FÖLDES ANNA

Túlélőkről – nemcsak túlélőknek

Fejtő Ferenc újfent bizonyította, hogy a kutatásra épülő, objektív vizsgálat, a tények elemzése érv és fegyver is a nem hivatalos, de létező, bizonyos körökben leplezetten is virulens antiszemitizmus leleplezésében és legyőzésében, az itt és most ránkkényszerített szellemi és etikai küzdelemben, az emberméltóság (nemcsak a zsidókat érintő) önvédelmében.
(Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História könyvtár. MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 2000. 339.old.)

 

Magyarság, zsidóság, avagy Magyarok és zsidók? A két fogalomtársítás között nemcsak a kötőszó sugall különbséget. Fejtő Ferenc korszakos történeti művének eredeti (francia), és az új kiadás magyar címe között az eltérés százados vitákat és aktuális szembenállásokat idéz, és a második változat – mint a szerzőtől tudjuk, – a kiadó tanácsának, beavatkozásának köszönhető. Ugyancsak az itthoni érzékenységgel indokolta Fejtő, - pontosabban: indokolhatták Fejtőnek – az 1997-es kiadásban szereplő alcím, a “Különös páros” elhagyását is.

Bár tollforgató ember az ilyen konfliktusok megítélésében eleve írópárti, és zsigerből hajlandó minden kívülről jött módosítást elvetni, ezúttal úgy tűnik: a magyar cím szigorúbban és hitelesebben fejezi ki Fejtő művének szellemét, társadalmilag érvényes igazságát. Szigorúbb, mert kerüli az elkülönítés mindenfajta verbális igazolását, és hitelesebb, mert félreérthetetlenül tükrözi Fejtő mondanivalóját, érzékelteti a megidézett közösségeknek az elmúlt évezredben létrejött, sokszor megkérdőjelezett, de meg ma sem cáfolt összetartozását. A magyar zsidók és zsidó magyarok részvételét az országnak a létéért és jobblétéért vívott közös küzdelemben.

Nyilvánvaló, hogy a tíz évszázados együttélés alaposan dokumentált történetének érdemi megítélése, egyes tények, epizódok esetleges korrekciója szaktörténészek, tudós fórumok dolga. A témában érzelmileg és intellektuálisan is érintett laikus csak arról adhat számot, hogy számára a kötet eseménytörténeti vonulata is lenyűgözően érdekes, sodró, hol megnyugtató, hol felzaklató, már-már regényes olvasmány. A szakirodalom birtokában felhalmozott gazdag tényanyag szemléletessé és meggyőzővé teszi az ismert, de a köztudatban inkább csak körvonalazatlanul élő jelenségeket is. Mert annál az aranyfüstös legendánál, hogy a magyar zsidók lelkesen és nagy számban vettek részt az 1848-as magyar szabadságharcban, sokkalta meggyőzőbb Fejtő konkrét adata, elsősorban az a “7:1”-es aránypár, amely arra utal, hogy a 170 000-180 000 főnyi honvédségben zsidók népességi arányukhoz képest hétszer többen voltak, mint a nem zsidók. Összlétszámukat Kossuth, - aki liberális szemlélete ellenére sem nevezhető a zsidók fenntartás nélküli hívének, patrónusának, - húszezerre becsülte.

