John Fowles

 

A brit író (1926 - ) hírnevét nálunk A francia hadnagy szeretője ((angolul 1969, magyarul 1983) című regényének köszönheti. Még két regénye jelent meg magyarul: A lepkegyűjtő ( 1969) és a Mantissa ( 1985) . A mágus című regényét 1966- ban adta ki a Jonathan Cape, az Európa kiadó ez év végén fogja megjelentetni. Az angol kiadó tömören modern klasszikusnak nevezi Fowles művét. Tárgyilagosabb vélemények szerint ez túlzás, de a közült szemelvény is arra utal, hogy a regény a színvonalas, izgalmas olvasmányok sorába tartozik. A magyar olvasóknak annyit elárulhatunk, hogy a folytatásban, a görög szigeten a főhős létét, józan gondolkodását fenygető kalandokba keveredik.

 

A mágus

I

Un débauché de profession est rarement un homme pitoyable.
De Sade, Les Infortunes de la Vertu

1

1927-ben születtem középosztálybeli angol szülők egyetlen gyermekeként, akik, nem lévén képesek magukat kellő mértékben a történelem fölé emelni, kénytelenek voltak egész életüket annak a Viktória királynőként ismert utálatos törpének a groteszkül elnyújtott árnyékában leélni. Előkelő magániskolába jártam, a kötelező katonai szolgálattal két évet elvesztegettem az életemből, majd Oxfordba kerültem; és kezdett lassan világossá válni a számomra, hogy nem az vagyok, aki valaha lenni akartam.
Arra meg már jóval korábban rájöttem, hogy nem rendelkezem olyan szülőkkel és felmenőkkel, amilyenekre valójában szükségem lenne. Apám, sokkal inkább életkora és a történelmi időszak szerencsés korrelációjának, semmint valamiféle roppant szakmai tálentumnak köszönhetően, brigadérosi rangban szolgált; anyám pedig egy leendő dandártábornok feleségének volt a tökéletes mintaképe. Vagyis sohasem szállt vele vitába, és mindig úgy viselkedett, mintha a férje a szomszéd szobában hallgatózna, még olyankor is, amikor pedig az apám sokezer mérföldnyi távolságban tartózkodott éppen. A háború alatt nagyon keveset láttam az apám, és azt a többé-kevésbé makulátlan képet, amelyet hosszú távollétei alatt magamban kialakítottam róla, ő rendszerint szabadságának első negyvennyolc órájában katonás módján szilánkokra zúzta.
Mint mindazok, akik nem igazán állnak hivatásuk magaslatán, ő is a külsőségek és a szánalmas banalitások megszállottja volt; és intellektus helyett olyan nagy kezdőbetűs vezérszavakból álló fegyvertárat halmozott fel, mint Fegyelem, Hagyomány, Felelősségtudat. Ha megpróbáltam - bár csak nagy ritkán merészeltem - vitatkozni vele, ő mindig készen állt, hogy totemszavainak valamelyikével azonmód lesújtson rám, mint ahogy kétségtelen, hogy hasonló körülmények között ugyanígy késztette meghunyászkodásra alárendeltjeit is. Ha valaki mégsem volt hajlandó engedelmesen lefeküdni és kimúlni, ő rögtön kifogyott a béketűrésből és szabad folyást engedett vérengző indulatainak. Dühét, mint valami vörös kutyát, állandóan ugrásra készen tartotta.
A sóvár hagyomány szerint családunk - hugenotta nemesek, távoli rokonai Honoré d'Urfének, a L'Astrée című tizenhetedik századi bestseller szerzőjének - a nantes-i edictum visszavonását követően menekült át Franciaországból Angliába. Természetesen - hacsak nem számítunk egy másik hasonlóan gyenge bizonyítékokkal alátámasztott vérségi kapcsolatot Tom Durfey-val, II. Károly írogató barátjával - egyetlen más felmenőm sem árult el soha művészi hajlandóságot, lett légyen az bármiféle is: hadvezérek, papok, tengerészek, kisbirtokos nemesek követték egymást nemzedékeken keresztül, híján bármifajta eredetiségnek és feltűnő hajlammal a hazardírozásra és a vesztésre. Nagyapámnak négy fia volt, akik közül kettő meghalt az első világháborúban; a harmadik meglehetősen visszatetsző módját választotta atavizmusának (szerencsejáték adósságainak) kiegyenlítésére: eltűnt Amerikába. Apám, a legfiatalabb fivér, akiben megvoltak mindazok a jellemvonások, amelyek rendszerint a legidősebb fivérek sajátjai, Amerikába távozott bátyjáról sohasem beszélt úgy, mintha az még mindig életben lenne; így aztán nekem halvány fogalmam sincs róla, hogy él-e vagy meghalt már, s hogy vajon vannak-e ismeretlen unokatestvéreim az Atlanti-óceán túlsó partján.
Utolsó iskolai éveim alatt szavakban is megfogalmazódott bennem, hogy a legnagyobb baj a szüleimmel az, hogy az iránt az életforma iránt, amelyre törekedtem határtalan megvetésen kívül egyebet nem éreztek. "Jó" voltam angolból, álnéven verseket publikáltam az iskolai újságban, és D. H. Lawrence-t tartottam a század legnagyobb emberének; a szüleim természetesen soha nem olvastak Lawrence-t, és föltehetően soha nem is hallottak róla, egyedül talán a Lady Chatterly szeretője kapcsán. Voltak dolgok, mint például egyfajta érzelmes gyöngédség az anyámnál, és esetenként egyfajta eufórikus kedélyesség az apámnál, amelyekből többet is el tudtam volna viselni; valahogy azonban mindig azokat a tulajdonságokat szerettem bennük, amelyeket ők a legkevésbé értékeltek saját magukban. Mire betöltöttem a tizennyolcadik életévemet és már Hitler is halott volt, puszta eltartóimmá váltak, akiknek ezért cserébe kénytelen voltam hálát színlelni, de e mellé más érzéseket már nemigen tudtam felsorakoztatni.
Kettős életet éltem. Az iskolában némi hírnévre tettem szert, mint a háborús idők esztétája és cinikus gondolkodója. Viszont be kellett lépnem a hadseregbe - a Hagyomány és az Áldozathozatal kényszertoborzásának engedve. Ahhoz azonban ragaszkodtam - s szerencsére ebben iskolám igazgatója is támogatott -, hogy a szolgálat letöltését követően egyetemre mehessek. A hadseregben sem szűntem meg kettős életet élni; émelyegve ugyan, de a nyilvánosság előtt "Ménkű" Urfe brigadéros fiát játszottam, zárt ajtók mögött viszont izgatottan faltam a Penguin New Writing köteteit és kortárs költők versesfüzeteit. Amint lehetőségem nyílt rá, leszereltettem.
1948-ban mentem Oxfordba. Magdaleni második évem idején, nem sokkal egy hosszú vakációt követően, melynek során alig-alig találkoztam a szüleimmel, apámnak Indiába kellett repülnie. Anyámat is elvitte magával. Karacsitól mintegy negyven mérföldre keletre a gépük viharba került, kigyulladt és lezuhant. Az első pillanatnyi megrázkódtatást követő első érzésem a szinte azonnali megkönnyebbülésé, a szabadságé volt. Egyetlen másik közeli rokonom, anyám bátyja, Rodéziában gazdálkodott, így hát nem maradt a környezetemben egyetlen családtag sem, aki megakadályozhatott volna valódi énem kibontakoztatásában. Ha fiúi szeretetemet nem is tudtam kellően bizonyítani, annál vehemensebb követőjének bizonyultam egy akkoriban divatos irányzatnak.
Legalábbis egy csoport másik magdaleni kakukktojáshoz hasonlóan, annak tartottam magam. Alakítottunk egy kis klubot, amelynek a Les Hommes Révoltés nevet adtuk, nagyon száraz sherryt ittunk, és összejöveteleinken (mintegy tiltakozásul a negyvenes évek amaz utolsó, kopott, düftinkabátos évei ellen) sötétszürke öltönyt és fekete nyakkendőt viseltünk. Ezeken az összejöveteleken a létről és a nemlétezésről vitatkoztunk, és egy bizonyos fajta ellentmondásos viselkedést az "egzisztencialista" jelzővel illettünk. Kevésbé fölvilágosult emberek ugyanezt a viselkedést szeszélyesnek vagy szimplán önzőnek minősítették volna; mi azonban nem értettük meg, hogy az általunk olvasott francia egzisztencialista regények hőseit és antihőseit nem realisztikus figurákként kell felfogni. Igyekeztünk utánozni őket, összetett érzések metaforikus ábrázolásait szó szerint veendő viselkedésbeli előírásokként értelmezve. Természetesen, annak rendje és módja szerint szorongtunk is. Közülünk legtöbben, Oxford örök dendizmusához híven, egyszerűen csak másnak akartak látszani. A klubunkon belül ez sikerült is.
Költséges szokásokat és mesterkélt modort vettem fel. Egy harmadosztályú diplomám és egy elsőosztályú illúzióm volt: arról, hogy költő vagyok. Ennek ellenére mindenen-átlátó általános életuntságomnál és a konkrét, mindennapi megélhetés előteremtésénél nem sok dolog lehetett volna kevésbé poétikus akkori életemben. Túlságosan zöldfülű voltam még ahhoz, hogy tudjam, cinizmusunkkal csupán feldolgozandó kudarcainkat álcázzuk - egy szóval tehetetlenségünket; és hogy mindenfajta erőfeszítés lefitymálásához a lehető legnagyobb erőfeszítés szükséges. Egy kis dózist azonban sikerült magamba szívnom egy tartósan hasznos dologból, a legjelentősebből, amellyel Oxford megajándékozta a civilizált emberiséget: s ez a szókratészi őszinteség. Ez az, ami újra meg újra rávilágított, hogy az embernek nem elég pusztán a múltja ellen lázadoznia. Egyszer egy nap vérlázítóan kegyetlen szavakkal nyilatkoztam néhány barátom előtt a hadseregről, s csak később, szobám magányában lepett meg hirtelen a felismerés, hogy pusztán azért, mert most büntetlenül hagyhatták el a számat olyan szavak, amelyektől halott apám menten gutaütést kapott volna, még nem jelenti azt, hogy most kevésbé tartana a hatalmában. Az igazság az, hogy nem a természetemből fakadóan voltam én cinikus; csupán lázadásból. Kimenekültem abból, amit gyűlöltem, de még nem találtam meg a helyet, amit szerethettem volna, így aztán megjátszottam, hogy az ember sehol sem lehet boldog.
A biztos kudarcra való kecsegtető kilátásokkal indultam el a nagybetűs életben. Apám legalapvetőbb fogalmakból álló fegyvertárában nem szerepelt a Pénzügyi Megfontoltság; képtelenül hatalmas adósságokatt halmozott fel a Ladbroke's fogadóirodáiban, és kantinszámlái is mindig elképesztő összegekre rúgtak, lévén, hogy a népszerűséget személyes vonzerő híján alkohollal kellett megvásárolnia. A pénzéből, miután az ügyvédek és az adóbehajtók is megkapták a magukét, közel sem maradt annyi, amennyiből tisztességes megélhetésemet biztosíthattam volna. De mindenfajta munkalehetőséget, amin megakadt a szemem az újságban - külügyi szolgálat, állami hivatalok, gyarmatügy, bankok, kereskedelem, reklámszakma -, gondolatban szinte azonnal el is vetettem. Ennek ellenére jónéhány állás-interjúra elmentem. Mivel nem éreztem magamra nézve kötelezőnek, hogy olyanfajta sóvár lelkesedést tanúsítsak, amilyet világunk ilyen helyzetekben a leendő fiatal ügyintézőktől elvár, természetesen egyetlen alkalommal sem jártam sikerrel.
Végül, mint előttem annyi más volt oxfordi diák, jelentkeztem egy a The Times Educational Supplement-ben látott hirdetésre. Elmentem a helyszínre, egy kevéssé ismert kelet-angliai bentlakásos iskolába, ahol futólag kikérdeztek, majd felajánlották az állást. Később megtudtam, hogy rajtam kívül mindössze két jelentkező akadt, mindketten csekély múltú, állami egyetemekről, s hogy tanévkezdésig már mindössze csak három hét volt hátra.
A tömegtermelésben gyártott középosztálybeli fiúk, akiket tanítanom kellett, eléggé rémesek voltak; a bezártságot árasztó kisváros egyenesen rémálom; de istenigazából elviselhetetlen a tanári szoba volt. Majdhogynem megkönnyebbülés volt órára mennem. Az unalom és az élet bénító, évente ismétlődő kiszámíthatósága felhőként csüngött a tanári kar feje fölött. És ez valódi unalom volt, nem olyan, mint az én divatos kedvetlenségem. Ami ennek szükségszerű folyománya volt: álszentség, képmutatás, az öregek tehetetlen haragja, mert tisztában voltak azzal, hogy kudarcot vallottak, és a fiataloké, mert ők meg gyanították, hogy kudarc vár rájuk.
Nem tölthettem azzal az életem, hogy átkeljek egy ilyen Szaharán; és minél inkább fölerősödött bennem ez az érzés, annál jobban elmélyült az a meggyőződésem, hogy ez a pedáns, megkövesedett szokásrendű iskola magának az egész országnak a játékméretű modellje, és hogy szakítani az egyikkel úgy, hogy közben a másikkal nem, merő képtelenség lenne. Volt még egy lány is, aki már nagyon a terhemre volt.
Lemondásomat - hozzáfűzve, hogy a tanévet végig szándékozom tanítani - beletörődéssel fogadták. Egyfajta személyes nyughatatlanságra való homályos utalásaimból az igazgató éles ésszel arra következtetett, hogy Amerikába vagy a domíniumok egyikébe vágyom.
- Még nem döntöttem erről, igazgató úr.
- Azt hiszem, jó tanárt faraghattunk volna magából, Urfe. És, tudja, ön is kezdhetett volna velünk valamit. De most már késő.
- Attól tartok, igen.
- Nem hinném, hogy helyeselhetem ezt az egész külföldre vándorlósdit. Azt tanácsolom, ne menjen. Mindazonáltal… vous l'avez voulu, Georges Danton. Vous l'avez voulu.
Nem lepett meg a pontatlan idézet.
Aznap, amikor eljöttem onnan, zuhogott az eső. De telve voltam izgalommal, a szárnyra kapás szertelen, túláradó érzésével. Nem tudtam hová tartok, azt azonban tudtam, mire van szükségem: új országra, új népre, új nyelvre, és - bár akkor ezt még nem tudtam volna szavakba önteni - új misztériumra.

