Európai füzetek

Tehetség, ambíció, szerencse
Beszélgetés Alföldi Róberttel a szabadság Luxusáról

Valódi és szerepjátszó szerénységgel „ideiglenesen nagyon ismert személynek” mondta magát több nyilatkozatában is Alföldi Róbert. A távoli jövőbe nem láthatunk, de megkockáztatható, hogy a negyvenéves korára országos népszerűséggel, szakmai elismertséggel, mindenfajta díjakkal honorált színész és rendező (mellesleg festő és színigazgató), mire az ismertségi piramis csúcsára ért, létrehozott néhány olyan produkciót, ami rövidebb-hosszabb passzussal, de bekerül az ezredforduló színháztörténetébe.
Majd minden interjú, de a róla szóló, szokatlanul elegáns képeskönyv is (Vendégségben, Vörös Róbert szövege Gordon Eszter fotóival, Korona kiadó, 2002) Alföldi meghökkentően korai, szinte gyerekkori elhivatottságával kezdődik.
– Választásomat nem tudnám egyetlen dátumhoz, eseményhez kötni. Tény, hogy falusi gyerekként tizennégy évesen jutottam el életemben először Kecskeméten színházba. A skatulyás boszorkány, Monyók Ildikó játéka elbűvölt, már csak azért is, mert mióta az eszemet tudtam, valami hasonlóra, önmagam nyilvános megmutatására készültem. Sem családi indíttatásról, otthoni ösztönzésről, sem valamiféle konkrét ismeret- vagy élményanyagról nem mesélhetek. Első generációs értelmiségiként én keresgéltem és választottam a magam útját.
– Azért nagy dolog és szerencse lehetett, amit valahol olvastam, Duna- patajon, csonka családban, szegénységben zenét tanulni, bérelt zongorához jutni.
– Az anyagi áldozatot az anyám hozta, de az ötlet az enyém volt. Az érdem még legfeljebb Annuska nénié, aki az általános iskolai énekórákon elbűvölt az osztályban közösen hallgatott zenékkel. Anyám számára én mindig afféle idegen, különös bogár voltam, akit annyira szeretett, hogy soha nem is próbált megváltoztatni. Ez volt legnagyobb jótéteménye, amiért örök hálával tartozom neki. De nem is csak neki.
– Hanem?
– A tanáraimnak is. Ritka szerencsésnek mondhatom magam, mert a falusi általános iskolától a pesti főiskoláig csupa olyan tanáregyéniséggel találkoztam, aki – ha felfigyelt valamiért rám –, nem próbált skatulyába szorítani, szabályozott pedagógiai elvek szerint alakítani, hanem engedett a magam útján járni. Miközben lehetőséget teremtett és kínált a kibontakozásra is. Felső tagozatos voltam, amikor magyartanárom, Nagy Gyula behívott az igazgatói irodába és kezembe adott egy Pilinszky kötetet. A költőnek még a nevét sem hallottam, verseit nem ismertem, de ahogy beleolvastam, rögtön ráéreztem, hogy hozzám szól. Örültem, amikor a tanár úr újra behívott magához, de nem azért, hogy kihallgasson, hanem hogy beszélgessünk a versekről. De ugyanígy, iskolai „magánórákon” ismertem meg Az ember tragédiáját és Weöres Sándor írásait is. Máig sem tudom pontosan, mit láthattak bennem ezek a született pedagógusok. Talán csak egy csodabogár kölköt, akire érdemes odafigyelni, mert mindenre kíváncsi, és szivacsként szívja magába a felkínált ismereteket. De nem csak az ismeretekért vagyok hálás, hanem azért is, mert ezek a tanárok tanítottak meg dolgozni.
– Gimnáziumba tudtommal már drámatagozatos osztályba járt. Hogy került Szentesre?
