Napóleon és Andersen
„Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér mindahány, mivel egyazon ócska ólomkanálból öntötték valamennyit. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen elôretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázóan szép. (…) Egyikük éppolyan mint a másik, csak a huszonötödik különbözött némiképp: akinek fél láb jutott csak, minthogy utolsóként öntötték, s így a másik lábára már nem telt az ólomból. Ám azért fél lábon is éppoly szilárdan állt, akárcsak társai, s hogy, hogy nem, utóbb éppen ô lett az, akinek különösen fordult a sorsa...” Ottlik — avagy „Bébé” —, ha botlik...
Az Iskola a határon történeti elôjátékában: 1957 fülledt nyarán a Lukács Uszoda tetôteraszán két kiszolgált kôszegi hadapród silbakol, fél szemmel a „civilek” alól felszabaduló napozóágyakra vadászva. Ottlik regénybeli alteregója: Bébé kis híján „el-andersenesedik” itt, e fojtó, kánikulai jelenetben, midôn bajtársa, Szeredy Dani bejelenti: összeköltözött háború alatti, hajdanvolt szerelmével, Magdával. Hümmögésének bonyolult jelentésárnyalatait az író többszöri nekirugaszkodással emigyen próbálja „civilre” fordítani: „Áldásom rátok. Ki vagyok én, hogy pálcát törjek fölötted? Megszenvedtétek ti már a múltat s jövendôt.” Vagy inkább: „Nézd, egy kicsit összeszorult a torkom, ne haragudj, cimbora. Furcsa és megindító az emberi sors. Ó, vajha boldogok lehetnétek. Odaadnám érte a fél karomat...” Továbbá a hangsúly befejezô esése azt jelezte: „Ámbár dehogy adnám. A karomat nem adnám, legfeljebb az egyik lábamat, arra nincs olyan nagy szükségem. De azt is csak igazán a legvégsô esetben. Vagy mit tudom én. Ne hazudozzunk. Csináljatok egymással, amit akartok. Fütyülök rátok. Mb!” Magánemlék I.
A nyolcvanas évek elején egy félzárt, zugligeti nevelôotthonban vállaltam munkát éjszakásként és történelemtanárként néhány frissen odakerült pszichológus barátom biztatására. Bárha pedagógusi pályatévesztésemmel egy szûk tanév alatt is gorombán szembesülnöm kellett, ifjúkorom talán legmélyebb élménye fûzôdik máig is e jellegzetesen paternalista, késô Kádár-kori mûintézethez, hol az igazgatónak „Atyus” megszólítás járt, s ahol vagy két tucat iskolai, családi konfliktus miatt „beutalt” fiúcskát — többségükben állami gondozottakat — „ôrzött-védett” a közel ekkora létszámú személyzet (gondnok, smasszerek, nevelôtanárok, konyhalányok stb). E lepusztult, hajdani kastélyépületbe számûzött Buda környéki gyerekmenhelyet eredetileg neurotikus és „tbz”-s kiskamaszok azilumául szánták. Rendeltetése szerint tehát egyszerre lett volna szanatórium, bentlakásos iskola és nevelôotthon — ám félfüggô státusa (egy távolabbi intézet filiája volt) és többszörös peremhelyzetûsége folytán valójában sem ez, sem az nem volt, legfeljebb a mindenkori belharcok és „szakmai” érdekkonfliktusok fortyogó lombikvilága. Adj, király, katonát!
A magyar gyermekfolklórban e néven ismert (másutt is sok változatban élô) játékban egy sajátos archetípusra ismerhetünk. A „kettôs lánc” mintája ez, az egymással rivalizáló, ámbár csak jelképesen: választott tagjaik által megküzdô közösségek alaphelyzete. Olyan kis léptékû, példásan eszköztelen, önkéntes és alkalmi csoportrend, amely a személyességet még kellôképp érvényesülni hagyja. Kabady
A gyermekfolklór — az archaikus közösségi rítusok e makacs továbbéltetôje — világszerte ezrével ôriz ma is hasonló ritualis „harci játékokat”. Hadd idézzünk ezek sorából még egyet: a Srí Lanka (Ceylon) szigetén ôshonos Kabadyt — az „Adj, király, katonát!” e térben bár távoli, ám szellemében annál közelibb rokonát. A Kabadyt a távol-keleti sziget északi részének hagyományos tamil fiúközösségei játsszák — már amikor arra a hinduista tamil kisebbség s a budhista szingaléz többség jó másfél évtizede dúló, elvadult polgárháborúja kegyesen alkalmat enged. A játék forrása és ihletôje a Mahábháráta — azon belül is a testvérharcot vallásbölcseleti tanítássá emelô Bhagavad-gíta —, s ezt nemcsak az ôsi szanszkrit eposz sajátos „vendégszövegei”, ám a játék egész koreográfiája is visszaigazolja. „Nem tudja ember, mi keservesebb sors, A homéroszi „hadietika” Peter Levi írja a homéroszi társadalom életformaként gyakorolt harci „ethoszáról”: „A becsület mindennél fontosabb, a gazdagság legfeljebb további tekintéllyel övezi azt. A fejedelem megvédelmezi népét és kockáztatja érte életét. A vitézek fiatalon halnak meg. A társadalmi szabályrend, mint a vérbosszú kötelessége vagy a fizikai bátorság elsôdlegessége, feltétlen és megmásíthatatlan; az epikus hôsök olyanok, mint emberi szívvel és gyermeki értelemmel életre kelt ólomkatonák (!); számukra elképzelhetetlen, hogy a társadalom másmilyen is lehetne. A nagylelkûség törvénye szöges ellentétben áll a többi szabállyal, a társadalom azonban maga is szüntelen változik, sohasem végletesen merev. Homérosz hôsei majdnem egészen szabadok, a szabályokat áthághatják, de gyökeresen megváltoztatni még sincs hatalmuk. Az Iliász vége, ahol Akhilleusz átadja Priamosznak Hektor holttestét, roppant feszültséggel teljes, pontosan azért, mivel a részvét itt legyôzi a világ vele ellentétes törvényeit. Az Iliász ereje ebbôl a feszültségbôl származik. Homérosz tudja, mint ahogy szereplôi is félig tudatában vannak a ténynek, hogy a trójai háború világa kegyetlen; a sors mégis könyörtelenül halad tovább a maga útján.” Kölyökkatonák — felnôtt háborúkban „Dicsôség, hírvágy, hadseregek, flották, trónok, koronák: nagy gyermekek játékszere!” — visszhangzik máig az Andersen-kortárs: Victor Hugo sommás ítélete a dinasztikus és gyarmati háborúk, puccsok és forradalmak korából. Csakhogy e „nagy gyermekek”, jobbára a kisebbeket sem hagyják ki „játékaikból”, s ezen itt nem is a „finomabb” áttételek: az ólomkatonásdi, a hadapródiskolák vagy a gyermekfolklór militáns beszüremlései értendôk — ámde a kiskorúak tömeges hadrendbe állítása, „éles” bevetése. Századunk jelképes tömegalakzatai A nagyreményû hazai rendszerváltás ugyan sok mindennel adós maradt, ám egyvalamivel bizonyosan nem: a látványos „politikai jelképváltással”... Hét-nyolc év múltán még alighanem sokan emlékeznek a lázas intézmény- és utcanévcserékre, a szobordöntô és szoboreltávolító kampányokra, a zászló- és címervitára, majd az „önkényuralmi jelképek” parlament általi betiltására. Mindez, bár eltérô intenzitással és más-más ütemben, nagyjából hasonlóképpen ment végbe a volt keleti blokk és Jugoszlávia valahány utódállamában. Némi cinizmussal azt mondhatni hát: a legtöbb helyen a jelképek „vitték el a balhét” a bukott rezsimek prominensei helyett, s a „politikai” tisztogatásból” utóbb itt is, ott is legfeljebb hazafias „jelképtisztogatás” lett. Ez utóbbi persze a hivatalos ünnepkörre is kiterjedt: egy sor hajdani „pirosbetûs” közönséges naptári nappá sülylyedt, hogy elôzékenyen átadja helyét más, újrafelfedezett vallási, nemzeti emléknapnak. (Lásd október 23. és november 7. Szûrös és Pozsgay által celebrált, szolid ôrségváltását!) Menetsorok bûvös számkulcsa „Ha az utcaszélesség megengedi, legszebb és legáltalánosabb a nyolc emberbôl álló menetsor rendezése” — ajánlja a derék sztálinista tömegkoreográfus, s ezen érdemes kissé eltûnôdnünk. Vajon mitôl is „legszebbek, legáltalánosabbak” ezek a nyolcas sorok? Nos, alighanem épp személytelenségük és tömeghatásuk okán... Nem mintha a huszadik század siváran pragmatista államszocializmusa holmi mágikus aritmetika bûvöletében élt volna — Asszíria, Egyiptom, Püthagorasz vagy a középkori számmisztikusok ezotérikus hagyományát felújítva. Sokkal inkább az empíria, bizonyos közvetlen érzéki tapasztalatok sugallta felismerés ez: vajon hány emberbôl is álljon egy „menetsor” ahhoz, hogy egyedeiben többé azonosíthatatlan „sokaságként” hasson? Magánemlék 2. Nagyapám — ki hivatásos katonatiszt volt — 1900-ban született, s az elsô világháború utolsó évében Isonzónál érte meg nagykorúságát. Apámat és évjáratát aránylag megkímélte a sors; a második világháború végén leventeként mindössze néhány fapuskás partizánvadászatra hajtották ki, majd jócskán megkésve 1956 forró nyarán hívták be egy repülôzászlóaljhoz, ám jól idôzített, „deszantos” születésemmel pár hónap múltán elintéztem, hogy leszereljék, s hogy ne fegyverrel a vállán kelljen „utóvizsgáznia” ama október végi napokban — „hûségbôl, hazafiságból”. Magam a hetvenes évek derekán, alig tizennyolc éves kamaszként gyengítettem a Varsói Szerzôdés ütôképességét. Három fiam közül a legidôsebb tavaly lett hadköteles, bár jó esélye van rá, hogy mire elvégzi az egyetemet, a hivatásos magyar NATO-hadsereg már nem tart igényt szolgálatára. Két óvodáskorú öccsébôl ellenben — ahogy féktelen harciasságukat elnézem — még akár zsoldos vagy idegenlégiós lehet... Hiány-plasztika A szabályos csoportrendek jó részét éppen a játék magáért való öröme hozza létre, s élteti nemritkán sok száz, sôt ezer éven át. E sajátos kreativitás, formaképzô erô, mely valamiképp minden korban tetten érhetô (ld. Huizinga nagyívû áttekintését a Homo Ludens végén!), leginkább a társas szórakozás, a mûvészetek, a folklór és a sport világának példáin tûnik elénk. Hagyomány és eredetiség, invenció és imitáció végtelen változatú ötvözetei ezek, s absztrakciójukban többnyire nem nélkülöznek bizonyos (rejtett vagy manifeszt) jelképiséget sem. Láthattuk: társas létünk, szocializációnk „alapszókincsénél”: az eleven