2

Fülembe jutott, hogy a British Council munkatársakat toboroz, így aztán valamikor augusztus elején elmentem a Davies Streetre. A lelkes hölgyön, aki elbeszélgetett velem, azonnal látszott, hogy a kultúra fanatikusa, hanghordozása pedig, és a kifejezések, amelyeket használt, Roedean múltról árulkodtak. Szörnyen fontos, árulta el nekem, mintegy bizalmába avatva, hogy a megfelelő típussal képviseltessük "magunkat" külföldön; emiatt azonban rém unalom az egész, mivel minden egyes állást külön-külön meg kell hirdetni, a jelentkezők közül személyes beszélgetések alapján kiválasztani a legrátermettebbet, különben is - momentán - racionalizálni kénytelenek a külföldön foglalkoztatott munkatársak létszámát. Végül kibökte a lényeget: jelenleg külföldön középiskolai angoltanárokon kívül másra nincs kereslet - vagy ez nagyon rémesen hangzik?
Meglehetősen, válaszoltam.
Augusztus utolsó hetében, féligmeddig viccnek szánva a dolgot, feladtam egy hagyományos újsághirdetést. Kurtán fogalmazott ajánlatomra, miszerint bárhol, bármit hajlandó lennék elvállalni, érkezett néhány válasz. Eltekintve a röpcéduláktól, amelyek arra figyelmeztettek, hogy egyedül Isten rendelkezhet velem, három tőkenélküli, bár igen talpraesett szélhámos is válaszolt nekem. És volt még egy levél, amely nem mindennapi és jól jövedelmező állást ajánlott Tangerben - beszélek olaszul? -, azonban válaszlevelemre újabb választ már nem kaptam.
Fenyegetően közelgett a szeptember: kezdett erőt venni rajtam az elkeseredés. Lelki szemeimmel láttam magam sarokba szorítva, ahogy a kétségbeeséstől szorongattatva böngészem az Educational Supplement vége-hossza nincs, unalomig szürke állásokról szóló unalomig szürke listáit. Ezért aztán egy reggel visszatértem a Davies Streetre.
Rákérdeztem, hogy nincs-e valami tanári állás valahol a Földközi-tenger térségében, és a nő, rémületet keltő fokozószavaitól felvértezetten, elment, hogy átnézze a kartotékokat. Egy barnásvörös-paradicsom Matthew Smith alatt üldögélve várakoztam, és lélekben már valahol Madridban, Rómában, Marseilles-ben, Barcelonában, sőt, Lisszabonban jártam. Milyen más lenne külföldön; nem lenne tanári szoba, és írhatnék újra verseket. A nő visszatért. Szörnyen sajnálja, mondta, de az összes jó állás elkelt már. Mindössze ezeket találta. Átnyújtott egy papírt, ami egy milánói iskoláról szólt. Megráztam a fejem. Megértően bólintott.
- Nos, akkor tulajdonképpen már csak ez maradt. Épp most hirdettük meg. - Átnyújtott egy újságkivágást.

