HANS MAGNUS ENZENSBERGER

 

ENZENSBERGER, Hans Magnus német költő, író, esszéista, műfordító. Született Kaufbeurenben, 1929-ben. Számos kötete jelent meg, legutóbb 1998-ban a Heinrich Heine díjjal tüntették ki.

 

IRGALOM A POLITIKUSOKNAK
ERBARMEN MIT POLITIKERN

Megkockáztatom, ideje felhagynunk a politikusok szidalmazásával. Forrásvidékétől, az ellenzéki beszédtől messze szakadva a pofázó többség toposzává lett. Média-szerte visszatérő hacacáré. Ha nincs mit leleplezni, az a rendje, hogy ipari méretekben folyjon a leleplezés. Mindegy, használ-e vagy sem, csak a példányszám meg a nézettség nőjön. De még ez a kvázi-haszon is gyorsan apad, a csámcsogás csömörbe fordul, a botránkozás elhamvad, és az általános megvetés utóbb röpke vállrándításban merül ki.

Az ügybuzgó szociológusok tereptanulmányai, az államügyészek vizsgálatai, a lerázhatatlan riporterek kutakodásai nem hagynak kétséget a szemrehányások jogossága felől. A politikusi kaszt, hogy ezzel az inkább bizarr, mintsem találó kifejezéssel éljünk, nem gyönyörködtet. Változó összetételben, ám csüggesztő egyöntetűséggel dobálják rá a sarat nemcsak Németországban, de világszerte: a középszer zsarnoksága, az ítélőképesség csődje, rövidlátás, koncepciótlanság, hatalmi téboly, harácsolás, bebetonozódás, korrupció, arrogancia.

A kényesen disztingváló politológustól a törzsasztalánál fröcsögő botcsinálta Savonaroláig alig van ember, aki vitába szállna ezzel a látlelettel. De mégiscsak bántó szűkkeblűség az átlagtisztségviselő orra alá dörgölni, hogy micsoda igényei vannak. Beszédesen szánalmas ez az összeg, nálunk legalábbis. A német politikusok családi házai köztudomásúlag végzetesen hasonlítanak Wandlitzra; nyugati megfelelői annak a kispolgári pokolnak, ami vágyálomként lebegett a hajdani NDK-vezetés előtt. A potyázás és az adócsalás amúgy valamennyi nyugati társadalomban vidám nemzeti sport, a politikusi garnitúra keresetét össze sem lehet hasonlítani a farizeuskodásukat törvényes bevételi forrásnak tekintő képesújság-mogulokéval. Nem, kérem, az ujjal mutogatás meg a gengszterzsargon, hogy ez lefölözte, az megzsarolta, emez nagyot szakított, a vádlót inkább minősíti, mint a vádlottat. Az élősdi szerencselovag iránti titkolt irigységről, a gazdaság viszonyainak totális félreismeréséről árulkodik. A hamis számla vagy az ingyennyaralás stílus dolga, és e tekintetben nehéz lenne igazságot tenni a gyalázkodó felek között.

Kohl nem Mobutu, Baden-Württemberg még nem tart ott, mint Olaszország. A politikusok "saját zsebe", ha elnyel is kenőpénzeket, viszonylag mostoha kutatási terület az össznépi keresztbeajándékozáshoz, a lobbikat, pártokat szolgáló szervezett pazarláshoz képest. Bármekkora apanázst szavaznak is meg maguknak rendeletileg politikusaink, a kampánypénzek, szubvenciók, pártalapítványi befektetések, külön kasszák és jótállások a tőkéből ezerszer többet faragnak le.

