Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló
Európai füzetek

Andrzej Stanisław Kowalczyk
A varsói Hadész
Részlet a szerző Városok című esszékötetéből

A század közepén jöttem a világra, amikor már stabilizálódott a káosz. Kisebb szatrapák uralkodtak éppen, kicsit megijesztették őket azoknak a gazembereknek a tettei, akiktől örökölték a hatalmat. A koncentrációs tábor és a száműzetés már kiment a divatból. A komolyabb válságokat utcai mészárlásokkal próbálta helyben megoldani a vezetés. De távol állt tőle a sztálinizmus lendülete és a bolsevik buzgalom. Lengyelországot lomhán tespedő, kisszerű emberek kormányozták.

Nagyon is XX. századi városban születtem, amely épp akkor kezdte újra létezését. Új életre kelt, és mint a tetszhalálból ébredő beteg, nem tudta magáról, hogy kicsoda. Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Hosszú és dicsőséges története volt, amely végül megölte. Porrá zúzta a házait, kiégette a templomait, föltépte az utcaköveit. Ami csodálatos módon megmaradt, azt a győztesek által felbérelt intézők és sarlatán építészek vették gondjaikba, ők tisztították meg a terepet a totalitárius város előtt. Megtudtam az iskolai olvasókönyvekből, hogy én leszek a lakója, az új varsói, az új ember. Ma már csak szánakozó mosollyal tekint az ember ezekre a földközeli szárnyalásokra, de akkor még állandóan attól kellett félni, hogy megint kitalálnak valami morbid tréfát a kommunisták.
Tehát szinte teljesen újjáépítették a városomat. Hogy valami magyarázatot adhassanak arra, miért tartották meg a nevét, föltámasztották a legrégebbi kerületet, helyreállították a gótikus és barokk épületeket, már amennyire a kivitelezők szerény invenciója ezt lehetővé tette. Újjáépítettek még – több-kevesebb sikerrel – pár száz más épületet is, így az élénkebb fantáziával megáldott varsóiak láthatnak bizonyos folytonosságot a háború utáni és az 1945 előtti főváros között. Az egyház újjáépítette a templomokat, rekonstruáltak néhány palotát, az utcanevek egy része nem változott. A XIX. századi Varsó legnagyobb részét nem építették újjá. Ellenkezőleg, lerombolták azt, ami még megmaradt belőle, hogy helyet csináljanak a széles fasoroknak és a tereket imitáló gazos pusztaságoknak. Milyen legyen Varsó, ezt sehonnai, sötét figurák döntötték el, akiknek nem volt ízlésük. Könnyen szót értettek az építészekkel. Nem volt olyan ostobaság, amire ne vállalkoztak volna.
Olyan városban nőttem fel, ahol szinte semmi sem emlékeztetett arra a polgárságra, amely felépítette, és az orosz rabság idején is megőrizte fővárosi rangját. A romokban heverő városban nem volt létjogosultsága a polgárságnak, a forradalom lehetetlenné tette Varsó igazi újjáépítését. Az igazi újjáépítés eredményeképpen helyreálltak volna a közösségi élet anyagi és szellemi kereteit. Varsó építői lerakták az alapjait egy új rendszernek, amely megvetette a hagyományt, és átalakította kiállított tárgyakká. E szerepnek tökéletesen megfeleltek a barokk paloták, a klasszicista oszlopcsarnokok, az Újvilág utca és a Krakowskie Przedmies´cie nagyjából újjáépített utcafrontjai. Az új életnek nem volt szüksége sem arisztokratikus, sem polgári díszletekre, egyébként sem kellett neki semmi olyan, ami igényt tartott volna arra, hogy önmagában is létjogosultsága legyen. Az ő Magna Chartája mindennap új kiadásban jelent meg, nyomdafestékszaga volt, megvásárolhattuk az újságosbódékban.
Hat év alatt – a városok életében ez egyetlen pillanat – Varsó átélte az ostromot, az idegen megszállást és a terrort, a két felkelést, lakosságának több mint felét elvesztette, a túlélők pedig elhagyták a várost, majdnem a teljes épületegyüttesét lerombolták, és mindezt még követte a kommunista forradalom. Amit nem tudtak ellopni és elvinni a németek, azt megsemmisítették, üszkös romokat, felperzselt földet hagyva maguk után. A földet pedig az új hatalom vette el a varsóiaktól, mert elhatározta, hogy fölépíti a Napvárost. Tehát letarolt területen éltem, ahol tényleg újrakezdődött az élet, idétlen és nyomasztó formákban. Csak bizonyos idő elteltével fogtam fel, milyen szörnyű helyzetben voltunk. Elszakították a hagyománytól, szemétbe dobták a társadalmi konvenciókat, csúfot űztek az állampolgári jogokból, röhejessé tették a patriotizmust, harcba szálltak az egyházzal és a vallással – mindez igen ritkává tette a levegőt, a gyerekek élete pedig könnyű, hogy ne mondjam, fesztelen lett ettől. Ha visszatekintek a gyerekkoromra, a hatvanas évekre, látom, milyen gondtalan volt, szinte nem is tudtam, mi az, hogy kötelesség vagy kényszer. Mintha csak azt tettem volna, amihez kedvem volt.
Csak jóval később próbáltam valahogy fegyelmezni magam, de a hanyagság bizonyos következményeit már nem lehetett kiküszöbölni. Elkerültem az ideológiai indoktrinációt, megúsztam a totalitárius agymosást, de még mindig túl kevés oxigén és nitrogén volt a levegőnkben. ’56 októbere után szinte egyik napról a másikra kikerült a kommunisták befolyása alól az ifjú nemzedék. Kezdetét vette egy lassú folyamat, visszanyerték a jelentőségüket a nevelés olyan hagyományos színterei, mint a család, a kultúra és az egyház. Aztán egyre magasabbra csapott a hullám, és egy emberöltő alatt újjászületett a nemzet, újjáépült az állam.
*

