S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lába ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt--azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát ..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"éhes vagyok!" - és egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már régesrég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! és egyre éhesebben!
és egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna minden eleségen:
most már a szívemet követeli.

Szólítva őt, egy verssorát idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát...",
s az évtizedek rossz szigetelésén
kétszázhúsz volt nyila villámlik át.
Túlnan a járdán feltünik Pilinszky,
kockás kabátban, ég és föld között -
látom, arcán a lázas elveszettség
őszes borostaként kiütközött.

Köröttünk örvény, a hatvanas évek,
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény;
nem öltek meg, s nem öltük meg magunkat -
Isten hordott minket a tenyerén.
Túléltünk háborút, italt, szerelmet,
most egy kicsit ejtőzni akarunk,
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe,
kapaszkodunk, míg bírja a karunk.

Költőnek ezenfelül ott a verse,
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad,
de láza megbokrosítja a ritmust,
e rögeszmés, szárnyas versenylovat,
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok
a karibi partokon s a prérin át,
s patájával dobogja és dobolja:
"Csak azt feledném, azt a franciát...",

Minek folytassam? Valaha a versünk
életmentés volt, ma csak pipere.
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc,
míg süvítünk az urbe kifele,
s a terepet átadjuk a szövegnek,
melyben buján párzik szóval a szó;
és hallhatjuk makogni gépeinket,
mint majmot az Afrika-utazó.

Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben!
Esendő, nagyon is világi szent,
aki a Koponyák Hegye helyett a
báli szezonban inkább bálba ment;
János, kit jelenések látogattak,
de aki hétköznap csak Jancsi volt -
bámulja teremtményét a teremtő,
sámán a tüzet, amit ő csiholt.