PAT BARKER:

FELÉPÜLÉS

Bevezető

1917 nyarán három angol kőltő is megfordult Craiglockhartban, a hadsereg idegszanatóriumában Edinburgh mellett. Közülük Robert Graves a legismertebb Magyarországon, de a másik kettő sem kevésbé nagy név az irodalomtörténetben: ma Wilfred Owen számít az első világháborús költőnemzedék legnagyobbjának, de Siegfried Sassoon sem csak arról nevezetes, hogy Owent felfedezte és halála után kiadatta verseit.

Sassoon a háborúban nemcsak költői hangjára talált rá, de ki is tűntette magát, ezért is keltett meghökkenést 1917 júliusában közzétett Nyilatkozata, melyben tiltakozott az értelmetlen és jogtalan mészárlássá fajuló háború folytatása ellen. Robert Gravestől is értesülünk az esetről hazájával szakító híres, magyarul is megjelent memoárja, az Isten hozzád. Anglia lapjain. Huszonkét éves fővel nem nézhette tétlenül, hogy barátja a vesztébe rohan, s a háta mögött kijárta Sassonnak, hogy börtőn helyett W. H. Rivers, a híres ideggyógyász (és kultúrantropológus) gyógykezelje Craiglockhartban. Rivers lelkiismereti gondja sem csekélység: mint orvosnak a gyógyítás a kötelessége, a teljes gyógyulás azonban azt jelenti: a páciens visszamehet a frontra harcolni és - könnyen lehet - meghalni. Orvos és betegek naponta konzultálnak, és e beszélgetésekből még nagyobb erővel kerekedik ki a háború minden borzalma, mintha a lövészárokban látnánk hőseinket. Sassoont elkeserítette Nyilatkozatának visszhangtalansága, de hogy mégsem maradt hatástalan, ez a regény is bizonyítja: trilógia kezdődik vele, valóság és oknyomozó képzelet külőnös elegye, melyért 1995-ben Booker-díjat kapott az 1943-ban született angol írónő, és amelyről a hadi témában igazán autentikus szerző, Joseph Heller azt nyilatkozta, hogy az első világháborúról jobb művet nem olvasott.

 

ELÉG A HÁBORÚBÓL

Egy katona nyilatkozata

E nyilatkozatommal nyíltan szembeszegülök a hadvezetéssel, mert úgy gondolom, a háborút szándékosan elnyújtják azok, akiknek hatalmában állna végét vetni.
Katona vagyok magam is, s hiszem, hogy bajtársaim nevében szólok. Úgy gondolom, ez a háború, melyet védelmi és felszabadító háborúnak tudtam, mikor részt vállaltam benne, támadó, hódító háborúvá fajult. Úgy gondolom, a célok, melyekért bajtársaimmal készek voltunk küzdeni, egyértelműbb megfogalmazást kívántak volna, hogy változtatni rajtuk ne lehessen; ha nem módosulnak, törekvéseinket tárgyalások útján is érvényesíthetnénk.
Tanúja és részese voltam a hadsereg szenvedéseinek, s nem nézhetem tétlenül, hogy e szenvedéseket olyan célkitűzésekért szaporítsák, melyek meggyőződésem szerint gonoszak és igaztalanok.
Nem a háborúzás, hanem a politika tévedései és hazugságai ellen tiltakozom, melyekért katonák ontják vérüket.

 

Ön Pat Barker nagysikerű regényének első fejezeteit olvassa. A teljes regényt az Európa Könyvkiadó hamarosan megjelenteti.

 

Azok nevében, akiknek jelenleg is gyötrelem az osztályrészük, felemelem szavam a szemfényvesztés ellen, melynek áldozatai; s remélem, kikezdhetem hátországbeli honfitársaim zömének kőszívű önelégültségét is, akik napirendre térnek e nem szűnő kínszenvedés felett, mert nem érzik saját bőrükön, és képzeletük szegényesebb, hogysem felmérhetné.

S. Sassoon
1917 júliusában

 

Bryce megvárta, míg Rivers befejezi az olvasást, csak ezután szólalt meg.
-- Az "S." a "Siegfried" rövidítése. Nyilván úgy gondolta, jobb nem kiírni.
-- Igazat adok neki. -- Rivers összehajtotta a lapot, és a szélén húzogatta az ujja hegyét. -- Szóval ide küldik.
Bryce elmosolyodott. -- Ó, ez így nagyon általános. Magához küldik.

Rivers fölállt, és átment a szobán az ablakhoz. Verőfényes nap volt, a betegek zöme a kórházkertben zajló teniszpartit kísérte figyelemmel. Rivers füléhez elért a labda pattogása az ütőkön, a bosszús kiáltás, mikor fennakadt a hálóban. -- Ha jól sejtem -- "harctéri idegsokk"?

-- A Bizottság szerint az.
-- Most jut eszembe, hogy éppenséggel neuraszténia is felvetődhet ennek alapján -- lengette meg Rivers a Nyilatkozatot.
-- Langdon ezredes elnökölt a Bizottságban. Ő megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy idegsokk.
-- Langdon nem ismer olyat, hogy harctéri idegsokk.
Bryce vállat vont. -- Lehet, hogy Sassoon összezagyvált nekik mindenfélét.
-- "Cidri, édes öregem." Ismerem Langdont. -- Rivers visszaült a székére. -- Különben ilyen a zagyválás?
-- Hát érdekes egyáltalán az elmeállapota? -- vetette fel óvatosan Bryce. -- Csak jobb neki itt, mint a börtönben?
-- Neki talán jobb. De mi lesz a kórházzal? Képzelje csak el, mit szól nagybecsű felettesünk, ha megtudja, hogy szolgálatmegtagadókat, továbbá gyáva férgeket, lógósokat, szimulánsokat és degeneráltakat bújtatunk? Egy reményünk van: hogy nem kap a dolog nyilvánosságot.
-- Sajnos kap. A Nyilatkozatot felolvassák jövő héten az Alsóházban.
-- Kicsoda?
-- Lees-Smith.
Rivers legyintett.
-- Jó, persze. De akkor is, a sajtó.
-- A miniszter majd bejelenti, hogy a felelősségre vonástól eltekintenek, mert súlyos idegösszeomlása következtében Mr Sassoon nem beszámítható. Ehhez képest nekem talán vonzóbb lenne a börtön.
-- Kötve hiszem, hogy őt megkérdezték. Vállalja?
-- Úgy értsem, hogy engem megkérdeznek?
-- Hivatkozhat a leterheltségére.
Rivers levette a szemüvegét, és a tenyerére támasztotta a homlokát.
– Ugye nem felejtették el átküldeni a kartotékot?

