. Nem is annyira a bôrömön érzékelem a meleget, inkább a létezés öröme táplálja.

1851. január 10.
    Csupán egy-két emberrel találkoztam életem során, aki ismerte a napi sétálás mûvészetét, aki nem csupán lábait és testét akarta kinyújtóztatni, és nem is csak szellemét igyekezett felfrissíteni, hanem testét és lelkét egyszerre mozgatta át, és a legmagasabb és legnemesebb célt valósította meg azáltal, hogy maga mögött hagyott minden konkrét célt. Aki mintegy mûvészetté avatta a kóborlást. A saunterer (kóborló — a ford.) szó eredetileg egyébként azokat a léhûtôket jelölte, „akik a középkorban alamizsnát gyûjtöttek az utakon, arra hivatkozva, hogy a Szentföldre (â la sainte terre) készülnek”, mígnem a gyerekek így mutogattak rájuk: „Ott megy egy sainte terrer” vagyis szentföldjáró. Mindazok, akik csatangolásuk során sohasem jutnak el a Szentföldre, habár erre hivatkoznak, valóban nem mások, mint léhûtôk és csavargók, ... (A naplóból itt két oldal hiányzik. Ezeket a lapokat Thoreau Walking, or the Wild címû elôadásához használta fel, melyen 1851. február—március folyamán dolgozott. A „de azok, akik” kezdetû szövegrész innen való. A ford.) ...de azok, akik el is jutnak oda, kóborlók a szónak abban a nemes értelmében, melyben én is használom. Vannak azonban olyanok, akik a szót a sans terre (nincstelen, földönfutó) kifejezésbôl eredeztetik, mely tehát azokat jelöli, akiknek nincsen saját otthonuk, épp ezért, pozitív oldaláról nézve a dolgot, mindenütt otthon vannak. Mivelhogy ebben áll a voltaképpeni kóborolás titka. Meglehet, hogy az, aki naphosszat nyugodtan ücsörög egy házban, a legnagyobb kalandor, akit a föld a hátán hordott, de a földönfutó, a szó pozitív értelmében, csupán annyira kalandozik, ahogy egy kanyargó folyó, mely mindig a tenger felé vezetô legrövidebb utat keresi. Én mégis az elsô származtatást részesítem elônyben, mely egyben a valószínûbb is. Mivelhogy minden egyes séta, egyfajta keresztes hadjárat, melyre a bennünk rejtôzô Szent Péter remete esket fel, hogy induljunk, és hódítsuk vissza a Szentföldet a pogányoktól.
    Igaz, mi magunk, mindazok a sétálók, akik nem védelmeznek semmit, és nem indulnak neki a végtelennek, csak afféle bátortalan keresztes lovagok vagyunk. A mi expedícióink csupán kirándulások, és estére visszatérünk abba a jól ismert fészekbe, ahonnan elindultunk. A fele utat visszafelé tesszük meg. Pedig elôre kellene haladnunk, amerre a legrövidebb utat sejtjük, kiapadhatatlan kalandvágytól sarkallva, és sohasem térni vissza, készen arra, hogy csupán bebalzsamozott szívünk ôrizze emlékünket elhagyott birodalmunkban. Csak ha készek vagyunk hátrahagyni apánkat és anyánkat, fivéreinket és nôvéreinket, feleséget, gyereket és barátokat, hogy sose lássuk viszont ôket — ha visszafizettük adósságainkat, megírtuk végrendeletünket, elrendeztük ügyes-bajos dolgainkat, és szabad emberek vagyunk, csak akkor érkezett el az ideje, hogy útnak induljunk.
    De hogy rátérjek a magam tapasztalataira, útitársam és én, mivelhogy olykor elkísér valaki utamon, szeretjük azt képzelni, hogy egy új vagy éppenséggel nagyon is régi lovagrend tagjai vagyunk — nem olyanok, akik lóháton ülnek, nem ritterek vagy lovasok, hanem gyalogosok, mely úgy hiszem, még az elôbbinél is ôsibb és tiszteletreméltóbb osztály. Azon lovagi és hôsi erényeknek, melyek valaha a lovagokat jellemezték, most mintha a Gyalogjárók lennének letéteményesei — nem a Lovag, hanem a Kóbor Sétáló. Afféle negyedik rend ez, az egyház, az állam és a nép mellett.
    Azt tapasztaltuk, hogy errefelé egyedül mi vagyunk, akik e nemes mûvészetet gyakoroljuk; noha hozzátartozik az igazsághoz — legalábbis ha helyt adunk a környékbeliek saját véleményének is —, hogy többségük olykor örömest útnak indulna, ahogyan én, de nem tehetik. Nincs az a gazdagság, amellyel megvásárolható volna az az idô, szabadság és függetlenség, mely e foglalatosság fedezete. Ebben csak isteni kegyelem által részesülhetünk. Csakis égi adomány révén válhat valaki sétálóvá. A Sétálók családjába születni kell. Ambulator nascitur, non fit. Igaz, a környékbeliek közül néhányan vissza tudnak emlékezni tíz évvel ezelôtt tett sétáikra, és elmondták nekem, hogy ezeken a kirándulásokon egy megszentelt fertályórára belevesztek az erdô rengetegébe. Jól tudom, hogy azóta egyszer sem tértek le a fôútról, még ha e kiválasztott osztályhoz tartozónak hiszik is magukat. Nem kétséges, hogy kiemelte ôket a pillanat, mintegy emlékeztetôül korábbi létükre, amikor maguk is erdôkerülôk és földönfutók voltak.

