John Elsom

Már maga az az elképzelés is abszurd, hogy létezne egy központi nyugati, illetve egy központi kínai hagyomány. Multikulturális lények vagyunk, akár akarjuk, akár nem.
…kulturális hagyományok százai, ezrei léteznek. Ami azt illeti, multikulturális fúzió jön létre Hongkongban, valahányszor egy indiai szabó felfogad egy kínai varrónőt, hogy angol ruhát készítsen egy makaói portugál üzletembernek

Kína ablaka a világra

A Kína új Különleges Közigazgatási Körzetébe, Hongkongba tett egyébként izgalmas látogatásom utolsó napján botor fejjel elmentem megnézni egy istenverte dalos-táncos társulat előadását. Csak magamat hibáztathatom. Nem volt sem magánjellegű, sem szakmai kötelességem ez a látogatás. Nem valami barátomnak a barátja hívott, hogy nézzem meg a szerinte roppant tehetséges unokahúgát az első fellépésén. Úgy viselkedtem, mint egy zöldfülű kritikus. Nem vettem észre a tökéletes bóvli megannyi árulkodó jelét, pedig ott voltak minden poszteren és programfüzetben ékes kínai és angol nyelven, fekete, bíborvörös és aranyszínű betűkkel. Csak annyi a mentségem, hogy... nos, azt nem is olyan egyszerű elmagyarázni.

A “teljes személyzetével együtt száz fős” kínai társulatot “a legmagasabb művészeti iskolákat végzett művészek, valamint autodidakta veterán előadók alkotják”. Repertoárját “a Kuanghszi terület helyi színei és etnikai ízei jellemzik”, köztük “a zuang, a miao és a dong kisebbségi törzsek táncai”. Sok díjat nyert, köztük a Kilencedik Wenhua Új Repertoár Díjat a Bai Lian (A fehér lótusz) című romantikus népi előadásáért. “Több rendkívül sikeres turnét tett Svájcban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban”, és több mint nyolcvan városban lépett fel Kínában. A fehér lótusz-t most Sha Tinban, a pompás Városházán adták elő.

Amikor egy nagy kínai társulat európai fesztiválokra látogat, az ember mérget vehet rá, hogy ezt különböző kormányok anyagi támogatásával teszi, s mindegyiknek megvan a maga sütögetnivaló pecsenyéje. A kínai kormány fejleszteni igyekszik a helyi turizmust, és ki akarja alakítani Kuanghszi új imidzsét, úgyhogy A fehér lótusz-féle musicalek esztétikája óhatatlanul a kaliforniai Baywatch esztétikai szellemiségét hordozzák magukon, és kábé annyi intellektuális tartalmuk lehet, mint egy szerencsesüteménynek. A vendéglátó ország azon igyekszik, hogy fejlessze kereskedelmét a világ legnépesebb nemzetével. Több szponzor megy el az előadásra, mint egyszerű néző. Az esemény csupáncsak ürügy kereskedelmi kapcsolatok létesítésére, és ami a színpadon történik, az aligha több, mint egy kis mulatság a színpadon kívül folyó drámák mellé, ahol a bólintások és kézrázások konspirációs nyelve dívik: ezeken köttetnek az üzletek világszerte.

És vannak a világnak olyan részei -- közéjük tartozhat Kuanghszi is --, amelyek még nem vetkezték le a Szovjetunió kulturális diplomáciájának stílusát. A Nyugat-ellenes propaganda ma politikailag inkorrekt, de más szokások makacsul tartják magukat. Egy bizonyos ponton a hős és a hősnő felmászik egy magas hegyre, hogy onnan nézze az Új Kor fölkelő napját. Izmos legények pördülnek a színpadra a cselekménytől és az évszaktól függően halászhálókkal, farönkökkel vagy szalmabálákkal, és előadnak egy igazi paraszttáncot, miközben parasztblúzt és halálosan autentikus szoknyát viselő, ringatózó leányok csodálják őket. Viharfelhők gyülekeznek, miközben közeledik a gazfickó, ám szertefoszlanak, mikor akrobatikusan legyőzik őt egy szaltóversenyben. Nem akarom bő lére ereszteni e gyötrelmeket, de a kellemetlen tényekkel szembe kell nézni. Persze, gyerekek is nyüzsögnek a színpadon, zászlókat lobogtatnak, lábatlankodnak, reménybeli Shirley Temple-ek szörnyűséges serege -- képzeljük el őket lófarokkal és nyalókával! --, amint enyhén hamisan énekelnek, vagyis a globális közmegegyezés szerint olyan édik.

