Mihályi Gábor

Az ördögi mechanizmus

Az államvédelmi hatóság, az ÁVH, a Rákosi időkben, a sztálinizmus korában nem elvetemült gonosztevők bandája volt, hanem a vallássá alakított kommunizmus inkvizíciós mechanizmusának lett a végrehajtó eszköze, s követte el a rémtettek sorozatát. A magyarázat természetesen nem kíván erkölcsi felmentést adni.

 

 

Sötétség délben

Napjainkban az antikommunizmus reneszánszát éljük. Csakhogy a mostani jobboldal erőltetett ideológiai fenekedése valójában már nem a tíz éve kimúlt oroszlánt veszi célba, amelynek feltámadásától józan ésszel nem kell tartani. Ez a múlt idézés napjainkban a mai baloldal szocialista, szociáldemokrata, liberális pártjait kívánja kompromittálni. Azt sugallva, hogy e pártok exkommunista alapítói, vezetői báránybőrbe bújt farkasok, akiket a derék keresztes vitézeknek le kell leplezniük.

Ennek a propaganda irodalomnak egyik jellegzetes ágazata a tudományos szakapparátussal felvértezett újkeletű kommunizmuskutatás. Nem mintha a megnyíló levéltárak, az újonnan publikált dokumentáció nem igényelné a közelmúlt történéseinek valóban elmélyült, tárgyilagos,tudományos feldolgozását, elemzését. Nem egy esetben azonban a kelendőség reményében mélységesen elfogult, átkokat-szitkokat okádó munkák kerülnek piacra. Szembetünő, hogy szerzőiket nem a tudományos igazság felderítése, hanem a gyorsan learatható haszon késztette írásra.

Ilyen munka a már nem is olyan fiatal történész, Kiszeli Gábor nemrég publikált könyve Az ÁVH, Egy terrorszervezet története.

Az ÁVH-án történteknek immár számottevő irodalma van rendelkezésünkre áll az el nem égetett dokumentumok még mindig tisztes halmaza, a különféle ál-perek jegyzőkönyvei, az áldozatok memoárjai. Kiszeli ezt az anyagot böngészte át, úgy hogy a sajnos bőségesen rendelkezésre álló rémtörténeteket emeli ki, gyűjti csokorba, Csak az a baj, hogy a mi miért történtre igen egyszerű, szimplifikált magyarázattal szolgál. A kommunista párt szovjet zsoldban álló hazaáruló, gonosztevő banda volt, amely legfőbb céljának a magyar nép tönkre tételét, kirablását tekintette, és ebben az ÁVH volt a leghatásosabb eszköze, fegyvere.

Ilyen magyarázat alapján azonban nem lehet megérteni, feleletet találni arra az AVH szerepét érintő alapvető kérdésre, hogy a rémségeket generáló, legfőbb felelősnek Sztálinnak mi szüksége volt arra, hogy ártatlan emberek millióit, köztük saját pártjának prominens és nem prominens tagjait börtönbe vetesse, agyonkínoztassa, kivégeztesse illetve Szibériába deportáltassa, Kérdés maradt az is, hogy Rákosi miért követte olyan híven mesterét a rémuralom kialakításában és működtetésében.noha neki tudnia kellett,hogy mi.történik?

Az 1937/38-as hírhedt moszkvai perek óta foglalkoztatja a világot a titok, mi magyarázza, hogy az Ochrana, a cári titkosrendőrség, később pedig a Gestapo kínzókamráiban megtörhetetlennek bizonyult kommunisták, miért, milyen módszerek, sajátos kínzások, érvek hatására voltak kaphatók arra, hogy nyílt tárgyalásokon vállalják egy önmagukat vádló, az imperializmus ügynökeinek, szörnyű bűnök elkövetőinek minősítő, önostorozó szövegek elmondását. De talán még érthetetlenebb, hogy mi késztethette Sztálint és vezérkarát meg beosztottjaikat, titkosrendőröket, ügyészeket, bírákat, foglárokat, az efféle pokoli színjátékok kierőszakolására, saját pártjuk legjobb elvtársainak a sárba tiprására, likvidálására. Ők, akik a színfalak mögött dolgoztak, és nyilvánvalóan látniuk kellett a mechanizmus működését, pláne, hogy maguk is részt vettek a hamis vallomások kikényszerítésében, meggyőződéses kommunistákként miként tudták az egészet önmagukban feldolgozni és önmagukkal elfogadtatni.

