Határ Győző

 

Boszorkányégetés

Tewkesbridge városka a Tóvidéken. Rideg szeptember, párás tavak. Kőházak. Még egy meg még egy. A sivárság hirtelen protestáns pompára vált. dór-oszlopos, presbiteriánus portikusz; patrícius-ház, mely rosszul palástolja palotácska mivoltát. Feltáruló nyílások, kigördülő falmezők mélyében, a vesztibul márványos, elnyelő vége közel jön: a felravatalozott Koporsó és félhomályos Család. Talpig lefátyolozott Özvegy; fényes cilinderes temetésrendezők. Beszélő pap foszlánya, reverberáló hangpadok. A visszhangkongásra átvált hangzúgásra - a lélek halálharangja - zúgása közben áttűnéses Halotti Profil: őszes, szakállas, horpadt arc, szokatlan beesettségéből hullasága nyilvánvaló. Vágás. Temetési oszlop - a fekete luxus-gyászkocsik roskadoznak a virághegyek alatt - a legnagyobbnak a koporsó: a csiszoltas üvegtáblák fénylésében bizonytalanul fel-felrémlik, de csak a koporsó-körvonal, rézfogantyú és rézpánt villogás. A menet. Elvonulóban. Távolodóban. Baljós hangulatfény az előkelő utcán, későesti baljós aláfestő zene fagyottas pocsolyái; palota-ablaksor fényeinek leoltása sorra-koppantott egymásután. Sötétség. Türelmetlen csengetés. Kapulámpa éjjeli fénye, ügyeletes cselédember. Ki az? Semmi válasz. Nem fogadja. Akkor sem fogadja. Ilyenkor, ítéletidőben? Csuromvizesen?! (Honnan az ítéletidő? Nem tudni. De van). Megbeszélte? Tudják, hogy jön?! (Kihez beszél, magára kapott dideregve, skót hálórékliben s mitől oly baljós-rekedt a portát elálló cselédember? Nem tudni. Az idegen úgy beleolvad, hogy maga a sötétség. Parányit belemozdul a fénybe s feltűnik - előbb sebhelye, majd sebhelyes profilja). Hangok valahonnan hátulról, a fényes márványlépcsőház kétkarú homályából. Valami újságíró. Nem tágít. A Kegyelmes Asszony fogadja? Nem fogadja. Hallatlan: a Kegyelmes Asszony nem fogadja. Ej! … Paddy MacKearnan nem az az ember. Félretolja - mit félretolja: arrébb teszi az útját elálló senkit, mint egy csomagot és már nagy léptekkel indul is (békaperspektíva: Nagy Léptek; szoborsor, elhaladóban, a nagy léptek alatt). A Kegyelmes Asszony (Lady Spencer-Fitzroy - Lord S. F. of Dugdale, a gazdag, de elhalálozott Emberbarát özvegye) suhogó félprofilból, a baluszteres márványkorlát elvágja; csupa ruha. A magára erőltetett hidegvér alatt fodrozódó izgalommal, kékes-vörös brokátfénylésben (akinek színes készüléke van) “Megmondtam, senkit sem fogadok”. - “A Gyászra való tekintettel, Kegyelmes Asszonyom?” - “Ha úgy tetszik, a Gyászra való tekintettel”. - “A Sajtót sem?! - “Ha úgy tetszik, a Sajtót sem. Azt a legkevésbé”. Paddy MacKearnan, a lépcső márvány aljának súrolt fényében (alsóneműje toprongyos, de felső holmija kopottasságát ügyes mozdulattal titkolja: “Paddy MacKearnan vagyok, Kegyelmes Asszonyom, mint a DUGDALE MIRROR belső kolumnistája, Főrovatvezető, az Elhunyt személyes jó barátja…” - “Sajnálom: éjfélre jár” - “Vajha járna!” - “Mi ez a tolakodó felnyomakodás, kókuszszőnyeges kétkarú lépcsőmön?!” - “Csak az egyiken” - “Hogy kettesével veszi fokaimat: mi dolog ez?! Ily váratlanul fennteremni?! Mr. MecKearnen!” - “Szólítson Paddy-nek” - “Csengetek a rendőrségnek! Engedje el a kezemet, miért fogja meg?!” - “Tűrhetetlen modortalanságból. Hol a budoár?!” - “De Mister MacKearnan!” - (MacKearnan, megvesztegető őszinteséggel hangjában:) “Lady Fitzroy! Nekünk beszélnünk kell…”
