John Elsom

 

A 12 százalékos megoldás
Parlamenti választások az Egyesült Királyságban

Azokat, akik figyelemmel kísérték a közvéleménykutatásokat, a brit parlamenti választások eredménye nem érte meglepetésként. A Új Munkáspárt megőrizte többségét, a konzervatívok nagyon kevés helyen erősödtek, és csak a liberális demokraták mondhatják, hogy előbbreléptek korábbi pozíciójukból. Nyolc plusz mandátumot szereztek, kettőt veszítettek, és ahol korábban éppen csak győztek, ott most nagyobb lett a többségük. Sokan egyetértenek vezetőjükkel, Charles Kennedyvel, hogy ez most egy jó választás volt, ahogyan egy tábornokról mondhatják, hogy "jó háborúja" volt, de így sem kerültek közelebb ahhoz, hogy kiegyensúlyozó szerepet játsszanak a másik két párt között, ami minden brit liberális vezető álma a pártot a hatvanas években vezető Jo Grimond óta. Grimond, ez a tűnődő patrícius megvetette az ilyen számítgatásokat.

Ám a választások egyik aspektusa mégiscsak meghökkentő. A választók kevesebb mint 60 százaléka szavazott, ami a legkisebb részvételi arány a brit választások történetében, és 12 százalékkal kevesebb, mint az 1997-es választásokon, amikor már alacsonyabb volt a részvétel, mint 1992-ben, úgyhogy folyamatos a csökkenés. A választóknak kevesebb mint a fele szavazott az Új Munkáspártra, amelynek 167 mandátumos többsége van a Képviselőházban. Valaki nyilván körbejárta az országot, és "apátiát szított", hogy kölcsönvegyem Mrs. Thatcher belügyminiszterének, William Whitelaw-nak a kifejezését. A politikai spektrum minden részén próbálkoztak az alacsony részvétel magyarázatával. Az Új Munkáspárttal szimpatizáló kommentátorok azt fejtegették, hogy az emberek elégedettségükben nem akartak szavazni, hogy Blair befogadó politikája csökkentette a törzsi szellemet a társadalomban, s így a szavazási buzgalmat is, és az eredmény különben is előre eldöntött ügy volt. Kevesebb ember szavazott, mert kevesebb ember érezte ennek szükségét.