Sassoon kihajolt az ablakon, még nem tett le egészen arról, hogy a szokásosnál is ziláltabb Graves végigszáguld a vonat mentén. De a szerelvényen kezdték becsapkodni az ajtókat, az üres peronon meg nem mutatkozott senki.
Elhangzott a sípszó. Máris a szürke, motyogó arcokat látta maga előtt, a sorfalat, amint a létrákon felkapaszkodik a puskacsövek elé. Rebbent a szeme, hogy elűzze a képet.
Meglódult a vonat. Robert már hiába jön. Az őrizetes őrizet nélkül érkezik, gondolta Sassoon, és félretolta a fülkeajtót.
Egy órával korábban jött ki a kelleténél, ezért kaphatott helyet az ablaknál. Nekivágott a lábak gubancának, hogy elfoglalja. Idős lelkész, két középkorú férfi, szemre a háború vámszedői, fiatal lány, élemedett asszony, láthatóan összetartozók. Zökkenés. Dülöngélt az utazóközönség, Sassoon megbotlott, és kis híján a lelkész ölében kötött ki. Bocsánatkérést mormolva leült. Áhítatos pillantások, nemcsak a nők részéről. Sassoon félrefordult és kibámult az ablakon, visszautasítóan púpozva hátát.
Aztán már nem tettette tovább, hogy a füstölgő kéményeket, Liverpool sikátorait nézi, behunyta a szemét. Ráfért volna az alvás, de Robert falfehéren rángatózó arca derengett fel előtte majd egy hét előttről, vasárnapról, az Exchange Hotel halljából.

 

A bejáratnál álló khakiruhásra kapta fel a fejét, egy pillanatig azt hitte, megint érzékcsalódás.
-- Robert, te itt? -- Felpattant a helyéről, és keresztülrontott a hallon. -- Hála az égnek.
-- Alkalmasnak minősíttettem magam.
-- Robert, ne.
-- Tehettem mást? Miután megkaptam ezt? -- Graves beletúrt a zubbonya zsebébe, és egy galacsinná gyűrt lapot kotort elő.
-- Kedves lett volna, ha takarásnak írsz mellé egy levelet.
-- Írtam.
-- Dehogy írtál, Sass. Ezt küldted, slussz-passz. Nem szólhattál volna legalább előre?
-- Úgy emlékeztem, hogy írtam.

Leültek egymással szemközt egy kis asztalhoz. A magas ablakokon hideg északi fény áradt be, és a maradék színt is kikergette Graves arcából.
-- Sass, abba kell hagynod.
-- Hagyjam abba? Csak nem gondolod, hogy ha idáig elmentem, most bedobom a törülközőt?
-- Tiltakoztál, jó. Sokra megyünk vele, de igazad van. Legyen elég, hogy állást foglaltál. A vértanúságnak semmi értelme.
-- Csak akkor kaphatok nyilvánosságot, ha hadbíróság elé állítanak.
-- Azt lesheted.
-- Tévedsz. Idő kérdése.
-- Ilyen állapotban nem állhatsz hadbíróság elé. -- Gravesnek ökölbe szorult a keze. -- Ha itt lenne Russell, lelőném, mint egy kutyát!
-- Az én ötletem volt.
-- Etesd meg mással. De még ha a te ötleted is, azt hiszed, felfogja teremtett lélek? Rád sütik, hogy gyáva vagy, és kész.
-- Ide hallgass, Robert, neked pontosan ugyanaz a véleményed a háborúról, mint nekem, és... semmit nem csinálsz. Rendben, a te dolgod. De ne gyere nekem a gyávasággal. Ez egész életem legnagyobb megpróbáltatása.

A vonaton Craiglockhart felé se gondolta másképp. Fészkelődött az ülésen, sóhajtva nézett ki a szélben ringó búzatáblákra. A hajladozó búza ezüstös suhogására gondolt, a felfénylő szárakra. Mit nem adna, ha kijuthatna a szabadba, el az áporodott vonatfülkéből, a kényelmetlen egyenruha viszketeg burkából.

Akkor vasárnap elvonatoztak Formbyba, és egész délután céltalanul ődöngtek a tengerparton. A fátyolos, télies napsütésben árnyékuk hosszan nyúlt mögéjük, s híven követte, felnagyította minden rezdülésüket.
-- Nem hagynak vértanúskodni, Sass. A Bizottság elé kellett volna menned.
A vita önmagát ismételte. Sassoon szájából már vagy negyedízben hangzott el: -- Ha kitartok, nem akadályozhatják meg.
-- Dehogyisnem. -- Graves láthatólag eldöntötte, tiszta vizet önt a pohárba. -- Az a helyzet, hogy közbenjártam az érdekedben.
Sassoon mosollyal leplezte indulatát. -- Remek. Ha a rád jellemző tapintattal intézkedtél, minimum két évre számíthatok.
-- Nem állítanak hadbíróság elé.
Sassoon nem tehetett ellene, beléállt a félsz. -- Helyette mi lesz?
-- Bolondokházába csuknak a háború végéig.
-- Ezért jártál közben? Köszönöm.
-- Azért, hogy másik bizottság elé mehess. És tedd is meg.
-- Senkit nem lehet csak úgy bolondokházába csukni. Indoklás kell.
-- Van.
-- Persze, a Nyilatkozat. Az nem bizonyíték az elmezavarra.
-- Hát az érzékcsalódások? A hullák a Piccadillyn?
Nagy csönd.
-- Bíztam benne, hogy amit megírtam neked, köztünk marad.
-- Valahogyan meg kellett győznöm őket, hogy másik bizottság elé eresszenek.
-- Hadbíróságról szó se lehet?
-- Kizárt. Ne is álmodj róla. És ha továbbra sem vagy hajlandó a Bizottsággal szóba állni, elzsuppolnak és kész.
-- Figyelj, Robert, ezt senki másnak nem hinném el. Megesküszöl, hogy igaz?
-- Igen.
-- A Bibliára?
Graves képzelt bibliát kerített a kezébe, és felemelte jobbját.
-- Esküszöm.

Árnyékuk egyre hosszabban feketéllett mögöttük a fehér homokon. Sassoon habozott még egy pillanatig. Aztán suta kis nyögés kíséretében kimondta:
-- Hát jó, legyen.

A taxiban Craiglockhart felé Sassoonnak inába szállt a bátorsága. Az ablakból pásztázta a kétoldalt nyüzsgő Princes Streetet, s belévillant, hogy először, egyben utoljára látja. Sejtelme sincs, mi vár rá Craiglockhartban, de egészen biztos, hogy onnan nincs kijárás.
Fölnézett, és elkapta a sofőr tekintetét a visszapillantó tükörben. Nyilván ismerős itt a kórház neve, mindenki pontosan tudja, mit fed. Sassoon babrálni kezdte a mellkasán a cérnafoszlányt a hadi érdemkereszt helyén.