Pontosan tudhattam volna az előzetes reklámból, hogy ilyen kétes produkcióval örvendeztetnek meg. De hát Hongkongban voltam, egy nagyon különleges közigazgatási körzetben, amely 1998-ig brit gyarmat volt. És neki van a harmadik legnagyobb filmipara a világon. Tömegben termeli a popsztárokat, az együtteseket és a lemezcégeket. Vivienne Tam hongkongi születésű divattervező az itteni Stanley Streeten, Lok U ősi Teaházában mutatta be új könyvét sok pezsgődurrogás és fényorgia közepette, aztán visszatért New York-i főhadiszállására. Talán egyetlen ország sem költ annyi pénzt -- mármint egy főre számítva -- a művészetek propagálására, mint a Hongkongi Különleges Közigazgatási Körzet. A Kulturális Központ a sísánc-tetejével, az Előadóművészetek Akadémiája, az Űrmúzeum és a bankok és plazák közé vegyülve a kikötőváros sziluettjét ékítő kecses középületek a kulturális kiválóságra való törekvésről tanúskodnak a tömérdek biznisz közepette.

De van egy makacs szóbeszéd, mely szerint mindez a kifinomultság épp csak a vékonyka felszínt érinti. Hongkong gazdasági fellendülése a világ szupergazdagjait vonzotta magához, akik kereskedni akarnak Kínával, és ők hozzák magukkal a sztárokat, akiket megnézhettek volna, ha Sidneyben, Los Angelesben vagy Londonban maradnak. A kínai lakosság, melynek jó része nemrég érkezett az ország belsejéből, nem sokat törődik ezzel a csillogással. Ők, mint mondják, jobban szeretik a karaokeklubokat vagy a nagy családi összejöveteleket az éttermekben, ahol az asztalok a szó szoros értelmében roskadoznak a tömérdek ételtől.

De van egyfajta színház, amely virágzik Hongkongban: a kantoni opera. Nagy a közönség, a sztárok óriási gázsiért lépnek fel. A Kínai Operaművészek Szövetségének több mint ezer tagja van, bár csak kétezer “aktív” közülük. Ezt a szövetséget több kisebb szervezetből hozták létre körülbelül háromszáz évvel ezelőtt, a mandzsúriai dinasztia idején. A tánc, a színészet, a smink, a díszlet, a kosztümök és a tánc akkori szabályai még ma is érvényesek. A szövetség részben a szakmabeliek társaságaként, részben segélyegyletként működik. Gondoskodik az idős művészekről. Őrködik a hagyományok felett. Láttam egy ilyen előadást, Álom a zöld palotában címmel, a Kun Kuan Tin nevű kantoni társulat vendégjátékát az elbűvölő Ko San Színházban, mely egy parkban áll, diszkrét távolságra a nyugati turisták kedvenc helyeitől. Jip Sziu-tak írta, a zenéjét külön erre az alkalomra szerezve, bár én aligha mondtam volna meg, hogy kortárs művész alkotását hallom.

A mandzsúriai időkben játszódott a történet, és egy híres kurtizánról, Lu Kiu-csanról szólt, akibe egy nincstelen diák, Du Csong-hua beleszeretett. Megesküdött, hogy feleségül veszi, ha sikerül levizsgáznia, és politikai hatalommal járó pozíciót ajánlanak fel neki. Annak rendje és módja szerint diadalmasan levizsgázott, és kinevezték a tartomány kormányzójának, de Kiu-csan visszautasította. Kiderült, hogy a fiú sógornője volt, aki kurtizánként keresett pénzéből fizette a taníttatását. Azt tanácsolta neki, hogy vegye feleségül egy gazdag kereskedő lányát. Így elrendezve a család ügyeit, Kiu-csan súlyosan megbetegszik. Egy jelenetben, amely a La Dame aux Camelias-hoz méltó, elájul, köhög, Csong-hua karjába omlik, és végül, egy hosszú ária után, meghal.