LORD BYRON SCHOOL, PHRAXOS
A Lord Byron School (Phraxos, Görögország) október eleji kezdéssel középiskolai angoltanárt keres. A jelölt legyen nőtlen, és rendelkezzék megfelelő egyetemi végzettséggel. Görög nyelvtudás nem feltétlenül szükséges. A fizetés körülbelül évi Ł 600-tal egyenértékű, és teljes összegben át is váltható. A szerződés két évre szól és megújítható. Az utazási költségeket a megbízatás elején és végén térítjük.

Volt egy tájékoztató, amely hosszasan taglalta, fejtegette a hirdetésben foglaltakat. Phraxos egy sziget az Égei-tengerben, mintegy nyolcvan kilométerre Athéntól. A Lord Byron "Görögország leghíresebb bentlakásos iskoláinak egyike, amelyet a hasonló rendszerű angol intézmények mintájára működtetnek" - innen a név is. A tájékoztatóból úgy tetszett, hogy az iskola föl van szerelve mindennel, amire csak egy ilyen intézményben szükség lehet. A jelentkező napi maximum öt óra adására kötelezhető.
- Az iskolának borzasztóan jó híre van. A sziget meg egyszerűen maga a mennyország.
- Ön járt már ott?
Harminc körüli lehetett, született vénkisasszony és olyannyira híján bármifajta szexualitásnak, hogy választékosan elegáns öltözéke és eltúlzottan vaskos sminkje kifejezetten szánalmas külsőt kölcsönzött neki. Olyan volt, akár egy sikertelen gésa. Még nem járt ott, mondta, de mindenkinek ez a véleménye. Újra átfutottam a szöveget.
- Miért hagyták ilyen későre a hirdetést?
- Nos, mi úgy tudjuk, hogy már találtak egy jelöltet az állásra. Nem rajtunk keresztül. Valamit azonban szörnyen összekuszáltak. - Pillantásom újra a tájékoztatóra esett. - Mi még eddig tulajdonképpen nem toboroztunk számukra jelentkezőket. Lényegében most is csupán udvariasságból tesszük. - Türelmesen mosolygott rám; metszőfogai kissé túlméretezettek voltak. Legkifogástalanabb oxfordi modoromban megkérdeztem tőle, elvihetném-e ebédelni.
Miután hazaértem, kitöltöttem a jelentkezési lapot, amelyet elhozott magával az étterembe, majd rögtön utána fel is adtam a postán. Még ugyanaznap este, a sors különös rendelése folytán, megismerkedtem Alisonnal.

3

Azt hiszem, hogy annak a pre-liberális korszaknak a normáit tekintve, koromhoz képest jócskán megtapasztalhattam a szex adta örömöket. A lányoknál, vagyis hát a lányok egy bizonyos típusánál nagyon népszerű voltam; volt autóm - ez akkortájt még nem volt olyan elterjedt az egyetemisták körében -, és volt pénzem is. Nem néztem ki rosszul; és ami még ennél is fontosabb, magányos voltam, s ez, mint azt minden valamirevaló szoknyapecér tudja, halálos fegyver a nőkkel szemben. Az volt a "technikám", hogy kiszámíthatatlannak, cinikusnak és közönyösnek mutatkoztam. Majd, mint valami bűvész kalapjából a fehér nyulat, előrántottam tarsolyomból és megvillantottam előttük a magányos szívet.
Nem gyűjtöttem tudatosan a trófeákat, de amikor befejeztem az egyetemet, már egy tucat lány távolságából szemlélhettem a szüzességemet. A szex terén megtapasztalt sikereimet és a szerelem látszólag tiszavirág-életű természetét egyaránt kellemesnek találtam. Olyan volt ez, mint az, amikor valaki jól golfozik ugyan, de magát a játékot nem tartja sokra. Minden esetben fedezve van; akkor is ha épp játszik, és akkor is, ha nem. Hódításaim legtöbbjét a szünidőkre időzítettem, amikor lehetőleg távol voltam Oxfordtól, lévén, hogy az új szemeszter mindig kényelmes ürügyet szolgáltatott a tetthely elhagyásához. Esetenként ilyenkor néhány hétnyi unalmas levelezés következett, amelynek azonban rendre hamarosan véget vetettem, amikor a magányos szívet visszasüllyesztettem rejtekébe, helyébe felöltöttem chesterfieldiánus maszkomat, és újra "magamra vállaltam a felelősséget egész lényemért". A végén már kapcsolataim befejezése terén is majdnem olyan találékonyságra tettem szert, mint elkezdésükén.
Ez nagyon számítóan hangzik, s az is volt valóban; oka azonban nem valamiféle tényleges ridegségben, sokkal inkább az életstílus fontosságába vetett narcisztikus meggyőződésemben gyökerezett. Azt a megkönnyebbülést, amely a lányokkal való szakításaimat követte, tévesen a szabadság szeretetének véltem. Mentségemül egyedül talán azt hozhatnám fel, hogy szinte soha nem hazudtam; mindig aggályosan ügyeltem arra, hogy a soron lévő áldozat - még mielőtt kibújt volna a ruháiból - biztosan tisztában legyen azzal, hogy mi a különbség párzás és házasodás között.
Később azonban, már Kelet-Angliában, a dolgok komplikáltabbá váltak. Járni kezdtem az egyik idősebb tanár lányával. Angol mércével nézve csinosnak számított, legalább annyira vidék-gyűlölő volt, mint én magam, és meglehetősen szenvedélyesnek tűnt, noha - mint erre később rájöttem - szenvedélyessége egy célra irányult: elvárta tőlem, hogy feleségül vegyem. Hányinger kerülgetett, ha belegondoltam, hogy egy puszta testi szükséglet milyen könnyedén romba döntheti az életem. Ráadásul volt is egy-két olyan este, amikor már közel jártam ahhoz, hogy megadjam magam Janetnek, ennek az alapvetően buta lánynak, akiről pontosan tudtam, hogy nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni. Szakítási jelenetünk emléke, egy végtelenül keserű, egész éjjel tartó veszekedés és sírás-rívás a júliusi tenger mellett egy autóban kuporogva, még sokáig kísértett. Szerencsére tudtam, és ő is tudta, hogy tudom, hogy nem terhes. Azzal a szilárd elhatározással érkeztem Londonba, hogy egy ideig távol tartom magam a nőktől.