– Valamit hallottam egy induló új iskoláról, ahol „színházul” tanulnak, és rögtön megtetszett az ötlet. De az odavezető utat ebbe a rendhagyó iskolába a magyartanárom egyengette. Mi voltunk az első fecskék. Külön szerencsém volt, hogy Bácskai Mihály védőszárnyai alá kerültem. Misi bácsi volt az, aki – Várkonyi Zoltán segítségével – megálmodta a tagozatos iskola modelljét és kidolgozta a tantervét. Ők ketten, feleségével együtt, szinte egész Szentes kulturális életének a motorjaként működtek. Mi tanítványok bármikor becsengethettünk hozzájuk, akár azzal is, hogy „Erzsi néni, éhes vagyok”, és máris nyílt az ajtó. Máig fáj és restelkedem érte – de nemcsak a magam nevében –, hogy nyugdíjazásuk után nem tudtuk kiharcolni, hogy ott maradhassanak abban a szolgálati lakásban, amiben az életüket leélték, és idős korukra egy kis panellakásba kényszerültek.

Gordon Eszter felvétele

Rajtuk kívül Keserű Imre tanár úrra és Dózsa Erzsire gondolok a legnagyobb hálával. Erzsi, Paál István csoportjának oszlopos tagjaként addigra már bejárta a fél világot, és igyekezett bennünket megismertetni a félig-meddig tabunak számító modern színházzal.
– A legenda szerint Alföldi Róbert a főiskolán a legelső színészmesterség órán osztálytársai ámulatára közölte, hogy ő ahhoz a francia rendezőnőhöz, Mnouchkine-hoz hasonló színházat akar csinálni.
– A történet igaz. De nem akkora csoda, mert Dózsa Erzsi nemcsak mesélt nekünk saját színházi élményeiről, de megszerezte, sőt egy órán le is vetítette nekünk Mnouchkine-nak a francia forradalomról szóló filmjét.
– Akkor Mnouchkine maga volt a színházi forradalom. De ma már azért az ő neve sem ugyanazt jelenti.
– Számomra igen. Változnak a formák, az eszközök, az előadások mögött nincs a hajdani ideológia, de a lényeg, az ellenállhatatlanul szuggesztív színpadi hatás megmaradt. Gondolja meg, hányszor elsiratták a színházat! Először, hogy megfojtja a film, azután elhódítja a közönséget a tévé, a videó. És közben azt látjuk, hogy mindenfelé egyre többen járnak színházba.
– Bár nálunk az utóbbi években összességében nem nőtt a nézők száma, az én személyes tapasztalatom is az, hogy a jó előadásoknál telt ház van, a legjobbakra nem könnyű jegyet szerezni.
– Meggyőződésem, hogy az emberek azért hűségesek a színházhoz, mert rájöttek, hogy ez az egyetlen hely, ahol a művészet testközelbe jut, hiszen a színpadon valódi, lélegző, izzadó emberekkel lehet találkozni. Major Tamás szerint a színház varázslata, hogy ott még meglepetések sora érhet bennünket.
– A legizgalmasabb meglepetést Major akkor szerezte a maga közönségének, amikor Szolnokon Brecht Puntila urának egy előadása közben kialudt a villany, és ő, ahelyett hogy félbehagyva az előadást kihátrált volna a színpadról, az áramszünetben, egy pislogó lámpa fénye mellett felépítette székekből Puntila színpadi tornyát, felmászott a tetejére és közben beszélt, és beszélt mindaddig, amíg ki nem gyulladt a villany. Az a tíz vagy húsz lélegzetelállító perc valóban a színház eleven hatalmát bizonyította.
– Ami Mnouchkine, vagy akár Major színházeszményét illeti, én tulajdonképpen nem szeretem a politizáló, pontosabban a közvetlenül politizáló színházat.
– Ez számomra – a Velencei kalmár, vagy akár a Tartuffe után – megint csak meglepetés!
– Sosem gondolkoztam politikai szlogenekben. Számomra a legfontosabb, hogy az előadásban kifejeződő közérzetem – a közérzetünk – találkozzon a nézőkével. És mivel a nézők közérzete ma általában elég rossz, a színpadon sem nagyon lehet másról beszélni.
– Feltételezem, hogy Alföldi Róbert közérzete azért lényegesen jobb, mint a nézőtéren ülőké.
– Nem szeretném magam megjátszani, ezért ezt nem is vitatom. Szerencsés vagyok, mert a munkámmal is, a körülményeimmel is, meg lehetek elégedve. De én is itt és most élek, és ugyanaz irritál, mint a ránk kíváncsi nézőket. Művészként tudom és érzem, hogy a nemzedéktársaim nagy részének ugyanúgy hiányoznak azok a bizonyos közösségi helyek és alkalmak, amelyeket én nélkülözök. Mit mondjak, már bulik sincsenek.