Áttűnéssel. A mennyezetes ágy arany címeréről lesiklás a nyolcszáz éves bőrnyereg székre - onnan át a faragott tölgykandallóra; tölgyhasábok lobogása. A hasábtűz tölgyes lobogásában kétfelől két profil, két farkasszemezve szenvelgő arcél: Lady Spencer-Fitzroy és Paddy MacKearnan. Az álújságíró kifogástalan ülő eleganciáján érződik, hogy legszívesebben lovagolva ülné meg a nyolcszáz éves nyeregszéket, de türtőzteti magát. A hang hol tovamosódik, hol közel lebeg, és érthetővé válik. Kétórás, hajnalba nyúló beszélgetés összerántása öt percre - a rántás hangja akkor erősödik fel, amikor a baljós lényeghez érünk. Lady Spencer-Fitzroy: - “Ha jól értettem és megdöbbenésem nem csal, ön boldogult férjem, Lord Dugdale természetes fia?” - “Szolgálatára”. - “Vagyis, hogy Dajkája húsz éven át nem szólt és csupán amikor férjem hanyag jószágkezelősége beszűntette a titkos átutalásokat, csak akkor: huszonegyedik életévében árulta el?” - “Annak betöltésekor, Lady Fitzroy”. - “És mi biztosít, hogy ön nem csaló?!” -(Csalárdul széttárja karját és egyenesen a Hölgy szemébe néz:) “Őszinteségem”. Az Özvegy arcára kiülnek a vívódó kétség gondolatai (‘Csak egy kalandor álújságíró vághat ilyen maszületett baromi bárány pofát, hogy az is gazember, aki nem hisz neki. Hiszen csak ne lenne olyan átkozottul jóképű, fiatal és főleg: ne lenne fiú a párája…’ Élemedett, de szép arcán látszik, hogy még nem döntött. Megszólal:) “Zsarolni akar?” - (Az újságíró óraláncos, játszadozó mosollyal:) “Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy Lord Dugdale, a Rotary Klub elnöke, a jótékonyságáról híres Emberbarát, (megnyomva:) Édesapám, ha módjában állott volna és a jószágkezelőség célzatos hanyagsága, valamint az őt hirtelen elragadó halál együttesen ebben meg nem akadályozza, bizonyára méltóképp gondoskodott volna egyetlen vérszerinti utódjáról és egyenes ági leszármazottjáról, végrendeletében”. Félig alvó uszkár a szőnyegen. Félálmában pompásan felvonít. Panaszos nyüszítést lecsendesítendő, Lady Spencer-Fitzroy: - “Hallgass, Kleo, couche-toi”. - Nyomasztóan méla csönd. Hirdetés. Mosópor, sportautó, pipa, cigaretta, kéjhajóút, havibaj-vattarúd. Nyomasztóan méla csend visszatér - újra kép. Ők azok. MacKearnan (lábával hanyagul a szőnyegrojtot piszkálja. Az uszkárra:) - “Szuka?” - “Az”. - “A neve Kleopátra?” - “A neve Kleopátra.” Vakkantás. A kép diszkrét hányavetiséggel, mint akinek nem sietős, átsiklik Paddy MacKearnan nadrághasítékán, mely duzzadtas: az álújságírónak merevedése van. Elégedett Vakkantás, állkapocs-koccantó kutyaásítás. Ő is, az asszony is - úgy tesz, mint aki nem tudja, és nem veszi észre. MacKearnan (pillantása hátratéved a mennyezetes ágy sötét puha öble felé. Hunyorba csippentve szemügyre veszi a már élemedett korú, de még mindig igen vonzó nőt. Gondolja:) ‘Lefektetni? Úgy is jó, babám’. Lady Spencer-Fitzroy (szája megvonaglik. Kiülnek arcára gondolatai:) ‘Amilyen izmos fiatal és amilyen ocsmány csirkefogó, ez még juj-de kegyetlen is lenne hozzám és nemcsak nagyokat nőszne rajtam napjában háromszor, de még ki is forgatna fél mindenemből … Szegény Edmondomnak semmi szőrpihéje nem volt ott, nem is értem, hogy tudott ekkora langalétát összehozni. Ha neki sincs ott, ál-szakállt kötnék alá, és úgy játszadoznánk. Imádni valóan bestiális lenne, ha hagynám. Megéri?’ A buja zene lelankad, az erekció - országos közfigyelem kereszttüzében - alábbhagy. Lady Sp._Fitzr. idegesen felkel ülőhelyéből. Rövid járkálás után fel-alá, odafordul. - “Mr. MacKearnan. Ha innen elmegy, mi lesz az első dolga?” - MacKearnan (elnéz, tettetést színlelve hunyászkodik. Vonzalmilag:) “Hogy innen, ha elmegyek, mi lesz az első dolgom?! Kinek néz, Kegyelmes Asszonyom. Számomra e Ház lelki nyugalma szent. S ha az életem árán, hát az életem árán. Azt is. Odaadnám, feláldoznám. Mindössze…” - “Mindössze?!” - “Elmennék valamelyik nagy vasárnapi világlap szerkesztőségébe és eladnám történetemet Tizenkét Folytatásban, bizonyos összegért.” - “Nevezze meg”. - “Soha! Fillért sem fogadnék el! Csak ami törvényesen megillet”. - A Hölgy (szívettépő sóhajjal:) “Majd meglátom, mit tehetek az érdekében, Mister…” - “MacKearnan. Kérem, szólítson Paddy-nek”. - “Paddy… És maga meg, engem … Ottilinenek. Ha akarja”: - “Lady … Ottiline”.
- Jöjjön el egy hét múlva, Paddy.
- Eljövök… Ottiline.