testekbôl formált játékalakzatoknál aligha lehet izgalmasabb bármi. Ám akad itt elvontabb, áttételesebb jelbeszéd is, mely nem kevésbé figyelemre méltó. Történetesen a bábukkal játszott, tradicionális eszközjátékoké, amelyek maguk is emberi csoportrendeket idéznek. Ilyenek: a teke, a kugli, a malom, a sakk, a go vagy épp az agyag- és ólomármádiák sajátos alakzatai. Lássuk, miféle közösségmodellek, kultikus vagy világképi elemek sûrûsödnek bennük — túl a játék magáért való örömén és merôben praktikus szabályrendjén. A királyi játék A bábokkal játszott két legnépszerûbb társasjáték máig is a sakk és a teke (kugli, bowling, Schere stb.). Aligha véletlen, hogy Homérosz és az antikvitás szelleme valamiképp mindkettôre „kisugárzott”, legalábbis egész a múlt század végéig tartotta magát az a közkeletû mítosz, hogy mindkettô ógörög „szabadalom”, s genezisük részben az Iliászhoz, részben az Odüsszeiához köthetô. A sakk kultúrtörténeti eredete ugyan máig sincs kellôképp tisztázva (egyiptomi? indiai? fôníciai? arab? stb.), egy makacs középkori (majd humanista, majd 18—19. századi) legenda mindenesetre úgy tartja, hogy azt a görögök — személy szerint talán épp Palamédesz — találták fel unalomûzésül az elhúzódó trójai háború ostromszüneteiben. „Palamédesz euboiai királyfinak, Poszeidón unokájának — mint azt a Finkenzeller—Ziehr—Bührer német sakktörténet nem mulasztja el megjegyezni — amúgy is számos találmányt tulajdonítottak: a betûket, a számokat, a tízes számrendszert, a mértékeket és a mérleget. Végül, hogy a tétlen katonák hôzöngését lecsillapítsa, feltalálta a sakkot és a kockajátékot is. A legenda alátámasztásául egy vázaképre hivatkoztak, amely a két híres harcost, Akhilleuszt és Ajaxot ábrázolja játék közben (Exekiasz amforája, i. e. 5. sz. Villa Giulia, Róma). A kép azonban csak annyit bizonyít, hogy a két hôs valamilyen táblajátékot játszik. Sakkot bizonyosan nem!” Ami a tekét illeti, azt — egy másik „páneurópai” kultúrlegenda szerint — a „hosszan hányódó” Odüsszeusz vagyonára és hitvese kezére pályázó kérôk találták fel, úgyszintén „unalomûzô” célzattal. („Mások — írja Áros Károly a Sportjátékok könyvében — a pogány germánok kôdobó játékát tekintik a sportág ôsének, bár egyik feltevés sem bizonyítható.” A halhatatlanság légiója
Ha létezik hadsereg, mely az örökkévalóság igézetében készült, úgy Xin, az elsô kínai császár túlvilági testôrsége bizonnyal annak számít. Közel két évtizede páratlan régészeti szenzációként hatott, amikor kínai parasztok Lintong városa mellett egy több mint 2200 éves, életnagyságú agyagármádiára bukkantak. (Közülük néhány harcost és paripát jó tíz éve egy vándorkiállítás anyagaként a hazai közönség is megcsodálhatott a Nemzeti Múzeumban.) Mint azt az azóta is folyó szorgos ásatások igazolták, e meghökkentôen épen maradt figurák (óvatos becslés szerint mintegy hétezren!) a Xin-dinasztia xianjangi temetkezési helyének testôrseregét alkotják, hol öt méter mélyen a föld alatt ma is úgyszólván hibátlan hadrendben várják rég porladó haduruk, a birodalomteremtô, elsô kínai császár parancsszavát. Monumentális alakzatuk bámulatosan tagolt: magában foglalja a premodern harcászat minden elemét. Van itt elôvéd, fôsereg, jobb- és balszárny, négyesével, támadó hadoszlopokba fejlôdött gyalogság — élén harci szekerekkel, kétoldalt lovassági fedezékkel. Az egyes fegyvernemek és csapatok más-más színû egyenruhát és megkülönböztetô rangjelzéseket viselnek, s az eddig feltárt több száz figura arca és mozdulata valamiképpen mind egyénített. A látvány összhatása már-már rejtôien lidérces: hisz az ásatások elôrehaladtával a föld alól egy már-már naturálisan „élethû” kísértethadsereg lép elénk a legyôzhetetlenek magabiztosságával. Magánemlék 3. Gyerekként, a hatvanas évek elején bódító illúzióként magam is megízleltem, milyen érzés lehet „a Seregek Urának” lenni. A történet kezdete éppoly szokványos — és éppoly feledhetetlen —, akár az Andersen-meséé: ötödik születésnapomra játékkatonákat, öt pompás gipszhuszárt kaptam ajándékba. Tenyérnyi, mázas kisplasztikák voltak ezek: fûzöld posztamenssel, almásderes lovakkal, nyergükbe tûzhetô, piros-kék egyenruhás, kardos vitézekkel. (Utóbbiak „tartását” — némi formatervezôi perverzióval — egy prosztatatájékon behatoló drótnyárs biztosította...)
Íme a klasszikus „klón-modell” és annak tizenkilencedik századi mutációja — mely utóbbi mára maga is alapmintává vált a háborús regények, filmek sokaságán át. A legendás anderseni paradoxon — a „selejt megdicsôülése” az uniformitás rideg „technológiai rendjében”. Avagy kell-e ékesebb példa a romantika deviancia-kultuszára, mint a Fünen-szigeti foltozóvarga fiának elsôként 1842-ben megjelent, s azóta vagy fél tucat háborús és békenemzedéket kiszolgált, majd minden nyelvre lefordított meséje? A mese, amelynek „rendíthetetlen”, féllábú hôse szerelmes lesz egy papírmasé balerinába (ez utóbbi magasba lendített lábával maga is „féllábúnak” — s így „épp hozzávalónak” tûnik), hogy aztán a „végzet játékszereként” a legvégsô próbát: a kandallóbeli máglyahalált is hôsiesen kiállja érte. Az a kandalló, a sivár és szegényes koppenhágai írószoba mélyén, alighanem réges-rég beomlott; ám az anderseni szómágia ma is hat: az „ólomszív” és a „tündérrózsa” estérôl estére ugyanúgy felizzik a gyermeki képzelet lángjainál.
Csakhogy a romantika bûvös toposzai utólag nagyon is hajlamosak elfedni a valós történeti elôzményeket. Esetünkben például azt, hogy a „katonásdit” korántsem ez a — viszonylag — kései deviancia-kultusz terelte a csatamezôkrôl a gyerekszobák védett azilumába, ám éppenséggel a napóleoni háborúkat követô békeidôk polgári idillvágya. Amiként elfedik azt is, hogy a biedermeier e rafinált, pszeudo-militáns idilljét végsô soron a megelôzô másfél század mérnöki pontossággal véghezvitt gyilokparádéi ihlették (a spanyol örökösödési háború, a látványos orosz—svéd, porosz—francia, porosz—osztrák stb. ütközetek), majd közvetlen elôzményként a „grandeur et gloire” jó negyedszázadon át tomboló megalomán tébolya — milliónyi sebesülttel és halottal, szétdúlt városok, módszeresen felperzselt falvak sokaságával kontinensszerte... Az ólomkatona-kultusz a Szent Szövetség korának jellegzetes mellékterméke, a nagy háborút túlélô, konszolidált polgárvilág utólagos — és némiképp perverz — elégtétele. Hiszen az egyenruhás, festett miniszobrocskák akkor jönnek divatba (s válnak mindjárt az új, játékipari tömegkultúra hódító „élcsapatává”!), mikor a valódi hadsereg, lábhoz tett puskáival, már jobbára csak passzív reprezentáció, status quo vigyázó karhatalom. Akkor, amikor a „hadvezetés” végre csakugyan gyerekjáték lehet, ráérôs polgárcsemeték tömegével ûzött magánpassziója, hisz megvan immár minden hozzávaló: pénz és piac, a hadigazdaságtól öröklött nyersanyag- és szériagyártó felesleg — s ami talán ennél is fontosabb: a hullabûzét idôvel bódító nosztalgiára cserélt historizáló minta: Valmy és Lipcse, Borogyino és Waterloo „dicsô fegyvertényei”...
Figyelemre méltó e fenti futamok másodikának „stílusbotlása”, majd lépésváltó gyors korrekciója — ha ugyan belsô monológokkal, utólagos önértelmezésekkel szemben bármi „stíluskritika” jogosult lehet. (Talán csak egyetlen, kivételes esetben: ha, mint ezúttal is, azt maga a gondolatszerzô igényli.) Akárhogy is, a rendíthetetlen, gyermekkori bajtársiasság szavakon túli gesztusnyelvébôl otrombán kilóg e könnyelmûn felkínált „anderseni fél láb”. Ottlik maga is nyilvánvalóvá teszi: nem holmi elszólás ez, olykor a némabeszédbe is be-becsúszó, bocsánatos baki. Több és más: megengedhetetlen „alaki” kihágás — miként a szánalom, lelkesedés, hazugság és önámítás valahány érzelmes, civil gesztusa. E hajdanvolt hadapródokat egész más matériából formálták, mint a biedermeier gyermekszobák anderseni tartozékait. Ottlikék „ólma” — „a sok nehéz tudás ólma”, amely „már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erôs, tengerre épült hajók tôkesúlya” — nem arra való volt, hogy holmi papírmasé balerinák, dizôzök és kémnôk iránt olvadozzék. Ellenkezôleg: a romantika magányos különc-kultuszát éppen „Bébé” és társai állítják — két lábbal! — ismét a talpára immár egy egész közösség kollektív „devianciájaként”, az egyenlátszatok fedezékében féltve ôrzött bensô szabadság és összetartozás jegyében. És mennyivel mélyebb, megtartóbb „tudás” ez — még ha szükség formálta erényként csak egy bornírt kasztvilág korlátai közt lehet is ily tökéllyel „elsajátítani”...
„Délután beosztottak bennünket, újoncokat nagyság szerint a fél századunk két szakaszába, a többiek közé. A jobbszárnyon az elsô tagpár második sorába kerültem, Szentiványi és Szabó Gerzson közé, Medve pár emberrel lejjebb, Czakó pedig a balszárnyra. Ez a helyünk nem afféle elméleti, jelképes hely volt csupán: konkrétabb és valóságosabb helyem talán azóta sem volt életemben.”
Ottlik azonban nemcsak e megmásíthatatlanul konkrét alakzat személyes koordinátáit rögzíti, egyben e kötelék mélyebb: lélektani, sôt filozófiai dimenzióival sem marad adós. Íme néhány „tízes körrel” felérô mondat valahol a regény — s a kôszegi emlékek — sûrûjébôl:
„A tehetetlen összetartozásnak idôtlen idôkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelôdött, tejsav vagy gyanta, a sebekbôl, izomlázból, fájdalomból, törekvésekbôl, és lehetôvé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.