 

Megfejtési kisérletek

Az idők folyamán természetesen számos megfejtés született. Arthur Koestlernek többé - kevébé sikerült a " Sötétség délben" című regényében pszichológiai magyarázattal szolgálnia, hogy a perek Bucharin tipusu vádlottait. miként lehetett rábírni önmagukat gyalázó vallomásokra. Az 1938-ban íródott regényt sok kommunista is olvasta, bizonyára Rajk és Kádár is, ahogy ismerték annak idején Taraszov - Rogyionov Csokoládé (1922) cimű, magyarra fordított regényét is, amelynek kommunista, csekista főszereplője a párt érdekében magára vállalja egy bűntény elkövetését, hogy önmaga feláldozásával tisztára mossa a pártot a tömegek előtt. Valószínű, hogy a feláldozott magyar pártvezéreket e két regény olvasata is segítette megérteni a dilemmát: ha ellenállnak és védik becsületüket, akkor embertelen kínzások végén csak agyonverik őket, míg ha megússzák a további gyötréseket önmaguk feladásával legalább még egy nagy szolgálatot tehetnek az Ügynek, Pártjuknak. Mint tudjuk, Szőnyi, Rajk, Kádár és sokan mások, nem bírva elviselni a kínzásokat, lelki ellenállásuk végére jutva végül vállalták ezt az utolsó szolgálatot.

A két regény azonban csak a nyilvános perek szereplőinek viselkedésére próbált magyarázatot találni.

Született olyan magyarázat is, ez főként trockista körökből származott, hogy Sztálin meg akart szabadulni az önállóan gondolkodó, öntudatos kommunistáktól, hogy helyükbe fejbólintó aparatcsikokat ültessen. Ez valóban bekövetkezett, csakhogy a lecsukások, kivégzések tömegméretekben folytatódtak, nagy számban végeztek pártonkívüliekkel is. A perek óriási többségét viszont zárt ajtók mögött bonyolították le. Az ítéleteket nem közölték a nyilvánossággal. De ha senki sem tudott róluk, akkor mi szükség volt a perek komédiájára?

Sztálin paranojája, üldözési mániája is s csak részleges magyarázat. Nem indokolja a többiek részvételét. fanatikus engedelmességét. Bár kétségtelen, hogy a Vezér halálával azonnal megszűntek a konstruált perek, még a folyamatban levő ügyeket is azonnal felszámolták. Ugyanazok, akik addig buzgón végrehajtották Sztálin minden utasítását. Nyilvánvalóan működött az önvédelmi reflex, hiszen kiszámíthatták, ha nem tesznek ellene, az utódlási harcokban bármelyikük imperialista ügynökké minősítve végezheti a pokol valamelyik forró üstjében.

 

A hierarchikus építmény

Gondolom, közelebb jutunk az igazsághoz, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista párt egész építménye sok tekintetben hasonlított a katolikus egyház szervezetéhez. A nagy antikommunista ideológia kampány során írók, művészek éltek is a képes beszédnek azzal a lehetőségével, hogy az Egyház, egyházak középkori fundamentalista gondolkodásmódját, szervezetét bírálva a kommunizmus ostorozására vállalkozzanak.

A hierarchikus építmény csúcsán valóban ott trónolt a tévedhetetlen pápához hasonlóan a majdhogynem szentként tisztelt és dicsőített Vezér, Sztálin. A csatlós országokban pedig a hercegprímások, a legjobb tanítványok: Rákosi, Slansky, Ulbricht és a többiek törekedtek arra, hogy a sztálini tanok szellemében kormányozzák a maguk országát. Igaz, Moszkvából érkezett instruktorok felügyelete alatt. Mint az Egyházban a Pártban is teljes ideológiai szigoruság és merevség uralkodott. Hinni kellett a dogmákat, mindenki csak a felülről kialakított szöveget ismételhette. Ahogy a legkisebb pap még ma sem kételkedhet a Szentháromság tanában, a szeplőtlen fogantatásban, Jézus istenségében A Pártban nemcsak a nagy alapelvekben, a tőkés kizsákmányolás, az imperializmus átkos voltában kellett hinni, de követni kellett a Párt vonalának minden kanyarát is.