– Ez valószínűleg túlzás.
– De igaz. Nem azokra a bulikra gondolok, ahol a kitűzött cél az, hogy az egybegyűltek a lehető leggyorsabban leigyák magukat. Hanem azokra a régi együttlétekre, amikor hajnalig vitatkoztunk az életről, a színházról, a legfrissebb előadásokról a konyhában. Mára már a premierbulikat is elszürkítette a protokoll. Szakmabeliek között is hiányzik az igazi kapcsolat. Nem is szólva arról, hogy a nézőkhöz is csak akkor kerülhetünk közel, ha magukra és a gondjaikra ismernek a színpadon, ha velük együtt lélegzünk, kesergünk, keressük a kiutat. Persze erre én is csak azóta vagyok képes, mióta nemcsak belsőleg vagyok független.
– A függetlenség ma inkább jelszó, mint realitás.
– Az én függetlenségem is kétarcú. Mondhatnám azt is, hogy én mindig is magányos voltam. Nem tartoztam és most sem tartozom semmiféle istállóba. Ennek persze megvan a maga hátránya is. De sokkal nagyobbak az előnyei. Engem az élet, a pálya ma már csak a kompromisszumok minimumára kényszerít. De ezt nekem is hosszú évek alatt sikerült kivívni.
– Elárulná ennek a titkát?
– Egyetlen titka, hogy az embernek legyen módja mindig és mindenben – munkában, társban, ételben, kultúrában – választani. Az én életem legnagyobb luxusa a szabadság. És ezt, akár hiszi, akár nem, a tévének köszönhetem
– Ezt sem sokan mondhatják el magukról.
– Én is csak azért, mert kezdőként négy évig minden hajnalban ott láthattak a nézők a képernyőn. Az RTL Klub műsorában elképesztően sok, különféle emberrel beszélgettem. És ez akkor nemcsak anyagi biztonságot jelentett, hanem rengeteg tapasztalatot is. Népszerű lettem, még mielőtt igazából elindultam a magam választotta pályán.
– A korán jött népszerűség nagy tőke egy színésznek.
– De csak akkor, ha megtanulja az ismertséget is karbantartani.
– Lehet, hogy ennek is megvan a receptje?
– Egész biztosan. Az embernek nem szabad beérni azzal, hogy az utcán megismerik, a boltban megnézik, hanem szakadatlan munkával kell kiérdemelni az emberek figyelmét. Az én maximalizmusom azzal kezdődött, hogy pályakezdőként megtanultam jól választani a felkérések és kínálkozó lehetőségek között.
– Csak az választhat, akinek megadatik… Alföldi Róbert milyen alapon választ?
– Erre azért nem tudok felelni, mert sem előzetesen, sem utólag nem szoktam analizálni saját magam
– De azért csak van kedvenc szerepe?
– Mindegyik az, amibe sikerült beleadni önmagam. Az emberbe nagyon sokféle, sok élmény, tulajdonság, bűn és erény belefér. A színésznek minden szerephez meg kell találnia a saját személyiségének azt a részét, ami segíti abban, hogy azzá váljék a színpadon, akinek lennie kell. Ez az átlényegülés – a színészet. Minél mélyebben megmerítkezik az ember egy-egy szerepben, minél jobban beleadhatja saját egyéniségét a figurába, annál nyilvánvalóbb, hogy a saját egyénisége feloldódik a szerepben. De nem elég általában olyanná válni, mint a figura, akit az ember játszik, hanem azt kell megragadni, visszaadni, amilyen az illető az adott helyzetben és pillanatban. Horvai Pista bácsi és Kapás Dezső is erre tanítottak a főiskolán.
– Magának színész diplomával és gyakorló rendezőként tudnia kell, hogyan segíti az átváltozásban a színészt a rendező például azzal, hogy utólag a színésznél tárgyilagosabban tudja megítélni a teljesítményt is. De nem szeretnék ennyire előre ugrani. Beszéljünk inkább arról, hogy a rendező munkája a darabválasztással kezdődik. Alföldi Róbert hogyan választ darabot?
– Nem én választok darabot, a darab választ engem!
– Poénnak nem rossz, de feleletnek nem meggyőző.