A Russel Square-i lakás, közvetlen a én bérleményem alatt, majdnem egész augusztusban üresen állt, egy vasárnap azonban egyszer csak mozgolódást hallottam lentről, csapódó ajtók zaját, és közben zeneszót. A rákövetkező hétfőn két érdektelen külsejű lány mellett mentem el a lépcsőházban; lefelé haladtomban hallottam, amint egymás között beszélgettek, nyílt e-iket rendre kurtán, zártan ejtve. Ausztrálok voltak. Annak a napnak az estéjén érkeztek, amelyiken együtt ebédeltem Miss Spencer-Haigh-gel; vagyis pénteken.
Hat óra tájt kopogtattak, és a hétfőn látott két lány közül a zömökebbik állt az ajtóban.
- Ó, szia. Margaret vagyok. Az alattad lévő lakásból. - Elfogadtam felém nyújtott kezét. - Örülök, hogy megismertelek. Figyelj csak, estére tervezünk egy kis lakásavató bulit. Lenne kedved csatlakozni?
- Ó, nos hát, tulajdonképpen…
- Elég zajos lesz itt fönn.
Az örökzöld trükk: meghívlak, hogy elejét vegyem a panaszkodásnak. Egy pillanatig még haboztam, majd megvontam a vállam.
- Rendben. Kösz a meghívást.
- Na, ennek örülök. Nyolc körül? - Már megindult lefelé a lépcsőn, de még visszaszólt. - Van barátnőd, akit el szeretnél hozni magaddal?
- Most éppen nincs.
- Na, nem baj, majd szerzünk neked. Szia.
És már el is tűnt. Hirtelen azt kívántam, hogy bár ne fogadtam volna el a meghívást.
Végül aztán, amikor a lenti zajokból úgy ítéltem, hogy már jó sokan megérkeztek, lementem. A csúnyább lányok - mindig azok érkeznek legkorábban -, azt reméltem, már elkeltek. Az ajtó nyitva volt. Keresztülmentem egy kicsinyke előszobán, és megálltam a nappali ajtajában, kezemben az üveg ajándékba hozott algériai burgundival. Megpróbáltam felfedezni a túlzsúfolt szobában valamelyiket a már látott két lány közül. Hangos ausztrál beszéd; egy férfi skót szoknyában és jónéhány nyugat-indiai. Ez nem az én bulimnak ígérkezett, és még időben voltam ahhoz, hogy feltűnés nélkül lelépjek. De ekkor egyszer csak érkezett valaki, és megállt mögöttem az előszobában.
Egy lány volt az, nagyjából korombeli, egyik kezében nehéz bőrönd, hátán kis hátizsák. Piszkosfehér, a hosszú utazástól alaposan meggyűrődött esőkabátot viselt, és olyan barna volt a bőre, amilyenre csak forró napon eltöltött sok-sok hét alatt tehet szert az ember. Hosszú haja nem volt kifejezetten szőke, de a naptól majdnem tökéletesen kiszőkült. Elég furcsán festett ezzel a hosszú hajjal, mivel akkoriban éppen a sündisznó frizura volt divatban: fiús lányok, nem lányos lányok; és volt benne valami németes vagy dános - valami lelences, de romlott, buja színezettel. Hátrébb állt meg a nyitott nappaliajtótól, és hívóan intett felém. Mosolya sovány, színlelt és roppant kurta volt.
- Megkeresnéd Maggie-t, és kihívnád ide?
- Margaretet?
Bólintott. Átfurakodtam a zsúfolt szobán, és végül a konyhában találtam rá Margaretre.
- Hahó! Tehát idetaláltál.
- Valaki vár rád kint, és beszélni akar veled. Egy lány bőrönddel.
- Ó, nem! - Odafordult egy háta mögött álló nőhöz. Rögtön megéreztem a feszültséget a levegőben. Tétovázott egy pillanatig, majd letette az asztalra a literes sörösüveget, amit épp ki akart nyitni. Követtem kövérkés vállait visszafelé, a tömegen keresztül.
- Alison! Azt mondtad, a jövő héten.
- Elfogyott a pénzem. - A lelenc furcsán kettős, félig bűntudatos, félig óvatos pillantást vetett az idősebb lányra. - Pete már megérkezett?
- Nem - hallatszott a kurta, félig figyelmeztető felelet. - De Charlie és Bill már igen.
- Ó, merde! - Dühösnek látszott. - Muszáj megfürödnöm.
- Charlie a kádban hűti a sört. Tele van, egész a pereméig.
A napbarnított lány csüggedten meggörnyedt. Közbeszóltam.
- Használd az enyémet. Egy emelettel feljebb.
- Igen? Alison, ez itt…
- Nicholas.
- Nem gond? Épp most érkeztem Párizsból. - Észrevettem, hogy kétféle hanglejtést használ; az egyik majdnem ausztrál, a másik majdnem angol.
- Természetesen. Fölkísérlek.
- Előbb megyek, kerítek valami cuccot. - Amint belépett a szobába, hangos kiáltás üdvözölte.
- Hé, Allie! Hol jártál, kislány?
Az ausztrál férfiak közül ketten-hárman köré sereglettek. Futólag megpuszilta őket. Egy perc múlva Margaret, egyike azoknak a kövér lányoknak, akik mindig anyáskodnak a sovány lányok fölött, kiszabadította a férfiak gyűrűjéből. Pár pillanat múlva Alison újra megjelent, kezében tiszta ruhával, és elindultunk a lépcsőn fölfelé.
- Jézusom - mondta. - Ausztrálok.
- Merre jártál?
- Mindenfelé. Franciaországban. Spanyolországban.
Beléptünk a lakásba.
- Egy pillanat, csak kitakarítom a pókokat a kádból. Igyál valamit addig.
Amikor visszajötem, ott állt a szobában, kezében egy pohár whiskyvel. Megint rám mosolygott, de ehhez erőt kellett vennie magán; szinte azonnal el is tűnt az arcáról. Segítettem kibújnia az esőkabátjából. Olyan tömény francia parfümöt használt, hogy szinte belefacsarodott az orrom, kankalinsárga ingére pedig igencsak ráfért már a mosás.
- Itt laksz lent?
- Aha. Társbérletben.
Némán rám emelte a poharát. Nyílt tekintetű, szürke szemei voltak, két ártatlan pont egy korrupt arcon, mintha csak a körülmények, s nem a természete kényszerítették volna arra, hogy kemény legyen. Hogy megálljon a saját lábán, de hogy ugyanakkor látsszon, szüksége van támaszra. A hangja - csak nagyon enyhén ausztrál, de mégsem angol - valahol az érdesség, valami halvány nazális avasság és egy különös, csípős őszinteség között ingadozott. Bizarr jelenség volt, egyfajta emberi oximoron.
- Egyedül vagy? A bulin, úgy értem.
- Igen.
- Lennél a partnerem ma estére?
- Természetesen.
- Visszajössz kábé húsz perc múlva?
- Megvárlak.
- Jobb szeretném, ha inkább visszajönnél értem.
Óvatos bizalmatlansággal egymásra mosolyogtunk. Visszamentem a buliba. Margaret odajött hozzám. Valószínűleg már egy ideje várt rám. - Találtam egy helyes angol lányt, aki nagyon szeretne megismerkedni veled, Nicholas.
- Attól tartok, a barátnőd gyorsabb volt.
Rám meredt, majd körbepillantott a szobában, és gyorsan visszaterelt az előszobába. - Figyelj csak, ezt egy kicsit nehéz megmagyarázni, de… szóval Alison eljegyezte magát a bátyámmal, akinek néhány barátja itt van ma este.
- És?
- Alison az utóbbi időben egy kicsit zavartan viselkedik.
-- Még mindig nem értem.
-- Annyi az egész, hogy nem akarok balhét. Egyszer már előfordult.
Értetlenül meredtem rá. - Létezik olyan, hogy egyesek mások nevében féltékenykednek?
- Én a magam részéről nem szólok bele semmibe.
Valaki szólította bentről. Megpróbált bízni bennem, de ez nem ment, és láthatólag úgy döntött, hogy ő ebben a helyzetben nem tehet semmit. - Tiszta sor. De azért vetted az üzenetet?
- Teljes mértékben.
Tapasztalt pillantást vetett rám, majd nehéz szívvel bólintott és bement a szobába. Vártam körülbelül húsz percig, közel az ajtóhoz, majd óvatosan kislisszoltam és visszamentem a saját lakásomba. Csöngettem. Hosszú ideig semmi válasz nem jött, majd egy hang szólalt meg közvetlenül az ajtó mögött.
- Ki az?
- Húsz perc.
Kinyílt az ajtó. A haját kontyba fölkötötte, és egy törülközőt csavart maga köré; bronzbarna vállak, bronzbarna lábak. Visszasietett a fürdőszobába. A lefolyóba ömlő víz szörtyögése hallatszott. Bekiabáltam az ajtón keresztül.