Az igazi problémákat a ma általános erkölcsi felháborodás inkább ködösíti, mintsem tisztázná. Például semmi nem indokolja, hogy a politikus nehezebb felfogású legyen, mint más ember. Mégis minduntalan bebizonyosodik, hogy az apparátus napnál világosabb jelzésekből, súlyos választási vereségekből sem okul. A dániai Európa-népszavazás csődjére számos káder így reagált: Csakazértis! Mindent bele! Az úgynevezett müncheni gazdasági csúcs rendőri túlkapásait követően a huliganizmust felmagasztalták. És sorolhatnánk a példákat, nemcsak Németországra szorítkozva. Hasonló gerincesség jellemezte az amerikai közigazgatást a Los Angeles-i zavargásokkal, a japán egypárti államot a zsivány korrupcióval szemben, nemkülönben a római pártcirkuszt, mikor az állam annyiban hagyta a költségvetés hiányát, a maffiát és a kormányzati bűnözést.

Már pusztán statisztikai okokból is valószínűtlen, hogy X populációt, jelen esetben a politikusi kasztot, olyan veleszületett fogyatékosságok sújtsák, melyektől a népesség egyébként mentes. A genetikai tulajdonságokra a gaussi normálmegoszlás érvényes. Ezért ritkábbak az óriások és a liliputiak, mint a szabályos testméretű emberek. Az intelligenciával sincs másképpen.

Ígéretesebb a szociológiai megközelítés. Mi módon, mi végből lesz valaki politikus? Elég egy pillantást vetni a bonni, párizsi, madridi garnitúra pályaképére, hogy megállapíthassuk, a hivatásos politikusnak rendszerint nincsen hivatása. Már serdülőként diákszervezethez, szövetséghez csatlakozik. Szóvivő, küldött, elnök csak akkor válhat belőle, ha elhanyagolja tanulmányait, azaz minél kevesebbet tanul. Kemény iskola, főleg a könyököt edzi. Túl a szamárlétra grádicsain, úgy mint alapszervezet, kerületi választmány, városi képviselőtestület, és a sikeres nagy ugráson az országos szövetségbe, a kenyérkereset már nem probléma.

Az ilyen karriernek két arca van. Kívülről nézve szakadatlan éberséget követelő teljes foglalkoztatottság. A szokásos hatásköri huzakodás, az elkeseredett lövészárok-tusa lélegzetvételnyi szünetet sem hagy. Másfelől viszont ez az elfoglaltság a munkanélküliség sajátos formája. A csoport-egyeztetések, a napirendi viták, a folyosói intrikák nyomán sajátos tapasztalat-vákum keletkezik. Mire listás helyre vagy ilyen-olyan társulat alelnöki székébe küzdi fel magát valaki, valóságérzék-deficitje többnyire olyan fokú, hogy minden kritikát sziklaszilárdan utasít vissza.

Ezt a toborzási szisztémát sokszor taglalták már. Nemcsak a politikus-életrajzok adnak támpontot. Tanulságos a többi karrier-mintákkal való összehasonlítás is. A bankszféra és az ipar vezető pozícióiban, ahol az utóbbi tíz évben figyelemreméltó nemzedékváltásnak lehettünk tanúi, olyan embereket találunk, akiknél se becsvágyban, se öntudatban nincs hiány. De ilyen poszton nyilvánvalóan csak az rúghat labdába, aki ismeri a szakmát és a világot, nyitott szemmel jár, képes dönteni és tervezni. Hírlik, hogy erkölcsi tényezők is szerepet játszanak néhanapján.

Elgondolkodtató, hogy ez a társaság a politikai garnitúrát egymás közt alig titkolt lenézéssel emlegeti; nem csupán, mert a hivatásos politikusok szerintük nem értenek semmihez, hanem mert számukra tűrhetetlen az üresjárat az üzemben. A pártszervezet által kiszabott hatáskörökkel soha nem érnék be. A szerelőüzem-építés, az új repülőgéptípus kifejlesztése, de még egy közepes méretű szállítási cég szanálása is olyan időbeli távlatot nyit, amiről a választási ciklusra beszűkült politikus csak álmodhat.

A toborzás és a képzés indokolhat egynémely eltérést a statisztikai normától, de a szelekciós mechanizmusok mindent mégse magyaráznak meg. Ha úgy vesszük, foglalkozási ártalom mindenhol van, még ha nem is olyan riasztó, mint a lakatosnál, a temetkezési vállalkozónál vagy az állatorvosnál. Ideje tehát szidalmazás helyett a politikusok nyomorúságáról szót ejteni. Egzisztenciális nyomorúság. Illő pátosszal szólva: a politikusi pálya szakítás az élettel, a halál csókja.