Családtörténetek és legendáriumok, publicisztikai számadások és a magyar irodalom fővonulatába tartozó regények régóta őrizték és őrzik a zsidóknak az ország magyarosításában játszott szerepét, de Fejtő tanulmánya fontos, vagy akár kuriózum értékű adalékokkal, például - Ballagi Mór nyelvművelő tevékenységével, a Magyarító Egylet megalakulását követően tömegesen szervezett magyar tannyelvű zsidó iskolák létrehozásával – bizonyítja a zsidó értelmiség beolvadási stratégiájának nemzeti jellegét. Ugyanakkor, a feltárt és felsorolt tényekkel, a példák gazdag választékával meggyőz a többségi nemzet az 1867. évi emancipációs törvénnyel megpecsételt befogadó politikájának célszerűségéről is. Feleleveníti, hogy a XIX. század derekán még nagyon is ingatag demográfiai mérleg, éppen az itt élő (német és zsidó) asszimilánsok befogadása által billent át a magyarok javára. Az a tény, hogy a Monarchia törvénye ettől kezdve nem etnikai alapon álló vallási csoportnak, hanem felekezetnek regisztrálja a zsidóságot, természetesen tovább bátorította, gyorsította az asszimilációt is. Érdemes feljegyezni, hogy míg 1880-ban a zsidóknak /országosan / csak 56,3 %-a, 1910-ben már 76,9 %-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, Budapesten pedig a magukat magyarnak valló zsidók aránya addigra meghaladja a 90 %-ot. (Nem kevesen vannak, - és nemcsak a MIÉP zászlaja alatt, - akiknek ma sem felesleges figyelmébe idézni e tegnapi törvény mai érvényét!)

Az ország polgárosodásában, gazdasági modernizálásában a századforduló idején már komoly részt vállaló zsidó vallású magyarok a társadalmi hierarchia különböző fokain feltartóztathatatlanul tagozódtak be a Monarchia, illetve Magyarország átalakuló társadalmi struktúrájába. Még az sem igaz, - említi meg Fejtő – hogy általában vagyonosabbak lettek volna a nem zsidóknál. Legfeljebb az urbanizációs folyamatban való önkéntes, aktív részvétel, a szükség szorításában felélénkülő vállalkozó kedv és a műveltség megszerzésére tett, az átlagosnál nagyobb erőfeszítések juttattak egyeseket – többnyire munkával kiérdemelt – előnyhöz. Tudható, hogy nemcsak a magyar szellemi elit, a művészértelmiség összetétele változott meg a zsidóság emancipálódása következtében, de a magas kultúra hazai fogyasztóinak táborában is “túlreprezentáltak” lettek az itt élő, és a magyar értelmiségbe befogadott zsidó polgárok. Mindebből logikusan, de némi, nem teljesen igazolódott optimizmussal következtet arra Fejtő, hogy az asszimiláció lényegében befejeződött, vagy legalábbis végállomáshoz közeledik. Ezt nem pusztán a vegyes házasságok, áttérések növekvő száma bizonyítja, hanem az is, hogy a szellemi élet zsidó (származású) reprezentánsai már a századforduló idején és az új század hajnalán eltökéltebben (és sikeresebben is) ápolták és szolgálták a magyar kultúrát, az élet minden területére kiterjedő modernitást, mint saját örökségüket a (Fejtő által reklamált) magyar nyelvű zsidó kultúrát.

Az a szubjektív hiányérzet, amit a Párizsban élő magyar történész megfogalmaz, - hogy nem született magyar Chagall, és a magukat elkötelezetten zsidó írónak, költőnek valló zsidó írástudók (Kis Józseftől Pap Károlyig) legfeljebb a második vonalból ragyoghattak ki, míg a náluk jelentősebb tehetségek az egyetemes magyar kultúrában vívták ki az őket megillető helyet és rangot, - legalábbis vitatható. Vitatható, nem a tény, hanem annak értékelése. Éppen a legnagyobbak életműve igazolja a közös törekvést: Bródy Sándortól Szomoryig, Molnár Ferenctől Radnótiig és Örkényig – az egyetemes magyar irodalmat gazdagították. Veszélyes és káros minden olyan nézet, amely ott kivívott helyüket (éppen zsidó származásuk okán) kétségbe vonja. Vannak, akik osztják Fejtőnek a hazai asszimiláció eltúlzott jellegével kapcsolatos fenntartásait, de én legalábbis megkérdőjelezném. Hiszen nemzedékek óta a Kárpát-medencében élő zsidók többségére nem jellemző, hogy “elhamarkodottan” megtagadta volna a maga zsidó kulturális örökségét, - azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igen rendelkezett vele. (Ipolysági nagyapám, akinek nyomdájában készült a vidék legfontosabb magyar nyelvű lapja, még beszélt jiddisül és házában, még mielőtt természetessé lett a magyar nyelv családi használata, esténként Heine verseket olvastak és a Heidenrösleint énekelték a németül jól beszélő, de magyar iskolában nevelkedő lányok.)