Azok, akik kevésbé barátian viszonyulnak a kormányhoz, komorabb következtetésekre jutottak. "Lehetséges -- írta Kennedy a The Times-ban (2001. június20-án) --, hogy a Munkáspárt szívesebben győz hatvan százalékos részvétel mellett, mint veszít nyolcvan százalék mellett." Ez szerfölött valószínű, de az Új Munkáspárt kampánymenedzserei féltek az apátiától, és azt gondolták, hogy az ronthatja az esélyeiket. Meg is tettek mindent, amit csak tudtak, hogy legyőzzék: úgy állították be a tory kormány visszatérését, mint valami katasztrófafilmet, és még az egyik volt Spice Girlt, Geri Halliwelt is felhasználták tévéhirdetéseikben. Egyes potenciális szavazókat talán elrettentettek ezek a rámenős kampánytaktikák -- a túl sok sárdobálás és ködösítés, a túl sok horrorsztori --, de a politikai vezetőket olyan hatékonyan sütögették a tévében, hogy a retorikus zsír és egyéb vicik-vacak leolvadt a csontjaikról. Egyetlen szavazó sem panaszkodhatott, hogy nincs kellően informálva.
A kampány személyi áldozata a konzervatívok vezére, William Hague lett, aki lemondott, még mielőtt a teljes végeredmény ismertté vált. Ahhoz, hogy legyen esélye a hatalom megszerzésére vagy hatékony ellenzékként működhessen, a konzervatív pártnak legalább ötven új mandátumot kellett volna nyernie. Ez nem sikerült, és most egy kis szünet következik a toryk kampányában, amíg új vezetőt nem választanak, és ki nem derítik, mi volt a hiba. Egyes kommentátorok a választási stratégiájukkal magyarázzák mind az alacsony részvételt, mind a vereségüket. Úgy döntöttek, jobboldali témákkal vívják meg a választást, olyanokkal, mint az adócsökkentés, a szuverenitás elvesztése az Európai Unió miatt és a politikai álmenekültek által jelentett veszély. A tanulság pedig most az, hogy olyan belpolitikai ügyekkel kellett volna kampányolniuk, mint például az iskolák, a kórházak és a szociális szolgáltatások sanyarú állapota, a primitív közlekedési rendszer stb., ezek ugyanis, mondják, közvetlenebbül érintik a lakosságot.
Én azonban nem hiszem, hogy ezen sok minden múlott volna. A részvétel már három választás óta csökken. Bár 2001-ben rendkívül meredek volt ez a csökkenés, nem áll szemben a trenddel, hanem éppenséggel beleillik. Ha a Brit-szigetek választásait nézzük, a 2001-es kevesebb mint hatvan százalékos részvétel még egész jó eredménynek is tűnhet. Mindenesetre magasabb, mint a helyi, a regionális és az európai választásokon. Az Ír Köztársaságban kevesebben mentek el a népszavazásra, amikor elutasították a nizzai szerződést. Az Egyesült Királyságban tarka képet mutat a választási részvétel. Egyes helyeken, például Észak-Írországban, egészen magas lehet, szemben a máshol mutatkozó trendekkel, ahol tovább csökken a részvétel (egyébként is alacsony) szintje. Mindenesetre levonhatjuk azt a következtetést, hogy a brit választók mintegy harmada számára a szavazás olyasmi, amit tudnak nélkülözni.
Nem is lehet hibáztatni őket. A szavazás csak egy bizonyos jéghegynek a csúcsa. A demokratikus folyamat igazi ereje a felszín alatt van. A brit "minden-a-győztesé" típusú választási rendszer, ahol a legtöbb szavazatot kapott jelölt győz a többiekre adott szavazatok bármiféle beszámítása és második forduló nélkül, igazságtalan lehet a kis pártokkal szemben, de vannak bizonyos előnyei. A megválasztott parlamenti képviselő elvileg az egész választókörzetet kell hogy képviselje, nem pedig a pártját. Majdnem minden győztes ezt mondja a beiktatási beszédében. A képviselő és a választókörzete között elvileg szoros a kapcsolat. Minden választókörzet választókerületekre oszlik, melyeket kerületi elnökök képviselnek a választókörzet központi bizottságában. A kerületi elnökök szervezik meg a kampányt a területükön, ami esetleg nem nagyobb két-három utcánál. Ez a kampány magában foglalja a házról házra való korteskedést, a lakógyűléseket, a "fogadóórákat" (amikor a képviselők meghallgatják a helyi problémákat, és ha tudják, megoldják őket) és (választási időszakban) a "viadalokat" (hustings), amikor az összes jelölt találkozik és a nyilvánosság előtt megvitatják nézeteiket. Ők szervezik a röplapok osztogatását, a postázást, a közvéleménykutató állomások működését és azok szállítását, akiknek segítségre van szükségük, hogy eljussanak a szavazóurnához.