Az ellenséges vonalak elleni roham során tanúsított kivételes vitézségért. Másfél órán át kitartott a puskatűz és bombázás közepette, hogy sebesültjeinket felkutassa és mentse. Bátorságának és elszántságának köszönhetően halottainkat és sebesültjeinket mind behozták.

Ennek olvastán Riversnek végképp megállt az esze, amiért Sassoon eldobta a kitüntetést. A legszélsőségesebb pacifistának sincs oka szégyellni, ha életmentésért kapta. Letette a szemüvegét, megdörgölte a szemét. Egy órája bújja az anyagot, de hiába tudhatja tisztában magát a tényállással, Sassoon lelkiállapota csöppet sem világos. Graves érzékcsalódásokat hangsúlyozó tanúságtétele a Bizottság előtt inkább masszív idegösszeomlást sejtet, mintsem neuraszténiát. De erre más bizonyíték nincs. A Nyilatkozatra lehet mondani, hogy tévedés, de nem zavart, illogikus vagy összefüggéstelen. Csak az érem elhajítása bizarr. Aki ilyet tesz, annál betelt a pohár.

Egyszer-másszor mindannyiunknál betelik, gondolta Rivers. Nehéz tárgyilagosnak maradnia, itt a baj. Szeretné, ha Sassoon beteg lenne. Visszahőkölt a felismeréstől. Felkelt és járkálni kezdett a szobában az ajtó és az ablak között. Egy hasonló esettel találkozott idáig, valaki vallási okokra hivatkozva tagadta meg a szolgálatot. Mindkét hadban álló fél elkövetett rémtetteket, hangoztatta. Brit vagy német, egykutya.

Az eset parázs vitát kavart az orvosi szobában -- arról, hogy meddig terjed az egyén lelkiismereti szabadsága háborús időkben, és hogyan "kezelheti" a hadsereg pszichiátere a szolgálatmegtagadót. Az okfejtések hallatán Riversnek számot kellett vetnie azzal, hogy az ellentétek milyen mélyek, milyen kibékíthetetlenek. A vihar csak akkor ült el, mikor a páciensnél idegösszeomlást állapítottak meg. Kolumbusz tojása. Az ilyen Sassoon-féle mindig bajt kever, de ha beteg, lényegesen kevesebbet.

Rivers arra ocsúdott gondolataiból, hogy autógumik alatt recseg kinn a kavics. Idejében lépett az ablakhoz, hogy megpillanthassa a taxit meg az érkezőt, aki egyenruhájából ítélve csakis Sassoon lehetett. Miután kifizette a sofőrt, állt egy kicsit, fölnézett az épületre. Craiglockhart már a komor tömbjével, a barlangszerűségével is megfélemlíti a jövevényeket. Sassoon egy teljes percig időzött a kocsifelhajtón a taxi távozását követően, aztán mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és felszaladt a lépcsőn.

Rivers elfordult az ablaktól; majdhogynem röstellte, hogy tanúja volt ennek a félelem fölött aratott apró magándiadalnak.

 

2

Az ablakon beáradó világosság egyenesen a Rivers íróasztalával szemközt ülő Sassoon arcára esett. Sápadt bőr, a szemek alatt lila karikák. Különben semmi ideges tünet. Se arcrángás, se tik, se pislogás, se kényszeresen ismétlődő mozdulat a rég felrobbant gránátot hárítandó. A keze magabiztosan hajtja végre bonyolult manővereit csészével, csészealjjal, tányérral, szendviccsel, süteménnyel, cukorfogóval, kanállal. Rivers a szájához emelte a maga csészéjét, és elmosolyodott. Az új betegeknek érkezéskor felszolgált ötórai tea már csak azért is remek szokás, mert megannyi neurológiai vizsgálatot fölöslegessé tesz.

Sassoon idáig nem nézett Riversre. Kissé félrehajtotta a fejét, a testtartás hányavetinek is tetszhetett, bár Rivers hajlott rá, hogy inkább feszélyezettséggel magyarázza. Némi bizonytalanság a beszédben, hol elakad, hol pereg a nyelve. Talán egy csöppet dadog is, de régtől, gondolta Rivers, ez nem afféle új keletű neuraszténiás hebegés.

-- El ne felejtsem, Graves százados telefonált, vacsora utánra jelezte az érkezését. Elnézését kéri, amiért lekéste a vonatot.
-- Mégis eljön?
-- Igen.
Sassoon láthatóan megkönnyebbült.
-- Tudja, szerintem Graves mióta él, nem ért még el vonatot. Csak ha volt, aki fölrakja.
-- Meglehetősen aggódtunk önért.
-- Hogy netán lelép az őrült?
-- Én másképp fogalmaznék.
-- Kibírtam. Még csak meg se lepődtem, azt hittem, elaludt. Sokat... rohangált az ügyemben mostanában. Nem is sejti, mi munka befolyásolni egy orvosi Bizottságot.
Rivers a homlokára tolta a szemüvegét, és a szeme belső sarkát dörgölte. -- Aligha sejthetem. Bizonyára naivság, de... az én szememben... igen komoly vád azt állítani egy orvosi bizottságról, hogy befolyásolható.
-- Egy rossz szavam sincs. Kifogástalanul méltányos és ésszerű elbánásban részesültem. Gondolom, érdemtelenül.
-- Milyen kérdéseket tettek fel?
Sassoon mosolygott.
-- Hát nem tudja?
-- Olvastam a jelentést, ha erre céloz. Akkor is kíváncsi vagyok a beszámolójára.
-- Ó. "Vallási okból nem hajlandó fegyvert fogni?" Nem, feleltem. Elég mulatságos volt. Először úgy értettem a kérdést, hogy keresztes hadjárathoz csatlakoznék-e. "Gondolja, hogy ön illetékes megszabni, mikor érjen véget a háború?" Azt feleltem, hogy illetékességemet nem mérlegeltem. -- Sassoon Riversre pillantott. -- Ez nem igaz. Aztán Langdon ezredes azt kérdezte... mondta: "A barátjától hallottuk, hogy ön kitűnő lövész. Már nem utálja a németeket? "

Hosszú csönd. Rivers háta mögött csillámlóan dagadozott a neccfüggöny, friss szellő söpört végig az arcukon.
-- És erre mit mondott?
-- Nem emlékszem. -- Itt ingerült lett Sassoon hangja. -- Nem számított, mit mondok.
-- Most számít.
-- Hát jó. -- Halvány mosoly. -- Igen, elég jó lövész vagyok. Nem, már nem utálom a németeket.
-- Vagyis korábban utálta őket?
Sassoon meglepetten nézett. Most először érte valami váratlanul. -- Rövid ideig. Tavaly áprilisban és májusban, hogy pontos legyek.
Szünet. Rivers várt. Sassoon kis idő múlva folytatta, szinte vonakodva. -- Megölték egy barátomat. Egy darabig minden éjjel járőröztem, németek után kutattam, hogy végezzek velük. Pontosabban ezzel áltattam magam. Utóbb már korántsem volt egyértelmű, hogy öldösni akarom-e őket vagy minél nagyobb esélyt adni nekik, hogy megöljenek.