E megbélyegzettek életének első és legfőbb jellemzője a hallatlan unalom, amitől nem menekedhetnek. A politika mint szakma az egyformaság, a könyörtelen ismétlődés birodalma. Akit balsorsa valaha is ülésezésre kárhoztatott, jól ismeri a bénultság állapotát, ami a legjobb szándék mellett is elfogja az embert, ha végighallgatni kénytelen az ilyen alkalmakkor előadott körülményes, semmi újat nem hozó beterjesztéseket, beszámolókat, tervezeteket, indítványokat. Márpedig a politikusnak kétség kívül fő tevékenysége, hogy ülésezik. Ülés ülés hátán. Üléseznek a grémiumok, üléseznek a frakciók, a platformok, az alplatformok, a tanácsok, a kuratóriumok, az elnökségek, a vezetőségek, a városi, körzeti, országos és gazdasági testületek, szövetségek, kamarák, bizottságok. A hivatásos politikus éveket, ha nem évtizedeket szán életéből ülésezésre. A következmények alól nem vonhatja ki magát.

Másodszor. Elég a képviselő irodájába, sőt csupán a postafiókjába bepillantani, máris láthatjuk, maradék idejét mi viszi el szinte teljesen: az olvasás, a feltartóztathatatlanul áradó "papírok", akták, körlevelek, beadványok, kérelmek, szakvélemények, leiratok, határozatok, irányelvek, közlemények, ügyiratcsomagok, javaslatok, jegyzőkönyvek, felmérések, költségvetések, programvázlatok, körkérdés-kiértékelések, törvényjavaslatok, kimutatások... Csak az tudhatja, mit jelent ez, aki ízlelte már a kérdéses dolgozatok hajmeresztő prózáját. Terjedelmével az anyag eleve kiszorít minden más olvasnivalót, a távirati stílusú Bild-Zeitung-on kívül. A politikus értelemszerűen olvastat, hogy legalább azt tudja, hogy róla mit ír a sajtó. Ehhez személyi referenst alkalmaz; szükség esetén kisegít a titkárnő, a sajtóiroda vagy a tallózószolgálat.

Az olvasás indirekt formája azonban nem oldja meg a problémát, inkább kiélezi. A főnök csak arról értesül, amit a kímélésére hivatott szűrő átenged. Minél magasabbra hág, annál megbízhatóbb munkatársakkal veszi körül magát, s azok egyre megbízhatóbban hessentik el tőle a bántó információkat. Csak természetes, hogy megbünteti a rossz hír hozóját; csak természetes, hogy a hírnök nem traktálja olyasmivel, amit nem szívesen hall.

Harmadszor. A politikus nemcsak szemellenzőt visel, hanem szájkosarat is. Csak a legszűkebb körben megengedett számára, hogy kimondja, amit gondol, már ha egyáltalán gondol valamit. Viszont hallgatnia sem szabad. Sőt, követelmény vele szemben, hogy folyton beszédeket tartson. Az adott körülmények között e beszédek semmitmondása nem makula, hanem erény. Nincs az a profi, aki saját kútfőből produkálhatna ilyen szóáradatot. Elapadását szakembergárda gátolja meg. A szónokra annyi marad, hogy gondosan átolvassa a kéziratot, és kigyomlál belőle mindent, ami az önálló gondolat gyanúját keltheti. Elég egyetlen félreérthető fordulaton átsiklania, máris megüti a bokáját. Éjjel-nappal fülébe bőg a közfelhördülés, a küzdőtársak is kiközösítik, mint a pestisest.

Ezt a kockázatot csak jobb ügyhöz méltó önfegyelemmel lehet elkerülni. Ilyen kényszerek szorításában nem csoda, ha a folytonosan szónokoló idővel képtelen kifejezni magát. Az elnémulás csak egy a sok károsodás közül, aminek ezen a pályán ki van téve.