Könnyű belátni, hogy sok művelt nyugati miért nézi le ezeket az operákat, és miért nem érzékel erkölcsi és esztétikai különbséget A fehér lótusz és az Álom a zöld palotában között. Mindkettő egyformában régimódinak és giccsesnek tűnhet. De a kantoni opera mesterségbeli színvonala messze fölötte áll egy olyan politikailag korrekt attrakcióénak, mint A fehér lótusz. Az állami hivatalnokok és értelmiségiek karját és kezét takaró hosszú, lebegő “vízujjak” használata jó példa erre. Ez nem valami etnikai furcsaság a kantoni operában., hanem olyan hagyományos táncforma és jelrendszer, melyet jól ismernek a Kun Kuan Tin színészei. Lehet, hogy A fehér lótusz-ban a kosztümök egy bizonyos régióból valók, de ez minden, amit mondani lehet róluk. Egyszerűen csak jelezték, hogy valami paraszti és homályosan kínai dologról van szó azok számára, akik gyűjtik a távoli tájakon készített fényképeket.

Hasonlóképpen volt valami furcsa és mesterkélt A fehér lótusz cselekményében is. Egy fogadós feleségének, Bai Lainak a történetét mesélte el, akinek megtiltották, hogy énekeljen, nehogy felébressze a hegyek ősi szellemét. Ám ő nem engedelmeskedett férjének, helyi népdalokat énekelt, és felébresztette a szellemet. Kiderült,hogy a hegyek szelleme egy hús-vér ember, Liu Gen, egy másik népdalénekes és elfeledett hős. Amikor Liu Gent elfogták a falubeliek és tévedésből elégették, Bai Lian is a lángokba vetette magát. “Azóta -- írta a programfüzet -- a falut jó szerencse és békesség kíséri.”

A maga régimódi és melodrámai módján az Álom a zöld palotában a hagyományos kínai értékeket hirdette: a családi lojalitást és az állampolgári bölcsességet, míg A fehér lótusz nem sokkal több, mint a népdalénekesek dicsőítése. Néha azt gondolják, hogy a magas művészetek technikáiban való jártasság megbéklyózza az embert, és hogy a naiv vagy kevésbé képzett művészek könnyebben tudnak alkalmazkodni. Én soha nem tapasztaltam, hogy ez így lenne. Egy klasszikusan képzett zenész könnyebben tud popzenét játszani, mint egy popsztár Bachot.

Lehet, hogy A fehér lótusz-t nemzetközi közönségnek szánták, de mintha egy kulturális bizottság találta volna ki, azzal a céllal, hogy a provincializmus hamis benyomását keltse. De vannak igen színvonalas multikulturális művészeti formák Hongkongban, amelyeknek a művelése során különböző hagyományokhoz tartozó művészek jönnek össze, és egymásra kölcsönösen hatva és reagálva hoznak létre új alkotásokat. Erre volt példa a Álmodni hervadó szilvavirágot című kamaraopera, amely egy nyugati történetnek, Milan Kundera Halhatatlanság-ának és egy ősi kínainak, A szilvavirág-asszony újjászületésé-nek fúziójából született. Ezek nem hasonló, hanem ellentétes mesék. A Halhatatlanság-ban Agnes úgy dönt, hogy elhagyja férjét, és a szabadságot hajszolva megöli magát. Két alteregója a Szilvavirág-asszony-ban, Huj-neang és Csao-rong a férjét keresi, Pej Jut, aki elhagyta őket. A nők mindkét történetben szellemileg és érzelmileg magukra maradnak, de az új mű szembeállítja egymással a személyes szabadság nyugati fogalmait és a családi lojalitás kínai tradícióit.

Az eredmény inkább egy dalciklus, semmint nyugati vagy kínai értelemben vett opera, és a kibontakozó történetben olyan érzelmek villódznak -- “Elmenjek?”, “Maradjak?” --, melyek sok szívben verhetnek visszhangot. A zeneszerző, Lau Ving-faj, aki Tajvanban és az Egyesült Államokban tanult, összehangolt egy kis nyugati zenekart, a hongkongi Sinfoniettát egy kínaival. Ennek kettős hatása volt. A kínai zenekar a dalaival, dobjaival és íjhúros hangszereivel (egyáltalán nem olyan a hangzásuk, mint a hegedűé) Huj-neang és Csao-rong színrelépéseit festette alá, de egyúttal a nyugati harmóniák dekonstruálásának különös hatását is keltette. A kínai hangszerek arra kényszerítik az embert, hogy figyelje egy húr rezgését vagy egy gongütés visszhangját. A dallamokat nem erősíti nyugati típusú tonalitás. A nyugati zene rendszerint nem engedi elhalni egy hang vibrációját, hanem azt rögtön elfedi más, harmonikus progresszióban következő hangokkal.