-- "Őrült Jack".
Sassoon visszahőkölt. -- Hát Graves ennyire kitálalt?
-- Az orvosi bizottságot erről tájékoztatni kell. -- Rivers tétovázott. -- A fölösleges kockázatvállalás a háborús neurózis korai tünete.
-- Valóban? -- Sassoon a kezére meredt. -- Nem is tudtam.
-- A lidérces álmok meg az érzékcsalódások később jelentkeznek.
-- Amúgy mi értendő "fölösleges kockázat"-on? A legnagyobb őrültséget életemben parancsra műveltem. -- Sassoon fölpillantott, mondja-e tovább. -- Utasítottak, hogy gyűjtsük be az ezredjelvényeket egy német hulláról. Úgy okoskodtak, hogy kétnapos halott, a jelvényekből tehát azonosítható a szemben álló zászlóalj. Telihold, felhő sehol, tiszta téboly, de persze mentünk. Oda is jutottunk -- nem egykönnyen --, és mi derült ki? Fenét két napja, jóval régebben esett el, és amúgy francia az istenadta.
-- No és mit csináltak?
-- Lehúztuk a fél csizmáját, és elküldtük a zászlóalj-parancsnokságra. Benne a lába nagyját is.
Rivers teret engedett az újabb csöndnek. -- Akkor hagyjuk a rémálmokat?
-- Ön diktál.
-- Jó, jó... Tudja, a katonapszichiáter helyzete annyiban is ellentmondásos, hogy igazság szerint hiábavaló a betegnek parancsba adnunk, beszéljen egyenesen.

-- Ha önnek úgy tetszik, egyenesen beszélek. Voltak lidérces álmaim közvetlenül azután, hogy Franciaországból visszajöttem. Mostanra megszűntek.
-- Hát az érzékcsalódások?
Ez már nehezebb ügy. -- Csak annyi volt, hogy a lidérces álom néha ébredéskor sem szakadt meg. És ilyenkor... -- Mély sóhaj. -- Hullák. Földön fetrengő, szétlőtt arcú férfiak.
-- Ébren látta mindezt?
-- Nem tudom. Bizonyára, mert az ápolónő jelenlétét is észleltem.
-- És ez csakis éjjel fordult elő?
-- Nem. Egyszer napközben is. A klubomban ebédeltem, kimentem, leültem egy padra, és... gondolom, elbóbiskolhattam. -- Kényszerítette magát, hogy végigmondja. -- Arra ocsúdtam, hogy a járdát hullák borítják. Oszlók, frissek, feketék, zöldek. -- Eltorzult a szája. -- A járókelők az arcukon tapostak.
Rivers mély lélegzetet vett. -- Jól értettem, hogy ébredezett?
-- Igen. Akkoriban elég sokat aludtam nappal, mert esténként féltem lehunyni a szemem.
-- És mikor maradt abba ez a dolog?
-- Amint elbocsátottak a kórházból. Iszonyú légkör uralkodott ott. Például valaki nagy hangon ecsetelte, hogyan végezte ki a német hadifoglyokat. Képzelheti, milyen volt egy ilyen mellett.
-- A lidérces álmok azóta se tértek vissza?
-- Nem. Álmodni álmodom, természetesen, de nem a háborúról. Előfordul, hogy az álom folytatódik, bár már ébren vagyok, tehát van egy átmeneti szakasz. -- Sassoon habozott. -- Nem tudom, hogy ez rendjén való-e.
-- Remélem, hogy igen. Nálam mindennapos. -- Rivers hátradőlt a székén. --- A kórházban töltött időre visszatekintve ön úgy gondolja, hogy "harctéri idegsokk"-ja volt?
-- Nem tudom. Egyik látogatóm ezt állította rólam a nagybátyámnak. Viszont a bentlétem alatt írtam pár verset. És hát... -- mosolyodott el Sassoon -- szerintem jók.
-- Ön úgy tartja, képtelenség sokkos állapotban jó verset írni?
-- Igen. Rivers bólintott. -- Lehet, hogy igaza van. Megnézhetném esetleg a verseket?
-- Hogyne. Majd lemásolom őket.
Rivers azt mondta: -- Akkor most térjünk rá a Nyilatkozat... elvi hátterére. Az indítékai tehát nem vallásosak?
-- A legkevésbé sem.
-- Lehetne önről mondani, hogy pacifista?
-- Aligha. Nem jelenthetem ki, hogy "Igazságos háború nincsen", mert ezen nem gondolkoztam eleget. Talán van ilyen háború. Talán a mostani is annak indult. De az a véleményem, hogy a céljaink -- mindegy, mik -- és nem ismerjük őket -- nem igazolhatnak ilyen mészárlást.
-- És ön, mint mondja, igenis végiggondolta illetékességét.
-- Igen. Tisztában vagyok a zöngékkel. Egy alhadnagy teljes mellszélességgel kijelenti: "A háborút abba kell hagyni." Másrészről viszont én átéltem. Vagyok annyira illetékes, mint egyik-másik lézengő vénember, aki a klubban sipákol, hogy "lemorzsolódás" meg "létszámhiány", meg... -- Gonosz vénember-paródiára váltott. -- Ráfaragtunk a múltkor. Aki végignézte, hogyan haltak meg ott az emberek, nem használ ilyen hangot.
-- Értelmes, érző szívű ember különben se használ.
Enyhén zavart csönd. -- Eszemben sincs mindenkit egy kalap alá venni.
Rivers nevetett. -- Hiszen maga utálja a civileket, innen fúj a szél! "Kőszívű önelégültség" meg "szegényes képzelet". Vagy az utálat erős szó?
-- Nem.
-- Aha. Jelenleg a honfitársai túlnyomó többsége iránt érez úgy, ahogyan a németek iránt érzett múlt tavasszal igen futólag.
-- Igen.
-- Tudja, szerintem helyesen tette, hogy a Bizottságnak nem kötött mindent az orrára.
-- Nem én voltam ilyen bölcs, hanem Graves. Félt, hogy még épeszűnek találnak.
-- Mit ért azon, hogy a Bizottságot "befolyásolták"?
-- Eldöntött dolog volt, hogy ide vagy valami hasonló helyre küldenek, még mielőtt betettem volna a lábam.
-- És erről Graves százados gondoskodott?
-- Igen. -- Sassoon előreszegte a fejét. -- A lényeg, hogy semmiképp se állítottak volna hadbíróság elé. Mindegy volt nekik, csak lakat alatt legyek... -- Körülnézett a szobában. -- Ennél rosszabb helyen.
-- Vannak ennél rosszabb helyek -- mosolygott Rivers.
-- Bizonyára -- hagyta rá udvariasan Sassoon.
-- Szóval elmebeteggé akarták nyilvánítani?
-- Azt hiszem.
-- Közölte ezt önnel bárki a Bizottságból?
-- Nem, mert...
-- Előre meg volt beszélve. Értem.
-- Kérdezhetek valamit? -- így Sassoon.
-- Parancsoljon.
-- Ön szerint őrült vagyok?
-- Persze hogy nem. Úgy érezte, hogy megzavarodik?
-- Felmerült bennem. Ha az ember kénytelen elismerni, hogy igen, ő bizony hullákat látott a járdán...
-- Az érzékcsalódás félálomban korántsem megy ritkaságszámba. Nem ugyanaz, mint az elmekórtani hallucináció. Gyerekeknél igen gyakori.