– Szerintem régen rossz, ha valaki azzal közelít egy feladathoz, hogy szeretne rendezni és ezért keres hozzá egy darabot. Ígéretesebb és célravezetőbb is, ha a valóságból, az életünket meghatározó, nyugtalanító problémákból, megélt konfliktusokból indul ki, mert akkor egyszer csak „beugrik” egy darab. Én rengeteget olvasok, drámát is, mást is, és azt tapasztalom, hogy egy nehéz helyzetben egyszer csak előjön, felszínre tör az az olvasmányélmény, ami akkor inspirál. A velencei kalmár főiskolás korom óta izgatott, de akkor fogtam hozzá, amikor azt láttam, hogy a diszkrimináció a mi levegőnket mérgezi, hogy Shakespeare műve rólunk szól. A Tartuffe-öt is hasonlóképpen vettem elő. Persze megkönnyítette a helyzetemet, hogy szabad kezet kaptam a színháztól. Amikor aztán elkezdett működni a fantáziám, lelki szemeim előtt megjelent „a” színész. Kialakult bennem, hogy László Zsolt az, akivel leginkább el tudnám képzelni a darabot, és mellette Orgon sem lehet sokkal idősebb.
– Akármit mond, azért a választásában nagyon is jelen van a politika. Mi az antiszemitizmus, a hipokrízis felmutatása – ha nem politika?
– Ahány darab, annyiféle indíték. A Szentivánéji álom megrendezésére szigorúan magánéleti konfliktus, legszemélyesebb boldogtalanságom inspirált. Az már csak hab volt a tortán, hogy felidézhettem: tíz évvel korábban Csányi János emlékezetes rendezésével indult a Bárka.
– Színészi pályája delelőjén, sikerei csúcsán, miért váltott át a rendezésre?
– Rettentő szerencsésnek mondhatom magam, amiért főiskola után rögtön az ország legnagyobb prózai színházába, a virágkorát élő Vígbe kerültem, és kezdőként Raszkolnyikovot, azután Rómeót játszhattam. Jobbnál jobb szerepekkel kényeztetett a pálya, talán túlságosan is. De aztán egy idő múlva kezdtem rettenetesen unni magamat. Nem unatkoztam – saját magamat untam. És azt a perspektívát, hogy évadonként két főszerep, tisztes siker, langyos kritika… és ez így megy, még harminc évig. Ebben a hangulatban találkoztam a Trisztán-témával, és önmagam kipróbálásra, elkezdtem foglalkozni a szöveggel. Mikor azt éreztem, hogy színpad-kész darab van a kezemben, megmutattam Marton Lászlónak, akinek, – mit tesz Isten – tetszett. Rábólintott, hogy még abban az évadban eljátszhatjuk Murányi Tündével. Csak akkor mertem bevallani, hogy én nem eljátszani, hanem megrendezni szeretném a Trisztánt. Kevés olyan igazgató van, talán nem is csak nálunk, aki egy mindössze három éve a pályára került fiatalember ekkora szemtelenségére igent mond. De Marton nagyvonalúan megengedte, hogy kipróbáljam magam. És amikor a dologból nem lett egetverő bukás, elhatároztam, hogy változtatok a sorsomon. Lassanként elkezdtek jönni a feladatok, a felkérések. De azért körülöttem mindenki csodálkozott, amikor otthagytam a Vígszínházat. Szerettem a társulatot, jól bántak velem, de ma is úgy érzem, hogy ezt meg kellett lépnem.
– Mit változtatott a személyiségén a pályakorrekció?
– Szó sincs pályakorrekcióról. Színész voltam, és az is maradok. De színházi emberként halálosan izgat, hogy ne csak egy szerepért legyek felelős. Aki mindkét minőségemben közelről ismer, tanúsíthatja, hogy feladattól és felelősségtől függően – egészen más vagyok. Színészként inkább szemérmes, lassú, akadékoskodó, töprengő. Rendezőként viszont eltökélt és határozott. Mielőtt a közös munkához hozzákezdünk a társulattal, én már rengeteget tudok a darabról, 90%-ban látom, hogy milyen az a szuverén világ, amit együtt létre kell hoznunk. Lelkiismeretesen felkészülök arra, hogy jó irányba vezessem a színészeket és ebből következik, hogy a színpadon már nem próbálkozom, hanem próbálok. De ehhez az kell, hogy a színész ne okoskodjon, és ne magyarázza próba közben, hogy mit gondol a szerepről, hanem azt csinálja, amit mondok. Törőcsik Mari fogalmazta meg, félig komolyan, félig ironikusan egy kétszemélyes darab próbái során, hogy „Dezső nem kérdez, Dezső odaáll.” Előfordult, hogy egy olyan főszereplő, akivel először dolgoztam együtt, az első vagy második próbán fellázadt, és még László Zsolt is azt mondta, „velem – soha többé!” Azután lassan elrendeződtek a konfliktusok, megtanultuk egymást, és remekül ment a munka.