Döbbenetes volt, hogy a párt szlogenjeit egész legfelülig papolni kellett.

Mint a katolikus egyház, a Párt sem tűrte el az értelmiségieknek szóló második, úgy nevezett szimbolikus értelmezést. az őszintébb, valóság közelibb helyzet-magyarázatokat, az egyszerű embereknek, a népnek szóló szimplifikációk helyett.

Megtörtént velem, hogy a francia párt egyik vezető ideológusával kvázi baráti kapcsolatba kerültem. Naiv módon azt reméltem, hátha mond nekem mást is, mint ami az Humanitéban olvasható. Nem mondott. De mint kiderült, a magyar pártban sem volt ez másképp. Még a csúcsokon is folyt a színjáték. Hiszen a párthűség biztosítéka és bizonyítéka volt a pártvonal merev követése. Mint az Marosán György memoárjaiból is kiderül, amikor elbeszéli, mint értesíti Rákosi Mátyás a párt legfelső vezetőit a PB üléseken Titóék kiátkozásáról, Szőnyiék, majd Rajk László letartóztatásáról.

 

Az inkvizíció rendje

1949-ben nálunk is beállt az inkvizíció rendje. A legkisebb elhajlás, másként gondolkodás, másként viselkedés jele is ok lehetett a Pártból való kizárásra, sőt a letartóztatásra. Elsősorban pártkörökben működött a félelem, ami arra ösztönözte a kádereket, hogy minél pártszerűbben viselkedjenek és beszéljenek. Akit megbíráltak, megtámadtak. az nem a maga eltérő álláspontját védelmezte, hanem azt bizonygatta, hogy semmi olyat nem mondott, tett, amit pártszerűtlennek lehetne minősíteni, és még inkább törekedett engedelmességének, konformizmusának a bizonyítására. Azonnal önkritikát gyakorolt, mondván, az ő bűne, hogy szavai, viselkedése félreértelmezhető volt Vagyis az inkvizíciós terror megtette a hatását, jól működött. Aki védeni próbálta a maga pártszerűnek hitt álláspontját, mint Gomulka és Nagy Imre, azt kizárták a Pártból. Gomulka háziőrizetbe került .

A hívők persze hitték, hogy egy nagy világmegváltó ügynek a katonái. Elhitték, hogy a győzelemhez vivő harc minél önfeladóbb engedelmességet követel tőlük. Ez az magatartás roppant kényelmes is volt, mert a közösség gondoskodását, biztonságát, védelmét nyújtotta. Állást, lakást, a biztos megélhetés gondatlanságát. Megnyugtató is volt, mert nem kellett a holnapért aggódni, nem kellett töprengeni az előírt, elvárt lépések, cselekvések helyességén. Ma ez a vakhit vallási szekták vonzereje és életveszélyessége. Mint kiderült, a megbolondított szektatagok még kollektív öngyilkosságokra is kaphatók

Az osztályharc éleződésének sztálini tétele akkoriban általánosan elfogadott igazságnak számított, ha nem is beszéltek róla sokat. A teória szerint a legyőzött, szétzúzott volt kizsákmányoló osztályok már csak úgy tudnak ártani, ha képviselőik, ügynökeik magukat hithű kommunistának álcázva befurakodnak a Pártba, és igyekeznek minél magasabb pozícióba jutni, hogy annál inkább árthassanak.

Az osztályharc éleződésének tétele arra is szolgált, hogy minden bajt, nehézséget az ellenség titkos működésére lehetett visszavezetni. Ha a boltokban nem lehetett tojást kapni, akkor erről nem a piaci törvényeket semmibe vevő, hiánygazdaságot előidéző vezetés tehetett, hanem az ellenség keze lopta el a tyúkok alól a tojást.