A kommunista időkben otthonra talált a belvárosban a nép, vagyis mindenki, aki hivatalos kiutalást kapott. A hatóság bőkezűen osztogatta, így egyetlen szoba jutott egy családnak. A lakás kényelmetlen volt, viszont ingyen adták. Ennek nem lehetett jó vége. Amikor a hetvenes években egyre nagyobb érdeklődéssel kezdtem nézegetni a belvárosi bérházakat, a legtöbb már elslumosodott, de mindig találtam régi dicsőségről árulkodó nyomokat: elkopott márványlépcsőt, az ablakokat díszítő üvegfestmények maradványait, a lepusztult lépcsőházban rejtőző üres fülkét, ahol valaha szobor állt. Hamarosan rájöttem, hogy számos varsói járja a régi bérházakat, gyakori elfoglaltság ez errefelé. Volt egy kedvenc háza a Próz•na utcában Miron Białoszewskinek: „Az egyik oldalon van még három ház, ezeket a kapuk és udvarok elképesztően különös rendszere köti össze. Az utca túlsó oldalán nagyobbak a házak. Kettő közülük régi. Különösen az egyik szecessziós érdekel. Ötemeletes. Nagyon kis udvara van, a felsőbb emeleteken sarokerkélyeket is építettek. Mihelyt kicsit melegszik az idő, nagyokat horkol itt valaki. De úgy, hogy a falak is beleremegnek. Ilyenkor elbűvölten állok lent az udvaron, és fölfelé nézek. Hallgatom. Ma is ellenőriztem. Zárva voltak az ablakok. Csak annyit hallottam odabentről, hogy lélegeznek.”
Mindig régi lakásokban laktam, aztán egyre régebbieket választottunk A.-val, olyanokat, ahol élt már előttünk néhány nemzedék, ahol érződött, hogy emberi melegség járja át a beltereket. A lakás az én szememben olyan hely, ahol már azelőtt is éltek, valakiktől ránk maradt. Nem értem azt a kifejezést, hogy „újrakezdeni az életet”. Értelmetlennek tűnik. Az élethez csatlakozunk. Lerakni az alapokat – ez nem tűnik különösebben érdekes foglalatosságnak. Hála Istennek sosem kellett ilyesmibe belevágnom.
Gondosan meg kell tisztítani a falat, ha emulziós festékkel akarjuk lekenni. Az enyves festék egyre régebbi, és rendszerint egyre sötétebb rétegei kerülnek elő a spachtli alól: sötétkék, majdnem fekete, barna, vörös. Csak nemrég szerettük meg a fehéret és a világos színeket. Radikálisabb beavatkozások után megperzselt téglák tűnnek elő a vakolat alól, a mindent elemésztő tűzvész emlékei. Ezek a rétegek, mint a fényérzékeny lemez, megőriztek bizonyos jeleneteket más emberek életéből, megörökítettek arcéleket, kézmozdulatokat; mélyen a felszín alatt némult el a hangjuk. Nem tudnék elaludni olyan szobában, ahol nem lakott senki előttem. Azt hiszem, nem érezném biztonságban magam. Amikor bontják a házakat, vérfagyasztónak találom a feltárult belső falak színes téglalapjait. Mementó: ha felakasztasz egy képet, ne feledd, sosem lehetsz biztos abban, hogy kibírja a fal. Azt írta Stempowski, hogy Varsó lerombolói kevésbé voltak írástudók, mint a görögök, akik ránk hagyták Trója leírását. De még ha létezne is ilyen szöveg, akkor sem olvasnám el. Ne kívánjátok tőlem, hogy megértsem az emberbőrbe bújt szörnyetegek nyelvét.
*