Sassoon egy cérnafoszlányt kezdett cibálni elöl a zubbonyán. Rivers nézte kis ideig. -- Iszonyúan szenvedhetett, ha idáig jutott.
Sassoon leeresztette a kezét. -- Túlzás. Iszonyúan szenved az, aki a bombatölcsérben fekszik ellőtt lábbal. Én zaklatott voltam. -- Szikrát szórt a szeme, aztán lecsillapodott. -- Hiábavaló gesztus. Nem büszkélkedem vele.
-- A Merseybe hajította, ugye?
-- Igen. Nem húzta le a súlya, csak úgy -- derűs szemvillanás -- bukdácsolt. Épp jött egy hajó elég messze kinn a torkolatban, én meg bámultam arra a lebegő pántlikára, aztán a hajó után, és eszembe jutott, hogy a háború elleni tiltakozásom körülbelül annyit ér, mint ha meg akarnám állítani a hajót. A fedélzetről csak azt látják, hogy ágál ott egy kis mitugrász, és sejtelmük sincs, mi leli.

-- Szóval már akkor tisztában volt vele, hogy a gesztusa hiábavaló?
Sassoon felszegte a fejét. -- Akkor is meg kellett tennem. Nem lehet simán beletörődni.
Rivers habozott. -- Nézze, azt hiszem, mára... elvégeztük, amit lehetett. Nyilván nagyon fáradt. -- Fölállt. -- Viszontlátásra holnap délelőtt tízkor. Ja, szólna Graves századosnak, amint megjön, hogy nézzen be hozzám?
Sassoon is fölállt.
-- Az imént azt mondta, nem tart őrültnek.
-- Biztos vagyok benne, hogy nem az. Sőt kötve hiszem, hogy háborús neurózisa lenne.
Sassoon emésztette a hallottakat. -- Akkor mim van?
-- A jelek szerint fölöttébb heves háborúellenes neurózisa.
Összenéztek és nevettek. Megszólalt Rivers. -- Ugye tisztában van vele, hogy hivatali kötelességem önt... jobb belátásra bírni? Nem színlelhetek pártatlanságot.Sassoon pillantása befogta a két egyenruhát.-- Persze hogy nem.

Rivers a vacsoránál odaült Bryce-hoz.
-- Nos -- kérdezte Bryce --, mire jutott vele?
-- Semmi rendelleneset nem találtam. Nem depressziós, nem hőzöng...
-- Testi tünet?
-- Nincs.
-- Talán csak nem akarja megöletni magát.
-- Azt hiszem, kikérné az ilyen célozgatást. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy Cambridge-ben várta a kiképzőtiszti poszt -- szó nincs arról, hogy visszaküldenék. Ha a bőrét akarná menteni, volna hova mennie.
-- És… öh... hitbuzgalmat tapasztalt esetleg?
-- Sajnos nem. Pedig reménykedtem benne.
Évődve néztek össze. -- Tudja, mi igazán fonák? Még csak nem is pacifista. Úgy fest, egyszerűen elborzadt, amiért a mészárlás ilyen méreteket ölt, és dühös a kormányra, mert kertel a háború célját illetően, és nem hajlandó korlátokat szabni. No és megfojtaná a civileket egy kanál vízben. A mundért viselőket is, ha nem harcolnak.

-- Akkor roppant kínos lehetett a szeánsz.
-- Nem panaszkodhatom, úgy néztem,velem kivételt tesz..
Bryce láthatóan derült. -- No és ő rokonszenves volt magának?
-- Felettébb. És... nagyobb hatást tett rám, mint vártam.
Sassoon némán ült az asztalánál az ablak alatt. Szomszédainak annyira akadozott a nyelve, hogy nem társaloghatott velük, de szívesebben is vonult magába.
Eszébe jutott az a nap Arras előtt, mikor oda-vissza tántorgott az első vonal és a bázis-lövészárok között, ládaszám cipelve az aknavető-lövedéket: mindig ugyanazok mellett a hullák mellett kellett elhaladnia, s hovatovább régi barátoknak látta a kifacsart, megfeketült testeket. Valahol két kéz úgy meredezett egy hólyagos, viharvert mészkőhalom alól, mint a tőből kifordított fa gyökere. Nem lehetett tudni, angol vagy német kezek. És bárhogy csűrte-csavarta, mindegy volt neki.
-- Golfozik?
-- Pardon?
-- Érdeklődöm, hogy golfozik-e?
Apró kék szem, elgyötört, vörösesszőke bajuszka, az orvoshadtest jelvénye. Kezet nyújtott. -- Ralph Anderson.
Sassoon megrázta a kezét, és bemutatkozott. -- Igen, szoktam.
-- Miért került ide?
Sassoon elmondta. Miért is ne? Tébolydában társalgási téma.
-- Akkor játszhatnánk.
-- Sajnos nem hoztam el az ütőimet.
-- Küldesse el a felszerelését. Első osztályú terepek vannak errefelé.

Sassoon már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor az ajtó táján kavarodás támadt. Amennyire meg tudta ítélni, valaki rosszul lett. Egy sovány, sárgás bőrű férfi mindenesetre állva harákolt és öklendezett. Ápolónők rohantak oda kotkodácsolva, szörnyülködve, ügyetlenkedtek a zubbonyon, aztán végre eszükbe jutott kivezetni a szerencsétlent. Becsukódott utánuk a lengőajtó. Pillanatnyi csönd után, mintha mi sem történt volna, fölerősödött a beszéd moraja.
Rivers fölkelt, eltolta a tányért. -- No, megyek.
-- Nem ér rá, ha jóllakott? -- kérdezte Bryce. -- Úgyis alig eszik.Rivers megpaskolta a törzsét.
-- Sorvadás még nem fenyeget.
Valahányszor Rivers el akarta kerülni, hogy tucatnyian is megállítsák, míg feljut a legfelső emeletre, a hátsó lépcsőt használta. Csövek kígyóztak a fal mentén bugyborogva, mint a belek. Homály, levegőtlenség: a haja tövén kiütött az izzadság. Megkönnyebbülés volt belökni a lengőajtót, és kilépni a legfelső folyosóra, ahol legalább hűvös volt, bár mindig lehangolta a természetes fényt nélkülöző hosszú, keskeny alagút a két sor barna ajtóval. "Pont, mint a lövészárok, csak szabad ég sincs", jelentette ki az egyik beteg, sajnos teljes joggal.