1851. február 12.
    Az olvadás csaknem egészen elmosta a havat, megduzzasztotta a folyót és a patakokat, és elöntötte a mezôket, és a mezôk mélyén eltemetve még mindig ott a régi jég.
    Változatos, kiszámíthatatlan és vadregényes dolog a mezô szélének vonalán végiggyalogolni. A puszta földön vagy havon visz keresztül utam — mivel a jég nem elég erôs, hogy megbírjon, és áttetszô, akár a víz — a legmagasabb vízállást jelzô vonal és a mostani vízszint közötti sávban. Ez a keskeny, kanyargós gyalogút váratlan távlatokban és tárgyakban gazdag.
    Az elszáradt íriszek, nádkötegek, gallyak és áfonyabokrok áradás szintjét jelzô uszadéksávja számomra nagyon kedves és jelentôségteljes vonal, mellyel a természet jelöli a mezôk határait.
    E jól kivehetô, tartós, természetes vonal nyáron arra emlékeztet, hogy valaha víz állt ott, ahol éppen járok. A fák kérge olykor ugyanerrôl mesél. És mindazoknak, akik olvasni tudnak belôle, mesék ezreit beszéli el a mezô hordaléka, mely üregek ezreit tölti ki. Ez a mi mediterrán prérink partja. Ahogy a megáradt patak gyöngéden körülöleli a fákat a mezôn — ahol a vízbôl a tölgyek és a juharfák a magasba nyúlnak. És olykor fiatal szilfák sûrûje fog körbe egy-egy vízbôl fejét kiemelô sziklát — mintha attól akarnák megóvni, hogy átcsapjon rajta az ár, holott valójában létüket köszönhetik a sziklának e fák, s ez nyújt számukra védelmet. Valaha üregeiben hajtott ki magjuk, itt gyûlt össze és tapadt meg a föld, mely táplálja ôket. A magasan álló víz megkapó emlékjelei. A folyó egyik partján menni fölfelé és a másikon jönni vissza, ennek az útnak a mentén — márpedig ha nem léphetsz a jégre, ezt az utat kell választanod, mely mindent összevetve szebb is és sokkalta kanyargósabb, mint a folyó vonala, mivel a mezô szélét követi. A legmagasabb vízállás nyoma és a jelenlegi vízszint között általában néhány lábnyi vagy ölnyi (az amerikai öl hosszúsága kb. 5,2 m. A ford.) széles tér van. Ahogy a víz elönti az utat, úgy emelkedik az én lelkesültségem is — ahogy a korlátok eltünedeznek. Mintha csak a prérin gyalogolnék. A havon egy hernyót láttam araszolni.
    A föld olyan födetlen, hogy az az érzésünk támadhat, mindjárt meghûl.
    A mezô szélén sétálva ma valami új dologra figyeltem föl — úgy félmérföldenként a folyó medre mentén a távolban, ahol a jég széttöredezett a többi tábla súlya alatt —, a széleken vékony lapocskák torlódtak egymásra, és akárha tükörcserepek volnának, a napsugarak rebbenô vitorlás flottáit verték vissza. Élettel töltötték meg a folyó látványát, melyen vagy tíz öl hosszan jégkristályok meredeztek fölfelé, mintha egy hajóraj vonulna szemben a nappal — kis jégvitorlások raja.
    A mezôket borító jég repedései a szomszédos földek hótakaróján, olykor még a folyótól tízölnyire is nyomon követhetôk.
    Elkerülhetetlen, hogy az ember alkotta kerítést a természet folytassa és tökéletesítse. A farmer nem tudja felszántani a földet közvetlenül a maga készítette léckerítés vagy fal tövében, s így az gyakran élôsövénnyé vagy csalittá változik.
    A hó alatt ma almákat találtam. Egyik-másik még mindig zöld volt, a többi fagyott, és felolvadva sokkalta édesebbek, mint az épek. Egészen cukorédesek.
    A zuhatag robaja keltette lelki szenzáció mélyén több van puszta képzettársításnál. Saját vérkeringésünkkel áll összefüggésben. Van bennünk valahol egy olyan vízesés is, mely megfelel a Niagarának. Csodálatos, hogy micsoda sietséget és tumultust okoz a legenyhébb esés is egy megáradt patakban. Hogy nyilvánítja ki dévaj kedvét, szilajságát, amint sebesen ömlik tova, mintha nyomtalanul akarna eltûnni egy félóra alatt, hogyan tékozolja önmagát; a szónoknak és a költônek azt tanácsolnám, szavuk szabadon folyjon, legyenek túláradók, akár egy bôvizû patak — nem ismerve korlátokat — és ezzel akaratlanul is a túláradó kifejezés eredetére akadtam. Gondolkodás nélkül zubog le minden meredélyen, és moraj vagy zúgás kíséri, amerre halad — mintha attól tartana, hogy tápláló forrása elapad. Micsoda féktelenséget mutat még a legszelídebb lejtôn aláereszkedô víz is! Mintha mind gyorsabban és gyorsabban áramolna.
    Nehéz hinnünk azoknak a filozófusoknak, akik szerint pusztán az elemi részecskék formájának különbözôsége — hogy szögletesek-e vagy gömbölyûek — teszi a szilárd, örök és mozdulatlan domboldalt a rajta lezúduló féktelen áramlástól különbözôvé.
    Érdemes keresztülvágni a sietôsen ég felé nyújtózkodó fiatal tölgyek és diófák földjén, elszáradt leveleik megzörrenek a szélben, és megcsillanak rajtuk a domboldal fényei —