Nagyon ritkán emlegették a családban a régi Varsót. Az 1939 és 1945 közti időszakra korlátozódtak az emlékek, kimerültek a pusztulás és az életmentés képeiben. Ezekben a történetekben ritkán emlegették az 1943-as gettófelkelést. Az életösztön háttérbe szorította a város pusztulását. Egyéb-ként sem csodálkozhatunk azon, hogy nem szívesen emlegették a múltat. Varsó a pusztulás városa volt. Katasztrófájában odaveszett a család egész vagyona és Jan nagyapám cége. Ő maga a felkelés után fogolytáborba került. A háború után rabtársai hozták a halálhírét a nagyanyámnak. Állítólag valami fertőző betegség vitte el, de ennél többet már nem sikerült megtudnunk. A felnőttek ritkán emlegették ezeket az epizódokat. Mivel nem szívesen tértek vissza az emlékekhez, a nagyapám képe egyre inkább elmosódott, csak a nevének betűi maradtak meg a meggyilkoltak és az eltűntek közös emléktábláján a Szenátor utcai Szent Antal-templom oszlopos folyosóján látható emléktáblán. Az ő halála zárta a családi tragédiák fejezetét, még a gyerekek is megértették, hogy nem kell visszatérni ahhoz, ami ilyen erőszakos halállal pusztult el. Az a világ nem szelíden múlt el, hanem nagy robajban, füstfelhőben hamvadt porrá, még szeretteink sírját sem hagyta maga után. Az ember nem sétálgat üszkös romok között. Eltakarítja, amilyen gyorsan csak lehet.
A varsói felkelésről is ritkán beszélgettünk. Mindig időmeghatározás céljából került szóba, olyan fordulatokban szerepelt, mint „a felkelés után” és „a felkelés előtt”. Valahogy feszélyezőnek tartottuk azt, hogy a nagyapám részt vett a konspirációban és a felkelésben, mintha ő maga tehetne a gyászos végről. A felkelés nem váltott ki erős érzelmeket, ami érthető is, hisz a hajótöröttek nem vitatkoznak a katasztrófáról, csak örülnek, hogy élve megúszták. Nem nevelték belém otthon sem a felkelés kultuszát, sem kárhoztatását, így később magam is átgondolhattam az egészet. De eltanultam a felkelők reflexeit: képtelen vagyok megnézni a felkelés idején készült vagy arról szóló filmeket. Ki nem állhatom a romok és a holttestek, a fegyvertelen katonák látványát, és nem akarok azokra az emberekre gondolni, akik parancsot adtak a harcok megkezdésére.
Nem maradt semmi a család háború előtti életéből. Nagyapám szinte a felkelés előestéjén küldte a feleségét és a lányát falura, Siestrzeńbe. Ott várták ki a megszállás végét, és kora tavasszal tértek vissza Varsóba. Emlékszem arra a falusi házra, a közeli ingoványos rétre és a rezgőnyárfákkal körülvett tóra. A hetvenes évek elején adta el a nagyanyám a földdel együtt, akkor már romos volt. Amikor utoljára jártunk ott, minden helyiséget átnéztem, de nem találtam semmit, amit érdemes lett volna elvinni. Szükségünk van olyan tárgyakra, amelyek valamivel idősebbek nálunk, mint ahogy olyan tárgyakra is szívesen gondolunk, amelyek túlélnek minket. Az öröklés és a végrendelkezés örömének ugyanaz a forrása.
*