Paddy távozóban. Sudár és minden tükörben gyönyörű, ahogy végig lendül és nem vágódik el a simafényű márványon. Lady Ottiline, utánanézőben; most látni csak, a szoknyája milyen szűk, mintha rászopták - és mellének brokátbimbója is, mintha kidárdásodott volna. Feláradó zene; montázs. Képsorozat: másnap. A másnaposság nyomai a Hölgy visszatűnő gyöngy ábrázatán. A hermelin hálóköntösbe öltözött Lady Ottiline nyughatatlan barangolása termeiben, magasról lógó családi képek között - ami nem Ginsborough, az Reynolds, ami nem itt van, az ott sorakozik a Családi Bank páncélpincéiben. Lady Spencerr-Fitzroy, tulajdon arcképe előtt. Arcmása és az eredeti összehasonlításából kiderül, hogy a Lady dúlt. Dúltságában hol csapkod, hol a szeme sarkába szökő könnyet csippenti el egy Dior Battista-keszkenővel. Jóságosan zord; a bútorokon a gyászhuzatokat porszívózó cselédi népségkiszidásától tartózkodó; de - mint a közelítéseken látni - évekkel öregebb tegnapi önmagánál. Csak akkor nyugszik meg, amikor dúltságán felülkerekedik a kötelesség gőgje. Edmondért. A Családért. Lord Dugdale Hitvese nem teheti azt, amit pedig hjuj-de szívesen megtenne. Hentergőzési szükségletét máshol is beszerezheti, pénzért, úri módon, nemcsak a szalmakazalban. Egy hét haladéka van, cselekednie kell. De mit? Hol szája szélét rágva, hol kezét tördelve, hol meg öklöcskéjével a tenyerébe ütögetve kérdezgeti magától: de mit? mit? mit? … Pattint. Ötlete támad. Az ötlet olyan, hogy gyűlöletesebb már nem is lehetne, és legszívesebben elhessegetné. Goldie. (Innen - zárt szájjal, de saját hangján - belső monológ, mély bársony dudolatúra; hozzá távoli zenezengés:) “Goldie”. A pimaszul gazdag, a közrendű létére sokkalta gazdagabb Goldie, a Lenhajú. A hiába utána uszított falka magándetektívvel a nyomában, mert tíz falka ellendetektív tüntette el az áruló nyomokat. Hogy majdnem házi háborúra került sor a két család között, nyílt lövöldözésre - hiszen erdőkerülői már élesre töltött fegyverrel kerülgették az ellen-erdők kerülőit. Pedig-pedig. Pedig százat tesz egy - mit százat: az életét teszi egy ellen, hogy Edmond járt nála. Az ő Edmondja. A szigetország leghíresebb találkarendezője rendezte találkáikat, légyottjainak messziről bűzlött a szaga. Leadta magát neki… Goldie, a Lenhajú - aki valaha a legbizalmasabb, leghőségesebb nyalom-falom tyutyuci egy szem barátnője volt, a Megbízható! De boszorkánnyal felvenni a küzdelmet nem lehet. A lady belső vívódása közel nézetben: Edmondjuk halott, új fejezet kezdődik. Amilyen régi gyűlölség fűzi egybe kettejüket, Goldie nem fogja elutasítani. Meg fogja érteni. Ha valaki - hát Goldie megteszi. Lenhajú Goldie a Szőke Boszorkány, aki közrendű létére az Arisztokrata Boszorkánykas Főboszorkánya. Érthetetlen káromkodást morzsolva - a Hölgy rászánja magát és nekilendül. Vadul össze-vissza lapozott telefonszám feljegyzések (mind titkos, az övé is, a Goldie-é is). Az egyetlen gyakorló boszorkány a grófságban, akinek félelmetes híre van, a háza tele átszúrt fényképekkel-bábukkal; az egyik sarokban a Varangy képében, a másikban a Bak képében - füstölőkkel körülrakva - a Sötétség Fejedelme.
Lefüggönyözött fekete autópompa borít gyászfátyolt a mogorva történtekre: a rácsos park-kapuzata kapurácsa előtt lelassít. Megáll. A parkkapuzat épületes feltárulkozása, az autócsoda besiklása. Kastély-felhajtó, gótikus aluljáró. Rideg előcsarnokok hosszú során (melyek fényén mit sem változtat az, hogy tulajdonosuk közrendű) - be az oroszlánnyoszolyákkal szegélyezett boszorkány-budoárba (lobogó kandallótűz világítja meg - meg a sarokban állongó torz-és borz állatok ágaskodva fűlő szeme-parázsolása). A viszontlátás elérzékenyülése - mely ürömbe csak az az apró öröm vegyül, hogy a magát örök fiatalnak elhíresztelte Goldie len hajzatába ősz szálak vegyülnek, szeme körül megjelent az első szarkaláb. Palástolásul semmitmondó beszélgetés. - “Mióta viselsz szemüveget?” - “Ó, csak ráolvasáshoz.” Ki-ki erőt vesz magán. Lady Ottiline maga a spártai bűbáj (mialatt bugyijába bevarrva, kiéhezett rókakölykök marják a puháját: ’ha meg is öregedett, remélhetőleg Goldie boszorkányvarázsa semmit sem vesztett erejéből’). Goldie türelmesen hallgatva szívja cserkesz pipáját (néha bele-belenéz ebbe-abba: egy kasba, amelynek mélyén óriáskígyó rejtőzik - felüti a fejét - avagy a bogumil füstölőbe, amelynek a fedője pajkos sátánt ábrázol - hogy szétpiszkáljon a tömjénpálcikák között). Lady Ottiline felmagasztosulva megalázkodik, ékesszólása beletörik a szaggatott eleganciába. Tudja, hogy a maximális lehetetlent kéri, de. A vagyon, a családi becsület, a női megbántottság forog kockán: ennek épsége, annak csorbítatlansága, amannak szerelemörvényei - elnyelettetésre. Goldie amilyen vonakodva megértő, olyan tusakodva- engedékeny. Noha ama szerencsétlen ördögidézés után (öt éve) úgy egyezett meg a rendőrséggel, hogy ő többé nem; és ámbár azóta nem praktizál s jóllehet egy boszorkány adott szava arany - de. Neki, ezt a több-mint lehetetlent. Edmond emlékére való tekintettel. Neki igen. Drágám! Tyutyulim! Többszöri megölelkezés és kibontakozás közepette könnyes kiengesztelődés és összebékülős puszimuszi. Goldie nemhiába Goldie, többet tud, magánkémhálózata is boszorkányosabb. Edmond múltja hónál fehérebb; nincs törvénytelen sarja (s ha lenne is: nem attól és nem ez). A magát Paddy MacKearnan-nek kiadó egyén közönséges al-újságíró, a DUGDALE MIRRORHOZ semmi köze. Az aljas gazember egy tengerparti garniszálló ripőr-szállásán húzta meg magát - ott várja, hogy Lady Ottiline megtörjön-megpuhuljon és aláprédálja magát neki. A tea fölött megegyezvén a haditervben, a hölgyek kacagva válogatnak a Katalógusban, a Rontások-Ráolvasások között. Rettentő rontom-bontom, a park baglyai felhuhognak. - “Ezt!” - bök rá egyre a mintakönyvben Lady Ottiline. A lefüggönyözött gépkocsiba szálló Lady Ottiline pá-pá integetése, az uszályos Goldie csókhintő aranyalmáé alakja a teljes szélességében felsivárló lépcső bíbor pástján; az egyenruhás sofőr komor szolgálatkészséges félprofilban. Tovasiklás, távoli ponttá zsugorodva - ki a képből.