A kialakított inkvizíciós légkörben senki sem merészelhette szóvá tenni ezt a nyilvánvaló képtelenséget. Az éberség alapvető követelménnyé vált, Országszerte folyt is az éberségi kampány. Mindenütt ellenséget kerestünk, mindenki gyanussá vált. Nem is lepődtünk meg, hogy körülöttünk eltűnnek jó elvtársnak hitt barátok, ismerősök.

Az akkori idők gondolkodására, látásmódjára igen jellemző volt, amiről a szovjet lágereket megjárt szegény Cséri Lili tudósított - végül csak posthu- mus megjelent visszaemlékezéseiben. Magyar kommunista emigránsként élt Moszkvában, amikor férje letartóztatása után hamarosan őt is elvitték. Egy úgy nevezett zsenya ( letartóztatottak feleségeit őrző) lágerbe került, Eleinte mindenkiről azt hitte, hogy vele ellentétben , aki tévedésből került ide, a többi nő, asszony a szovjet hatalom ellensége, és neki, jó kommunista feleséghez illően tartózkodóan kell viselkednie velük szemben. Csak amikor a később érkezettek rá is ugyanígy néztek, értette meg, hogy itt valamennyien ártatlanok.

 

Mindenki hallgat

Gondolom, a sok letartóztatást figyelve nemcsak bennem támadtak kételyek, de ahogy én nem mertem még önmagamban sem választ keresni ezekre a kérdőjelekre, minden bizonnyal sokan mások is így voltak. Mindannyian hallgattunk. Marosán György Nincs vissaút című önéletírásában elmondja, Rajk vallomását hallgatva rájött, hogy az egykori belügyminiszter képtelenségeket vall. De az is világos, hogy ezt nemcsak ő vette észre, mintegy véletlenül, hanem ezt Rákosinak, Farkasnak, Révainak, Kádárnak is tudnia kell. Nem feltételezhető, hogy elfelejtették, mi történt néhány hónappal, héttel korábban. De senki sem szólt semmit, természetesen ő maga sem. Valamennyien tudták. hogy az orosz tanácsadók és Péter Gáborék által rosszul preparált szövegeket magoltattak be a vádlottakkal, de mégis megjátszották egymásnak, hogy elhiszik mindazt, ami a perben elhangzik. Minden bizonnyal nemcsak Marosán- nak jutott eszébe, hogy holnap ő is a vádlottak padjára kerülhet és belőle is kikényszeríthetnek hasonló vallomásokat. Marosán és Kádár nem is kerülték el sorsukat.

Rákosi később úgy tett, mintha Berija meg Péter Gábor és bandája félrevezette volna őt. Ezt mondta Marosánnak, miután 1956 márciusában magához hivatta őt, és ezt írta már a detronizáltan száműzetésben készült Visszaemlékezéseiben. Minthogy más ember tudatának rejtett kamráiba senki sem láthat be, még az is elképzelhető, hogy Rákosi ezt a képtelenséget is elhitette magával.Hiszen ő csak annyit mondott, hogy neki gyanús Mindszenty, Rajk, Kádár, Szakasits, Marosán, és a gépezet egy-kettőre szállította neki az aláírt vallomásokat.

Végül is, ha Rákosi komolyan szembenézett volna elkövetett bűneivel, hogy közvetlenül felelős számtalan ember haláláért, akkor nem állhatott volna meg lelkiismeretének törvényszéke előtt. Mélységes bűnbánatot kellett volna tanúsítania, majd végre kellett volna hajtania önmagán a magára kiszabott halálos ítéletet.

Ez azonban nem történt meg, Rákosi, Gerő, Farkas, Kádár felmentették önmagukat. Kádár már bomlott aggyal elmondott utolsó beszéde, valamint a nemrég megjelent utolsó levele sem a háborgó lelkiismeret terméke, hanem a felelősségre vonástól való félelem önigazolási kísérlete.