Mindig megállok a gödrök mellett, lenézek, keresem a város palimpszesztusának föld alatti rétegeit. Egyszer az Újvilág utcában, a Kopernikusz-szobor és a Szent Kereszt utca közti árokban megpillantottam a háború előtti villamossínek tölgyfából készült, megfeketedett talpfáit. Ott hevertek a nappali fényben, föltárva és gondosan megtisztogatva, aztán átvágták őket, hogy megnyissák az utat lefelé, a föld mélyébe. Biztos a század elején rakták le ezeket a talpfákat, akkor váltotta föl a lóvasutat a villamos. Nem volt ez valami nagy és becses régiség, de egy varsói azért meghatódik ettől. Szeretem nézni a régi kövezetet, amikor hirtelen az egész utcában előtűnik a szétporladó aszfalt alól. Mielőtt megnyitották a Szent Kereszt hidat, kicserélték a Tamka utca burkolatát, és föltárták az aszfalt alatt szunnyadó kövezetet. Rózsaszín gránitból készült, szabályos kocka alakú utcakövek váltakoztak az újabb bazaltkockákkal, amelyekkel kipótolták a háború alatt keletkezett hiányokat. Ma már korszerűbb módszerek vannak, nem kőből készül az útburkolat. Elvitték valahová a gránitköveket és a bazaltkockákat, de igyekszem elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy a szemétdombra kerültek. Mindenesetre elvittem egyet ezekből a városi utcakövekből, magamhoz vettem megőrzésre.
Amikor javítják a földalatti vezetékeket, napvilágra kerülnek a régi bérházak téglái. A Szent Kereszt utcai árkok megmutatják, hol volt a már 1939 szeptemberében elpusztult épületegyüttes utcafrontja. Most is megmutatja a járdán a szintkülönbség. Egy régi fényképen a Szent Kereszt utca felől láthatjuk a Czacki utcát. Távolban az Alekszandr Nyevszkij-székes-egyház és a Szász téri harangtorony. Az előtérben a Technikusok Társaságának székháza és a Szent Kereszt utca közt elhelyezkedő bérház homlokzata. Nyári délelőtt (mert az utca nyugati oldalát süti a nap), konflis várakozik a kapu előtt, az ablakok kitárva. Csak az utca felszíne alatt rejtőzködő téglák és alapok miatt nem teljesen igaz az a mondat, hogy „A Czacki utca 1. szám alatti, háború előtti bérház nem létezik”. Egyre kevesebb marad belőlük, mert a kiásott törmelék már nem kerül vissza a föld alá, a Visztula homokjával temetik be a gödröket. Pusztul a varsói Hadész.
*

