Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában, kézbeveszek egy-egy könyvet, angol antológiát, s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha selymes omló ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rámkiált, alvilágból károgó hang, csábítóan rámkiált, dallamával legkivált.
Ó a titkos régi dallam, szellem moccan így a falban, régi költők, régi versek, olvastam mint kisdiák, égő füllel, felhevülve, skandáltam, nagy lelkesülve, hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át, a makacs melódiát.
És, ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl, ha szövete csupa rongy is, akkor is isten fiát menekítjük egy szamáron, át valamilyen határon, gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák; akkor is jövőt jövendől, s lelj bár benne csak hibát, megújulhat a világ.
Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék? Hol a megtervezett éden, melyet századunk kinált? Kósza, kóbor Edgar Allan, mire jó a vers, a szellem szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád? Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át e tragikomédiát.