A verseket, melyekre a jelenetek épültek, kínai és angol nyelven is megmutatták a képernyőn, amely a kelleténél alighanem komplikáltabb díszlet részét alkotta. Egy erős és felismerhető emberi érzelmet legalább három -- nyugat-európai, kínai és a kettő modern hongkongi fúzióját képviselő -- nézőpontból értelmeztek. És a kulturális kontraszt egy másik területét, a szépség különböző felfogását sem szabad elhanyagolni. Nyugati szemmel nézve “költészet az, mi együttérzést ébreszt”, ahogy Wilfred Owen mondotta volt. A házassága csapdájában vergődő Agnes helyzete együttérzést keltett és ahhoz vezetett, amit a görögök “katharsisnak”, az egészségtelen érzelmektől való megtisztulásnak neveztek. A kínai nézőpont azonban egy magamfajta kívülálló számára ornamentálisnak tűnt. A magányos nőt egyszerűen szomorúfűzek és vízesések formális tájába helyezték.

Nagyon élveztem az Álmodni hervadó szilvavirágot című előadást, de meg tudom érteni egyes hongkongi barátaim reagálását, akik úgy érezték, hogy nem volt igazából sem ez, sem az: sem nyugati, sem kínai, sem hongkongi. Túlságosan kényszeredetten multikulturális volt. Igazi emberek -- és persze igazi művészek -- nem élnek így. Henrik Ibsen norvég drámaíró írt francia bohózatokat, byroni hőskölteményeket és zolai realista drámákat, mire megtalálta saját stílusát, mely már mentes volt minden befolyástól. Hongkong kultúrája sem egyszerűen a nyugati és a kínai hagyományok elegye. Vegyük csak a pasmina sálakat a Temple Streeten, meg a svájci és japán órák utánzatait, vagy a polinéziai nyomatokat meg a hamis polinéziai nyomatokat, melyek a francia Gauguin stílusában készültek.

Már maga az az elképzelés is abszurd, hogy létezne egy központi nyugati, illetve egy központi kínai hagyomány. Multikulturális lények vagyunk, akár akarjuk, akár nem. Ha mégis másnak mutatjuk magunkat, az csak bürokratikus kényelmességből fakad; olyan, mint egyenes vonalakat húzni Afrikában, és kijelenteni, hogy “ez lesz itt Kongó”, “amaz meg Ruanda”. Vannak társulatok, például a Csung-Jing Színházi Társulat -- egyébként már a neve is (“Kínai-Angol”) hangsúlyozza ezt a túlságosan egyszerű felosztást --, melyek olyan hibrideket hoznak létre, mint a Szentivánéji álom kantoni nyelven. Az a benyomásom támadt, hogy a pénzek fölött rendelkező hivatalok azt szeretnék hinni, csak két olyan kuturális hagyomány létezik Hongkongban, mely számít, így ugyanis könnyebb lenne kormányozni a különleges közigazgatási körzetet.

Csakhogy kulturális hagyományok százai, ezrei léteznek. Ami azt illeti, multikulturális fúzió jön létre Hongkongban, valahányszor egy indiai szabó felfogad egy kínai varrónőt, hogy angol ruhát készítsen egy makaói portugál üzletembernek. És ez nem jelenti azt, hogy a globalizáció áldozatai lennének. Ezek az együttműködések egyszerűen az élet jelei. Ebből a nézőpontból a művésznek nem kell “multikulturálisnak” lennie vagy annak tűnnie. A feladata épp az ellenkező irányban keresendő, abban, hogy pontosítsa és finomítsa a nyelvet, legyen az akár a zene, akár a tánc, akár a képek, akár a szavak nyelve. A művész mindig arra törekszik, hogy megtalálja azt a szemitoikai formát, mellyel az emberi elmét a “valóságra” tudja fókuszálni, akár istennek nevezik ezt a valóságot, akár nem. A köröttünk lévő élet határtalanságának intuitív érzése az, amely összeköt minket, mint fajt, és semmi más. Az ismerős ismeretlen érzése nélkül mindannyian beszélhetnénk ugyanazt a nyelvet, viselhetnénk ugyanolyan ruhát és ehetnénk ugyanazokat az ételeket, akkor is csak elszigetelten gubbasztanánk örökre kis celláinkban. De ha egy ember képes művészetével feltárni nekünk a valóság valamely szeletét, akkor azt mindenki ismerni akarja. Akkor az az egy igazi felismerés annyi fordítást, imitációt és trendet szül, hogy kielégíti bármely kormány globalizációs szenvedélyét. Az ihlet ritka dolog, a multikulturalizmus viszont elcsépelt.