Burns az ágyán ülve hagyta, hogy két ápolónő lesegítse a zubbonyát meg az ingét. Sárgás bőre alól kilátszott a kulcscsontja és valamennyi bordája. Derekán ásított a nadrág.
Az egyik ápolónő meghúzogatta az övrészt.
-- Hiszen itt elfér még valaki -- korholta Burnst mosolyogva.
-- Én bújjak be? -- Társnője dermedt arca figyelmeztette, hogy felbukkant Rivers.
-- Kitisztíttatom a zubbonyát, százados.
Elsiettek Rivers mellett, és a folyosó végén kitört belőlük az ideges vihogás.

Burns karja libabőrzött a hideg helyiségben. Hányásszagú volt a lehelete. Rivers mellé telepedett. Cserbenhagyták a szavak, hát inkább hallgatott. Egy idő után érezte, remegni kezd az ágy, és átkarolta Burns vállát. -- Nincs javulás, igaz? -- mondta.
Burns a fejét rázta. Rivers kisvártatva felállt, az ajtó mögötti kampóról leakasztotta Burns kabátját, hogy körécsavarja. -- Jobb lenne, ha itt, a szobájában étkezhetne?
-- Kicsivel. Akkor legalább másokat nem zavarnék.

Hát igen, Burns ebből ügyet csinál. Nála az a legelkeserítőbb, hogy röpke pillanatokra felvillan, milyen vidám, kellemes fiatal férfi lehetett.
Rivers Burns alkarját nézte: az orsócsont és a singcsont közti árok a múlt hét óta is mélyült. -- És ha lenne itt egy tál gyümölcs? -- kérdezte. -- Hogy ehessen, amikor éppen gusztusa van?
-- Köszönöm, talán használna.
Rivers fölkelt és átment az ablakhoz. Rám hagyja, hogy érezzem a fontosságomat, gondolta. -- Jó, akkor fölküldetek valamit. -- A bükkök árnyéka ráterült az immár néptelen teniszpályákra. Rivers hátrafordult az ablaktól. -- Milyen éjszakája volt?
-- Nem túl jó.
-- Haladt azzal, amit megbeszéltünk?
-- Nem mondhatnám -- nézett föl Burns Riversre. -- Rágondolni se bírok.
-- Értem, persze, még friss.
-- Tudja, az a legrosszabb... -- Burns Rivers arcát vizslatta --, hogy ez kész... vicc.
-- Értem.
Rivers, miután otthagyta Burnst, még följebb ment egy kis lépcsőn, kinyitotta a toronyajtót. Hálószobájától eltekintve ez az egyetlen hely Craiglockhartban, ahol nem csupán percekre maradhat magára. A pácienseket nem engedik ide, több mint harminc méter mélyen fut lent az ösvény, netán túlságosan is csábító kiút a háborúból. Rivers a vaskorlátra könyökölve bámulta a hegyeket.

Burns. Rivers nagy szakértője a tűrhetetlen élmények elviselhető mozzanatainak, de Burns kifogott rajta. Ami vele történt, olyan borzalmas, olyan viszolyogtató, hogy Rivers hiába is keres szalmaszálat. Burnst a légnyomás felröpítette, aztán fejjel zuhant egy német hulla fölfúvódott hasára, ami beszakadt alatta. Mielőtt elveszítette az eszméletét, még érezte, hogy orra-szája oszló emberi hússal megy tele. Valahányszor enni próbál, újra meg újra azt a szagot, azt az ízt érzi. Minden éjjel kísérti az emlék, a lidérces álomból arra riad, hogy hány. Rivers sokszor tanúja volt már, amint Burns térdre rogyva az epe utolját is kiadja magából: szinte már nem is emberforma. Ez a test hovatovább egy kínban rángó emésztőcsatorna csont-bőr foglalatává csökevényesedik. Szenvedésének nincs értelme, nincs méltósága, és bizony Rivers pontosan tudja, mit ért Burns azon, hogy kész vicc az egész.

Rivers rádöbbent, hogy görcsösen szorítja a korlátot, tudatos erőfeszítéssel lazította el a kezét. Valahányszor Burnsszel időzik, olyan kérdések szorongatják, amikkel Cambridge-ben, békeidőben talán szívesen foglalkozott volna, de háború idején, egy zsúfolt kórházban hívságosak. Sőt annál is rosszabbak, mert elszívják az erejét, amire a betegek joggal tartanak számot. Igazából nem Burns tehet róla. Ő csak a végletes szenvedésével rí ki a többi közül, a kérdéseket pedig szinte kivétel nélkül minden eset fölveti.

Lepillantott: taxi kanyarodott az épület elé. Csak nem a kóbor Graves százados érkezik végre? Ő az: Sassoon, aki nem bírt megülni a fenekén odabenn, lerohan elébe a lépcsőn.

 