Negyedszer. Tán nincs is kínosabb erőfeszítés egy ember számára önmaga állandó reklámozásánál. A politikus hivatalból köteles a tiroli kalaptól az indiántolldíszig minden idétlenséget a fejébe nyomni, csecsemőket és elefántokat fogdosni, söröshordókat csapra verni, a legízetlenebb farsangi összejöveteleken, legvisszataszítóbb talk-showkban fellépni. Ennél egy konyhalány is többre tartja magát. Választások előtt a jelöltnek magától értetődő penzum a sztoikus önfeladás, a kényszeredett vigyorgás, az otromba bratyizás.

S nemcsak kívülről, de a hasonszőrüek részéről is óhatatlan megaláztatások érik a hivatásos politikust. Az ember nem is érti, hogyan éli túl a húsdaráló-regulát, az orrfacsaró istállószagot, a frakció-kényszerzubbonyt, röviden a csúszás-mászás megannyi gesztusát, amit a közeg elvár tőle.

Ötödször. A hivatásos politikusnak azzal is vezekelnie kell, hogy egyáltalán nem rendelkezhet az idejével. Éber állapotában csakis a határidőnaplója lebeghet a szeme előtt. Márpedig ott minden perce hónapokra, netán évekre előre hiánytalanul, aprólékosan le van kötve. Üres lap nincs a naptárban. Az évi rendes szabadság puszta fikció; azalatt is egymást érik az interjúk, tanácskozások, jelenések. Nagyfőnöknek, kisfőnöknek nincs megállás; mint valami körző kénytelen rotálni szó szerint a kidőlésig. Nincs az a szakszervezet, amelyik ne hirdetne ilyen esetben általános sztrájkot. E tekintetben a börtöntöltelék hallatlan szabadságot élvez a politikussal összehasonlítva.

Még sorolhatnánk a politikusok nyűgeit, de nincs sok értelme. Elsikkadna a lényeg, nyomorúságuk legmélyebb oka, azaz társadalmi kirekesztettségük. Visszás helyzet, hiszen olyan embereket érint, akiknek az egyedüllét tilos. Ennek az alapvető jognak a megvonása önmagában súlyos lelki zavarokat okozhat. De ha valakit rászorítanak a hordalétre, ugyanakkor kizárják a normális kapcsolatteremtés minden módozatából, az illető dilemmája feloldhatatlan.

Létezik egy ingermegvonás névre hallgató tudományosan kidolgozott kínzásnem. A kísérleti alanyt elszigetelik minden érzéki benyomástól, mondjuk egy vizestartályban; a kamra, ahová bedugják, hangszigetelt, szagtalan, koromsötét; a tapintást a folyékony közeg teszi lehetetlenné. Ennek társadalmi megfelelője a hivatásos politikuson végrehajtott sajátságos betokosodás. Minél magasabb polcra kerül, annál radikálisabban vágják el társas kapcsolatait. Szinte semmit nem tud arról, hogy mi zajlik "a külvilágban". Sejtelme sincs, mibe kerül fél kiló cukor vagy egy pohár sör, hogyan hosszabíttathatja meg az útlevele érvényességét vagy hol válthat jegyet a földalattira.

A hivatalos látogás amolyan modellje ennek a kényszer-elvonókúrának. A főnök magángépén állandó stábja kíséretében hosszú utazást tesz, aztán egy csakis rendőrkordonját mutató város kihalt utcáin száguld az elnöki palotáig, ami semmiben sem különbözik a többi elnöki palotától. Innentől beszédeket hallgat, beszédet tart, eszik, beszédet tart, beszédeket hallgat, eszik, beszédeket hallgat, beszédet tart. Ennyi. Másnap kiviszik a repülőtérre; váltig nincs fogalma arról, hol tett látogatást.

Viszonylag szelíd példa, csak halványan érzékelteti a politikus elidegenedését. Merthogy ez az oka a valóságérzék tipikus hiányának, ez az ok, amiért szellemi képességeitől függetlenül a politikus igazodik ki utolsónak a társadalmi folyamatokon.