A civilek is össze vannak kötözve, a Himalája hegymászói, a szerelmesek, mert másként nem megy a dolog. Mi azonban ráadásul tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkôzést játszunk a magunk sorsával. Ha Jaksot agyonlövik egy falnál, ez az ô dolga lesz. Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal. Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ô is nagy mérkôzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére. Ezért volt szívósabb és tartósabb a mi kötelékünk, mint a hegymászóké vagy a szeretôké, mert ez a tudás is bele volt szôve.”
„Népfelkelôk” és „regulárisok” egy nevelôotthonban
Minthogy a hetedikes fiúknak a tanrend szerint amúgy is éppen kedvenc korszakom: a reformkor és 1848—49 történetét kellett „leadnom”, a nagyobbik, 13 fôs csoportot megnyerve csakhamar egy történelmi játékkísérletbe kezdtem pszichológus barátaim és néhány külsô konzultáns (Gerô András, Gyapay Gábor) bevonásával. Nagyralátó elgondolásom lényege az volt, hogy ha a reformkor és a szabadságharc voltaképp nem egyéb, mint egy nemzetnyi közösség küzdelmes öneszmélésének, nagykorúságának és belsô „szocializációjának” kivívása, úgy az egykori szerepvállalások és konfliktushelyzetek modellszerû újrajátszása sokban hozzásegítheti e sérült lelkû kamaszokat önmaguk és egymás megismeréséhez, kényszerközösségük szolidáris elvállalásához. Ottliki „iskolapélda”, a sors mostoha kegyébôl jó hatvan év múltán adódó gyönyörû repríz — még ha kudarcait és katarzispontjait regény helyett csupán egy fényképes tanulmány (Történelem mint terápia — Életünk 1986/9—10) és egy vágatlan dokumentumfilm (Életképek, BBS 1985, rendezô: Surányi András) ôrzi.
Játékunk, persze — kell-e mondjam? — ólomkatona-öntéssel kezdôdött... Alkalmi nyugati portyáimról ekkorra már tisztes csempészkollekciót sikerült hazamentenem a „Prince Albert’s Regiment” mindhárom fegyvernembeli (Cavalry, Infantry, Artillery) öntôformáiból:, ólomtartalékaim pedig — hála konspiratív nyomdász kapcsolataimnak — úgyszólván kifogyhatatlanok voltak. (Seregeim „derékhadát” egy szakszervezeti bulletin áradó szóbôsége: szétdobott számainak „megcsapolt” betûfémje biztosította...) Mindezeket, afféle kedvcsinálóként, magammal vittem az intézetbe, hogy miközben közösen kitaláljuk az élôjáték szabályrendjét, ki-ki elkészíthesse tulajdon „testôrségét” vagy „magánhadseregét”. Könnyelmû kezdeményezésemnek elsöprô sikere lett... A háló- és tanulószobákat megtöltötte a csatalárma, az ágyak és padok alja egyszeriben hadmûveleti tereppé vált, s éjszakánként a szekrények mélyérôl sápadt zseblámpavilágnál rejtett tartalékok masíroztak elô. Tizenhárom növendékem szakasztott úgy viselkedett, mintha megannyi tábornok vagy ezredtulajdonos volna: hadüzenetet váltottak, alkalmi szövetségre léptek, zsoldosokat és hadifoglyokat csereberéltek egymással...
Mi tagadás, megriasztott e féktelen harci láz, s magam is bölcsebbnek véltem óvatos détente-manôverekbe fogni. A reformkori epizódokban megannyi apró, játékmesteri fortéllyal igyekeztem növelni a „civilek” (Széchenyi, Eötvös, Kossuth, Deák, Táncsics, Petôfi, Barabás stb.) ázsióját, vonzóbbá tenni a polgári normáit, a „jogegyenlôség” és „közteherviselés” erôszakmentes ethoszát. Utólag bevallom: nem túl sok sikerrel... A játékot a gyerekek (bárha már 13—15 évesek voltak!) minduntalan levitték „padlószintre”, egy-egy kurta rögtönzés vagy szerepelemzés után konokul nekihasalván ólomseregeik hadrendjeinek — legalábbis amíg az intézet „rendpárti” nevelôgárdája és takarítószemélyzete meg nem elégelte a dolgot... Mindebben, persze, lehetetlen volt nem látni e kényszerûen összezárt fiúcsapat egyszerre virtuális és tényleges dominanciaharcát, ádáz „territoriális” küzdelmeit az elônyösebb pozíciókért (egy-egy védettebb hálósarok, ablakmélyedés stb.) Miként az is nyilvánvaló volt, hogy az ólombakák iránti mániákus ragaszkodás legfôképp két alaphiányukat pótolta csalóka játékillúzióként: a személyes szuverenitást (közönségesen: a szabadságot) s a személyes tulajdont. Nem csoda, hisz jórészt állami gondozottak lévén, születésüktôl fogva úgyszólván absztrakt módon meg voltak fosztva mindkettôtôl...
Mindezt csak egy újabb, az iméntinél is sodróbb „militarista ôrület” változtathatta meg... Akkor, amikor tavaszra oly sok meddô „alsó- és felsôházi” vita után végre „kitört” a forradalom, s az ólomkatonásdit messze felülmúlta a hadijáték eleven izgalma, a saját készítésû jelmezekben eljátszható megannyi vezérszerep (Görgey, Dembinszky, Mészáros, Bem, Klapka stb.). Fôként amikor a húsvéti szünetben egy Balaton-felvidéki lovasiskola „hazafias” felajánlása nyomán s a BBS „haditudósító” stábjától kísérve végre „valódi” csatajelenetekre is sor kerülhetett, és a táborba szálló „zugligeti huszárság” szilaj elszántságát csak még inkább fokozta az „almádi nemzetôrség” (a helybéli nevelôotthonosok) önkéntes csatlakozása. E nagyszerû pár nap leírását itt sajnos mellôznöm kell. Legfeljebb címszavakban idézhetem fel a lélegzetelállító szerepazonosulások és groteszk szerepdistanciák megannyi példáját: a „toborzást” és „haditanácsot”, „Görgey és Kossuth”, „Kossuth és Bem”, „Bem és Petôfi”, „Petôfi és Klapka” jeleneteit... A Rózsa Sándornak vitt „amnesztiát”, a „függetlenségi proklamációt” és a „tiszafüredi tiszti zendülést”... A „csutakolást”, a „rekvirálást”, a „tábori kórház” és a „tábori latrina” felállítását... A „hadbírósági tárgyalást”, a „kémkivégzést”, a „huszár búcsúját lovától” s egyben a játék szimbolikus végét jelzô „fegyverletételt” az „aradi/zugligeti tizenhármak” különös apoteózisával... Egyvalamit azonban nem hallgathatok el: azt a ráadásként és már csak kizárólag önmaguknak rögtönzött „bujdosásjelenetet”, mely utóbb e történet méltó epilógusa lett.
A húsvéti vakációról visszatérve a gyerekek drámai kontrasztként szembesültek az intézet sivár valóságával. A szabadság eufóriáját újfent az önkény idôtlen házirendje — sôt hamarosan a nyílt megtorlás — váltotta fel. Az intézet régebbi gárdája, mely módszereinek egyeduralmát, az általa kialakított szokásrendet és tulajdon presztízsét régóta fenyegetve érezte, most elérkezettnek látta az idôt a keményebb fellépésre. Bár a zsarolástól, a gyerekek módszeres lelki dresszúrájától és naponkénti „fizikoterápiás” kezelésétôl korábban sem tartóztatta magát, most elrettentésül néhány kirívóan brutális példát statuált. (Egyebek közt a Batthyányt játszó fiú fejét egy hisztérikus jelenet csúcsán az ügyeletes nevelô a többiek szeme láttára kis híján „beletaposta” a betonba...)
A gyerekek nyílt lázadással feleltek: három kimaradáson lévô társukat kivéve valamennyien megszöktek, s csak negyednap kerültek elô — Balatonalmádiból, hol elmondásuk szerint immár „élesben” folytatták a játékot. A lovardától nem messze, egy erdôszélen titkos táborhelyet ütöttek, éjszakánként felváltva ôrt álltak, „tábori kasszába” adták kevéske pénzüket, s a szükséghelyzetben követendô közös stratégiát — továbbállni? maradni? feladni magukat? — „haditanácsban” vitatták meg. Az esetet rendôri, gyámhatósági és fegyelmi vizsgálat, majd az inkriminált nevelôtanár eltávolítása követte. De nekem s még néhány más „intézetháborítónak” (így a pszichológusoknak) se volt sokáig maradásunk. Igaz, maradhatnékunk se, miután a „rebellis” csoportot nagy sietve felszámolták, némelyeket más intézetekbe „sorozva”, másokat bosszúból kibuktatva az év végi házivizsgán. A ragaszkodóbbak még évek múltán is felkerestek, néhányukkal együtt jártam végig a március 15-i ellen-meneteket. (Ha valaki netán még emlékszik: ôk voltak azok, akik — minden csitításom ellenére — oly önfeledten megfújoltak minden rendôrosztagot!)
Azután eltûntek, elmaradtak... Akárcsak az a menekülô fehéregyházi szárnysegéd, akivel, ha jól számolom, ma épp egykorúak lehetnek. Bár tudnám: melyik miféle csatatéren, miféle „bomlott hadrendben” bukdácsol éppen!
Az efféle vizsgálódás legfôbb hozadéka sok esetben nem más, mint bizonyos elhomályosult evidenciák revelatív erejû újrafelfedezése. Idézzük fel hát gyermekkorunk e köznapi mulatságát!
A játékot spontán kiválasztódás révén többnyire vegyes életkorú, nemû és fizikai adottságú gyerekek játsszák, két — nagyjából arányos — csapatra osztva. A „katonák” sorra felállnak egymással szemközt, széles terpeszben láncszerûen összekapaszkodva, s máris kezdôdhet a rituális elôjáték (ultimátum — visszautasítás — hadüzenet), amint a két „sereg” kórusban egymásnak felelget:
„— Adj, király, katonát!
— Nem adok!
— Ha nem adsz, szakítok!
— Szakíts, ha bírsz!
— Kit kívánsz?
— Azt a híres-nevezetes...” (Itt tetszés szerint további cifrázatok következnek, majd a kiválasztott gyerek harsány megnevezése.) A „hadviselô felek” közt mindeddig csupán szócsata folyt — most végre a tettleges bizonyításon a sor.
A kiszólított elengedi társai kezét, és elszánt rohamot intéz az ellenség védôláncával szemben. Ha sikerül áttörnie, úgy kiragadott túszával együtt gyôztesen térhet meg saját táborába — ha fennakad, kudarca színhelyén maga is kénytelen beállni az ellenséges láncba... (Nota bene: a játéknak van egy alváltozata, amely szerint a legelsô felszólításra maga a „király” — a kihívott gyerekcsapat vezére — áll ki fennhangon visszakiáltva: „Én katonát nem adok — inkább magam szaladok!”)