Bosszúgépezet megindulása. Boszorkányzene baljós felnyüszítése, garniszálló sandán világított homlokzata: a szálló fejre állva tükröződik a ladiktalan part tengervizében. Viharmadár, királysas - vízi keselyű vijjogása a vaksötét világítótoronyban. Madame Goldie (boszorkány-inkognitóban) a rozzant taxi-batárból kiszállólag. Feltekint. Ripők-szállás. Ezt kereste. Éjjeli porta, ügyeletes haramiakép. Paddy MacKearnan? Ilyen ripőkünk nincs. Még hogy nincs? Hát az a sunyi padlásablak világítás, az micsoda? Nem itt lakik, kérem. De igenis hogy itt lakik: Sean O’Hara néven bujkál lesújtói elől. Ha ő volna, akkor sincs itthon. Nincs-e?! Majd én megmutatom, hogy itthon van. De Madame! Madame… Gildie feliramodása a lépcsőn. A Haramiakép sohasem fogja megtudni, mitől bukott el, és bukfencezett alá a deszkagrádicson: a vikszeléstől, a fejen sújtó esernyőtől-e, vagy annak fogantyújától, amely a bokamankóját elkampózta; már meg se kísérli, hogy űzőbe vegye. A Lenhajú meg csak fel, fel… Deszkarecsegés, nyomakodás. A padlás zugoly vécéajtaját félájultan lengeti a szél: valami benne, otthagyottan, lehúzatlanul illeg… A pirosra mázolt zug-ajtó kotyogó kilincsre jár, felnyílik az első boszorkánypisszegésre - anélkül, hogy Goldie hozzányúlna. A tárgyak, minden. Az ő cinkosa. Az ál-Mac Kearnan legény lábát feltéve, szétlottyadt neglizsében megjátssza, hogy ő a Nagy Kéjkaján; magasra eregetett füstkarikáiban már látja valóra válni álmát: ezer szerencse, hogy a Nagy Stikli épp jókor jutott eszébe. Ha minden úgy megy, ahogy eltervezte, akkora Mámival (már így becézi Ottiline-t:) a Mámival belefürdik a kéj kövérjébe és mint ál Zabi, beleül a Dugdale-ek ősi örökébe. Azon ábrándozik (forradásos arcának háttal), hogy mint dúskál majd a mesés vagyonban, hogyan vásárolja meg és rúgatja ki hitelezőit vállalataikból, melyik tőzsdeügynökségen keresztül növi be és jogyan kaparintja halálos öleléseb a City-t - amikor.
Sean O’ Hara,
A hang tarkónsújtja. Igazi nevének hallatára hátrapillant. Hebehurgyán tápászkodni próbál, de belegabalyodik félig levetett tulajdon gatyájába és féloldalt bukva fülét az asztalba veri. Odanyúl. Rémülten tapasztalja, hogy véres. Visszahúzott tenyere a holdvilágnál: csupa vér. A földön gunnyasztó Véresfülünek a hatalmas Goldie kiterjesztett szárnyú nősténykeselyűként kondorodik fölé. Halálfejes flaskát tart maga előtt - kidugaszolja. A felgyulladó világítótorony vaklángjánál megsuhogtatja aranylamé szárnyait, támadásba lendül. Az álújságíró makogva tiltakozik, de védőleg maga elé tartott karjairól visszabukik az inge ujja - és itt követi el a hibát. A skarlátvörös könyökkesztyűben Goldie, az Aarany boszorkány ráhinti a sós hugyanyba áztatott békalencse. Az elszörnyedés országos moraja. Áttűnéssel, hol sziszegve föléemelkedő kígyónyelvek, hol ökröndözve-vigyorgó démonpofák jelennek meg a gázsütő sorozatlángjának kékes imbolygásában. A magát ál-Zabinak kiadó Ripők felüvölt, a karjára freccsenő varázskotyvalék - szőrét forrázva, perzselve befurakodik pórusain. Tableau.