- El akartak ijeszteni tőled.
- Maggie?
- Azt mondja, nem akar balhét.
- Hülye picsa. Lehet, hogy ő lesz a sógornőm.
- Tudom.
- Szociológiát tanul. A London Universityn. - Kis szünetet tartott. - Hát nem őrület? Elmész, és azt képzeled, hogy mire visszatérsz, az emberek megváltoztak, de nem, pont ugyanolyanok, mint mielőtt elmentél.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Várj egy percet.
Vártam még többet is. De akkor egyszer csak kinyílt az ajtó, és ő kijött a nappaliba. Nagyon egyszerű fehér ruha volt rajta, és a haja ki volt bontva. Nem volt rajta semmi smink, és most tízszer csinosabban nézett ki.
Szemérmes félmosoly jelent meg a szája szögletében. - Megfelelek?
- A bál szépe. - Olyan nyílt tekintetet vetett rám, hogy egészen zavarba jöttem tőle. - Akkor lemegyünk?
- Csak még egy ujjnyival?
Újra töltöttem a poharába, még többet is, mint egy ujjnyit. Miközben figyelte a poharába zúduló whiskyt, megszólalt: - Nem tudom, miért félek. Miért félek?
- Mitől?
- Nem is tudom. Maggie-től. A fiúktól. A kedves öreg harcsáktól.
- Amiatt a balhé miatt?
- Ó, Istenem! Annyira ostoba volt az egész! Volt ott egy helyes izraeli fiú, de csak csókolóztunk. Buli volt. Ennyi volt az egész. De Charlie elmondta Pete-nek, és akkor veszekedést provokáltak, és… ó, Istenem. Hiszen tudod. Macsók.
Lent egy időre eltűnt a szemem elől. Egész kis csoport gyűlt köréje. Elmentem, kevertem egy italt, és átnyújtottam neki valakinek a válla fölött; beszámolók Cannes-ról, Colliouréról és Valenciáról. Közben a hátsó szobában beindult a jazz, és én odaálltam nézni az ajtóba. Az ablakon kívül, a táncolók sötét figuráin túl, szürkéllő fatörzsek hátterében szelíden parázslott az alkonyi égbolt. Belémnyilallt az érzés, hogy semmi közöm ezekhez az emberekhez, akik körülvesznek. Egy szemüveges lány kifejezéstelen, szelíd arcból kitekintő rövidlátó szemekkel - az a fajta érzelgős-intellektuális teremtés, aki arra született, hogy kétes alakok élősködjenek rajta és a legvégsőkig kihasználják - félénken mosolygott rám a szoba túloldaláról. Egyedül álldogált, és rögtön sejtettem, hogy ő az a "helyes angol lány", akit Margaret kiszemelt számomra. A száját túl vörösre rúzsozta; ismertem ezt a fajtát, akár a tenyeremet. Hátat fordítottam neki, akár egy szakadék peremének, mentem, és leültem egy könyvespolc mellé a padlóra. Ott pedig úgy tettem, mintha elmerülnék egy könyv olvasásában.
Alison térdelt le mellém. - Ki vagyok ütve. Az a whisky, biztos. Hé, próbáld csak ki ezt! - Gin volt. A lábát oldalt nyújtva leült mellém; megráztam a fejem. Arra a vörösre mázolt szájú, sápadt arcú angol lányra gondoltam. Ez a lány legalább élt; faragatlan volt, de legalább élt.
- Örülök, hogy ma este érkeztél.
Kortyolt egyet a ginjéből, és mérlegelő pillantást vetett felém.
Újra próbálkoztam. - Olvastad már ezt?
- Vágjuk le a kanyarokat, oké? Fenébe az irodalommal. Te okos vagy, én szép vagyok. Most pedig beszélgessünk arról, kik is vagyunk valójában.
Ingerkedtek azok a szürke szemek; vagy inkább provokáltak.
- Pete?
- Pilóta. - Megemlített egy híres légitársaságot. - Együtt vagyunk. De csak hébe-hóba. Ez minden.
- Áá.
- Most éppen átképzésen vesz részt. Az Államokban. - Lenézett a padlóra, egy pillanatig mintha más lány lett volna; komolyabb. - Ez az eljegyzés csak Maggie dumája. Mi egyáltalán nem olyanok vagyunk. - Lopva rám pillantott. - Szabad emberek.
Nem volt tiszta számomra, hogy most a vőlegényéről beszél, vagy engem győzköd; vagy hogy vajon a szabadság csak póz nála vagy a valódi énjéből fakad.
- Mit csinálsz?
- Ezt-azt. Főként recepción dolgozom.
- Hotelekben?
- Bárhol. - Az orrát ráncolta. - Jelentkeztem egy új állásra. Légikísérőnek. Ezért töltöttem ezt az elmúlt pár hetet a franciám és a spanyolom csiszolgatásával.
- Elvihetlek holnap valahová?
Egy tagbaszakadt, harmincas éveiben járó ausztrál jött oda, és nekitámaszkodott a szemközti ajtófélfának. - Ó, Charlie - jajdult fel Alison -, csak megengedte, hogy letusoljak nála. Ez igazán semmi.
Charlie elgondolkodóan bólintott, majd vaskos mutatóujját feddőn megcsóválta felénk. Függőleges testhelyzetbe tornászta magát, és elimbolygott.
- Elragadó.
Fölfelé fordított tenyerét kezdte szemlélni.
- Eltöltöttél két és fél évet egy japcsi hadifogolytáborban?
- Nem. Miért?
- Charlie igen.
- Szegény Charlie.
Egy ideig nem szólt semmit.
- Az ausztrálok bugrisok, az angolok meg álszentek.
- Ha esetleg…
- Én ugrathatom, mert szerelmes belém, és még ennek is örül. De senki más nem viccelődhet az ő rovására. Ha én jelen vagyok.
Újabb kínos csend következett.
- Sajnálom.
- Felejtsük el.
- Ami a holnapot illeti…
- Nem. Most inkább rólad.
Fokozatosan - bár megsértődtem, amiért leckét kaptam a nem lekezelő viselkedés művészetéből - rábírt, hogy beszéljek magamról. Ezt egyenes, keresetlen kérdések föltevésével és az üres válaszok félresöprésével érte el. Elkezdtem beszélni arról, hogy milyen egy brigadéros fiának lenni, beszéltem a magányosságról, s ezúttal nem elsősorban azért, hogy magamat magasztaljam, hanem pusztán magyarázatképpen. Két dologra jöttem rá Alisonnal kapcsolatban: nevezetesen arra, hogy keresetlen őszintesége mögött egy mesteri csábító, a férfiak biztos kezű idomára, egy szexuáldiplomata rejtőzik, valamint, hogy vonzereje legalább annyira rejlik szókimondóságában, mint jó alakjában, érdekes arcában, és abban, hogy mindezzel tökéletesen tisztában is van. Volt egyfajta nagyon nem angol képessége arra, hogy őszinteséget, komolyságot, lényegi mondandót csikarjon ki az emberből. Elhallgattam. Tudtam, hogy feszülten figyel rám. Felé fordultam. Szemérmes, elgondolkodó kifejezés ült az arcán; új oldaláról ismerhettem meg.
- Kedvellek, Alison.
- Azt hiszem, én is kedvellek. Elég szép a szád. Ahhoz képest, hogy egy álszent vagy.
- Te vagy az első ausztrál lány, akivel valaha találkoztam.
- Szegény kis ángélus.
Már régen eloltottak minden villanyt egyetlen halvány fényű lámpa kivételével, és az ilyenkor megszokott, egymásra talált párok most ott hevertek szerte-széjjel, elfoglalva az összes rendelkezésre álló bútordarabot és talpalatnyi helyet a padlón. A bulitársaság párokra szakadt. Maggie látszólag felszívódott, Charlie pedig mély álomba zuhanva hortyogott a hálószoba padlóján. Táncoltunk. Szorosan, egyre szorosabban öleltük egymást. Csókolgattam a haját, majd a nyakát, ő a kezemet szorongatta, és ha lehet még jobban hozzám préselődött.
- Fölmegyünk?
- Menj előre. Én is jövök egy perc múlva. - Ellépett tőlem, és én elindultam fölfelé, a lakásomba. Eltelt tíz perc, és akkor egyszer csak megjelent az ajtóban, arcán alig észlelhető, nyugtalan mosollyal. Ott állt fehér ruhájában, alacsonyan, ártatlanul-romlottan, durván-finoman: egy szakavatott kezdő.
Bejött, bezártam az ajtót, és máris egymás szájának estünk, egy percig, két percig, a sötétben szilajul nekifeszülve az ajtónak. Kívülről lépések hallatszottak, majd egy éles, dupla koppintás az ajtón. Alison betapasztotta a kezével a szám. Egy újabb dupla koppintás; majd még egy. Tétovázás, izgatott szívdobogás. Távolodó lépések zaja.
- Gyere - mondta. - Gyere már, gyere!