A kerületi elnökök nem kapnak javadalmazást, és olyan helyi lakosok választják meg őket erre a cseppet sem irigylésre méltó feladatra, akiknek talán szintén akadna egyéb, kellemesebb esti időtöltésük. Ugyan miért veszik a fáradságot? Bolondok? Vagy egyszerűen az öncélú kampányolás megszállottjai? Meglehet, de az a benyomásom, hogy a legtöbbjük szeretne a maga csekély módján hozzájárulni az ország jobb kormányzásához. Azt remélik, hogy a munkájuk révén valami kis befolyáshoz jutnak, ami a jelölt helyi kiválasztásában vagy a pártkonferenciák időszakában való lobbizásban nyilvánul meg. Mindhárom fő pártban a választókörzeteknek joguk volt indítványokat előterjeszteni, melyeket a pártkonferencián megvitattak, és ezek az indítványok (ha elfogadták őket) egy-egy bekezdés formájában bekerültek a pártmanifesztumokba. A pártvezetőket megrémíthette egyik-másik javaslat, de rendszerint elvárták tőlük, hogy igazodjanak a konferenciatöbbség óhajaihoz. Egy ilyen híres esetben, 1960-ban Hugh Gaitskell munkáspárti vezető megfogadta: "harcolni és újra csak harcolni fogok, hogy megmentsem a pártot, melyet szeretünk", miután a pártkonferencia az egyoldalú nukleáris leszerelés mellett szavazott. Nem fojtotta el az ellenzék véleményét. Amilyen hevesen csak tudott, érvelt az unilaterális állásponttal szemben.
Az ilyen nyilvános civódások azt a benyomást kelthették, hogy a vezetés nem tartja kézben a tagságot. Ez káros lehet a választási szereplés szempontjából. Tanulságos társadalomtörténeti munkát lehetne írni arról, hogy a párthierarchiák hogyan vonták ellenőrzésük alá az éves konferenciákat úgy, hogy úgy tűnjék, egyetlen tag demokratikus jogait sem csorbítják. Elsőként ezt a konzervatívok tették meg. Megszűrték az indítványokat és a felszólalókat, és a legkényesebb témákat a tévékameráktól távol folytatott, periférikus viták keretébe szorították. A régi liberálisok nagyon zabolátlanok voltak. Folyton felugráltak mindenféle ügyrendi megjegyzésekkel, olyan cikkelyeket akartak benyomni a szövegbe, amelyeket már annyira átfogalmaztak, hogy alig maradt belőlük valami, és azt a benyomást keltették az emberben, hogy több katonai jogászuk van, mint katonájuk.
De a Munkáspárt nyolcvanas évekbeli konferenciái voltak a legrosszabbak. A párt szinte minden kérdésben kettészakadt. Gyilkos viták folytak. A flúgos baloldalt, mely a fellengzős jobboldallal állt szemben, nem kötötte össze semmi, csak az ellenszenv. Vezetőjük, Michael Foot, akit azért választottak meg, hogy legyen bíró és békítő közöttük, látta, hogy a pártja kettészakadt trockista és szociáldemokrata szárnyra. Ha Tony Blair és az Új Munkáspárt többi vezetője rendmániásnak tűnik, akkor csak bele kell gondolnunk, hogy milyen káoszból rángatták ki a pártot.
De ennek a hirtelen támadt rendnek ára volt. Blair tanácsadói, Peter Mandelson és Roger Liddle az 1997-es választás előtt kiadott A Blair-forradalom című könyvükben foglalták össze taktikai elképzeléseiket. Blairnek a mezei Labour-szavazókhoz kell fordulnia a pártaktivisták feje fölött. Az elnök és a szavazókörzetek más pártmunkásai okoznak minden zűrzavart. Ráadásul nem is képviselik a közvéleményt. Arról, hogy az emberek ténylegesen mit akarnak, sokkal jobb benyomásokat lehet szerezni közvéleménykutatásokból, célcsoportoktól és a társadalomtudományoktól. A pártkonferenciák nem szolgálnak megfelelő helyszínül a politikai viták lefolytatására. Azokat a televíziókamerák számára kell megkoreografálni. A pártvezetésnek bizalmas körben kell döntenie a követendő politikáról, s aztán azt a konferencia elé terjeszteni, taps és ováció közepette, amit szépen időzíteni lehet. Röplapokat lehet szétosztani, melyek ismertetik az új politikai vonal lényegét és a tapsrendet.