Goldie (hangjának körbe-visszhagzó szárnycsapása:)
májad-léped elpeshedjen
véred-pisid elposhadjon
nyálad-könnyed elgennyedjen
turhád-taknyod elgornyadjon

minden kócod beragadjon
harákoddal eláradjon
ondód erőd elapadtán
szemmelverlek Ronda Patkány

két karod is elszáradjon
bénahulló elfáradjon
aszkórságtól aszaltában
szaggató kín szabdaltában

attól hulljon - leszáradjon!…

Goldie, óriásra tágult közel-szemével. (Ez a szem most az egész képernyő). Goldie a Gyögyörű a Babonázás pillanatában elrútul és ráereszkedik O’Hara csiberemegésére. A Forradásos Arcú felnyög. Goldie, az Aranyrút, kimeredő szemét nyársnak használva - felnyársalja ál-Zabit. A kalandornak abban a minutában elmegy a kedve a Nagy Stiklitől és mindenestül elfelejti, hogy tegnap még ál Zabi akart lenni, Lord Dugdale “törvénytelen sarja”. Ál-Zabi a karjához kap. Feljajkiált. Gyermeteg sírhatnéktól eltorzult vonásai félelemről tanúskodnak, de hogy hol-mit érez, nem árulják el. Goldie vörös könyökkesztyűje egyszerre megindul (most látni csak, hogy az ujjvégek le vannak szabdalva s a lyukakon vámpírkarmok kandikálnak elő). Előremereszti. Alámar. Megcsikarja áldozatát. O’Hara (üvöltve:) - “Akarom!” (Még fájdalmasabban:) “Jaj-a-karo-oom.!”
Hosszú hetek felgyorsított két perc alatt: O’Hara (mint a hirtelennövő növény). Két karja egyre ványad, fonnyad, aszalódik. Legyengül. Szédül. Arca megduzzad arc-sebe kiújul (arctályog? trombitaizom-sánkór? Rosszindulatú pofadaganat?) Állapotának menthetetlen aszkórosra fordulása. Madárvergődése. Titokzat látogatói az alvilágból. Orvosok sürgése-forgása; pattogó orvos latin vezényszavak. Lipoidvész, vérrák, raktársejtek megürülése; kachexia. Felülről fényképezett konzílium fehérköpenyes örvénylése. A cselekmény csüremei- és csavarulatai egyre kevésbé képesek lekötni a tévénézők érdeklődését. 16 millió képernyőre tapadó ugyanannyi szempár. Különös vakrémület keríti hatalmába őket. A 16 millióból 8 millió férfi; a 8 közül 2 milliónak libabőrös borzongás indul a herezacskója alatt, majd fel és végig a hátán: ez a 2 millió lekapcsolja. Hangos veszekedések, gyerekek ágyba parancsolása. A6 millió (férfi) nem tudja szemét levenni róla. AA bele élősök; a 6 millió ál- “ál-Zabi”… Csak lesi-várja a “továbbiakat” hogy “mi jön még”. Nem mindegy? Ahhoz, hogy az országos egészségügyi katasztrófához képest, amely a képernyőn kívüli, a valós cselekményvilágra rászakad? Hogy vajon a szenvelgő Lady Ottiline-nek mégis megesik a szíve a lókötőn és lovaglónadrágban lefekszik neki? Avagy Goldie-ban hogy fellángol a gonoszkodás utolsó lángja (ha egyszer a férjét elhalászta, miért ne rántaná el az orra elől- és ki a vaginájából a félparaszt O’Harát…?!) Hogy a csóró félparaszt ’O Hara, mihelyt az álújságírással lovat adnak alá, eladja BOSZORKÁNYT SZERETTEM címmel önéletrajzi hülyeregényét a világlapoknak? Nem édes mindegy, ahhoz képest, hogy a következő hetekben különböző korú, búsképű férfiak ezrei - tízezrei ostromolják meg az esztéká-rendelőket, karjuk felkötve: gennyeznek-nyálaznak és aszkórosan lógnak önmagukon?