4

Másnap reggel későn keltem. Ő még mindig aludt, meztelen, barna hátát fordítva felém. Kimentem, kávét főztem, és bevittem a szobába. Addigra már ő is ébren volt, és mereven bámult rám a takarója fölött. Hosszan, kifejezéstelen tekintettel nézett, belém fojtva a mosolyt, majd váratlanul elkapta rólam a szemét, oldalára fordult, és a fejére húzta a takarót. Leültem mellé az ágy szélére, és meglehetősen amatőr módon igyekeztem kideríteni, mi a baj, de ő egy ujjal sem volt hajlandó lejjebb engedni a takarót a fejéről; ezért aztán abbahagytam a simogatást és a duruzsolást, és visszatértem a kávémhoz. Kis idő elteltével fölült, és cigarettát kért. Aztán meg, hogy kölcsön tudnék-e adni neki egy inget. Közben egyszer sem nézett a szemembe. Belebújt az ingbe, kiment a fürdőszobába, majd visszatérőben egyetlen hajrázással félresöpörte bátortalan közeledésemet, és visszabújt az ágyba. Az ágy lábánál álltam, és figyeltem, ahogy issza a kávéját.
- Mi a helyzet?
- Tudod, hány pasassal feküdtem le az elmúlt két hónapban?
- Ötven?
Nem mosolyodott el.
- Ha ötvennel feküdtem volna le, akkor csupán egy valódi hivatásos lennék.
- Igyál még egy kis kávét.
- Fél órával azután, hogy először megláttalak tegnap este, azt gondoltam magamban: ha tényleg olyan romlott vagyok, akkor ágyba bújok evvel a pasival.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Rögtön tudtam rólad, abból, ahogyan beszéltél.
- Mit tudtál?
- Hogy az affaire de peau típusba tartozol.
- Ez nevetséges.
Csönd.
- Részeg voltam - mondta. - És annyira fáradt! - Hosszasan fürkészett, majd megrázta a fejét és lehunyta a szemét. - Ne haragudj! Te nagyon kedves vagy. És iszonyú jó vagy az ágyban. Csak hát, most akkor mi van?
- Nem vagyok ilyesmihez szokva.
- De én igen.
- Nem követtél el bűnt. Csak azt bizonyítod a magad számára, hogy nem tudsz feleségül menni ahhoz a fickóhoz.
- Én huszonhárom vagyok. Te hány éves vagy?
- Huszonöt.
- És nem volt még olyan érzésed, hogy amit gondolsz magadról, az is vagy valójában? Hogy örökké az is maradsz? Mert én ezt érzem. Mindig is egy ostoba ausztrál ribanc maradok.
- Ugyan már!
- Elárulom neked, mit csinál most éppen Pete. Ugyanis, tudod, mindig megírja nekem levélben. "Múlt pénteken randiztam egy macával, és jó kis hejehuját rendeztünk."
- Ez pontosan mit jelent?
- Azt jelenti, hogy "és te is azzal fekszel össze, akivel akarsz" - Kibámult az ablakon. Együtt töltöttük ezt az egész elmúlt tavaszt, együtt laktunk. Tudod, nagyon jól kijövünk egymással, ágyon kívül olyan, mintha testvérek lennénk. - Sokatmondó pillantást vetett rám a cigarettafüstön keresztül. - Te nem tudod, milyen egy olyan férfi mellett fölébredni, akiről tegnap ilyenkor még nem is sejtetted, hogy a világon van. Ilyenkor elvesztesz valamit. Nem csak azt, amit minden lány elveszt.
- Vagy nyersz valamit.
- Istenem, vajon mit nyerhetünk? Nem mondanád el?
- Tapasztalatot. Élvezetet.
- Mondtam már, hogy tetszik a szád?
- Nem is egyszer.
Elnyomta a csikket, és hátradőlt ültében.
- Tudod, miért próbáltam meg sírni most az előbb? Mert hozzá fogok menni Pete-hez. Amint megjön, hozzámegyek. Nála jobbat nem érdemlek. - Ült, hátát a falnak támasztva, több számmal nagyobb ingében, egy alacsony, fájdalmas arcú, lányos fiú, hol engem bámult, hol a takarót, hallgattunk.
- Ez csak egy múló állapot. Most boldogtalannak érzed magad.
- Mindig boldogtalan vagyok, ha megállok egy pillanatra, hogy elgondolkodjam. Amikor hirtelen feleszmélek, és látom, mi vagyok.
- Lányok ezrei csinálják ugyanezt.
- Én nem ők vagyok. Én én vagyok. - A fején keresztül lehúzta magáról az inget, majd visszabújt a takaró alá. - Mi az igazi neved? Úgy értem, a vezetékneved.
- Urfe. U, R, F, E.
- Az enyém Kelly. Az apád tényleg brigadéros volt?
- Igen. Pontosan.
Félénken tisztelgést imitált, majd barna karjával kinyúlt felém. Odaültem mellé.
- Nem gondolod, hogy egy ribanc vagyok?
Talán akkor, miközben olyan közelről néztem a szemébe, megvolt számomra a választás lehetősége. Kimondhattam volna azt, amit gondolok: Igen, egy ribanc vagy, sőt, még annál is rosszabb, mert visszaélsz a ribancságoddal, és azt kívánom, bárcsak megfogadtam volna leendő sógornőd tanácsát. Talán ha távolabb ültem volna tőle, mondjuk a szoba túloldalán, ahol, függetlenül a konkrét helyzettől, el tudtam volna kerülni, hogy közvetlenül a szemébe nézzek, képes lettem volna rá, hogy ellentmondást nem tűrően, nyersen a szemébe vágjam a véleményem. De az a szürke, fürkésző, mindig őszinte szempár, mely szinte könyörgött, hogy ne hazudjak, végül arra késztetett, hogy hazudjak.
- Kedvellek. Tényleg, nagyon kedvellek.
- Gyere, bújj vissza az ágyba, és ölelj át. Semmi mást nem akarok. Csak ölelj át.
Bebújtam mellé az ágyba, és átöleltem. Azután, életemben először, szeretkeztem egy nővel, aki közben végig könnyezett.

Az az első szombat többször is könnyek között találta őt. Öt óra tájban lement, hogy találkozzon Maggie-vel, és kisírt, vörös szemekkel tért vissza. Maggie kerek perec megmondta neki, hogy takarodjon. Fél órával később Ann csöngetett be, a lenti lakás másik bérlője, aki ahhoz a szerencsétlen fajta nőtípushoz tartozott, amelyiknek az arcát orrlyuktól álcsúcsig egyetlen függőleges fejszecsapással alakította ki a Teremtő. Maggie elment hazulról, és azt üzente Alisonnak, hogy mire hazaér, vigye el az összes holmiját. Így aztán lementünk, és felhoztunk mindent hozzám. Váltottunk pár szót Ann-nel. Még az ő csendes, meglehetősen kimért modorában is több együttérzést tanúsított Alison iránt, mint amire számítottam; Maggie nyilvánvalóan és bántóan hunyt szemet bátyja hibái előtt.
Alison napokon keresztül, tartva Maggie-től - aki, valami oknál fogva, lelkében úgy magasodott fölé, mint az angol dekadencia bűzlő ingoványából rettenthetetlenül kiemelkedő szilárd ausztrál erényesség gyűlölt, mégis tekintélyt parancsoló monolitja -, az éjjel kivételével soha nem mozdult ki otthonról. Mindig én mentem el bevásárolni, hogy azután nyugodtan beszélgethessünk, aludjunk, szeretkezzünk és főzőcskézzünk, amikor nekünk tetszik, sous les toits, olyannyira távol a mindennapi, konvencionális időbeosztástól, mint amennyire térben távol éreztük magunkat az ablakon kívül létező unalmas, londoni világtól.
Alison mindig, minden helyzetben nőies volt; oly sok angol lánnyal ellentétben, ő sohasem árulta el nemét. Nem volt nagyon szép, sokszor még csinos sem volt igazán. Viszont divatosan vékony, fiús alakja volt, jó érzékkel öltözködött, járás közben nagyon is tudatosan helyezte egyik lábát a másik elé, és mint egész, rendkívüli mértékben több volt, mint részeinek összege. Sokszor figyeltem őt, az autóban ülve, ahogy jött felém az utcán, megállt, átsietett az úttesten; és mondhatom, felséges látványt nyújtott. Amikor azonban ott volt mellettem, egészen közel hozzám, gyakran éreztem valamiféle sekélyességet, elkényeztetett-gyermekességet a megjelenésében. S még ilyenkor is, a közvetlen közelében, állandó meglepetésekkel szolgált. Mondjuk kifejezetten csúnyának láttam az egyik pillanatban, majd egy váratlan mozdulat, mimika, vagy csak más szögből esett az arcára a fény, s egyszeriben lehetetlen volt csúnyának látnom őt.
Ha elment otthonról, mindig rengeteg szemhéjfestéket tett fel, s ez hatásosan kiegészítette időnkénti dacos biggyesztését, melytől arca jellegzetes, megsebzett kifejezést nyert; ez körmönfont módon sarkallta az embert, hogy még jobban vágyjon arra, hogy megsebezze. Mindig, mindenhol magára vonta a férfiak figyelmét, az utcán, éttermekben, pubokban; és ő evvel tisztában is volt. Mindig élvezettel figyeltem, ahogy elhaladtában megannyi férfitekintet követi titkon. Egyik képviselője volt annak a ritka nőtípusnak - s ez a típus a csinos nők körében sem képviselteti magát nagyobb számban -, amelyet születéstől fogva természetes módon körülvesz a szexualitás aurája: az e típusba tartozó nők életében mindig is a férfiakhoz fűződő viszony, illetve a férfiak reakcója lesz az, ami igazán lényeges, ami igazán fontos. S ezt még a legfélénkebb férfiak is megérzik.

Létezett egy egyszerűbb Alison is, amikor nem kent föl szempillafestéket. Abban az első tizenkét órában nem azt az Alisont ismertem meg, aki valójában volt; ettől függetlenül azonban mindig egy kicsit kiszámíthatatlan, egy kicsit félreérthető volt a viselkedése. Az ember sohasem tudhatta, mikor fordítja felé mesterkéltebb, megsebzett-rideg arcát. Volt, hogy elragadta a vad szenvedély, majd a következő pillanatban, éppen a legrosszabbkor, egyszer csak ásított egyet. Volt olyan, hogy egész álló nap csak takarított, főzött, vasalt, hogy azután a következő három-négy napot bohémül, a kandalló előtt, a földön fekve töltse, a Lear-t, különféle női magazinokat, detektív történetet, Hemingwayt olvasgatva - no nem mindet egyszerre, de mindegyikből egy kicsit egy ugyanazon délután folyamán. Szeretett belefogni ebbe-abba, s csak később találni hozzá indokot.
Egy nap drága töltőtollal tért haza.
- A monsieur részére.
- De igazán nem kellett volna!
- Nem probléma. Loptam.
- Loptad!
- Mindent lopni szoktam. Hát nem vetted észre?
- Mindent!
- Kis üzletekből sohasem lopok. Csak áruházakból. Azok szinte kínálják magukat. Ne légy már annyira megrökönyödve.
- Nem vagyok. - Holott dehogyis nem voltam. Óvatosan fogtam ujjaim között a tollat. Alison vigyorgott.
- Ez csak afféle hobbi.
- Hat hónap a Hollowayben nem lenne olyan szórakoztató.
Öntött magának egy pohár whiskyt. - Santé. Utálom az áruházakat. Ráadásul nem csupán kapitalisták. Ángélus kapitalisták. Két legyet egy lopással. Ó, ugyan már, lazíts egy kicsit, mosolyogj! -- Fogta a tollat, és beletette a zsebembe. - Így ni. Most pont úgy nézel ki, mint egy kazuár.
- Innom kell egy whiskyt.
Az üveget a kezemben tartva bellém villant, hogy talán ezt is hasonlóan "vette". Felpillantottam Alisonra. Bólintott.
Ott állt mellettem, miközben töltöttem. - Nicholas, tudod miért veszed a dolgokat túlzottan komolyan? Mert saját magadat is túlzottan komolyan veszed. - Ahogy rám nézett, furcsa kis mosoly jelent meg az arcán, félig gyöngéd, félig gúnyos; majd kiment a konyhába krumplit hámozni. És tudtam, hogy valami homályos, érthetetlen módon megsértettem őt; és egyben magamat is