Nos hát, mi oly különös mindebben? — kérdezhetik az Iliász, a Szigeti veszedelem, a Toldi, a lovagi tornák és vitézi bajvívások ismerôi. Hisz e közismert gyermekjáték nyilván csak a felnôtt világ „éles”, valódi harcát modellezi. Ugyan mi lehet érdekes a puszta imitációban?
Pedig van itt valami, egy aprócska momentum, ami, úgylehet, épp a lényegre utal: a játékbeli rivalizálás végessége és önfelszámoló természete... Gondoljuk meg: ezt a játékot még fegyelmezett, aránylag „ingerszegény” környezetben élô, hagyományos gyermekközösségek sem játsszák tovább egy kiadósabb óraközi szünetnél! (Ami, átlag fél perccel számolva, mintegy harminc, negyven „rohamot” jelent!) Ha ugyanis nem fûszerezi valami más: tettetés, árulás, cselszövés, ravaszkodás, maga a rítus — akárcsak felnôtt mintája, a háború — egy idô után menthetetlenül elveszti vonzerejét. A „frontok” megmerevednek, a játék monoton állóháborúvá lesz, vagy éppen ellenkezôleg: az erôviszonyok drámai eltolódásával mindinkább elvész a tét, s a küzdelem kölcsönös érdektelenségbe fullad.
Joggal mondhatni hát: a játék, s vele az alakzat paradox módon addig él csak, míg önnön jelképiségét ki nem meríti, amíg résztvevôi eleven izgalommal képesek átélni a kétesélyes, „valódi” harc illúzióját. Ezt az izgalmat, láttuk, épp a folytonos szerepváltás kínálja: emitt a magányos erôpróba (a támadó egyéni kockázatvállalása), amott a kollektív fenyegetettség (összefogás az idegen betöréssel szemben). Mindez a maga belsô dramaturgiája szerint legfeljebb tíz, húsz percre van „hitelesítve”. Csak elvétve fordul elô, hogy makacsul tovább tart, egész a felnôtté válásig, vagy mindhalálig — mint némely hadapród-évfolyam játszmarendjében. Ámbár ez kissé már más „minôség”: a kényszerû profiké — akik, ha akarnák, se adhatnák alább. Hisz réges-rég nem a gyôzelem, hanem... Ahogy egy kôszegi kapufelirat (Róm 16) avagy Medve kéziratán a mottó: „Non est volentis, neque currentis...” Sed... Sed... Sed...
Lássuk, miként. A két küzdô fél itt nem csatárláncokban áll fel, hanem oly módon, hogy az egyik csapat kört alkot, míg a másik lazán szétszóródva a körön kívül marad, s csak egyetlen „harcossal” képviseli magát, kinek társai hangos (ám szigorúan tétlen!) buzdításától kísérve önerôbôl kell kitörnie az ellenség gyûrûjébôl. Nekifut hát, megpróbál az összefont karokon átugrani, vagy alattuk kibújni, ha pedig háromszori kísérlete kudarcot vall, következhet a rituális párviadal: a körláncból elôlép valaki, hogy a többiek szeme láttára megküzdjön vele. Szabályos birkózás kezdôdik (a durvaságért kiközösítés jár!), melyben ha a kordonbelinek sikerül két vállra nyomnia a bekerítettet, úgy vele együtt gyôztesként állhat vissza a láncba, hogy kintrôl máris egy újabb, önkéntes „szabadulómûvész” lépjen be a körbe. Ha ellenben a „bekerített” kerekedik felül, úgy szabad elvonulást nyer, sôt legyôzött kordonbeli ellenfelét is magával viheti a körön kívüliekhez. E rövid leírás, persze, inkább csak elnagyolt „gimnasztikai” vázlat, hisz a Kabady szabályrendje ennél sokszorosan árnyaltabb, s a játékaktust majd minden fordulópontnál Mahábharátát skandáló kórusok, harci énekek és rituális párbeszédek kísérik. Ennek megfelelôen maga a játék is jóval tovább tart, mint az „Adj, király, katonát!”. (Minimum másfél-két óráig — bár nyaranta, kisebb megszakításokkal, olykor egész nap ezt játsszák.)
Mint minden jelképes aktusban, a szimbolikus játékrítusokban is szembetûnô a szublimálás szerepe, irányultsága. A fenti két folklórpéldában leginkább épp az ragad meg, ahogy a gyerekek ártatlan játékká „stilizálják” a felnôtt világ gyilkos rivalizálását. E könnyed metamorfózis egyszersmind sajátos jelentéstöbbletet visz a játékba. Mert hisz a kudarc itt sohasem végzetes: a felsült támadó legfeljebb „dezertôr” lesz, a „frontszakadásért” felelôs „katona” pedig nevetve hagyja, hogy az ellenfél átvezesse a maga táborába. Mindeközben a gyerekek aktív és passzív, támadó és védô szerepben sorra végigpróbálják a közösségi azonosulás mindenkor kockázatos alaphelyzeteit. Gyôzni és veszteni tanulnak (mely utóbbi készségre a felnôtt világnak még sohasem volt ily nagy szüksége!) éppen azáltal, hogy e folytonos szerepcserék önkéntelenül tudatosítják bennük gyôzelem és vereség helyiértékûségét a kollektív játékélményhez képest. Mindez, meglehet, szolid és jámbor üzenet Srí Lanka, Bangladesh, Csecsenföld, Bosznia vagy Zaire brutális napihíreihez képest, ámbár a gyûlölet nem szûnô torkolattüzei akaratlanul is mind élesebb fénybe vonják az efféle „játékos” tanulságokat. Ma még talán sokaknak szemet szúr e kontraszt. Ám eljöhet a nap, mikor valamennyien belevakulunk — végleg...
A Bhagavad-gíta és sajátos játékváltozata: a Kabady, szelíd mementóként maga is erre int. Kérdés, persze, vajon a mûholdas csatazajon, a polgárháborúk tobzódó „live show”-in áthallik-e még a kétségek gyötörte Ardzsuna király kétezer éves fohásza:
ölni csatán mást, vagy öletni mástól,
ront ránk a testvér: Dhritarástra népe — itt,
ha kezünk gyôz, belehal a lelkünk. "
Tudják, tudták ezt mások is... Például Shakespeare vagy Tolsztoj, Bábel vagy Hemingway, Solohov vagy Irwing Show hôsei, kik más-más rangjuk és világirodalmi „rendfokozatuk” ellenére mind megannyi korhû és egyedi ötvözetei részvétnek és kötelességnek, bajtársiasságnak, önfeláldozásnak és rideg könyörtelenségnek. Persze, korántsem mindegy: hol, mikor és miként. Vegyük mindjárt a legközhelyesebb példát! Az ellenség megbecsülése ôsi „katonaerénynek” számít — amit nyíltan legfeljebb a kalózok, útonállók, gerillák, partizánok és ezek „hivatásos” ellenfelei tagadnak. Mégis, ha a hadtörténetet alaposabban megfaggatjuk, úgy látnivaló, hogy akár posztumusz elégtételként („Négy százados emelje H.-t, mint katonát, a ravatalra...”) is jobbára csak az elitnek jár a respektus: az uralkodói, hadvezéri, lovagi vagy tábornoki kasztnak, míg a mindenkori zsoldos- vagy sorállományt legfôbb hadiérdemként továbbra is egymás gyilkolásának hatásfoka minôsíti. Magáért beszélô adalék az is, ahogyan Priamosz — Akhilleusz minden nagylelkû fogadalma és kegyeleti gesztusa ellenére — utóvégre mégiscsak bölcsebbnek véli Hektor holttestével az éj leple alatt meglépni, még mielôtt a kétes értékû akháj „vendégbarátság” másnapra netán elfogyna.
A homéroszi „hadietika” tehát ott ér véget, ahol a pillanat csábító taktikai elônyei megcsillannak... „Háborúban dicsô dolog csellel élni” — hirdeti Machiavelli, s azt mondhatni: több-kevesebb tabuval ez máig is így van. Annál izgalmasabbak a kivételek! Dávid például nem végez az ôt életre-halálra hajszoló Saullal, bár Jahve kétszer is a kezére adja (elôször, mikor Saul ugyanabba a barlangba tér be szükségét végezni, hol Dávid és társai rejtôznek, másodszor, amikor Dávid az éj leple alatt „meglátogatja” az alvó királyt saját táborában). Hamlet szintúgy nem akar álmában végezni apja gyilkosával: Claudiusszal, miként akármely valamirevaló lovag, párbaj- és westernhôs is csak nyílt színi kihívás — „En garde! — Védd magad!” — után támad. Plutarkhosz és az antik szerzôk ugyanakkor nem gyôzik sorolni az otromba ellenpéldákat (fôként Nagy Sándor, Sulla, Pompeius, Caesar és utódai idejébôl), midôn az elmulasztott leszámolás, a politikai vagy katonai ellenfél iránti nagylelkûség — szó szerint — „megbosszulja magát”... Hogy mást ne említsünk Caesartól Maximusig Róma elsô huszonhat császára közül mindössze tízen végezték természetes halállal — többségüket saját kegyenceik vagy a praetoriánusok tették el láb alól, akikre — ha netán trónra jutottak — jórészt ugyanez a sors várt.
„Fekvô vadra ne lôj!” és: „Fajtársad felkínált torkát ne harapd át!”... Vajon mondhatjuk-e, hogy a fenti példák közül akár a legkülönb is túltenne a ragadozók elemi ösztöngátlásán, vagy a vadászetika íratlan minimumán? Aligha... Ha valami mégis meghaladja ezeket, úgy az legfeljebb az „emberfeletti”, keresztény maxima: a „Szeressétek ellenségeiteket!” jézusi parancsa. Hogy korántsem mindenkor abszolválhatatlanul, arra legyen elég bizonyság egy másik üldözô Saul (Pál apostol — ld. még Róm 16!), avagy az ô megannyi megtérô katona ellenfele, egyebek közt a philippibeli smasszer esete.
Persze, nem új lelemény ez... Elég csak a spártai kamaszokra, a hírhedt „gyermek keresztes hadjáratra”, vagy a török hadigépezet könyörtelen gyilokszerszámmá edzett, három földrészrôl összefogdosott janicsárkölykeire gondolnunk. ENSZ-becslések szerint ma is több millió kiskorú szolgál Ázsia, Afrika és Latin-Amerika reguláris hadseregeiben — s ijesztôen nagyszámú pubertáns akad a különféle ellenálló és szakadár mozgalmak, terrorbrigádok önkéntes osztagaiban is.