Letagadhatatlan aktualitást kölcsönöz Fejtő történelmi áttekintésének a Trianon után kiéleződött konfliktusok kendőzetlen rajza. A ráismerés zavarától feszengve olvassuk, hogy Gratz Gusztáv történész a proletárdiktatúrában szerepet játszó zsidók felsorolásakor ugyanazzal az általánosító eljárással élt, mint a korabeli (és későbbi) antiszemita sajtó: zárójelben közölte az illetők magyarosítás előtti nevét “sugalmazva, hogy az új név csupán álnév, amely mögé a zsidók el akarják rejteni származásukat.” Világnézeti vitáink és a szélsőségektől való elhatárolódás során még fontosabb az antiliberális nacionalizmus, a numerus clausus által legalizált jogegyenlőtlenség társadalmi elfogadottságának leleplezése. Fejtő tanulmányában nyomon követhető, hogy a büszkén hirdetett konszolidáció idején, hogy számolja fel a keresztény kurzus Európa első, nyíltan diszkriminatív törvényével (a szomszédos országok közönye és a veszély mértékét fel nem ismerő naiv zsidóság asszisztenciája mellett) a liberalizmus szellemének maradékát, s hogy teszi a rendszer félhivatalos ideológiájává a törvényben rögzített antiszemitizmust. A tanulmány tárgyilagosan, tényekkel figyelmezteti a szélsőséges nézeteket is elnéző, megbocsátó közvéleményt, az antiszemitizmust legfeljebb leplezetten vállaló “konzervatív polgárokat”, a történelmi tanulságokra, és arra hogyan vált már egyszer a történelmi Magyarország helyreállítását célul kitűző, felfűtött nemzeti érzelmek lázában, a hatalomelvű konzervativizmus megerősödésével párhuzamosan megbélyegzett, zsidó ideológiává a liberalizmus, szitokszóvá a demokrata.

Sok műnek kell még megszületni, sok érvnek megfogalmazódni, amíg eldől, milyen felelősség terheli egy későbbi korban a kulturális szegregáció elméletének és az ideológiailag is alátámasztott diszkrimináció gyakorlatának érvényesüléséért Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, a jobb felé kacsingató magyar értelmiséget. Fejtő könyve a tegnapi eszmei csatározások krónikájával is a mához szól: azt mutatja be, hova vezet, amikor az uralkodó elit hatalomféltésből és a ránehezedő nyomás alatt, csak a szélsőjobboldali erőknek tett, mind súlyosabb engedmények árán képes megőrizni pozícióit.

Az a körülmény, hogy Fejtő eredetileg francia nyelven írta és francia olvasóknak szánta könyvét, érezhetően jó néhány itthon közismertnek tekintett, iskolában tanított tény és folyamat ismertetésére, részletezésére is kényszerítette. Mégis óvakodnék ennek bírálatától, azon egyszerű oknál fogva, hogy manapság az ismertnek tekintett tények sem feltétlenül ismertek, és különösen a kényesnek mondott ideológiai kérdésekkel kapcsolatban rengeteg érettségizett diáknak, felnőttnek lenne oka visszakérni az iskolapénzt.

Érettségizett, sőt diplomás tanítványaimon is tapasztalom, mit ér az évszámokat általánosságokkal vegyítő történelemoktatás, a sztereotípiákra szorítkozó világnézeti, politológiai nevelés. Ahol a fasizmus még mindig csak kipipálandó címszó, Radnótira legfeljebb két óra marad a tanév végén, ott nem várható el, hogy a század végén születettek megértsék miben állt a zsidótörvények fokozatos radikalizálódása, milyen újat hozott éppen az asszimilánsok életébe a fajvédelmi törvény, hogy ismerjék a hazai ellenállás és a tiltakozás erőtlen kísérleteit. Az ismeretek hiánya pedig képtelenné tesz az összefüggések megértésére és gátat szab a cselekvésnek is.