3

Graves eltátott szájjal bámult föl Craiglockhart sárgásszürke homlokzatára. -- Szent Isten. Sassoon követte a pillantását.
-- Nekem is ez volt az első gondolatom. Graves kapta a zsákját, fölmentek a lépcsőn, át az előcsarnok fekete-fehér kőkockáin a főfolyosóra. Sassoon elmosolyodott.
-- Prímán vizsgáztál mint foglár.
-- Tudom, ne haragudj. Istenem, micsoda nap. Elhiszed, hogy a vonat minden fánál megállt?
-- De végre itt vagy. Hála az égnek. Graves oldalt sandított.
-- Ennyire rémes?
-- Hm. Szo-szó.
-- Gondolom, még nem jelentkeztél senkinél.
-- De, Riversnél már voltam. Erről jut eszembe, téged kéret, de vélhetőleg belefér még, hogy lepakolj.  Graves követte Sassoont a márványlépcsőn fel az első emeletre.
-- Íme. -- Sassoon kitárta az ajtót, és félreállt Graves útjából. -- A vendégszoba. Zár is van az ajtódon.
-- A tiéden nincs?
-- Nincs. A fürdőszobán se.
-- Szegény öreg Sass, csak győzd levakarni az ápolónőket. -- Graves odacsapta a zsákot a legelső székre. -- Na komolyan, milyen itt?
-- Komolyan szörnyű. Gyerünk, tudd le Riverst minél előbb, hogy beszélhessünk.
-- Sassoon megkért, hogy ezt adjam át. Rivers szó nélkül elvette a borítékot, és felbontatlanul az íróasztalára tette.
-- Hogyan találta? A neccfüggöny átengedte a nyitott ablakon áradó fuvallatot, a szobát hársillat lengte be. Édes illat. Graves, aki borzadt minden édes illattól, gyöngyöző felsőajkát törölgette.
-- Nyugodtabb. Jó, hogy végre egyenesbe jött.
-- Én erre még nem vennék mérget. Ugye ön is tudja, hogy bármikor kisétálhat innen?
-- Nem tesz ilyet -- jelentette ki Graves határozottan. -- Most már nem lesz baj vele. Feltéve, hogy a pacifisták leszállnak róla.
-- Hosszan beszélgettünk ma délután, de attól tartok, a történtek most sem világosak számomra. Jól sejtem, hogy a színfalak mögött is sok minden zajlott? Graves elmosolyodott.
-- Lehet mondani.
-- Pontosan mi?
-- Sassoon elküldte nekem a Nyilatkozatot. Wight szigetén lábadoztam éppen....
-- Nem említette önnek korábban?
-- Nem, január óta nem találkoztunk. Meghűlt bennem a vér. Rögtön láttam, hogy hiábavaló az egész, magára marad. A vesztébe rohan semmiért. -- Graves szünetet tartott. Roppant tagoltan és világosan folytatta. -- Sassoonnál kiválóbb szakaszparancsnokot elképzelni sem lehet. Az emberek imádják -- ha kívánná, tálcán vinnék elé a németek fejét. És az imádat kölcsönös. Belepusztulna, ha elválasztanák tőlük. A hadbíróságnak pedig ez lenne a fő.
-- Most sincs velük.
-- Igen, de van visszaút. Az idegösszeomlás fölött napirendre térnek. A lelkiismereti aggályokra nincs bocsánat.
-- Szóval ön eldöntötte...
-- Hogy meg kell fékezni? Igen. Írtam a parancsnoknak, kértem, hadd menjen Siegfried még egyszer bizottság elé. Merthogy előszörre nem tolta oda a képét. Aztán felvettem a kapcsolatot számos ismerőssel, és meggyőztem őket, hogy idegösszeomlás esete forog fenn. Hátravolt még Siegfried. Tudtam, hogy holmi levéllel semmire se megyek nála. Beszélnem kellett vele, hát gyógyultnak nyilváníttattam magam, és irány vissza Litherlandbe. Iszonyú állapotban találtam. Épp előtte dobta a vitézségi érmét a Merseybe. Elmondta?
Rivers tétovázott.
-- Ha jól emlékszem, a Bizottság jelentésében olvastam.
-- Egy szó mint száz, hosszú menet volt, de végül észre tért.
-- Ön szerint miért adta be a derekát?
-- Be kellett látnia, hogy beteg.
Rivers nem felelt. A csend egyre vastagodott, mint a hótakaró, másodpercről másodpercre, pihéről pihére: egy-egy pihe jelentéktelen, hirtelen mégis minden más.
-- Nem ez volt az ok -- rándult össze Graves gacsos, horpadt orrú bokszolóarca. -- Hazudtam neki.
Riversen villant a szemüveg, ahogy fölnézett.
-- Volt ilyen sejtésem.
-- Megesküdtem a Bibliára, hogy semmiképp se kerülhet hadbíróság elé, de ebben korántsem voltam biztos. Azt hiszem, ha elég kitartó, elérte volna, amit akar.
-- Talán. De ugye tisztában van vele, hogy a hatóságoknak az ön közreműködésétől függetlenül eleve világos lehetett, mennyivel előnyösebb idegösszeomlásnak feltüntetni az ügyet?
-- Akkor is hazudtam, és ő azért engedett, mert hitt nekem. Senki másnak nem hitt volna. -- Szünetet tartott. -- Úgy gondolja, hibáztam?
Rivers szelíden felelte: -- Ön a barátja szempontjából a legjobbat tette. Az ügye szempontjából nem, de hát az úgyis elveszett. Nehéz volt hatnia a Bizottságra?
-- Eléggé. Egyikük viszonylag fiatal volt és együtt érző. De a másik kettő... Én úgy láttam, szerintük mese a harctéri idegsokk. Legyintenek rá: puszta gyávaság. Én meg első perctől eltökéltem, hogy ezt nem tűröm. Elmondtam, hogy tavaly szálegyedül vett be egy német árkot, és felterjesztették a Viktória-keresztre. Kíváncsi vagyok, ők hogyan boldogultak volna. És hozzá áprilisban... Tudja, ez a bombázós portya, ez valami fantasztikus volt. Akivel csak beszéltem a szemtanúk közül, mind azt mondta, ezért kijár a Viktória-kereszt. -- Graves hallgatott egy sort. -- Azt akartam, hogy tudják, kivel van dolguk. -- Elmosolyodott. -- Lépten-nyomon kicsordult a könnyem. Ha úgy vesszük, használt. Láttam az arcukon, hogy szent ég, ha így fest, aki alkalmas, a másikhoz mit szóljunk?
-- És elmondta az érzékcsalódásokat?
-- Igen. -- Graves kissé feszengett. -- Valahogyan meg kellett győznöm őket. Egy csomó dolgot nem mondtam el. Például, hogy Lloyd George meggyilkolásával fenyegetőzött.
-- És rábírta, hogy hallgasson?
-- Igen. Csak az hiányzott, hogy Siegfried értelmesen beszéljen a háborúról.
-- Értelmesen? Ön egyetért vele?
-- Hát igen. Elvileg. Elvileg a háborúnak már holnap véget kellene vetni, csakhogy folytatódni fog. Folytatódik az utolsó emberig.
-- Akkor tehát egyetért a nézeteivel, de a tetteivel nem? Nem gondolja, hogy kicsit mesterkélt ez a különbségtétel?
-- Szerintem nem az. Én úgy tekintem, hogy ha valaki felveszi a mundért, lényegében szerződést köt. És nem húzhatja ki magát alóla, csak mert közben meggondolta magát. Attól még hangoztathatja a meggyőződését, vitathatja az elveket, amikért harcba küldik, de végső soron tennie kell a dolgát. Szerintem ez több tiszteletet parancsol. Gondolhatja, hogy változtatni akar a közvélemény háborúról vallott nézetein, de nem ez a módja.
Rivers elvette összekulcsolt kezét a szája elől. -- Minden szavával egyetértek.
-- Őrjítő, hogy igazából éppen ő tudja ezt a legjobban. Ért a bakák nyelvén. Csak hát behálózta Bertrand Russell és Ottoline Morrell. Valaha én is felnéztem rájuk. Azt gondoltam, jó, nincs igazatok, de elismerem, ehhez bátorság kell.... -- A fejét ingatta. -- De ennek vége. Tudom, hogy Russell nem hadköteles korosztály, méltányolom, hogy Ottoline nő, tehát fogalmuk sincs, min ment ő keresztül, de szemük van, láthatták, milyen állapotba került, mégse kímélték. Simán tönkretették volna, hogy a tanaikat népszerűsítsék. Soha nem bocsátom meg nekik. -- Nehezen uralkodott magán. -- Mindegy. Túl vagyunk rajta. De meg kell mondjam, nagy élvezettel írtam meg Russellnek, hogy Sassoon ide tart, és a jövőben hagyja békén, a keserves hétszentségit.
-- No és önnel mi lesz? -- kérdezte Rivers rövid hallgatás után. -- Gondolja, hogy visszaküldik?
-- Aligha. Az ezredorvos közölte, ha ezzel a tüdővel még egyszer elé kerülök Franciaországban, saját kezűleg lő agyon. Palesztinában reménykedem. -- Kis szünet. -- Örülök, hogy ő itt van. Jobban esik úgy visszamennem Litherlandbe, hogy tudom, nincs veszélyben.
-- Reméljük. -- Rivers fölállt. -- Visszaengedem hozzá. Ne töltse magányosan az első estéjét.
Miután Graves kiment, Rivers üldögélt egy kicsit, pihentette a szemét, aztán felnyitotta a borítékot, amit Graves hozott. Három ív papír. A felsőn április 22-i dátum szerepelt, Sassoon ceruzával még odabiggyesztette: "Ezeket a kórházban írtam, tíz nappal a sebesülésem után."