– Nehéz elképzelni magát ilyen diktátor szerepben. Gosztonyi János, akivel a Három nővérben dolgozott, azt írta a kötetében, hogy Alföldi Róbert „kedves zsarnok” volt, aki tíz körömmel kaparta le a közreműködők színjátszó stílusáról a rárakódott rozsdát és szinte elvarázsolta játékos társait. Ezért is meglepő lenne, ha Magát valóban nem érdekelné a színészek véleménye.
– Egy szóval sem állítottam. Amikor már lényegében összeállt az előadás, és tudom, hogy az fog megszületni a színpadon, amit elképzeltem, akkor – és ezen belül – örömmel fogadom a színészek játék-ötleteit. De vezetni nekem kell a csapatot.
– Ezzel a munkamódszerrel általában célhoz ér. De vajon mindig sikerül megvalósítani azt, amit a próbák megkezdésekor elképzelt?
– Többnyire, de nem mindig.
– Számomra A velencei kalmár volt a maga nagy rendezői „vizsgája.” Amikor szembekerültem a színpaddal, először meghökkentett a modern tér, sőt, a villogó televíziók látványával még némi ellenállást is ébresztett bennem. Azután, amikor lejött számomra a huszadik-huszonegyedik század félreérthetetlen üzenete, és Shylock meg a velencei urak külső-belső hasonlatossága még alá is húzta a diszkrimináció, a gyűlölködés abszurd voltát, beadtam a derekam. Nem egyszerűen jónak, rettentő fontosnak éreztem ezt az előadást! A Szentivánéji álomban a körformájú tér kialakítása, a díszletet helyettesítő színes műanyag hulladékmező és az ehhez szabott furcsa koreográfia is lenyűgözött. Meg persze a rendhagyó Puck, Lázár Kati.
– Nem véletlen, hiszen körülötte forgott minden és mindenki. Arra törekedtem, hogy a nézők érezzék azt a mágneses varázst, amivel Puck maga köré gyűjti, és szinte átkarolja a többieket.
– Shakespeare a visszatérő, örök szerelem. De Csehovot sem először rendezett az idén. És mégis... A Cseresnyéskert riasztó gépterme engem egy pillanatra sem győzött meg. Őszintén szólva, fel sem fogtam, mi lehet ennek az öncélú modernkedésnek az értelme?
– Szó sincs öncélúságról. A szokatlan helyszínnel a működésképtelenséget, a mozdulatlanságot szerettem volna érzékeltetni. Csak éppen nem sikerült. Van ez így. A díszlet sem működött és a színészek sem vállalták fel teljesen a koncepciót.
– A Tartfuffe-ben viszont a legbizarrabb ötletek is a helyükön voltak. Akár a kiskutyák a kerek asztalon.
– Ott is mindennek megvolt a maga, végiggondolt értelme. Az ötödik felvonás nélkül prezentált komédia feloldás nélkül tragikusabb lett és reálisabb. A kiskutyák a maguk mókás kellék szerepében kórusként a kiszolgáltatottságról beszéltek...
– Pontosabban, ugattak.
– Egyszer egy barátom, valamelyik premier után megkérdezte: hogy hogy nincs az előadásodban meztelen ember? Kénytelen voltam megmagyarázni, hogy azért, mert nincs helye, funkciója a darabban. Én nem meghökkenteni, hanem hatni akarok. Bár mostanában a „hatás” is gyanús, a hatásvadászat meg egyenesen szitokszó.
– Gondolta volna Rómeóként, hogy negyven évesen direktor lesz Magából?
– Higgye el, hogy nem íróasztalra vágytam akkor sem, amikor megpályáztam az Új Színházat. Egyébként sem vagyok notórius pályázó. A kudarc persze bántott, de felmértem, hogy sebeim ápolása helyett túl kell lépnem a magam sérelmén.