Kórház folyosókon szükségrendelők. Szükségfelcserek széktologatása, tolongás. Tétova látleletek, analfabéta űrlapok, olvashatatlan négerírás, tanácstalan diagnózisok. Süly? Idegsömör? Satnyakór? Nyákpeshedés? Inygórhany? Inhüvelysenyv? A betegek a tévé hipnózis hatása alatt nem a saját bajukról panaszkodnak, hanem a “továbbiakról”: arról, hogy a kurafi kalandor arca felduzzadt, forradása eltarjagosodott, szeme gödre a teljes elcsipásodás- és betemetődés után úgy fest, mint a “saját maga megásta sír”. Innen kezdve (a hozzátartozók előadása szerint) a beteg nem tudta követni a “továbbiakat” a képernyőn, mert a tévé előtt hasonszervi fájdalomérzet (homoeoalgia) kapta el- és kaparintotta hatalmába. Jajgatnia kellett hangos jajgatással, pszeudo sivalkodással, “jaj! jaj!” A veszékelőt ágyba dugták; beszéltek hozzá, nem hallotta; feszületet kért, ágytálat, papot, stb. (Kataleptikus phlegmathorhea). (Bőséges monytömenysavóval, melynek sárgás bűze amilyen orrfacsaró, olyan leküzdhetetlen). A tévé hipnózissal terjedő tömegragály tanulmányozására kormánybizottságot küldenek ki; de lévén nem annyira bizottság, mint maga a kormány, korántsem baj leküzdése, és megelőzése módozatait kezdi tárgyalni, hanem azt firtatja - miként lehetne a baromfigyárak, inkubátorok, sötétben tenyésztett üzemi baromfik. stb. tapasztalatait egyesíteni a tévé által indukált tömeghipnózis felfedezésével s azt a kormány üdvére, és javára fordítani? Nem volna-e lehetséges olyan inkubátorokkal és baromfigyári sötétben tenyésztett, csupáncsak festenyzett vízzel alva táplált, négyszögletes, tehát könnyen csomagolható, tárolható és tévé hipnózis alatt tartott állampolgárok kitenyésztése, akiket egyszer négyévenként vennének elő - szavazáskor - hogy leadván a kormánypártra szavazatukat, visszadugják őket milliószámra a sötétbe? Ez nagy kormány költségmegtakarítással, valamint a baromfigyári demokrácia végleges megszilárdításával járna… Mire a kormánybizottság befejezi titkos üléseit és beterjeszti messze kalandozó Titkos Jelentését, olyan endémia dühöng Anglia szerte, hogy a Külföld, az aszkórveszélyre való tekintettel, bezárja kikötőit, fertőtleníti a postaforgalmat, filtrálja a távtelefont és karantén alá veszi a szigetországot. A vesztegzár és a tömeges satnyakór kettős csapása alatt senyvedő országot - mint történetében már annyiszor - nem kormánya menti meg, hanem anyjukból szalajtott koca pszichiáterek kormány felhatalmazás nélkül összeülő ankétja. A lélekegyenészek “átéléses áttételről” beszélnek és az ankéton lassan kikristályosodik az a kósza remény, hogy “ha megírnák a tévétörténet terápiás folytatását, úgy a ’rokonszenvessé sarkított’ zsaroló piszokfráter fokozatos felépülése, majd diadalmas gyógyulása hasonszervi jobbulást, lábadozást eredményezhetne a tévé-megbetegedéses milliók körében”. Sokan kárhoztatták Petula Pinafore-t, a színésznőt, aki Goldie szerepében “eltúlozta alakítását” és a “boszorkányok- és boszorkányság társadalmi helyzetének felmérésekor” az ankéton mindinkább háttérbe szorultak a hagyományos vallások és tudományos módszerek. Kiderült, hogy sóbálvánnyá változott orvostudoroknál a szimpatikus mágiához sokkal jobban értenek a törzsi varázslók és bejegyzett boszorkányok. A modernnek csúfolt orvostudomány előbb csak defenzívába szorul, majd szedi sátorfáját és hanyatt-homlok nemekül, ki merre lát alapon. Először történik, ország-világ láthatja a milliószámra szenvedő tanúja, hogy vajákolás, bűbájolás és az ezerszer nevetségessé tett boszorkány ráolvasás, kellőképp felfokozva a tévé hatványain: hat! Százezrek hónaljmirigyét gennyeszti, gyullasztja, milliók karizomzatát senyveszti, sorvasztja bőrre-csontra, kartőtől ujja hegyéig. Már mindennapos látvány e halálkísértetek szaladgálása, a tüntető összeverődése a tévé stúdiók előcsarnokában. Elözönlik a luxus kocsiparkot, leborogatják az autókat, rekedtre rikácsolják magukat, ahogy sovány torkukon kifér:
- Goldie! Goldie-t a máglyára! B o s z o r k á n y !
- A tűzre vele! Tűzre a ringyó Goldie-val!
Megszületik a néphangulat, lincselnek a hangszórók, a háztetőkre felröppen az országos követelés csóvája.
- Máglyát nekünk, rajta Goldie-val!
- Az Égetnivalóval!
- Máglyára vele, máglyára!
Ekkor már az Örökifjú Gyönyörűnek ((Petula Pinafore-nak) is feltűnik, hogy az ezer aszkóros torokból dörgő népharagvás éppenséggel nem emlékeztet a görög kórus méltóságteljes bőgésére; és amikor a limewoodi stúdiók egyikéből távozni készülve, az aszkóros őrjöngő tömegével találja magát szembe - megszeppen. Ő csak színésznő, szájba rágott szerepet mond, szerep szerint alakít - visítozza öblösen és előkelően - s különben is, aki végigkísérte a “továbbiakat”, tudhatja: a piszokfráter O’Harát utolérte méltó büntetése s mialatt bánatában (és szégyenében) a kastély parkja béli dísz-tóba öli magát, odabenn, vízi hullája kifogásakor ünnepli a Dugdale Családi Tanács, hogy megvan a Vagyon -
- Bennünket nem érdekel a méltó büntetés, a Dugdale-vagyon, őlordsága pereputtya, az egész agyalágyult tévé-meskete! Nem érdekel!
- A kezünket akarjuk, a karomat akarom éppen: ne érje utol a Gonoszt a méltó büntetése, ki nem szarja le?!
- Valaki! Ezt az aszkórt vegye le rólunk!
- Levenni a rontást!
- A tévére vele, aki boszorkány mindene van!
- Ne is próbálja: a szeme se áll jól! Nézd a ringyóját - még tagadná!
- Vagy leveszi, vagy máglyára vele!
- Ha leveszi, akkor is!
- Máglyára! Máglyára!
- Ááá! Ááá! A!…Ááá! Ááá! (Mág-lyá-RA! Mág-lyá-RA!)