1999 szeptemberében szentpétervári szállodai szobámban néztem az Új Munkáspárt konferenciáját. Mosolygó apparatcsikok sorait láttam, akik szépen megtapsolták egyik szónokot a másik után. Pontosan olyan volt, mint azok az unalmas televíziós közvetítések, melyekre a Szovjetunió régi napjaiból emlékszem: meghamisított statisztikai adatok, frázis frázis hátán és a "nép" állandó emlegetése olyan kifejezésekben, mint "a nép operaháza" (melyet általában inkább a Covent Garden-i Királyi Operaházként ismerünk) és "a nép hercegnője" (mármint Diana). Az Új Munkáspárt követte azt a szovjet szokást, hogy kölcsönveszi az egész népet a hirdetéseihez.
És itt még nem is fejeződnek be a hasonlóságok. Az Új Munkáspárt gépezete a blairista jelölteket a helyi szavazókörzetek óhajai ellenében nevezi ki. Sok vita volt, de csak a legbátrabb pártmunkások készek a sarkukra állni Millbankkel szemben. Nem kerülnének munkatáborba, de kockára tennék az előmeneteli esélyeiket, az állami pénzekért álló sorban elfoglalt helyüket és a párton belüli befolyásukat. Az Új Munkáspárt gépezete határozza meg a konferenciák témáit. A politikai kezdeményezések meghirdetése előnyt élvez a hozzájuk vezető vitákkal szemben, mintha a közvéleményt meg kellene óvni a konfliktusok minden jelétől. Tony Blair még a választás időpontját is egy iskolai teremben jelentette be, egy festett üvegablak előtt, hogy minél jobban mutasson a fényképeken.
Általában feltételezik, hogy a választásokat a tévében lehet megnyerni és elveszteni. A korteskedések, a lakógyűlések és a viadalok napjainak vége. A pártmunkások zászlókat lengetnek és röplapokat dugnak a levélszekrényekbe. Erre valók. Nem várják el tőlük, hogy vegyenek részt a vitákban, amelyek azelőtt a választók küszöbén kezdődtek és a Képviselőházban fejeződtek be. A választókörzeti testületektől nem várják el többé, hogy határozatokkal rukkoljanak elő. A zűrös demokratikus folyamatot, amely mindenütt annyira lelkesítette és kétségbeesésbe kergette a derék liberálisokat, lassan lebontották. A pártvezetés foglalta el a helyét, és úgy táncol, ahogy a marketingguruk fütyülnek szerte a világon. Profi piackutatás váltotta fel a korteskedést és a lakógyűlések előtt mondott beszédeket. A politika különleges tanácsadók hitbizománya lett. A képviselőjelölteket mint közösségeik szerepmodelljeit és pártjuk díszeit dobják piacra.
Közben az utcákon faji zavargások voltak Oldhamben, ahol a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt különlegesen jól szerepelt. Belfastban megint kirobbant a szektás erőszak, és az észak-írországi békefolyamat az összeomlás szélén áll. A szélsőségesebb pártok jól szerepeltek a mérsékeltek rovására. A vidék egyes részein még a száj- és körömfájás miatt levágott és elégetett jószágok bűze terjeng a levegőben. Tiszta cinizmus azt mondani, hogy az alacsony választási részvétel az emberek elégedettségének tudható be. Nagy-Britanniában senki sem elégedett a dolgok ezen állásával. És nem is vagyunk túlságosan apatikusak ahhoz, hogy szavazzunk. Csak lehet, hogy nem kapkodunk egy gyanús külsejű áruért. A demokratikus folyamat megváltozott. Tönkretették a brit életmódba nyúló gyökereit. Egyesek azt mondják, hogy amerikaibb lett a demokráciánk, mások szerint meg franciább, a legtöbben viszont egyetértenek abban, hogy ha Nagy-Britannia az Európai Unió hatékony tagja akar lenni, akkor parlamentje le kell hogy mondjon szuverenitása egy részéről a brüsszeli bürokraták követelései kedvéért.
Talán minden a lehető legjobb a lehető világok legjobbikában. Talán. De ha így van, akkor miért motoszkálnak a fülemben Brecht szavai: "Már megint tüzel a szuka"?

2001. június 22.

M. Nagy Miklós fordítása