Még az előjogok is, melyekért fáradhatatlanul ostorozzák, még ezek is csak tetézik nyomorúságát. Vegyük a testőr intézményét, ezt a baljós státusz-szimbólumot. Világos, hogy nemcsak a politikust védi a világtól, sokkal inkább a világot a politikustól, utóbbit meggátolja abban, hogy a válaszfalon, ami környezetétől elválasztja, áthatolhasson. Biztonsági őre egyben a foglára is.

Sorsa persze korántsem rendkívüli, dehogy is. Kínálkoznak párhuzamok. A politikus osztályrésze bizonyos szempontból ugyanaz, mint legveszélyesebb ellenlábasának. A konspiráció a terroristát is kizárja a társadalmi életből; neki is csupán erősen torzult nyelv áll rendelkezésére. (A nyelv és a valóságérzék elvesztése ugyanannak az érmének a két oldala.)

Még messzebb vezet azonban az összehasonlítás a totális intézmények kevésbé egzotikus közegével. Ilyen intézmény mindenekelőtt az öregotthon, a javítóintézet, a kórház, a börtön és a pszichiátriai klinika. Ezekben a hivatásos politikusi lét sok markáns motívuma köszön vissza: a beutaltak nem rendelkeznek az idejük fölött; a rutin, a program adott; magánszféra nincs; az őrizetesek elszigeteltek, mindazonáltal sosincsenek egyedül; napirenden van a rituális megaláztatás; a rendszerből következő valóságérzék-vesztés az ott tartózkodás időtartamával arányosan halad előre.

Néhány év, és fellépnek a klinikai szakszóval hospitalizációként összefoglalt károsodások. Kapcsolatképtelenség, apátia, gondolkodási, beszéd-, potenciazavar, minduntalan eleredő könnyek, nyugtalanság, agresszió a leggyakoribb tünetek. Téveszmék és érzékcsalódások is előfordulhatnak. A betegek szinte kivétel nélkül szorongásos állapotokat élnek át. De a félelemnek rendszerint nagyon is valós oka van.

Akárcsak a fenti intézményekbe utaltak, a politikus is állandó őrizet alatt áll. A klasszikus fegyház kémlelőlyukának az ő esetében a mindent látó kamera felel meg, a felvigyázói szerepkört pedig az újságírók és államügyészek töltik be. Mivel a személy szerint szeplőtlen jellemű politikus is a pártpénzügyek szürke zónájában, a szubvenciók és a fegyverexport bózotosában, a titkosszolgálatok ingoványán kénytelen működni, mellé szegődik a félelem.

A legfontosabb hospitalizációs tünet mégis a depresszió. Többnyire álcában jelentkezik, hiszen a hivatásos politikusnak tilos mutatnia. Csak a visszáját, a mániát szabad kiélnie. Éppen laposságuk miatt csúcsnak beharangozott rendezvényekben testet öltő érvényesülési vágy; a politikusi garnitúra infantilis nagyzási hóbortja, naiv hiúsága, tékozló hajlama -- tévedés azt hinni, hogy mindennek az élvezethez vagy épp az örömhöz bármi köze van. Micsoda elrugaszkodott ötlet. A politikusok által művelt ügyetlen vándorcirkusz csupán kompenzál. A depresszióból a mániás fázisba való átmenetet a szakirodalom így írja le:

"A kóros kedélyállapot mindenestül áthatja a beteg észlelését és viselkedését, olyannyira, hogy szellemi állapotát optimálisnak véli. A belátás hiánya és a felfokozott aktivitás robbanékonysághoz vezet. A beteg türelmetlen, erőszakos, kötekedő, ha ellenállásba ütközik, agresszív indulattal reagál. A gondolatok és cselekedetek lendülete esetenként nyilvánvaló nagyzási hóbortig fokozódik. Például a beteg meggyőződéssel hihet személyes hatalmában és zsenialitásában, időszakosan hivalkodó identitást ölthet magára. A mániás személy fáradhatatlanul, szertelenül, impulzívan szenteli magát különféle cselekedeteknek, melyek társadalmi veszélyességével nem vet számot. Szélsőséges esetben a tevékenység olyan hektikus, hogy a hangulat és a magatartás minden ésszerű összefüggésének nyoma vész."