Ha egyáltalában van tere, lehetősége napjainkban az emberméltóság védelmét szolgáló cselekvésnek. (Mert hogy szükség lenne rá, azt senki sem vitatja!) Bár a Franciaországban élő magyar történész tudatosan nem avatkozik be az aktuális hazai vitákba, összegyűjtött anyagának súlya és tanulsága tett-értékű. Ezt akkor is vitathatatlannak érzem, ha a kötet végére érve, tartok tőle, hogy Fejtő következtetésében optimistább, mint könyvének hazai olvasói. Akik nem állítják, legfeljebb (velem együtt) remélik, hogy amikor hazánk – nemcsak Fejtő szerint – az Európai Unióba készül és a politikai elit nagy többsége is a nyugati értékrendhez kíván asszimilálódni, valóban nem fenyegeti komoly veszély az asszimiláns zsidókat. Csakhogy mi a képernyőről és az utcáról, a Vasárnapi Újságból és a gyújtó szónoklatokból is tudjuk, hogy azok, akik március tizenötödikén is az európai trendekkel szembefordulva élték ki nemzeti indulataikat, még sokáig hajlamosak lesznek bizonyos neveket két változatban, (a zárójeles “leleplező” kiegészítéssel), vagy éppen kurzívan írni. (Nyilván ennek tudatában állítja Fejtő, hogy ezek a szélsőséges elemek akkor válhatnak veszélyessé a zsidók, és ugyanakkor az alkotmányosság, és a demokrácia számára, “amikor a demokratikus államhatalom képtelen egy gazdasági és szociális válság leküzdésére, a polgári jogrend biztosítására.”

Az elmondottakból is következik, hogy a kötet anyagának, következtetéseinek értéke, nem kizárólag a történettudomány mérlegén mérhető. Fontos szerepe lehet a túlélők és nemcsak a túlélők, a zsidók és nem zsidók önvizsgálatában is. Egyfelől arra ösztönöz, hogy magyar zsidóként (újra) kimondjuk, milyen mértékben és szellemben vállaljuk túlélőként is a magunk magyar identitását. Valljuk hazánknak, - sokakkal dacolva is – anyanyelvünket, az öröklött és tanult magyar kultúrát, anélkül, hogy megtagadnánk a múltat, eleink sok nemzedékének kényszerű élő áldozatát. Másfelől, és ez talán ma még sürgetőbb, csak a magyar értelmiség jobbik részével együtt elvégezhető átháríthatatlan feladatunk, hogy tízmillió honfitársunkban tudatosítsuk: a magyar holocaust – Göncz Árpád szavával élve – magyarok ellen irányult. Csak ennek kimondása, a felelősség és a bűnök megvallása lehet az emelt fővel vállalt, zavartalan együttélés, az együvé tartozás elvi alapja. Mert ma már nem elég elfogadni, hogy Auschwitz nem zsidó ügy, hanem magyar történelem, azt is világgá kell kiáltani a sajtóban, az éterben és minden baráti társaságban, - hogy Auschwitz után az antiszemitizmus – az emberség és az emberiség elárulása.

A világirodalom jelesei félszázada vitatják Adorno igazságát: igazolható-e, hogy Auschwitz után lehet verset írni, vagy éppen ellenkezőleg: Auschwitz után csak Auschwitzról lehet. A tudományos elemzés jogosultságát senki sem kérdőjelezte meg. Fejtő viszont – Bibó és Braham, Karády Viktor, Hanák Péter. Juhász Gyula és mások után, – újfent bizonyította, hogy a kutatásra épülő, objektív vizsgálat, a tények elemzése érv és fegyver is a nem hivatalos, de létező, bizonyos körökben leplezetten is virulens antiszemitizmus leleplezésében és legyőzésében, az itt és most ránkkényszerített szellemi és etikai küzdelemben, az emberméltóság (nemcsak a zsidókat érintő) önvédelmében.