Engem azonban nagyon angolnak, nagyon elragadónak talált. Ez részben a "kulturáltságomnak" volt köszönhető. Gyakran használta ezt a szót. Pete mindig "legágogta", ha múzeumba vagy hangversenyre ment. - Hát a krimó má' nem is jó neked, kiscsaj? - utánozta Pete-et.
- Neked fogalmad sincs, milyen szimpatikus Pete - fordult hozzám egy nap. - Amellett, hogy egy faragatlan tuskó. Mindig tudom, mit akar, mindig tudom, mire gondol, és azt is, hogy ha mond valamit, azt hogyan érti. És itt vagy te, akivel kapcsolatban semmit sem tudok. Megbántalak, és nem tudom, miért. Örömet okozok neked, és nem tudom, miért. Ez azért van, mert angol vagy. De ezt te nem is értheted.
A középiskolát Ausztráliában fejezte be, és nyelvszakosként még a Sydney Universityn is elvégzett egy évet. Akkor azonban megismerkedett Pete-tel, és ez kissé "megbonyolította" a helyzetet. Átesett egy abortuszon, és utána Angliába jött.
- Ő kényszerített az abortuszra?
Az ölemben ült.
- Soha nem tudta meg.
- Soha!
- Másé is lehetett a gyerek. Nem tudtam biztosan.
- Te szegény kölyök!
- Tudtam, hogy ha Pete-é a gyerek, ő biztos nem akarná. Ha meg nem az övé, biztos nem vállalná. Így aztán…
- Nem voltál…
- Nem akartam kisbabát. Útban lett volna. - De aztán hozzátette, már lágyabban: - Dehogynem.
- És még mindig?
Hallgatás, apró vállrándítás.
- Néha.
Nem láttam az arcát. Csöndben ültünk, szorosan összebújva, melegítve egymást, mindketten tisztában azzal, hogy most nagyon közel vagyunk egymáshoz, s tisztában azzal is, hogy az utalások, amelyek ebben a gyermekekről szóló beszélgetésben rejlenek, mindkettőnket feszélyeznek kissé. A mi korunkban nem a szex üti fel rút fejét, hanem a szerelem.

Egy este elmentünk megnézni Carné egy régi filmjét, a Quai des Brumes-öt. Sírt, amikor kijöttünk a moziból, és újra sírva fakadt, amikor már ágyban voltunk. Megérezte rosszallásomat.
- Te nem én vagy. Nem érezheted azt, amit én érzek.
- De érzem.
- Nem, nem érzed. Egyszerűen úgy döntesz, hogy nem akarod érezni, vagy valami, és minden rendben van.
- Egyáltalán nincs minden rendben. De azért nem is olyan vészes a helyzet.
- Ez a film olyan érzést keltett föl bennem, amit amúgy mindennel kapcsolatban érzek. Nincs semmilyen cél. Igyekszel, állandóan igyekszel boldog lenni, és akkor egyszer csak történik valami előre nem látott dolog, és fuccs az egésznek. Ez az egész azért van, mert nem hiszünk a halál utáni életben.
- - Nem nem hiszünk. Nem tudunk hinni benne.
- Mindig, ha elmész itthonról, és én nem vagyok veled, arra gondolok, hogy mi van, ha meghalsz. Minden nap eszembe jut a halál. Minden alkalommal, ha velem vagy, arra gondolok, ezzel újabb pontot szereztünk a halál ellen. Tudod, hogy van egy csomó pénzed, és a boltok egy óra múlva zárnak. Beteges, de mégis úgy érzed, költened kell. Érted, mit akarod mondani?
- Persze. Az atombomba.
Feküdt az ágyban, és dohányzott.
- Nem az atombombáról van szó. Rólunk van szó.

Alison nem vette be a magányos szív történetet; jó orral szimatolta ki mögötte az érzelmi zsarolást. Úgy vélte, biztos nagyon kellemes lehet teljesen egyedül lenni a világban, mentesen mindenféle családi köteléktől. Amikor egy nap az autóban ülve arról értekeztem, hogy nincsenek közeli barátaim - s ezt kedvenc metaforámmal igyekeztem szemléltetni: üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között -, ő csak nevetett. - Te ezt szereted - jelentette ki. - Azt mondod, magányos vagy, faszikám, de valójában azt gondolod, hogy más vagy, mint a többiek. - Sértett hallgatásomat megkésve törte meg: - Valóban más vagy.
- És valóban magányos.
Megvonta a vállát. - Vegyél el valakit. Vegyél el engem.
Ezt úgy mondta, mintha azt tanácsolta volna, hogy talán próbáljak meg aszpirint bevenni a fejfájásom elmulasztására. Nem vettem le a szememet az útról.
- Te hozzámész Pete-hez.
- S te amúgy sem vennél el, mert kurva vagyok és egy gyarmati tahó.
- Örülnék, ha nem használnád azt a szót.
- És mert örülnél, ha nem használnám azt a szót.
Valahogy mindig eloldalogtunk a jövő közeléből. Mindig egy jövőről beszéltünk, arról hogy majd szépen éldegélünk egy vidéki házikóban, ahol én majd írni fogok, arról, hogy veszünk majd egy dzsipet, és átszeljük vele Ausztráliát. "Amikor majd Alice Springsben fogunk élni…"; egy idő után már magunk se vettük komolyan - soha-soha országban.
Az egyik nap belefolyt, szinte beleolvadt a másikba. Tisztában voltam vele, hogy ez a kapcsolat, egyetlen korábbi kapcsolatomhoz sem hasonlítható. Bármi mástól függetlenül, testileg is oly sokkal boldogabb volt. Ágyon kívül úgy éreztem, én tanítom őt, angolosítom a kiejtését, csiszolgatom a darabosságait, provincializmusait; az ágyban ő volt a tanár. Tisztában voltunk evvel a kölcsönösséggel, bár, talán azért, mert mindketten egyetlen gyermekek voltunk, képtelenek voltunk analizálni. Mindkettőnknek volt mit adni és volt mit kapni is… és ugyanakkor ott volt egy testi közös nevező, ugyanolyan szexuális étvágy, ugyanazok a hajlamok, ugyanolyan mértékű felszabadultság a gátlások alól. Persze a szerelem művészetén túl másra is igyekezett rávezetni, de abban az időben én így gondolkodtam a kettőnk közötti kapcsolatról.
Emlékszem egy napra, amikor ott álltunk a Tate egyik termében. Alison finoman nekem támaszkodott, fogta a kezem, és a maga gyermekes, cukorszopogató módján elmerült egy Renoir szemlélésében. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mi valójában egy test vagyunk, egy személy, még ott, a galéria kellős közepén is; hogy ha most ő hirtelen eltűnne, az olyan lenne, mintha egyszeriben elveszteném önnönmagam felét. Egy iszonyú, halálhoz hasonlatos érzés volt ez, amelyről bárki, nálam kevésbé intellektuális hajlamú és kevésbé csak önmagával elfoglalt személy - mert ilyen voltam én akkoriban - rögtön tudta volna, hogy nem más az, mint a szerelem. Én akkor vágyként éltem meg. Azonnal hazahajtottam vele, és letéptem róla a ruhát.