Az “elragadó” Petula Pinafore-t testőrei ezeregyszer még kimentik szorult helyzetéből. Ezután gondja van rá, hogy távozása előtt (egy oldalkijáraton elsurranóban) a küllemét is elváltoztassa. Kiveszi hamisfogait. Vesztére. Másnap viszontláthatja magát a DUGDALE TIMES egész oldalas fényképén; az orvfényképész abban a pillanatban kapta le, amikor a jól konzervált negyvenes helyett a rosszul konzervált nyolcvanas benyomását kelti és fogatlan ínnyel reprodukálhatatlan kifejezéseket mammog. Harmadnap a vezércikkek a Népharagnak a kormányra - a kormánynak a Népharagra nehezedő nyomásáról, negyednap a nyomás fokozódásáról számolnak be.
Az országos aszkór százával követeli áldozatait. A szükségkoporsók után az Aszkóros Militánsok Szakszervezetének százezrei vonulnak, megcsupaszított csont-karjaikat mutogatva. Rosszabb, mintha bevernék a parlament összes ablakait. Az emberek sírnak, éltetik a halállal eljegyzetteket és egymást beleheccelve - macskazenét adnak kerületi képviselőiknek:
- Nem járja! Ehhez a Legfelső Disznósághoz képest Watergate kismiska!
- Fizessenek, akik elkezdték! Akik gennyesre keresték magukat rajta!
- A tévének köszönhetjük! A tévé szabadította ránk a ragályt!
A képviselőház rendkívüli ülésen szavazza meg a tévé dráma terápiás folytatását. Börtönőrök felügyelete alatt dolgozó forgatókönyvírók lázas ceruzarágása. Tewkesbridge városka a bájbűvös Tóvidéken. Parókafürtjeit rázó tévé bül-bül bemondónő mosollyá olvadása: a Folytatás. Rügyfakadás, virágba borulás (zene: kirabolt Schubert forog a sírjában). Fülemüle pajzánul fidizik Csalogánnyal (két csőr-közel hozva:) tercben trilláznak és nászcikkanással tövaröppennek. Lady Dugdale, a kililiomossodott özvegy (főrangú: kastélycímer) leküzdhetetlen vonzalma a Dalia iránt (paripás-átutazóban). Daliáról nem egy szerencsés véletlen (és hajánál fogva odaráncigált epizód) deríti ki, hgoy Valaki(?) dúsgazdag úr- és volt miniszterelnök teljesjogú örököse és vérszerinti titkára volt. Az Egymásnak-Elígérkezettek egybefonódása hegyen-völgyön: a lakodalmi Frigyre lépés országos ünnepe boszorkányégetéssel egybekötve (a protokoll-szmoking és nagyestélyi kötelező) … Még a forgatásához hozzá se kezdtek - és az egyetemek orvosi fakultásain már egyre-másra váltják le az orvosprofesszorokat, hogy megürült katedrájukat sámánokkal, gurukkal és ugandai varázslókkal töltsék be. Ajtót mutatnak a gyógyszervegyészeti gyárak kóbor vigéceinek - a laborokban bongó-dobok, uángók, guru-döngők, réz kurubilibödönök és mérgezett nyílhegyek sorakoznak. A gyógy-terápiás tévé-szkript elkészültekor a százezredik aszkóros hullát földelik el, az ENSZ elrendeli a vesztegzár megszigorítását, a tévé-fertőzéses országos karantén asztmásan levegő után kapkod: lélek a kiköltőkön se ki, se be.
Valahára!
A Gyógyulás Napja! A Jóreménység Napja, felkelőben!
Az utcákon, ismeretlenek, bárgyún összekacsintva győzelmi V-jelet mutogatnak egymásnak.
Sámánorvosok és kísértethajó segédboszorkányok felügyelete alatt, a tévé nézőtérré átalakított országos kórteremben, kötelezőleg és törvényes felelősség terhe mellett, aszkóros milliók nézik végig, izgatott családtagjaikkal, a tévé-románc “folytatását”. (A Canterbury-i Fősámán javaslatára egyenes adásban - a sámán-konklávé egyhangú döntése szerint. A film “pelliculája” legyöngíti a terápiás cselekmény szuggesztivitását és korántsincs akkora hipnomágikus hatása, mint az egyenesnek). Folytatás egyenesben, a frissen özvegyült Lady Ottiline önfeledt aranypillangó módjára száll rá az átutazó (és ezúttal már rokonszenvessé sarkított) Délceg Ifjúra, akinek divatlapilag elnyíló ajakán nemes lelkűsége éppoly nyilvánvaló, mint a nyitva felejtett nadrághasítékán - csókszomjúsága. Sejthető hangforrásból, szörcsögő hangra leszünk figyelmesek. Lihegésük egyre gyorsabb, a gyorsulás egyenes arányban áll beleremegésük elédesülésével. Levetett farmernadrág a sarokban - rövid snitt. A tetőponthoz közel, Lady Ottiline, nekrofiliás célokra felajánlja az Ifjúnak a szomszédos ravatalon felpolcolt Lord Dugdale Földi Maradványait - vágás. Az Ifjú Paddy MacKearna: (süldő mosollyal szeméremmel fejét rázza, “nem”). Lady Spencer-Fitzroy: - “Hiszen az apád. A családban marad” (unszolja). Paddy: - “Nem fogadhatom el”. Elfogadja. Megteszi. Kisvártatva, gombolkozó babrálással farmerjén; röstelkedése megvesztegető: - “Meg tudsz nekem bocsátani?!” - Lady Spencer-Fitzroy (belebabrál Paddy hajába:) - “A Boszorkány volt a rossz, nem te…” -