Ez segít megmagyarázni az U Színház csodáját.

Az U Színház egy tajvani társulat, amely a dobolást spirituális gyakorlattá fejlesztette. A művészeti igazgatója, Lio Csing-ming hozta létre 1988-ban, miután visszatért Európából, ahol Jerzy Grotowskinál, a híres lengyel rendezőnél tanult. Első feladata az volt, hogy újra felfedezze kínai hazájának, Tajvannak a művészetét. Arra jutott, hogy “átestünk egy olyan felnőttéválási folyamaton, amely elidegenített bennünket a hegyektől, a folyóktól, a Természettől”. 1993-ban meghívott egy veterán dobost, Vong Csi-mont, hogy tanítsa meg társulatát a dobolás művészetére. Ő pedig először megtanította őket “nyugalomban ülni”. A tétlen szemlélődésben rejlett a titok, úgyhogy a társulat először is a buddhista meditációt gyakorolta. Nyugalom és fizikai erőfeszítés egyaránt kellett hozzá, hogy kiszabadítsák a dobok szellemét. A társulat tagjai előbb testüket és elméjüket edzették, s csak azután tanulták meg tisztelni a kezükben lévő fa dobverőt és a dobokon lévő feszes bőrt. Sokféle, különböző méretű dobon játszottak, köztük a pergő dagu-n, az improvizatív játékra alkalmas dacsaoluó-n és a döngő dasengó-n.

A Kulturális Központban tartott előadásuk címe Az óceán hangja volt, bár nem annyira kifejezetten az óceánról volt benne szó, mint inkább a vízről és annak jelenlétéről az élet minden területén. Az öt rész a víz szemléléséből fakadó tapasztalatok eredménye. A második rész, a Folyó vizek halk, repetitív, egymásba olvadó hangokkal kezdődött, melyek az eső hangjait idézték fel, nem volt tiszta ritmus, hanem, mondjuk úgy, szervezett véletlenek lüktetése. A dobszó logikája nem a karmester pálcájában rejlett -- nem is volt karmester --, hanem a felhőkben és az atmoszférában. A programfüzet szerint “a változó erejű hangok a víz alkalmazkodó, lesz-ahogy-lesz természetét tükrözik”. Ezek a folyó vizek aztán patakokká, vízesésekké és zuhatagokká szerveződtek, és végül magává az óceánná, amelyet egy hatalmas gong hangja jelképezett. Ezt lassú, atletikus mozdulattal szólaltatta meg az egyik művész fatörzs vastagságú dobverővel. A gong visszhangja, a végtelen lassúsággal szétbomló hangok mintha az örökkévalóságig betöltötték volna a termet, s amikor már semmit sem lehetett hallani, erejének emléke akkor is megmaradt.

Kinek a “kulturális hagyományához” tartozik Az óceán hangja? A zen buddhizmusnak nyilván van szerepe benne. A társulatot egy olyan kínai guru oktatta, aki ellátogatott Indiába, és abban a városban meditált, ahol Buddha a legenda szerint elérte a megvilágosodást. Tajvan zenei hagyományaihoz visszanyúlva találták meg hangszereiket és zenei technikáikat; s ugyanakkor Grotowski hatásáról sem szabad megfeledkezni. Hasonlóképpen inspirált Grotowski egy nemzedéket a hatvanas-hetvenes években, hogy a sámánizmusban, a természetimádatban és a helyi vallási rítusokban keressék a modern dráma gyökereit. Mondhatjuk azt, hogy az U Színház az átala elvetett magokból nőtt ki; egyébiránt pedig nyugati típusú színházban játszott.

A dobokat hibáztatom, amiért megnéztem A fehér lótusz-t a Sha Tin-i városházán. Ha ilyen revelációkra lelhet az ember a tajvani hegyekben, akkor mi mindent lehet felfedezni Kuanghszi távoli vidékein! De elkövettem a nyugati tudósok tipikus hibáját: beleléptem abba a fajta csapdába, amelybe rendszeresen beleesik minden tudatlan nagyokos az ilyen vagy olyan komparatisztikai tanszékekről. Feltételeztem, hogy a hagyomány szüli az ihletet, pedig ennek az ellenkezőjére mindig nagyobb az esély. Egy kulturális hagyomány nem több, mint ösvény, mely az ismerttől az ismeretlen felé vezet, és minden művész egy zarándok, aki először lép erre az ösvényre.

M. Nagy Miklós fordítása