Valamikor 1948-ban megjött az értesítés Moszkvából, hogy ők, Berija emberei már nyomon vannak. Ó borzalom, a magyar pártba is befurakodott az ellenség, le kell leplezni! Rákosi persze tudta, hogy ő nem lehet ellenség, tehát másokat kell leleplezni. Kiadta az ordrét Farkas Mihálynak, aki a PB-ben a titkosszolgálatok munkáját ellenőrizte és kézben tartotta, valamint Péter Gábornak, az ÁVH főnökének, hogy mielőbb találják meg a befurakodott ügynököket. A magyar titkosszolgálatok szovjet tanácsadóik irányítása alatt már hosszabb ideje kutatták az ellenséget. Módszerük - többek között - az volt, hogy tanulmányozták az elvtársak önéletrajzait. Kinek az élettörténetéből lehet arra következtetni, hogy adott körülmények között az ellenség behálózta őt. Hegedüs András, Rákosi miniszterelnöke egy baráti társaságban - akkor persze már a másik oldalon állt - elárulta, hogy a nehéz időkben miként gondolta végig saját életrajzát, és számította ki melyek azok a gyanúsnak tekinthető pontok, amelyek alapján kiverhetik belőle a beismerő vallomást,

Logikus, hogy az ellenségkutatók a leggyengébb ellenállás irányába mentek, ahol a leghamarabb produkálhattak eredményt. Tudták, ha nem találnak egyhamar ellenséget, rájuk sütik, hogy kutakodásuk azért eredménytelen, mert ők maguk az imperializmus, a CIO emberei. A moszkvaiak ismerték a mechanizmust, ennyiben behozhatatlan előnyben voltak a hazai pártvezérekkel szemben. A vezető nyomozók meg sejthették, hogy nagyon pórul járhatnak, ha a gyanút a moszkvaiakra próbálják terelni. Főnökük, Farkas Mihály előbb kitöri a nyakukat, mielőtt megnyikkanhatnának. Jellemző eset, mint nyugatost Nógrádi Sándor altábornagyot, a magyar hadsereg egyik vezetőjét is letartóztatták, de őt Gerő utasítására azonnal ki kellett ereszteni. Letartóztatói megfeledkezhettek arról, hogy Nógrádi is a moszkvai körhöz tartozott.

 

Csapdában

A Moszkvából érkezett tanácsadók tudták, hogyan kell, lehet gyötréssel, kínzással a kiszemelteket beismerő vallomásra bírni, hogyan kell kiverni belőlük azt, amit hallani akarnak. A megtörés egyik végső módszere a családdal való zsarolás volt. Marosánt és Horváth Zoltán is azzal bírták a beismerő vallomás aláírására, hogy családtagjaikat is behozzák az Andrássy út 60-ba, az ÁVÓ főhadiszállására. Horváth Zoltánt azzal fenyegették meg, hogy tanárnő lányát elütheti egy teherautó.

A moszkvaiak magyar társaikat arra is megtanították, hogy egy percig sem tehetnek úgy, mintha nem hinnék el a kicsikart vallomások hitelességét. Marosán emlékezéseiben leírja a kihallgatások módszertanát. Kihallgatója kezdettől fogva arra bíztatja, hogy vallja be bűnösségét. De hogy mi a bűn, azt mint Kafka Perében a letartóztatnak magának kell kitalálnia, kikövetkeztetnie. Vele is önéletrajzokat iratnak, s ezek alapján próbálják rábírni, hogy vallja be angol kapcsolatait, hogy valójában az angol Labournak dolgozott.

A valóságos közlések a metakommunikáció szintjén folytak. Amikor Farkas Mihály és Kádár bent jártak a börtönben Rajk Lászlónál, a fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint egy szóval sem kérték Rajkot, hogy vállalja a bűnbak szerepét. Amikor Rajk a sok kínzás után is kitartott előttük ártatlansága mellett, csak annyit kérdeztek: nincs más mondanivalója a Párt számára, minthogy sem Rákosi sem a többi elvtárs nem hisz ártatlanságában. Rajk ebből megértette, hogy nem Farkas vagy Péter Gábor elvetemültsége jutatta őt ebbe a pokoli helyzetbe, a Párt egésze ítéli el őt. Ami történik vele, az legfelsőbb jóváhagyással, sőt annak utasítására történik. Rajk a találkozásból meg is értette, hogy ellenállása reménytelen, és feladta a játszmát.