A második világháború iszonyú végjátékát már nem kis részt tizenévesek vívták egymással: iskolapadból, tanmûhelybôl tömegével frontra hajtott kamaszok — a Wermachtban éppúgy, mint a Vörös Hadseregben. Nem egy szomorú példát ismerünk a nyilasok által hadrendbe kényszerített, szovjet hadifogságba elhurcolt magyar leventeszázadok hiábavaló veszteségeirôl is. Ezek a háborús „szökôévjáratok” úgy dôltek sorra a tömegsírokba, hogy még az érettségi vagy mestervizsgáig sem jutottak, s nemhogy férjek és apák nem lettek soha, de még a játék, a szerelem, a semmittevés önfeledt ízét sem ismerhették. A Moszkva tér sivár betonkráterén átkelve, a Várfok és Ostrom utca felôl ma is mindegyre megkísért egy borzongatón valós háborús vízió: e tragikus nemzedék jelképes halál-köteléke. Ott, ahol ma estérôl estére lármás tizenévesek rajzanak, jó ötven éve több ezer egyenruhás kamasz lelte borzalmas végét a várból való kitöréskor. Egyebek közt SS-mundérba kényszerített magyar, sváb és erdélyi szász fiúk százai, akik élô láncként összekapaszkodva vakon rohantak bele a szovjet tankok és géppuskák gyilkos zárótüzébe...
Ungváry Krisztián az Ostrom vége címû dokumentumsorozatában (ld. a néhai heti-Beszélô 1995. márciusi számait) szemtanúk alapján így idézi a jelenetet:
„A Moszkva téren a szovjetek világítórakétái nappali fényt árasztottak, és a környezô házakból géppuskatûz zúdult a kitörôk elsô csoportjára.” (...) (Egy német csapattiszt:) „Átrohantunk a nyílt téren. Elôttünk, mellettünk mögöttünk minden csattog és ropog. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak — tûz mindenütt. (...) Akár a lemmingek, melyek vakon elôrehajtva zuhannak a tengerbe, úgy viselkedik itt is az elôrelökdösôdô tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan.” (...) (Ungváry:) „Egyes visszaemlékezôk szerint a nap folyamán a szovjetek hangszórókból magyar nyelven, jól hallhatóan Karády Katalin Hiába menekülsz, hiába futsz címû slágerét játszották, idônként meg az a szöveg hallatszott: „Tudjuk, hogy jönni fogtok, már várunk benneteket”. Hogy lelkileg könnyebben átvészeljék a sokkot, mely a teljesen nyílt Moszkva téren való áthaladáskor érte a rohamra indulókat, egyes SS-alakulatok 17—18 éves katonái egymásba karolva futották végig ezt a szakaszt, és úgy kaszálták le ôket a gépfegyversorozatok...”
Sokkoló jelenet — nem csoda, hogy Karády szirén-szólamával egy sor idézet lázad és felesel botrányos emléke felett.
A homéroszi hadietikáé („A fejedelem megvédelmezi népét és kockáztatja érte életét.”) — a sorssal való végsô „kicsellózásé” („Nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut”) — vagy épp az „Adj, király, katonát!” vezéri változatáé... Ez utóbbi legyen a pokol mélyéig ható átok és örök gyalázat, minden idôk legnagyobb tömeggyilkosának:
„Gib Soldaten, Führer!”
„Ich gebe keine Soldaten — dann laufe ich mal selbst!”
Talán csak május elseje — a „munkásosztály nemzetközi ünnepe” — okoz máig is némi zavart, hisz arra az új „új-baloldal” (a demokratikus pártok és szakszervezetek) éppúgy „történelmi jogot” formál, mint a kommunista rezsim lassú kihalásra ítélt, nosztalgia-veteránjai, s ekképp mindkét tábor hívei kölcsönösen „ünnepbitorlónak”, „jelkép-kisajátítónak” deklarálják egymást. Mindennek történeti okát fiaink és unokáink legfeljebb akkor értik majd, ha nem sajnálnak némi magánstúdiumot az ügyben, vajon miként is lett a bolsevik protokollban a munkások ünnepébôl a „munka ünnepe” — spontán közösségi önmanifesztációból militáns seregszemle. Ehelyütt nem idézhetjük fel a május elsejék jó százéves folklórját és jelképtörténetét (megtette ezt Voight Vilmos a Budapesti Negyed 1994/1. számában), mi több, még az afféle izgalmas tanúságtételeket is mellôznünk kell, mint Arthur Koestler tudósítása az „elsô szabad” (1919-es) budapesti május 1-jérôl. (Ld. A végtelenbe kilôtt nyíl elsô fejezetét!). Mindössze egyetlen becses forrást idézünk: Gábor Béla 1953-ban megjelent Mozgalmi dekorációs jegyzetét, ezt is csupán azért, mivel az érett hazai sztálinizmus úgyszólván teljes formakincsét felvonultatja:
„Ünnepélyeink, nagygyûléseink alkalmával dolgozó népünk lelkes felvonulása mindannyiunk számára igen szép élmény. A felvonulók fegyelmezett magatartása, öltözete, a zászlók, arcképek, jelmondatos táblák sokasága stb. mind alkotó szerves (sic!) része a kivonulásnak, és döntô hatással van a felvonulás esztétikai képére. (...)
Ismernünk kell elsôsorban a felvonulók hozzávetôleges létszámát és azt, hogy egy menetsor hány emberbôl áll. Ha a felvonulási útvonal utcaszélessége megengedi, a legszebb és legáltalánosabb a nyolc emberbôl álló menetsor rendezése. Az egy sorban vonulók számának megfelelôen elkészítjük alaprajzban a menet vázlatát.
Megállapítjuk a lehetôségekhez képest a résztvevôk öltözetét. Amennyiben ez kivihetetlen lenne, akkor csoportokként próbáljuk az öltözetet egyeztetni. Különbözô csoportok egységes öltözete ritmikus beosztásban a menetben már igen jó hatást kelt minden dekoráció nélkül is. A felvonulás menetoszlopait bontsuk meg kisebb egységekre. Jó hatást kelt, ha külön csoportokban menetelnek a gyerekek, úttörôk, középiskolás diákok, sportolók stb. egységes öltözetben. Az egyes felvonuló csoportok közt megfelelô menetközt kell hagyni.”
Kartávolság, igazodás, takarás! — íme, egy egész társadalom évrôl évre megrendezett gigászi tornaünnepélye a dísztribün esztétikai magasából, amint azt a látványtervezô agit-prop szerzô megálmodta... Akár egy gondosan tagolt rabszolgamenet — mely gyôzelmi indulók és diszkrét korbácscsattogások ütemére tisztelgôn elhalad az osztályharc magyar bajnokainak emelvénye alatt...
Ha utólag „vázlatos távlati rajzot” próbálunk készíteni e több mint százéves ünnep jelképtorzulásairól, úgy azt látni, hogy a szabadságot mindinkább felváltja a rend, a spontaneitást az öncélú alakiság, a szolidaritást az alattvalói látszat-összetartás. Az eredmény: egy jelképértékû szociominta, egy eredendôen civil alakzat végletesen militáns kisajátítása. Az utókor olykor nagyon is hajlamos elfeledni, hogy ama néhai „önkényuralmi rezsimek” kivétel nélkül lopott anyagból toldották-foldották, utóbb kérkedôn viselt jelkép-uniformisukat. Ezt látni — néhány fontos ideológiai és formaeltéréssel — a fasiszta demonstrációk militáns „távlati rajzán” is: a ’20-as évek még provokatív frontveterán-tüntetéseitôl, az SS fáklyásmenetein, a Goebbels rendezte nürnbergi pártnapokon át, az árjásított aratóünnepekig s a harsányan átfasizált müncheni sörfesztiválig — majd még tovább: a munkatáborokba, hadiüzemekbe és fronthadosztályokba rendezett „emberanyag” halálos tökélyû uniformitásáig.
Minden emberi csoportalakzat — legyen bár nyitott vagy zárt, spontán vagy koreografált — a szabadság vagy függôség önkéntelen emblémája is egyben. Vélnénk, hogy eszerint a spontán és alaktalan, folyton változó halmazok hordozzák a legteljesebb szabadságot — szemben a zárt és szabályos csoportrendekkel, melyek valamiként mind az egyén eszközvoltáról, kiszolgáltatottságáról vagy alávetettségérôl tanúskodnak. Csakhogy ez koránt sincs mindenkor így; s az efféle felszínes általánosítást inkább csak végletes individualizmusunk sugallja.
Mert igaz ugyan, hogy a menetoszlopok, díszszemlék és felvonulások zárt és szabályos alakzatai jórészt valóban nem egyebek demonstratív hatalmi jelképnél, s a bennük résztvevôk is legfeljebb egy parancsuralmi rend eleven kellékei. Ám mintha túlontúl hajlamosak lennénk elfeledni, hogy századunk nagyszabású tömegkoreográfiáit nem csupán világháborúk és diktátorok (Sztálin, Hitler, Mussolini, Mao, Kim Ir Szen, Castro, Ceausescu stb.) rendezték, ám olykor épp az általuk eltiport eszmék, a szabadság- és békevágy, az elemi szolidaritás milliókat egyszerre mozgósító, ellenállhatatlan késztetései. Fásultan vagy szégyenlôsen minduntalan megfeledkezünk arról, hogy e tömegpszichózis és tömegiszony közt vonagló század korántsem csak arctalan elithadseregeket, sivár munkatáborokat és végtelen fogolymenetoszlopokat látott; hogy nemcsak birodalmi pártnapok, államosított május elsejék, Vörös téri, római és nürnbergi masírozások sötét emlékét hagyja maga után — ám éppúgy a reményteli forradalmak, lélekemelô gyászünnepek és szolidaritási demonstrációk, a határzárakat áttörô élô láncok és békemenetek emlékezetes, nagy pillanatait is. Aminthogy hajlamosak vagyunk elfeledni azt is, hogy ez utóbbiak — paradox módon — olykor kísértetiesen hasonló formát és arányokat öltöttek, mint az elôbbiek: ama „önkényuralmi” tömegjelképek...
Pedig ha valami, úgy épp e visszájukra fordított militáns alapminták tölthetnek el bizakodással: ahogy a rideg hatalmi koreográfiát „felülírva” a közösségként magára eszmélô tömeg konok elszántsága manifesztálódik az összezárt sorokban — Budapesten, Prágában, Gdanskban, Szczecinben, Buenos Airesben és a pekingi Tienanmen téren — vagy legutóbb épp Belgrád utcáin. Ahogy békésen tüntetô munkások, diákok váratlan átveszik a „gorillataktikát”, szorosan körbezárván rohamrendôrök által fenyegetett társaikat. Ahogy az otthonaikat, környezetüket féltôk buzgón „eltanulják” a karhatalmi kordont, s ha más nem segít, összebilincselt élô láncként állják el a buldózerek útját. Mi tagadás, üdítô tapasztalat, hogy nemcsak a hatalmi önkény s a nyers erô képes mindegyre átrendezni a társadalmat, ám ez a folyamat (mint a totalitárius rezsimek elleni spontán mozgalmak végtelen sora mutatja) idônként akár meg is fordulhat. Az efféle tünékeny, történelmi devianciákat — jobb szó híján — ma sem szégyelljük „demokratikus fordulatnak” nevezni.