– Ezek után, nem sokkal később a Bárkát az őrzőangyala hozta az útjába. Feltételezem, hogy a lehető legjobbkor érkezett a társulat hívása. Amikor pályázott, illetve nem pályázott, számolt azzal, hogy az igazgatói álláshoz másfajta tulajdonságok, erények kellenek, mint amelyeket odáig gyakorolt? Hogy az igazgató nem csak, vagy nem elsősorban művész, hanem akár tetszik, akár nem, szervező és menedzser is. Sőt – főnök.
– Nézzen itt körül – mutat a szűk szobácska élénkpirosra festett, frappáns plakátokkal tapétázott falaira –, úgy néz ez ki, mint egy igazgatói iroda? Bizonyos feltételeket persze a Bárka kormányosaként is teljesíteni kell. Tudni kell igent és nemet mondani. De a lényeg, hogy olyan emberekkel dolgozom együtt, akikben száz százalékig megbízok. Nem is csak anyagilag, de abban is, hogy itt tehetsége szerint mindenki a legjobban végzi a munkáját.
– Egy igazgatónak mostanában nemcsak pályázni kell tudni, de pénzért kilincselni, lobbizni, a létszámcsökkentések évadán munkatársaknak felmondani.
– Nem akarok felvágni, de a hivatalosságok megnyeréséhez többnyire elég a nevem. Amikor beléptem ebbe az épületbe, azt mondtam, hogy egy évig mindenki megkapja a lehetőséget a bizonyításra. Egy évig dolgozzunk együtt, én nem nyúlok senkihez, mert mindenkinek meg kell kapnia a lehetőséget a bizonyításra. Amikor az egy év letelt, beigazolódott, hogy néhány embertől meg kell válni. Nem feltétlenül azért, mert az illető gyengébb színész lett volna, mint azok, akik maradtak. De nekem mégis a szemükbe kellett mondanom, hogy jobb, ha elválunk egymástól, mert én igazgatóként, rendezőként nem bennük gondolkodom. Jobban járnak, ha megkeresik és megtalálják a maguk helyét egy másik együttesben.
– Váltsunk témát! Eddig a színészt, a rendezőt, a direktort faggattam. Most következzék a festő.
– Először is: nem vagyok festő. Festő Picasso, Dalí, a mi köreinkben El Kazovszkij, Vojnich Erzsébet vagy Váli Dezső.
– A 2000-es kiadású Ki kicsodában Alföldinél a festés nagy H-val, hobbiként szerepelt. De tucatnyi hazai és néhány külföldi kiállítás után ez nem tűnik pontos definíciónak.
– Mondjuk inkább azt, hogy számomra a festés gyönyörűséges játék. Kicsit talán terápia is. De legfőképpen olyan remek játék, amihez nem kell másik ember, bármikor otthon, nyaralás közben is művelhető.
– Olvastam, hogy annak idején rajzolni is tanult. Lehet, hogy a képzőművészet iránti affinitása is a tanárainak köszönhető?
– Kivételesen: nem. Bár, ki tudja? Tény, hogy felnőttként kezdtem el képeket gyűjteni. Szorgalmasan jártam az Ecserit, és még egy becsüs tanfolyamot is elvégeztem. Ebből az örömteli szenvedélyből és a bennem élő exhibicionizmusból született meg az elhatározás, hogy kezembe veszem az ecsetet.
– Sokkal több vasárnapi festő van Magyarországon, mint ahány művész. Alföldi Róbert viszont, ha szabadkozik is, ma már jegyzett, kiállító művész.
– Valljam be, hogy az első kiállításomat is a véletlennek, a szerencsének köszönhetem? Azzal kezdődött, hogy egy régi, kedves barátom felhívott, hallja, hogy festek és ő szeretné látni a dolgaimat. A képek ismeretében azután meglepetésemre felajánlotta, nem akarok-e kiállítani?
– Hát lehet erre nemet mondani? Én nem vagyok műkritikus, de Alföldi Róbert néhány kiállítását azért láttam. Az Operaház szalonjában megfogott képein az a derűs színvilág, és az előadásaira kevésbé jellemző harmónia, az a dekorativitás, ami – feltételezésem szerint – ismertté és kelendővé is teszi a munkáit.