Egy másik alkalommal, a Jermyn Streeten, összefutottunk Billy Whyte-tal, egy eatoni öregdiákkal, akivel elég jóban voltam a Magdalenben; ő is egyike volt az Hommes Révoltés-nek. Igazán kellemesen viselkedett, a legkevésbé sem sznob módra, s a fellépéséből mégis - föltehetőleg akarata ellenére, hisz a bőréből mégsem bújhatott ki - sugárzott az előkelő származás, hogy állandó kapcsolatot tart fönn a legkifinomultabb ízlésű, legjobb társaságbéli emberekkel, és hogy mimikáján, öltözködésén és szóhasználatán a legaggályosabb arisztokratikus ízlés sem találhatna semmi kivetnivalót. Egy osztriga-bárba mentünk; Billynek éppen akkor jutott a fülébe, hogy már begyűjtötték a szezon első Colchester-osztrigáit. Alison csak elvétve szólalt meg, de mégis nagyon kínos volt számomra a jelenléte; feszélyezett a kiejtése, és feszélyezett a közte és a közelünkben ülő egy-két felsőbb körökbéli ifjú hölgy között mutatkozó nyilvánvaló különbség. Amikor Billy kitöltötte az utolsó néhány korty Muscadet-t, egy pillanatra magunkra hagyott.
- Kedves lány, öregfiú.
- Ó… - vontam meg a vállam. - Tudod, hogy van.
- Csinos.
- Olcsóbb, mint a központi fűtés.
- Az biztos.
De tudtam, valójában mire gondol.
Attól fogva, hogy elváltunk Billytől, Alison egy szót se szólt. Hampsteadbe tartottunk, hogy megnézzünk egy filmet. Felé fordultam, hogy egy pillantást vessek sértődött arcára.
- Mi a baj?
- Olyan aljasnak tűntök néha, ti, felsőbb osztálybeli ángélusok.
- Én nem a felsőbb osztályhoz, hanem a középosztályhoz tartozom.
- Felsőbb vagy közép; Úristen, nem mindegy?
Eltelt egy kis idő, amíg újra megszólalt.
- Úgy bántál velem, mintha nem is igazán tartoznék hozzád.
- Ne butáskodj már!
- Mintha csak egy hülye kis bennszülött lennék.
- Badarság.
- Arra az esetre, ha netán beletúrnék az orromba, vagy ilyesmi.
- Olyan nehéz ezt elmagyarázni.
- Nekem ugyan nem, haver. Nekem ugyan nem.
Egy nap így szólt hozzám: - Holnap kell elmennem a meghallgatásra.
- És el akarsz menni?
- Akarod, hogy elmenjek?
- Végül is nem történik semmi. Nem kell azonnal végleges döntést hoznod.
- Jót fog tenni, ha elfogadnak az állásra. Csak maga a tudat, hogy elfogadtak.
Témát váltott; és én ragaszkodhattam volna az eredeti témánkhoz. De nem ragaszkodtam.
Azután másnap én is kaptam egy meghallgatásra hívó levelet. Alisoné lezajlott - úgy érezte, jól sikerült. Három nappal később levelet kapott, amelyben értesítették, hogy elfogadást nyert a képzési időszakra, amely tíz nap múlva kezdődik.
Engem egy sima modorú tisztviselőkből álló testület hallgatott meg. Alison kint az utcán várt rám, és elmentünk egy olasz étterembe, ahol, akárha két idegen ült volna egymás mellett az asztalnál, meglehetősen nehézkes, félszeg hangulatban ebédeltünk. Alison szemei alatt sötét, fáradt karikák ültek, orcái pettyhüdtnek látszottak. Kérdeztem, mit csinált, amíg én a meghallgatáson voltam.
- Levelet írtam.
- Nekik?
- Igen.
- Miszerint?
- Mit gondolsz?
- Elfogadtad.
Kínos szünet következett. Tudtam, mit szeretne hallani tőlem, de nem voltam képes kimondani. Úgy éreztem magam, mint ahogy valószínűleg egy alvajáró érezheti magát, ha fölébred a tető legszélén. Nem voltam még fölkészülve a házasságra, a megállapodásra. Lelkileg még nem éreztem őt eléggé közel magamhoz; valami éktelenül nagy és zavaros dolog, valami, amit képtelen voltam szavakban meghatározni, terjeszkedett kettőnk között, és ez az éktelenül nagy és zavaros dolog belőle áradt, nem belőlem.
- Egyes járataik Athénen keresztül közlekednek. Ha Görögországban leszel, találkozhatunk. De lehet, hogy Londonban maradsz. Majd csak lesz valahogy.
Elkezdtük tervezgetni, hogyan is fogunk élni, ha nem kapom meg a görögországi állást.

De megkaptam. Levél érkezett, melyben az állt, hogy a nevemet továbbították az athéni iskolaszékhez. Ez "voltaképpen már csak puszta formalitás" volt. Október elejére vártak Görögországban.
Rögtön megmutattam Alisonnak a levelet, amint visszaértem vele a lakásba, és figyeltem az arcát, miközben olvasta. Sajnálkozást vártam fölfedezni rajta, de hiába. Megcsókolt.
- Ugye megmondtam.
- Megmondtad.
- Ünnepeljük meg. Ugorjunk le valahová vidékre.
Hagytam, hadd irányítson. Nem volt hajlandó komolyan venni a dolgot, én meg túlzottan gyáva voltam ahhoz, hogy belegondoljak, miért bánt titkon az, hogy nem hajlandó komolyan venni a dolgot. Így aztán leutaztunk vidékre, majd visszatérvén elmentünk megnézni egy filmet, később este pedig táncolni mentünk a Sohóba; és még ekkor sem volt hajlandó komolyan venni a dolgot. Végül azonban, késő éjjel, már szeretkezés után, mivel nem jött álom a szemünkre, kénytelenek voltunk szembenézni a helyzettel.
- Alison, mit fogok csinálni holnap?
- El fogod fogadni az állást.
- Azt akarod, hogy elfogadjam?
- Ne kezdjük az egészet előlről.
Mindketten a hátunkon feküdtünk, és láttam, hogy nyitva van a szeme. Valahonnan lentről, az utcáról, egy utcai lámpa elé belógó apró levélkék vetettek idegesen rezgő árnyakat a szoba mennyezetére.
- Ha elmondom, mit érzek veled kapcsolatban, akkor…
- Tudom, hogy mit érzel.
És ekkor ott volt: egy vádló hallgatás.
Felé nyúltam, és megérintettem meztelen hasát. Eltolta a kezem, de nem engedte el. - Te is érzed, én is érzem, mi a jó. Mindketten érezzük. Amit te érzel, azt érzem én is. Én nő vagyok.
Megriadtam; óvatosan feleltem.
- Hozzám jönnél, ha megkérném a kezed?
- Nem ez a módja a leánykérésnek.
- Már holnap elvennélek, ha tudnám, hogy valóban szükséged van rám. Vagy hogy akarsz engem.
- Ó, Nicko, Nicko! - Az eső kitartóan dobolt az ablakon. Alison odavágta a kezem kettőnk közé, az ágyra. Hosszan hallgattunk.
- Egyszerűen muszáj kiszabadulnom ebből az országból.
Nem válaszolt; még egy ideig hallgatott, majd megszólalt.
- Pete a jövő héten érkezik vissza Londonba.
- Mit fog csinálni?
- Ne aggódj. Tudja.
- Honnan tudod, hogy tudja?
- Megírtam neki.
- És válaszolt?
Hangosan kifújta a levegőt. - Semmi korlátozás.
- Vissza akarsz menni hozzá?
Fölkönyökölt, arra kényszerítve ezzel, hogy felé fordítsam a fejem, s így az arcunk nagyon közel került egymáshoz.
- Kérd meg a kezem!
- Hozzám jössz feleségül?
- Nem. - Elfordult.
- Ez most mire volt jó?
- Hogy végre lezárjuk a dolgot. Én légikísérő leszek, te pedig elmész Görögországba. Szabad vagy.
- Mint ahogy te is szabad vagy.
- Ha ettől boldogabb leszel: igen, szabad vagyok.
A szél nagy erővel fújta keresztül a fák koronáján a hatalmas esőtömeget, és szilajul nekiverte az ablaknak és a tetőcserepeknek; tavaszi eső volt ez, évszakidegen. A hálószoba levegője érezhetően tele volt ki nem mondott szavakkal, szavakba nem öntött vádakkal, csökönyös hallgatással, hasonlóan azokhoz a pillantokhoz, amelyek egy híd összeomlását előzik meg. Ott feküdtünk egymás mellett, nem érintve egymást, képmások egy síremlékké kövült ágyon; betegesen rettegve attól, hogy kimondjuk azt, amire valójában gondolunk. Alison végül megszólalt, normálisnak szánt, mégis durván élesre sikeredett hangon.
- Nem akarlak megbántani, de minél inkább… akarlak téged, annál inkább megbántalak. És nem akarom, hogy megbánts, de minél inkább nem akarsz engem, annál inkább megbántasz. - Egy pillanatra fölkelt az ágyból. Amikor visszajött, megkérdezte: - Akkor hát döntöttünk?
- Azt hiszem.
Nem szóltunk többet. Alison hamarosan - túl hamar, úgy éreztem - elaludt.

Másnap reggel Alison eltökélten vidám volt. Telefonáltam a Councilba. Bementem, hogy meghallgassam Miss Spencer-Haigh szerencsekívánatait és végső eligazító tanácsait, és meghívtam egy második és egyben - nagyon reméltem - utolsó ebédre.

Feig András fordítása