Figyeljük meg: ha az utcán hárman jönnek felénk — mondjuk három kimenôs tengerész egy mediterrán kikötô promenádján —, még mindhárom alak, mindhárom arc megôrzi egyediségét, s a csoport egészét már messzirôl önkéntelenül tagolni kezdi tekintetünk az alakok pozíciója (középsô, jobb és bal szélsô) szerint. Ugyanez már nem mondható el négy vagy több ember hasonlóan szabályos vagy lazán egymás mellé rendezôdô együttesérôl. „Egy meg egy meg egy — meg még egy! Ez ám a szám, a négy az nagyszerû!” — skandálta egy nemrég „besokallt” bank máig fülbemászó reklámja megannyi látványos kvartettel (artisták, vonósnégyes stb.) próbálván „sokaságként” eladni négyszázalékos betéti kamatemelését.
Valóban, ha rögtönzött seregszemlét tartunk az évezredek hadrendjei felett, úgy meglepve tapasztalhatjuk, hogy a legtöbb eredendôen militáns kultúra maga is a 4-re (vagy annak többszörösére: a 8-ra és 12-re) szavaz. Persze mindennek — s az ettôl való számos eltérésnek — megannyi más praktikus oka lehet. Mindenesetre aligha véletlen, hogy a „reprezentatív” alakzatok közt feltûnôen sok négyes sort találni. Hogy négyes sorokba rendezett szobor-testôrség védi az elsô kínai császár temetkezési helyét s a fáraók piramissírjait, hogy a kapuk spártai vagy római ôrsége többnyire négyesével állt föl, csakúgy, mint a cári gárda marcona, finn legényei — mi több, talán még az sem véletlen, hogy a sakktábla gyalogjai nyolcas arcvonalakban néznek farkasszemet egymással.
Ha a merészebb analógiákat sem zárjuk ki, úgy e jelenség akár az állati viselkedéstan közismert, fajspecifikus reakcióiban — köznapibban szólva: a „Sok lúd disznót gyôz!” zoológiai ôsbölcsességében is felismerhetô. Mert hisz a „sokaság”, a kollektív erôfölény demonstrálásakor olykor maguk az állatok is az optikai csalás eszközéhez nyúlnak. Egyes fajaik jól ismerik a „fedezés”, „álcázás”, „camouflage” megannyi fortélyát, s idônként nemcsak a pánik, ám éppannyira az elrettentô látszatkeltés vonja szorosabb alakzatokba ôket. Jellegzetes mintája ennek a „mobbing”, avagy a zsákmányállatok (halak, madarak, kisemlôsök) tömörülési reakciója. A seregélyek például egyetlen sötét felhôrajba tömörülnek, ha héja köröz fölöttük, hogy ne tudja kiszemelni áldozatát. Némely halfajták úgyszintén szabályos geometriai alakzatokban ôrjáratoznak — részben zsákmányra lesve, részben ragadozóik elôl oltalmat keresve. A korallpillangók például párosával, a szivarcsukák legyezôszerûen széthajló négyes-ötös alakzatokban, a bíborpofájú halak pedig sûrû, milliós egyedszámú kockatömbökben vonulnak.
Ha végigtekintünk a zászlók, felségjelvények és címerek során, látnivaló, hogy a különféle magaskultúrák maguk is elôszeretettel választottak harcias állatszimbólumokat egész a lovagkorig, sôt nemegyszer az újkori heraldikáig (lásd például az USA alig kétszáz éves sasjelvényét!). Csak megtisztelô lehet hát, ha helyhez és idôhöz kötött, demonstratív hadrendjeiket egyszersmind a kétlábúak kulturális „fajspecifikumnak” tekintjük.
Négy nemzedék gyorsmustrája
A fenti négy — négy és fél — nemzedék születési dátumai (1900, 1929, 1956, 1977, 1991, 1992) kis híján lefedik a század egészét. Mégis: „hadtörténeti” szempontból már-már kirívó a diszkontinuitás! Más sorsok, más pályák, eltérô — sôt ellenséges — rezsimek, szövetségi rendszerek váltogatták egymást, miként a mindenkori „hadurak”, címerek, zászlók, jelvények és uniformisok panoptikumában is fölöttébb nagy a tarkaság: Ferenc Józseftôl Horthyn, Szálasin és Rákosin át Kádárig, Czinegéig — és tovább. Már csak emiatt sem érdektelen a kérdés, amit mellesleg a két óvodáskorú „ráadás” példája naponként felvet: vajon volt-e, s ha igen, miféle szerepe volt a gyermekkori „katonásdinak” ezen egymást követô generációk szocializációjában? Egyáltalán: voltak-e militáns tárgyjátékaik, és spontán együttléteik alkalmával vajon játszottak-e bármi effélét?
Az elsô két, „háború érlelte” nemzedék — paradox módon — nem vagy csak alig. A mostoha viszonyok (nagycsalád, hadigazdaság, korai munkakényszer) nemigen kedveztek az efféle játékrítusoknak, s a kezdeti hazafias felbuzdulás után a napi gondokba süllyedt hátország sem „díjazta” túlzottan, ha az otthon és iskola falai közé betört a harci lárma. Apámnak, nagyapámnak gyerekként nem volt fakardja, játékpuskája; legfeljebb elvétve játszottak „Adj, király, katonát!”, s az ólombakák délceg hadrendjei sem hozták ôket lázba. A háború nagy játszmarontó, felfoghatatlan, köznapi brutalitása durván beletenyerel a játékfikciók törékeny világába. Nem is csoda, ha a historizáló „katonásdi” — akár tárgy-, akár szerepjátékként — jórészt a konszolidált békeidôk kiváltsága, olykor felnôttkori mániává fajuló, infantilis pótcselekvése. (A gyengeelméjû V. Ferdinánd korántsem az egyedüli békeuralkodó volt, aki birodalma államügyei helyett magánlakosztályába zárkózva ólomseregeket vezényelt.)
A szimbolikus harci játékok eszményvesztése és pervertálódása legfôképp a modern tömegháborúk és diktatúrák számlájára írható. A frontvidékek népe s az éhínség, járvány tizedelte hátország már az elsô világháborút is szûnni nem akaró elemi csapásként élte meg, jóllehet ez volt talán a történelem utolsó nagy fegyveres összecsapása, amelynek reguláris veszteségei még meghaladták a civil áldozatok számát. Két évtized sem kellett, hogy drámaian megforduljon az arány. A totalitárius diktatúrák újabb, immár „totális” háborúkba kezdenek, s ellenfeleik, ha a teljes genocídiumot nem is, a polgári lakosság módszeres irtását, a hátországi terrorbombázásokat maguk is buzgón átvették, sôt Hirosima és Nagaszaki máig felülmúlatlan iszonyatáig „tökéletesítették”. Mindez szükségképp csak még teljesebb megrendüléshez vezetett — nemcsak a világ állagában, a lelkekben is...
Szerény, bár máig megindító példája ennek az a sáros szélû, négyzetrácsos napló, mely egy törzskari írnoktiszt fogságban szerzett verseit, belsô számadását és vezeklô fogadalmát ôrzi. Nagyapám e sok ezer kilométert megjárt diáriumát, jól tudom, sem keletkezésének körülményei, sem irodalmi becse nem helyezheti, a „bori notesz”, vagy más, immár klasszikussá vált írói hagyaték mellé. Mégis: ereklye ez is, háborús palackposta, melyben talán nem is a versek óvilágian abszurd veretessége („Fogság és szabadság”, „Életterv háború után” stb.) döbbenti meg az olvasót, inkább a teljes összeomlás közepén is konokul respektált tényvilág — s annak csalóka fikciója. A megidézett szegedi, kassai és kolozsvári rokonok, ismerôsök, a bajtársak hosszú oldalakat megtöltô név- és címlistája, mely — anélkül, hogy a naplóíró sejthette volna — ekkor már nemegyszer csak tátongó bombatölcséreket, tömegsírba hányt embermaradványokat jelölt. Vagy a fogadalom: „Ha hazatérve feleségem és gyermekeim már nem élnének, úgy egész hátralevô életemre árvák gondozója leszek.” Embervér ugyan nem tapadt a kezéhez, szorongása és megrendülése mégis szokatlan mély bûntudatot sejtet. Azokban a háború végi napokban bizonnyal sokan tettek ilyen és efféle fogadalmakat. Csakhogy e naplóbejegyzés — s ezt megint csak nem tudhatta — épp az idô tájt született, mikor hátrahagyott családja, éjnek évadján Kassáról kitoloncolva, maga is „árva” földönfutóvá lett.. Meglehet ugyanazon az éjjelen, mikor a sok száz, fölbatyuzott kisgyerek közt az övéi is ott tántorogtak a vigasztalan vaksötétben, hogy végre valami út menti jászolban, fészerben ájultan lerogyhassanak.
Ágyuk ki sem hûlt még, mikor az új honfoglalók, új — némivel szôkébb — pulyákat fektettek beléjük, kik másnap már udvarra hányt játékaikat válogatták a derék Øvejk méltatlan utódai: a cseh légionisták cinkos biztatására. Csak hadd tanulja a sok kis Jurassik: hadizsákmány ez is... Nem mintha különösebb értéke volna — inkább csak alkalmi nemzetnevelésbôl, no meg hogy az elôzô éjszaka brutalitását némiképp feledtesse. Különben is, miért vesszen kárba, ha egy-egy törött játékkard, gyûrt csákó vagy hintaló mégiscsak akadna benne?
Ám játéktörténeti szemlénk elôtt tegyünk egy rövid kitérôt: próbáljuk megválaszolni, vajon miféle eredendô hajlam munkál a plasztikus figurákban megtestesülô emberi absztrakcióban — a neolitikus idoloktól a modern szobrászatig, a húsvét-szigeteki gigászoktól Henry Moore „szélvájta” szobraiig? Avagy miért, hogy az ember minden hozzáférhetô nemes vagy nemtelen matériában: agyagban, kôben, fában, fémben és mûanyagban oly elôszeretettel mintázza újra önmagát, s eközben legmakacsabbul talán annak próbál formát találni, ami tulajdon lényében anyagtalan és megfoghatatlan: holmi érzelmi, spirituális vagy eszmei tartalmaknak?
A válasz aligha lehet egyszavas, hiszen a kérdés az emberi kultúra egyik legrégibb, legfogósabb talányát feszegeti. Anélkül azonban, hogy a platóni ideatan, a teológia vagy a mûvészetpszichológia mélységeibe ereszkednénk, úgy tûnik, mégiscsak létezik egy általános érvényû magyarázat — s ez éppenséggel a hiányélményben, s annak egyetemes antropológiai jelentôségében ragadható meg. Más szóval abban a nyilvánvaló tényben, hogy az ember az egyetlen földi lény, kinek a teremtett világ önmagában nem elég, s aki azt ekként örök hiányérzettôl ûzve maga is folyton újrateremteni, átformálni igyekszik.