A beteg, aki így próbál úrrá lenni vígasztalan lelkiállapotán, hogyan is értené, hogy kétségbeesett ágálását még fel is róják neki?

Annak, aki azt javasolja, legalább próbáljuk meg beleképzelni magunkat a hivatásos politikus helyzetébe, két ellenvetésre is számítania kell; olyan kézenfekvőek, hogy tanácsos elébük vágni. Egyrészt azzal fognak szembesíteni, hogy a hatalom gyönyörűsége minden sérelemért bőven kárpótolja a profi politikust. Úgymond vannak emberek, akik számára ellenállhatatlan ajzószer a hatalom. Történelmileg ez a megállapítás talán helytálló. Megannyi abszolút uralkodó és zsarnok valósította meg hajszál híján a csecsemő-vágyálmot, hogy a világ ne álljon ellen az egyéni akaratnak.

De aligha képzelhető el, hogy Washington, Bonn vagy Tokió hivatalaiban bárki átadhatná magát efféle hatalmi tébolynak. Hiszen itt a főnökök egytől egyig ezer szállal lekötözött Gulliverek. A pártok, lobbik, szövetségek, bürokráciák érdekszövevényében mozgásterük milliméternyi. A dicső főparancsnoki titulus viselőjének tudnia kell, hogy egyetlen fegyvertelen repülőgép elindítása alkotmányos vádemelést vonhat maga után. Olyan kérdések, hogy a biztosított beteg három vagy öt márka térítést fizessen egy doboz pirula után, vagy hogy módosítható-e az özvegyi nyugdíjra való jogosultság időtartama, az apparátusokon belül hónapokig tartó gigantomachiákat szabadít el. Egy adókedvezmény eltörlése csak ördögi trükkök latba vetésével, az érdekeltek háta mögött vihető keresztül.

Bárki, akinek jelent valamit a hatalom, pánikszerűen menekül, ha ilyen cselekvési gátakkal találja magát szemközt. Egy acélnagykereskedés cégvezetőjeként alighanem több szava van. A köddé vált realitás ilyenformán is megbosszulja magát a politikuson.

A vád végső érvként azt hozza elő, hogy magukra vessenek. Hiszen senki nem kergette őket az asztal körül, hogy ezt a hivatást, a hivatás voltaképpeni tagadását válasszák. Ami kétségkívül igaz.

De nem kajánkodás ezen lovagolni? A kárörvendő ítélet figyelmen kívül hagyja, hogy a politikusi pálya amolyan varsaként működik. Könnyű odatévedni, bajos ép bőrrel megúszni. Akit megejt, bizonyára úgy véli, egy kiút van belőle, éspedig fölfelé. S ha sikerül ereje latbavetésével magasabbra jutnia, egy napon rá kell döbbennie, áltatta magát, mert az emelkedés nem szabadította ki helyzetéből, hanem a helyzetet élezte ki. De ez akkor derül ki, amikor már késő.

Tán ennél is kietlenebb sors fenyegeti a lapátra tett pártpolitikust. Legjobb esetben egy brüsszeli toronyház tizedik emeletén végzi mint magasan díjazott munkanélküli, de kinevezhetik a városi közművek legfőbb ellenőrévé is, noha a csőtörések és gőzfürdők iránt soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta. Jószántából ugyan ki foglalkoztatna szakképzetlen munkaerőt? A tisztes nyugdíjra való kilátás sokaknak egyetlen vigasza, ha elbuknak a társadalom parancsosztó magaslatai ellen intézett rohamban. Az ország kebelén még csak elvannak valahogy.

Kiss Zsuzsa fordítása

A Helikon Kiadó a szerző esszékötetének kiadására készül.