A hatvanas évek végén nem sokkal múltam tíz, és nem voltam az a könynyen meghatódó típus. Legszívesebben a Marchlewski, a Prosta, a Walic és a Chłodna utcák által határolt nagy pusztaságban portyáztunk a barátaimmal. Mielőtt fölépültek a Vaskapu lakótelep szörnyű panelházai, rommező volt a helyén. Azt mondtuk, „megyünk a romokhoz”. A falak már nem álltak, nagyjából elegyengették a terepet, de voltak gödrök és pincékbe vezető lejáratok. Néha találtunk valami kacatot, amit igen nagyra értékeltünk. Két banda harcolt a területért, néha bottal és kővel vívott ütközetek tették változatosabbá a játékot. Nem mindig pajzzsal, gyakran dudorral a fejünkön tértünk haza a rommezőről. Egzotikusak voltak a romok, jobban vonzottak, mint a Szász kert. Egyszer elrejtőztem egy gödörben – beomlott pince lehetett –, és előszedtem a téglák és a kátránypapír alól egy bélyegalbumot. Ott voltak egymás mellett a bélyegek a papírszalagok alatt. Könnyen fölismertem a rajzokat és a számokat. Egész biztosan voltak ott Hitlert ábrázoló lengyel és német bélyegek. Sajnos fekete porrá változtak, ha hozzájuk értem, el voltak szenesedve. Micsoda pech, hát tényleg nem menekülhetett volna meg valahogy ez az album? Mennyi értékes dologra cserélhettem volna azokat a bélyegeket! Ha már ismertem volna A prédikátor könyvét, legalább az elejét, valami szellemi hasznát láttam volna ennek a kalandnak, esetleg megerősíthette volna bennem az írott szó tiszteletét. De akkor még zsákmányra éhes kis pogány voltam, és csak azért sajnálkoztam, mert értéktelennek bizonyult a lelet.
Emlékszem, amikor később még eszembe jutott az eset, nem gondoltam az ismeretlen bélyeggyűjtőre, akié az album volt. A gettóról nem tudtunk semmit. Boldogan éltünk, mint a pásztorok Árkádiában. Egyébként a közeli tér és emlékmű nevében megjelenő gettó szó ugyanolyan üres volt, mint a távoli városok nevei, amelyeket csak térképről ismerünk. Egyszer az egyik barátom édesanyja azt mondta, hogy valamelyik bolt a Só utcában van. Nagyon csodálkoztam, mert biztosan tudtam, hogy a Marchlewski utcában van az a bolt. Amikor aztán otthon megtudtam, hogy volt itt egy ilyen nevű kis utca a háború előtt, meglepődtem, hogyan használhat egy fiatal nő egy ilyen minden szempontból helytelen nevet egy olyan modern dolog megnevezésére, mint a Marchlewski utca. A Só utca neve csak valami óvárosi kis közre emlékeztethetett. Nem tudtunk semmit. Pedig még nem is tűntek el városunkból a történelem nyomai. Bár a szüleink még emlékeztek a háború előtti Varsóra, minket már az új tér formált, amely az utópia lakóinak szerepére készített fel minket. Az a megfeketedett album az ujjaim közt szétporladó bélyegekkel, amelynek valahogy megmaradt a képe az emlékezetemben, és időnként eszembe jutott, az volt az első horgony, amely a város múltjához kötött, a múltnak ahhoz a részéhez, amelyet a magaménak vallhattam.

Pálfalvi Lajos fordítása

Andrzej Stanisław Kowalczyk (1957) irodalomtörténészként főként lengyel emigráns irodalommal, a legnagyobb esszéistákkal, Miloszsal és Stempowskival foglalkozott, majd maga is izgalmas esszéket írt olyan városokról, amelyek fontos szerepet játszottak az életében. Petljura úr (2000) című könyve magyarul is megjelent.

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.