A hiányélmény eltárgyiasítása persze fölöttébb kényes aktus, hiszen mint tudjuk, egy sor mágikus vagy vallásos tabut érint. Mégis: megejtô az a találékonyság, ami sok ezer év szellemi és tárgyi kultúráiban e téren mindegyre megnyilatkozik. A helyettesítési aktusok és manipulációk végtelen sora — idônként egy-egy radikális, a hiány kultikus megôrzését célzó tiltással megszakítva (a bálványimádás zsidó-keresztény, az istenábrázolás mohamedán, ikonokláv és protestáns tilalma stb.). Mindeközben — bár a formák és stílusjegyek szakadatlan változnak — az alapfunkció feltûnôen érintetlen marad. Hiszen az sok ezer éve nem egyéb, mint a távollevôk vagy elhunyt családtagok, ôsök és hôsök, istenek, uralkodók és védôszentek állandó jelenlétének biztosítása — akár valamely mágikusan valósnak vélt reinkarnációként, akár a szimbolikus öröklét jegyében. Cézár-szobrok minden provinciában, faragott oltárok, ikonosztázok a templomokban... Uralkodói és elnöki képmások az iskolák és közhivatalok falán... Szarkofágok, halotti maszkok vagy megszólalásig „élethû” márványalakok, amint tulajdon síremléküket támasztják mélán...
A totemek, istenszobrok esetében még magától értôdô a helyettesítés e kultikus mozzanata. Annál meghökkentôbb, ha eleven hívek, egy közösség távol lévô tagjai igyekeznek ekként pótolni tulajdon hiányukat, mint azt a sumér templomokból százával elôkerült gipsz- és agyagszobrocskák vagy a krétai kultúra vélhetôen hasonló funkciójú férfi- és nôalakjai példázzák. Ezeket a szobrokat a hajdanvolt zarándokok minden jel szerint önmaguk helyett hagyták hátra a szentélyekben, hogy hitbéli buzgalmukról, állandó spirituális jelenlétükrôl biztosítsák isteneiket. Ez a mai szemmel kissé bizarrnak tetszô „dublôr” szerep persze nagyon is bevettnek számított a mágikus hiedelmek világában — kiváltképp ha az alakmásnak rontást vagy büntetést kellett magára vennie eleven modelljei helyett. Gondoljunk csak a „kiszézés”, a farsangi bábégetés jellegzetes hazai népszokására, vagy a máig élô japán babakultuszra, ami szintén e bajáthárító funkció markáns példája. [Japánban a gyerekek minden évben új babát kapnak, ami bûnbakként valahány rosszaságukat magára veszi, mígnem az év végén egy szertartásos aktussal a folyóba vetik (archaikus változat), vagy félreteszik a korábbi évek kiszolgált „bûnbak babái” közé (újabb keletû szokás).]
S ugyan kinek jut manapság eszébe, hogy a „Ki nevet a végén?” közkedvelt játéka voltaképp nem egyéb, mint ôsi hindu világképséma, a lélekvándorlás kultikus absztrakciója? Igaz, éppen fordítva játszva, ahogy az manapság nálunk vagy általában a nyugati féltekén szokás... Eredetileg a bábok középrôl indultak, egy lótuszkehelybôl (a születés és újjászületés centrális pozíciójából) kilépve az örökkön forgandó világ: a „szanszára” viszontagságos pályáira, majd kiütésük (haláluk) után ugyanonnan startoltak újra, míg el nem értek a végsô üdvözülés „brahmin” állapotát. (Ugyanazon „parkoló-állásokat”, ahonnét mi rendesen a játékot kezdjük!)
Kell-e ennél ékesebb bizonyság a „hiánypótlás” — az emberi halhatatlanság-vágy — lenyûgözô találékonyságára?
Dôreség volna e talányok szaporítása... Ezúttal legyen elég annyi, hogy az utókor mindkét játék genezisét harcban, azazhogy harcosok egymás közötti presztízsvetélkedésében véli felfedezni — a lényeget tekintve alighanem joggal, hisz a bábok formája, alakzata több-kevesebb absztrakcióval kétségkívül hadrendeket idéz. Az efféle historizáló, utólagos „jelentésadásnak” különben se szeri, se száma. Ismerünk középkor végi német tekeábrázolást tarka turbános török bábokkal és fémöntvény (!) biedermeier sakk-készletet, amelynek királyai Nagy Frigyest és Napóleont mintázzák — „gyalogsága”, „tisztikara” pedig porosz és francia uniformisban pompázik. (Még ha e két császárt legfeljebb az utókor becsvágya és gátlástalan mítoszéhsége avatta is egymás ellenfelévé, hiszen az elôbbi halálakor az utóbbi mindössze tizenhét éves, frissen avatott hadnagyocska még, ki épphogy csak elhagyta a párizsi École Militaire gyakorlóterét.) Az efféle kultúrtörténeti példák egyébiránt már az ellenirányú mozgást mutatják: azt, amikor az absztrakció ingája a holtponton túljutva ismét „kileng” a valószerûség felé, s az addig csupán „jelképes” ellenség mindinkább felismerhetô alakot, sôt — q. e. d. — személyes arcvonásokat ölt. Mindez éppannyira jelzi a kor, mint a játékosok konkrét „motivációszükségletét”. Végtére is fantomfigurák ellen nem túl izgalmas a küzdelem...
Aminthogy eleven játék-ellenfél híján sem! Ez utóbbit bizonyítja már-már egy absztrakt modellkísérlet erejével Stefan Zweig nevezetes Sakknovellája. (Mellesleg talán épp e didaktikus célzatosság az, ami mûvészi értékét némiképp elhalványítja.) A Sakknovella jelképes s egyben szorongatóan valós kulcsepizódja az a rész, amikor Zweig akkurátusan leírja, miként tesz szert hôse — a Gestapo hónapok óta hermetikusan elzárt, magányos foglyaként — egy „százötven mesterjátszmát” tartalmazó sakk-könyvre, hogy aztán kockás takaróján kenyérbél figurákkal módszeresen végigjátssza mind, így próbálván megôrizni szelleme épségét, személyisége integritását. A hôsies kísérlet utóvégre teljes skizofréniába torkoll — mivel „partner nélkül sakkozni nem lehet”, Zweig azonban éppen e szélsôséges példán mutatja meg az ember absztrakt készségeinek sajátos „egyedfejlôdését” — s végül önlebontó, destruktív hatását. Érdemes felidézni, miként!
A betûre, értelmes emberi szóra kiéhezett fogoly kezdetben mélységes csalódást érez, amikor a nem kis kockázat árán (egy kihallgatás óvatlan pillanatában) zsákmányolt könyvet mohón felütve csupa „négyszögletes diagrammát” és „algebrai jelet” talál. Ám ahogy fokról fokra megfejti értelmüket, ráébred, hogy „e geometriai ábrák mégiscsak emberi nyelven szólnak”, s a kenyérbélbôl gyúrt figurákkal mind több örömét leli a mesterjátszmák elemzô reprodukciójában. Szellemi tréningként kijelöli napi penzumát: „két parti reggel, két parti délután, plusz este egy gyors összefoglalás”. Magánya, kiszolgáltatottsága átmenetileg megenyhül, fogsága egyhangúságát, úgy tûnik, sikerül racionális módon tagolni valamivel. Persze, csak ideig-óráig. Mert a százötven partit sokadszor — és immár fejben! — lejátszván két-három hónap múltával szelleme újabb impulzusokra vágyik. Próbál hát eredeti játszmákat kreálni, csakhogy a képtelen szerep mindinkább felôrli: folyton „revansot” kér maga ellen, amíg csak kényszeres „sakkmániája” teljes skizofréniába nem ûzi.
Az elszemélytelenedés csapdáját, az absztrakció végsô határhelyzetét mutatja fel Zweig e modellértékû példán. Az értelem, mint eszköz, végességét, meddô és tragikus öncélúságát. Hiszen mivégre, ha az ember akár tizenkét lépésre elôre átlát minden lépésvariánst, ha rajta kívül senki sincs, aki valódi tétet adhatna a játszmának? Így lesz a sakktábla maga is börtön: a magányos individuum szellemi kalodája 8x8 kockába zárva. Az a lelki vesztôhely, amely könyörtelenebb a Gestapo és a KGB valahány kínzókamrájánál; az a siralomház, amelybôl az ember — akárcsak Zweig hôse — képtelen önerejébôl kitörni, hiszen a játék szabályai szerinti gyôzelem és vereség immár egyként értelmét veszíti...
Kiáltó kontraszt mindezzel szemben az „élôsakk” reneszánszban gyökerezô hagyománya, ami az intellektuális passziót ismét látványos közösségi ceremóniává teszi! Hogy mit jelent harminckét eleven „bábu” közt várni a vaksors következô, szeszélyes „húzását” — nos errôl is van némi személyes élményem... A hetvenes évek végén néhány barátommal alkalmi happeninget rendeztünk bérelt sváb-hegyi viskónk elvadult kertjében. Spontán toborzással vagy negyven-ötven fôs nemzetközi társulat verôdött össze a „partyhoz” (magyarok, hollandok, franciák stb.), s a véletlen úgy hozta, hogy a „sötét” király szerepe egy nyurga szenegáli orvostanhallgatóra jutott. Akkurátusan elrendeztük a terepet, magunkra vettük a figurák jelmezeit, majd elkezdôdött a „torna”. A sûrû sorokban toporgó „bábukat” két amatôr „nagymester” vezényelte egy-egy fa tetejérôl. A lépeseket gongszó és más alkalmi csinnadratta kísérte, s a mind kínosabb gondolkodási szüneteket fennkölt idézetek töltötték ki a József és testvérei bölcseleti helyeirôl (Az idôrôl, A várakozás hatalmáról stb.). A játék végül átfordult „franciasakkba” — mindenki azért könyörgött, hogy végre kiüssék, és csatlakozhasson a „túlvilágiak” táblán kívül mulatozó, fesztelen kompániájához. Egyéb részletre nem emlékszem, legfeljebb arra még, hogy aznap épp május elseje volt... Ezt is csak onnan tudtuk meg, hogy szomszédaink — holmi „politikai provokációra” gyanakodva — buzgón feljelentettek, s estére már a kiérkezô járôröket is be kellett avatnunk a „királyi játék” absztrakt rejtelmeibe. Akár értették, akár nem — ez egyszer nagylelkûen elengedték a további „játszmaelemzést”.