El tudom képzelni, hogy borzalmas lehetett az ÁVH-s főtisztek számára, ez a szörnyűséges színjáték. Hiszen legbelül tudniuk kellett, hogy mit tesznek. De mennél iszonytátóbb volt az eléjük táruló véres testek látványa, mennél szívszorongatóbb volt hallani a fájdalom üvöltéseit, annál inkább kellett attól tartaniuk, ha nem paríroznak, ők is áldozatokká válhatnak. Zöldi volt belügyminiszter, akinek tudnia kellett, hogy mi történik a kínzókamrákban, amikor érte jöttek kiirtotta családját, és önmagával is végzett, hogy ezt a sorsot elkerülje.

 

Bauer Miklós esete

Mégis szomorú vagy inkább felháborító, hogy a vallatásokat vezető főtisztek közt - Farkas Mihály fián, Farkas Vladimíron kívül - egy sem akadt, aki megpróbált volna önmagával őszintén szembenézni, és legalább utólag bűnbánatot gyakorolni, elmondani, hogy mi történt. Nem teszi ezt Bauer Miklós volt alezredes sem, aki végül szintén azért szólalt meg, hogy bizonygathassa, ő ujjal sem nyúlt Ries Istvánhoz, a volt igazságügy miniszterhez az általa vezetett kihallgatás során.

Tegyük fel, igazat mond. De mentegetődzéséből kiderül, kezében volt minden irat, aminek alapján vádat akartak emelni Riesz ellen. Áttanulmányozva az aktákat, tapasztalnia kellett, hogy azokban semmi olyan nincs, aminek alapján vádiratot lehetne kovácsolni Riesz ellen. Mint hangoztatja, ezt jelentésében meg is írta. Vagyis tudta, hogy a súlyos beteg Rieszt egészségét veszélyeztető módon teljesen ártatlanul tartják fogva és hallgatják ki. Bauernak mint jogásznak tudnia kellett, hogy bizonyítékok hiányában Rieszt már letartóztatni sem lett volna szabad. Persze Bauer átlátta, hogy ilyesmiről szó sem lehet, ilyet ő nem proponálhat. Tudnia kellett, hogy Rieszt, ugyanúgy mint Szakasitsot, Marosánt, Horváth Zoltánt, Ignotust Pált és más politikusokat egy úgy nevezett szociáldemokrata perben akarják elítélni. Feltehetően olvasnia kellett a többiek beismerő vallomásait is. Vagy legalább is azokat a -melyeket addigra már kicsikartak a lefogottakból. Ha nem volt cinikus, nem igen tehetett mást, minthogy végül elhitte. ezek a szociáldemokraták az egyesülés után továbbra is fenntartották kapcsolataikat a nyugati munkáspártokkal és titkos ügynökségekkel. Felteszem, még ha ezt így - egy az egyben nem is hitte el, meggyőzte magát, hogy ezek a baloldali szocdemek mégis ellenségek vagy legalább is potenciális ellenségek, akiket a párt öklének meg kell semmisítenie. Csakhogy Bauer azt is tudhatta - potenciális vádak alapján nem lehet őket bíróság elé állítani. Tehát nekik kell megkonstruálniuk a valóságosnak hihető vádakat A megszerkesztett vallomásokat még be is kellett tanítatni a lefogottakkal, hogy az államügyészek vádat emelhessenek, és a bírák meghozhassák az ítéleteket. Bauernek és társainak tudnia kellett, a színjátékot önmaguk és a foglárok számára is el kell játszani, hogy fenn tarthassák a törvényesség látszatát, hogy szemrebbenés nélkül dicsérhessék egymást, milyen kitűnő munkát végeztek, amikor megint leleplezték a beépült ellenséget. És azt is tudnia kellett Bauernek, hogy az egyik ügy követi a másikat, nincs megállás. Felteszem, Bauer az alezredesi rangot korábbi jó munkájával, eredményes vallatásaival érdemelte ki. időközben a szíve is megkeményedhetett.