Kiváncsi zseblámpával a sötét Alagutat pásztázva, lopva ment, A baljós levegőt szimatolva lent. Láda, doboz, üveg vak halmaza, Matrac egy ágyból, tükörtörmelék; S míg ő a mélyben, ötvenlábnyira, Ott fönn a harctér vérbíborban ég. Ahogy falba fogózva ment, alant Valaki, mint egy rongyba vont köteg Feküdt, ráhajlott, karját rázva meg: "Hol a főhadiszállás?" Semmi hang. "Az istenit!" (Több napja nem alhatott.) "Kelj föl, vezess e bűzből kifele!" S vadúl a néma kupacba rugott, Fényt villantott s egy ónos arc szine Gyúlt föl irtóztatón. Szembogara Mélyén ott volt tíz nap haláltusa, Üszkös sebet markoltak ujjai. Vonszolódott tovább egymaga, ki, A hajnal kísértő fényébe, mely A kába lényekig a föld alatt Úgy szállt, mint tompa ágyuk zaja csak. Haján az iszony verítékivel Ment a homályon át a fénybe fel, Léptenként hagyva poklodat, sötét.

A generális
“Üdv, üdv”, imigyen hete csak generális
Intett minekünk a vonalba menet;
Közülünk ma ha él alig egy szál is,
Tisztekre dühöng: a hülyék, szemetek.
"Virgonc az öreg!", csoszogott Harry Jackkel,
Hátán Arrasig tele pakk meg a fegyver.
Miatta a többivel ott is esett el.

A háborús uszítókhoz
A pokol visszadob,
Eszméim undokok,
Halál-titkot hozok,
Mélység borzalmait.
Ifjú arc, vére hull,
S a dagonyába fúl,
Erről szólok, amíg
Elő nem kúsz megint
Aki leölve mind,
Sok gyötrött, kacska tag,
S nem nyög állati kínt,
Míg elvonul a had.

Tinektek dicsteli
Csatánk és isteni,
Sok párás, büszke szem
Holt hőst ragyogni lát,
Ki átkozza fejem,
S rá szavam kell legyen,
Mert rőt seb szívemen:
Láttam azt a halált.

 

Rivers a költészetben járatlan lévén szinte feszengett, hogy véleményt kell mondania. De aztán figyelmeztette magát, a terapeuta és nem az esztéta szemével olvassa a verseket, és nagyon is érdekesek számára, kivált az utolsó.
A versben minden arra utal, hogy Sassoon éppen fordítva viszonyul háborús élményeihez, mint a szabályos esetek. A Craiglockhartba érkező betegeknél az a tipikus, hogy előzőleg minden erejükkel elfelejteni próbálják a neurózisukat kiváltó traumákat. Hiába döbbennek rá, hogy ez hiábavaló, rendszerint a barátok, a rokonok, sőt a kezelőorvosok is ösztökélik őket. A megélt borzalmak nappal is csupán részlegesen fojthatók el, viszont kettőzött erejű rohamokban kísértenek éjszaka, innen a háborús neurózis legjellegzetesebb tünete: a lidérces csataálom.
Rivers gyógymódja néha csak annyi, hogy felbátorítja a beteget, ne erőltesse a feledést, s helyette azt tanácsolja neki, mindennap szánjon időt az emlékezésre. Ne rágódjon a dolgokon, de ne tegyen úgy, mintha meg se történtek volna. Ez a kezelés többnyire eredményt hoz egy-két héten belül, a lidérces álmok ritkábbak és kevésbé nyomasztóak.
Sassoon dacos emlékezése magyarázhatja, hogy rövid időn belül, gyorsan gyógyult, jóllehet nem a saját épelméjűsége volt a tét, hanem a civilek meggyőzése arról, hogy a háború téboly. A versírás nyilvánvalóan terápiás hatású volt, de Rivers gyanította, hogy a Nyilatkozat megszövegezése nemkülönben. Úgy vélte, hogy Sassoon költészete és tiltakozása egy tőről fakad, mindkettő közrejátszott abban, hogy túl jutott a lidérces álmok és víziók rettenetes időszakán. S ha így áll a dolog, a vártnál jóval kényesebb és kockázatosabb feladat Sassoonnál elérni, hogy változtasson álláspontján és ismét fegyvert fogjon, hiszen ettől vissza is eshet.

Sóhajtva csúsztatta a verseket a borítékba. Az órájára nézett: ideje megkezdeni az esti vizitet. A főlépcső aljához érve Campbell századost pillantotta meg, amint összegörbedve hátrál kifelé a sötét ebédlőből.
-- Campbell?Campbell megperdült a sarkán. -- Ó, Rivers százados, éppen önnel van beszédem. -- Közelebb lépett Rivershez, tapintatos súgásától széltében-hosszában zengett a folyosó, ez volt ugyanis Campbell tapintatának szokott hangereje: -- Az a fickó, akit betettek mellém...
-- Sassoon. Nos?
-- Gondolt rá, hogy német kém?Rivers alaposan megfontolta a választ. -- Nem hiszem. Azok soha nem "Siegfried" néven mutatkoznak be.
Campbell rácsodálkozott. -- Valóban. -- Biccentett, könnyedén megveregette Rivers vállát, és már ment is tovább. -- Gondoltam, nem árt, ha szólok -- kiáltotta vissza.
-- Köszönöm, Campbell. Lekötelezett.
Rivers állt még egy kicsit a lépcső alján, önkéntelenül csóválva fejét.