– Ahogy mondtam, nem érzem magam igazi, profi festőművésznek, és ezért erről nem is szívesen beszélek. Szívesebben gyakorlom.
– Akkor mesélje el azt, milyen újabb meglepetésre számíthatunk még a pályáján? Mikor fog verseskötetet, esszéket kiadni?
– Erre ne számítson. Nem tudok, és nem akarok írni. A közelmúltban adásba került tévéinterjúim pályatársi beszélgetések, amelyek főként a generációk közötti kapcsolatot, a tapasztalatok átadását szolgálták. Jól esett a szakma nagyjaival személyes közelségbe kerülni és kifaggatni őket a titkaikról. De az idén nekem most éppen elég meglepetés, kihívás pályám legújabb kalandja, a film. Borzasztóan élvezem, hogy kipróbálhatom maga ebben a hozzám mindig közelálló, populáris művészeti ágban.
– Bartis Attila Nyugalom című regénye, aminek forgatását tudtommal éppen most fejezte be, remek írás. Olvasva szerintem sokkal gazdagabb, többet mond a mi világunkról, mint a Nemzeti Színházban. Kíváncsi vagyok, hogyan él meg a vásznon?
– Bartis Attilának is előre megmondtam, hogy én nem a regényt próbálom megfilmesíteni, hanem annak nyomán szeretnék valami újat, mást létrehozni.
– A filmrendezés: szakma. Honnan sejtette, vagy remélte a film producere, hogy Alföldi Róbert filmet is tud rendezni?
– Ezt tőle kellene megkérdezni. Szerintem a látott előadásokból megbizonyosodott, hogy van érzékem a látványhoz, és ismert, hogy amibe belevágok, azt végigviszem.
– Nehéz volt a forgatás?
– A legnehezebb az volt, hogy a munka, a felvétel nem időrendben, folyamatban történik. Ha azt akarom, hogy ne egyes – bármilyen jó – jelenetek kerüljenek a vászonra, hanem teljes értékű műegész szülessen, akkor eleve és előre látnom kell a film teljes ívét. A film olyan gyöngysor, ami állhat eggyel több, vagy kevesebb gyöngyből, de aki viseli, látja, annak a gyöngysorban kell gyönyörködni. Ehhez a rendezőnek minden egyes forgatási napon, minden helyzetben el kell érnie a színészekkel együtt a megfelelő hőfokot, intenzitást. Szeptember nyolcadikán fejeztük be a forgatást. Nem csak Bartis Attila, én is izgatottan várom az eredményt.
– Fél évtizeddel ezelőtt, valahol azt a merész kijelentését olvastam, hogy három éven belül el akarja érni, hogy nemzetközileg jegyzett legyen a neve. Újság közleményekből, hírekből, kritikákból sejthető, hogy ez lényegében sikerült.
– Azon vagyok, hogy sikerüljön. Az utóbbi években szerencsém volt, mert sorra jöttek külföldről is a felkérések. Rendeztem Portland-ban, Nizzában, Versailles-ben, készülök New Yorkba. Külföldön a leggyakrabban operát rendezhettem. Ezt azért is élveztem, mert kevésbé adódtak nyelvi nehézségek, bár mindig ugyanaz a remek tolmács segített, Szűcs Anikó. De sokat számított, hogy a muzsikusok – különösen, amikor látták, hogy nem szövegkönyvből, hanem zongorakivonatból dolgozom –, azonnal befogadtak. Mégis a legizgalmasabb kihívás – Shakespeare-t rendezni Pekingben! Egy nemzetközi szemináriumon ismerkedtem meg azzal a kínai Shakespeare-ológus professzorral, aki meghívott. New Yorkban viszont A salemi boszorkányok egy kortársi opera változatát rendezem.

Úgy tűnik, hogy Alföldi Róbert valóban a szerencse fia. De a szabadság luxusa nem hullott az ölébe. Élete négy évtizede alatt mindent megtett azért, hogy a génjeiben kapott, tanárai által fejlesztett tehetségét a legnagyobb fordulatszámon és a legmagasabb hőfokon működtesse. Egy „időlegesen nagyon ismert személynek” – ahogy önmagát minősítette, csak így sikerülhet vágya, terve szerint „nyomot hagyni”.

Földes Anna