Ám e „halhatatlan légió” korántsem oly félelmetes, ha meggondoljuk, hogy épp csak legfôbb „testôri” hivatását nem teljesítette: nem lévén képes megóvni saját megalomán urát sem a haláltól, sem gigászi labrintussírja utólagos kifosztásától. (Xin halála után véres parasztlázadások és oligarchiaharcok törtek ki, melyek jórészt szétdúlták életmûvét: az új fôváros büszke palotáit, az általa megkezdett nagy falat s a birodalom egész államszervezetét.) Még kevésbé van okunk tartani e rendíthetetlennek tûnô császári gárdától, ha igaz az egyes amerikai bulvárlapok által felröppentett hír, hogy e derék ôrök közt is akadnak bizony „dezertôrök”, akik zsoldosként kifizetôdôbbnek találják, hogy a New York-i China Town némely rangosabb étterme elôtt strázsáljanak „behívólegényként”, mintsem hogy a Kínai Népköztársaság s a kulturális világörökség ásatag kincseit gyarapítsák.
Akár így van, akár csak másolatokról van szó, mindenesetre bámulatos e vakmerô funkcióváltás! Az a könnyedség, ahogy az idô — két súlyos évezred! — egyetlen üzleti tranzakcióval birtokba vehetô, ahogy egy hajdan kultikus remekmû szemünk láttára profanizálódik közönséges, konzumnövelô reklámtárggyá... Persze, joggal mondhatja bárki: e derék harcosokat eleve a „reprezentációs igény” hívta életre — legfeljebb nem a szó üzleti, hanem hatalmi értelmében. Tényleg, oly nagy különbség ez? Avagy melyik funkció méltatlanabb e páratlan mûgonddal megformált figurákhoz: hogy egy véreskezû, paranoiás kényúr dicsôségét hirdessék, ki egykor halomra gyilkoltatta az önkényét bíráló, jámbor konfuciánusokat, avagy hogy egy világvárosi étterem fényét — s vele izzadó tenyerû tulajdonosának napi profitját — növeljék? És vajon nem képmutatás-e holmi „kultúrbotrányról” háborogni azoknak, akik saját kultúrájuk maradványait maguk is csak hiú reprezentációnak tekintik, nem átallván azt nap nap után áruba bocsátani a pénz és presztízs világméretû kirakóvásárain? Azoknak, akik a maguk értelmiségi ôrhelyeit — ha ugyan volt valaha is! — réges-rég odahagyták az üzlet, a szakmai karrier és a politika csábító zsoldjáért? Akiknek gyomra mit sem háborog már a világ valódi botrányaitól, akik a Tienanmen téri, szarajevói vagy grozniji mészárszékek látványa után kedélyesen vacsorázni indulnak valamely egzotikus távol-keleti étterembe. Történetesen épp oda, hol a fônök egy kiszolgált pártmandarin, a szakács egy obsitos verôlegény, a mosogatólány pedig egy lesütött szemû, illegális bevándorló.
Idôvel talán az sem tûnik majd fel, hogy a bejáratnál egy kétezer éves „gorilla” strázsál — az elsô kínai császár dezertôr testôre...
Állóháború gipszhuszárokkal
Elôször kerített hatalmába a „klón-modell” varázsa, hisz közelrôl nézve megtévesztôen „valóságos” volt mind, ám sokadmagukban menthetetlenül egy absztrakt alakzat többé azonosíthatatlan tagjai lettek — legalábbis míg meg nem koptak, le nem töredeztek. Mindez éppoly zavarbaejtô szemfényvesztés volt, akár a hajdani céllövöldék rikítón egyhangú nyereménysorai, vagy a porcelánboltok vitrineiben tucatszám kiállított balerinák, búsuló juhászok, hattyúk, farkaskutyák, Lenin- és Marx-iratnehezékek. (Nem tudtam még, hogy e szellemtelen széria-naturalizmus voltaképp a szocialista tömegkultúra kvintesszenciája, technológiai ôsmintája.)
Gipszhuszáraim amúgy kortársaim szemében jórészt csak avítt csecsebecséknek tûntek. „Tompán”, egy hozzám hasonló, félszeg és magányos fiúcskán kívül senki sem gyûjtötte ôket, részben mivel egyetlen kapható modelljükre hamar ráuntak, részben mert „csata közben” nagyon is sebezhetôek voltak (egy jól irányzott ágyúlövés dominószerûen egész hadrendeket döntött le belôlük, miközben egymást törték-zúzták). Borsos árukért a trafikok akkoriban már amúgy is vagy fél tucat, különféle pózban ágáló, fröccsöntött partizánt (cowboyt, indiánt stb.) kínáltak a zsebpénzes hadgazdálkodóknak. Ólomkatonák már és még nem voltak; azokat egészségügyi okból — és vélhetôen stratégiai nyersanyag-takarékosságból — egy nemzedékkel korábban kivonták a közforgalomból. Ekként e különc, tizenkilencedik századi gyûjtôszenvedély jó pár éven át exkluzív ellenfelekké avatott kettônket „Tompával”. Csak néhány utcányira laktunk egymástól, így egyikünk seregét várastól, ágyústól szombat délutánonként „trénbe” vezényeltük, s egy kis kézikocsin átvontattuk az éppen aktuális „frontra”. Menetrendszerû ütközeteinket hol a „Krímben” (Tompáék nappalijában), hol a „búrok földjén” (a mi pepita kockás verandánkon) vívtuk szigorú játékrend szerint. Katonáink és seregrészeink a sakkszabályokra emlékeztetô szigorú regulák alapján legfeljebb felváltva manôverezhettek, ágyúink csak „vaktöltényt” (gyurma-gyutacsos gyufaszálakat) lövöldözhettek, mi több, még pisilni is csak hátrálva, elfordított fejjel volt szabad felállni, nehogy egymás rejtett állásai mögé belessünk. Hogy a játék valóságillúziója teljes legyen, mindjárt az elején leszögeztük, hogy csakis annyit láthatunk be a terepbôl, amit harcosaink maguk is „láttak”, és kizárólag úgy mozgathatjuk ôket, ahogyan „reálisan” maguk is mozognának. (Egy huszár például nem ugrathatott a vizesárok mélyérôl a bástya tetejére!) Így hát nekihasalván, egész délután csak katonáink „szemmagasságából” fürkésztük egymást, s a mindig rossz helyre letett zsúrtálca körül valójában ártatlan presztízsharcokat vívtunk: klasszikus állóháborút, szombatról szombatra, hosszú éveken át. S míg „állni látszék az idô”, legfeljebb távoli sejtésünk volt arról, hogy belterjes idilljeinket valahol a zord külvilágban csak hasonlíthatatlanul nagyobb hatalmak hasonló patthelyzete teszi lehetôvé. Sok száz és ezer nem éppen üresen ásító rakétasiló az Uralon innen és az Alpokon túl, s az egész „enyhülésnek” becézett, ekkoriban kezdôdô világpolitikai szkanderezés.
Mindezt csak azért idézem ily részletesen, mivel ma sem értem, hogy e törékeny játékszer — amelybôl három évtized múltán aligha maradt akár csak egy is mutatóba — miként válthatott ki belôlünk oly törhetetlen ragaszkodást. Csakugyan, mi tartotta elevenen e belterjes játékrítust annyi éven át? Hisz seregeink létszámban, uniformisban kísértetiesen egyformák voltak (legfeljebb a karácsony táján rájuk aggatott színes szaloncukor-köpönyegek különböztették meg ôket), s így még csak komolyan vehetô „ellenségképünk” se nagyon lehetett. Hacsak a legfôbb ellenség nem épp saját, valódi környezetünk volt: a megannyi értetlen „civil”, komisz és ostoba felnôtt, gyerek... Történetesen éppen Tompa — mellesleg tanárnô — mamája, ki egy-egy becsúszó rossz jegyért suszterkalapáccsal tizedelte fia „ötöshulláskor” különben maga vásárolta seregét (hármasért lófej, kettesért huszár, egyesért ágyúcsô porlott szét barbár kezei között!). Az utcára, térre kimerészkedve ugyanígy nem kíméltek a gúnyos élcek sem („Jönnek a hátulgombolós hadvezérek!”), s ha a vásottabb társaink netán felfedezték egy-egy iskolába is bevitt kedvencünket, az rendre csúf véget ért.
Úgylehet, mégiscsak értem, mik voltak számunkra e vég nélküli alaki gyakorlatok. A társas magány különös játékrítusai, az örökkévalóság együgyû megkísértései. Eleve kudarcra ítélt, mégis halálosan komolyan vett kísérletek holmi absztrakt és idôtlen rend bûvöletében, mely makacsul kizárt minden illúziórombolást, csakhogy a játék önkényével háborítatlanul a visszájára fordíthassa a valódi mintát: a harc elemi kockázatát, káoszt és rombolást idézô alaptermészetét. Mindennek makacs ismétlôdését utóbb jó néhány „kontrollhelyzetben” saját fiaimon is megfigyelhettem. A legidôsebben, ki tizenhárom éves koráig maga is egykeként nôtt fel; s az újabb kettôn, akik voltaképp ikrekként cseperednek. Ez utóbbiak hadrendjei — melyekben a Playmobil- és Lego-katonák bizarr ôsszörnyekkel keverednek — éppoly érinthetetlen „énkivetülések”, akárcsak egykor a mieink voltak. Olykor napokon át a lakás leglehetetlenebb pontjait tartják megszállva: a WC-küszöböt, a mosdót, az ablakpárkányt, s amíg új „menetparancsot” nem kapnak, senki egy ujjal sem nyúlhat hozzájuk. Igaz, a két kópé még nem jutott odáig, hogy kedvenc „vezérüket” egy gipszemlékmûbe öntsék. Ám ez idáig azt sem kellett megérniük még, hogy kedvenceiket a szemétdombon lássák viszont halomba hányva és szétrohadva — mint pár év múlva én, aki rájuk unván, méltatlan gazdára hagytam ôket.
Olykor ma is felkeresem még hajdani állóháborúink csatatereit. Pontosabban: a helyüket — hiszen a „krími” ütközetek meandermintás parkettjét, a „búrföldi” harcok pepita verandáját réges-rég feltörték a buldózerek, hogy helyükbe öngyilkos-trambulinok: tízemeletes panelházak épülhessenek. A lepusztult, hovatovább éppúgy bontásra érett lakótelep szemetes-huzatos játszóterén pedig ma háromméteres mézeskalács huszárok éktelenkednek — betonból (!), melyeket jó két évtizede nemhogy elmozdítani, még csak megmászni se jutott eszébe senki emberfiának. Hajdani játékainkat, ím, torz lelkû, retardált felnôttek vették át: várostervezôk, köztéri szobrászok és giccs-animátorok. Ôk „játszanak” ma is a gyerekeknek — a gyerekek helyett. Legalábbis egy újabb — ki tudja, miféle? — kulturális paradigmaváltásig...
Ámbár a nosztalgikus önsajnálat kísértését félrelegyintve, utóvégre azt kell mondjam: nagyon is helyénvaló a sors ezen otromba tréfája! Hiszen e „bombabiztos” betonhuszároknál aligha lehet méltóbb mementó e statikus és siváran absztrakt mánia eredendô hiábavalóságára...