Megnyilatkozásai alapján Bauer kötelességtudó embernek tetszik, aki mindig törekedett arra, hogy a rábízott feladatokat maximális pontossággal, gondossággal végezze el. Másként gondolkodva a tudottakat nem viselhette volna el.

Az ÁVH vezérkarában volt, aki öngyilkos lett. Tény, hogy a vezetők belső drámáiról - Farkas Vladinir már említett könyvén kívül - nem született hiteles vallomás. Valószínűleg, aki átélte és megértette a történteket, az azt is megértette, hogy élményei elmondhatatlanok.

Bár azt is megtapasztaltuk, nincs az a képtelenség, amiről emberek - bármilyen műveltek, tudósok is legyenek - meg ne győzzék önmagukat. Vallási, nemzeti fanatizmustól vezérelve ma is gyilkolnak, még tudottan ártatlan embereket, gyerekeket is. A gyilkosok mégis meg vannak győződve tetteik jogosságáról, erkölcsös voltáról.

Csakhogy sokféle, egymás mellett létező , de egymást kizáró erkölcs létezik. Ám mindenki, aki a maga, egyedül üdvözítőnek, hitelesnek tartott erkölcse nevében cselekszik, úgy véli, jogosan robbant, követ el merényleteket, gyilkol.

Bauer et Company esetében azonban az a különleges helyzet, hogy a konstruált perek, a kikényszerített vallomások, a módszerek nem egyeztethetők a kommunista erkölccsel. Végül a Párt maga is megtagadta saját pribékjeit. Rákosi mindent Péter Gáborra és bandájára kent, az akkori AVH-sokat. akiket vezető kolomposoknak lehetett minősíteni le is tartóztatták és el is ítélték. A Szovjetunióban minden törvénytelenségért nem is alaptalanul a már halott Sztálint és a gyorsan halottá tett Beriját lehetett felelősssé tenni. Ott demokrácia hiányában még ma se nagyon lehet kellemetlen kérdéseket feltenni. A beosztott KGB-.sek meg hivatkozhattak arra, ami igaz is volt, hogy mindent parancsra tettek. Gondos bürokráciában mindenről papír is volt és van,

 

Isten nem ver bottal

Mint mondják Isten nem ver bottal, Péter Gábort és embereit a készülő cionista per bűnrészeseivé akartak tenni. A kínzások, gyilkosságok tényleges végrehajtói egy fél éven át 1953 januárjától saját börtöneikben, a saját bőrükön tapasztalhatták meg mit cselekedtek másokkal. Sztálin halála után is csak az alvezérek egy része szabadult, Farkas Mihály és fia Vladimir ekkor kerültek börtönbe, a hatalomba visszakerült Kádár, aki - amíg le nem csukták - maga is részese volt a törvénytelenségeknek, nem felejtette el nekik, hogy vele is megjáratták a pokol bugyrait. A főkolomposok éveket töltöttek börtönben.

A totalitárius rendszer a Szovjetunióban és a csatlós országokban az inkvizíció megszűnte után még majd harminc éven át fennmaradt, bizonyítva azt, hogy a sztálini agyrémes inkvizícióra tulajdonképpen semmi szükség sem volt, A totalitárius diktatúra fenntartásához bőven elég mind azokat börtönbe vetni, akik nyikkanni mernek. Semmi szükség képzelt ellenségek kreálására. Csakhogy a "Nagy Októberi Forradalom" Robespierre-jét és Saint-Justjét, a jakobinus diktatúrát a Szovjetunióban sem lehetett megúszni. A történelem logikája érvényesült, kierőszakolta az ismétlést. Marxnak meg nem lett igaza, az ismétlés nem komédiába torkollott, hanem a korábbinál még szörnyűbb, még hosszabban tartó tragédiába rántotta az új Nagy Forradalom lelkes híveit és áldozatait.