Lassúdad áttűnés, tömlöc zene. A Boszorkány a Kámzsás Vésztörvényszék előtt; cukorsüvegszerű fejek, áristom világítás. Lenhajú Goldie, az utolsó kívánság jogán tükrét kéri, megcincálja magát, hajtornyot igazít. Nem akar rendetlen hajjal, lomposan tupírozva máglyára lépni. Tükrében fel-alá: megnézi ínyeit, szájszögletét (hogy nem szaladt-e rá az ajakrúzs, ajakrúzsra a kékfesték, kékfestékre a műszempilla) és látva, hogy minden rendben - (felvétel!) - aranylamé riszálással indul a máglyára is, nem felvételi, hanem direkt máglya. Csókhintés, gödröcske mosoly, máglyahalálát ingerlő, félvállról veszi, félmelle villantja. Nem tudja még, hogy a Sziget Rondabugyrában, a tévé kemencék Öreg ördöge, Asmódeus Ősbujalenciája elrendezte már, így rendezte el. Hogy a lángvillódzás eleinte vetített ugyan, de a rövidzárlat valódi. Az se sokáig lappang, sercegve elemészti a szigetelést. A szikra nagy ívben a gyúlékonyra pattan, a gyúanyag - magatehetetlen gyúlhatnékjától felajzva vár. Robbanásszerű hurrával lobot vet, a láng hajrá neki - elmohósul, a Díva harisnyanadrágját a körülérő lángnyelv perzselni kezdi. Forrasztó láng szóróforrósága. Minden átvillan rajta és eszébe jutaa születésétől a sületésig. Mert már sül is. Mert igen, a Díva, félőrülten a rémülettől sülni kezd, de csudálatos tisztánlátásának kiüvöltésében az utolsó pillanatokig csupán a ténymegállapításra szorítkozik:
- Jaj égek! Égek! ÉGEK! ÉGEK!
- Ezt többször elismétli mind éktelenebb sivalkodással, míg a torkába lemaró füst belé nem fojtja a szót. És Petula Pinafore a recsegve szakadó díszletekkel alázuhanva - eltűnik a tévé-milliók látóidege elől. Az országos aszkórterem elégedetten nézi végig a boszorkányégetést -hadd lakjon az a nem jóban sántikáló! - noha a gyógyterápiába mindjük beletudja, hogy ártatlan filmtrükkről van szó, az ország lelkiismerete tiszta. Vágás, hirdetések, mosópor, sportautó, délszaki naplámpa, hajó kéjút, arckrém, havibaj, vattarúd. Annál rosszabb a lelkiismerete a tévé gárda főrendezőjének (a Canterbury-i Fősámán döntésébe nem lévén beavatva, hogy az adás egyenesben megy). Égnek meredő haját tépve lesi a lángfalba süppedő díszletek harsogó zsírsercegését és szaladgálva keresi a statiszták között a lepénzelt tettest, akit látatlanba rühes kutyának titulál, mert hogy úgy fogja lepuffantani, annyi szent… amikor egy nyájas, energikus Vasmarok galléron ragadja és közli: Legfelső Helyről utasítása van, hogy.
Hány milliót fizetnek ki közpénzekből, hallgatáspénzt, felbérlőnek, felbéreltnek, hozzátartozónak, bulvárlapok csahos kopóinak? Ki bánja, kinek fáj? Kivilágos-virradatig, a minisztertanács permanens ülésben lesi az első hírt. Az első gyógyulásról. Az első sámán bulletint. “A hónalj duzzanat lappad, a mirigy szabályosan működik. A raktársejtek telülnek, az erysipeloid verhenyeg feltisztul: erőteljes sebhegedés, a sima izom kontra akciója határozottabb”. Hogy kimondhassa a “nahálistent”. Hogy elmesélhesse egymásnak, mekkora kő esett le és hova, az ő miniszteri szívéről. Hogy lám, a boszorkányégetés direktben - “hatott”. Hogy a színművésznőért - aki álmában se volt boszorkány, csak alakította - valaki bajkeverőnek eszébe ne jusson már misét mondatni: utoljára teszi. Hogy a kormány, a miniszteri mennyezetes ágyban, ugyanazzal a jól eső érzéssel hajthassa tompult álomra a fejét, mint amellyel az általa kormányzott, az egyetemes haladással fejbekólintott, kábán lógó emberiség. Millió otthonban jelenik meg a Doboz képernyőjén a kenetteljes döcögő Vezérszólam a tévé híradóban, a főminiszter gurgulázza, az udvari boszorkány csettenti, a Korona gyagya vigyorral hallgatja: - Büszkén mondhatjuk - (megáll, helyére igazítja vendéghaját, vendégfogát és tokaráncait helyregyűrve, a gigáját feljebb srófolja:)
- Büszkén mondhatjuk, hogy aranykorszakunk permanens hajnalának emez avatóestjén, dialektikus szintézisünk küszöbére érkeztünk és ne mondja senki, hogy van; mert nincs megállás a haladás megszabdat úton: íme (fennkölt kukorékolással:) - íme visszahoztuk a boszorkányégetést, egy Magasabb Fokon, a tévénézők milliói előtt.

Európai füzetek 1999-2000.