Roddy Doyle
Roddy Doyle 1958-ban született Dublinban. Első regénye 1987-ben jelent meg The Commitments címmel
(a könyv is, a belőle készült Alan Parker-film is nagy siker lett). A The Snapper 1990-ben
(magyarul 1999-ben A méregzsák címmel) jelent meg, s a regényből forgatott Stephen Frears-filmet
a magyar tévé is többször vetítette. A Rabbitte-családról szóló újabb történetből (The Van)
szintén Stephen Frears készített filmet (nálunk A furgon címmel vetítették, s a könyv az Európa
Könyvkiadónál hamarosan megjelenik A mozgóbüfé címmel). Doyle következő regénye, a Paddy Clarke
Ha Ha Ha 1993-ban elnyerte a Booker-díjat, és tizenkilenc nyelven jelent meg. Ezt két újabb regény
(The Woman Who Walked Into Doors, A Star Called Henry) és egy gyerekkönyv követte (The Giggler
Treatment.) Jelen elbeszélése a Nick Hornby által szerkesztett Speaking with the Angel c.
antológiában látott napvilágot, mely 2002-ben megjelenik az Európa Könyvkiadónál.
A szolga
Terry negyvenkét éves. Egy hokedlin ül a konyhai pultnál. Frottír köntös van rajta meg papucs,
pizsama nincs. Egy csésze kávé és egy könyv van előtte, a Hideg hegy Charles Fraziertől. Kora
reggel van, kint még minden sötét.
Mert vén földünkön megélünk jó szerencsével utunkon nincs panasz. Mert vén földünkön megélünk
jó szerencsével utunkon nincs panasz. Mert, Merkur. Vén, Vénusz. Földünkön, Föld. Megélünk,
Mars. Jó, Jupiter. Szerencsével, Szaturnusz. Utunkon, Uránusz. Nincs, Neptunusz. Panasz, Plútó.
Az iskolában tanultam. Az összes bolygó a megfelelő sorrendben. Gyönyörű volt. Csak a két “M”-mel
volt egy kis gond: a Merkurral és a Marssal. Hogy össze lehetett keverni őket. Ezt leszámítva:
mint az egyszeregy. És éppen ezt szerettem benne. Az az egész bonyolult hóbelevanc szépen
elrendezve egyetlen mondatban. Még ha maga a mondat hülye is. Mert vén földünkön megélünk.
Jó szerencsével. Utánunk nincs panasz.
Nagyjából ez minden, amire emlékszem, mármint abból, amit az iskolában tanítottak. Nem azért
mondom, biztosan tanultam mást is. Sőt, sok minden mást. Hisz tudok olvasni, a kurva életbe.
A könyv felé biccent.
Heti kettő az adagom. Falom a nyavalyásokat. Ja. De nem emlékszek, hogyan tanultam meg olvasni.
A vén földre bezzeg emlékszek, de még hogy. Mintha ma lenne. Az első héten volt felsőben. Meg
a tanárnőre is emlékszek, az Isten megáldja. Miss valami. O’Keefe, ha jól emlékszek. Ilyesforma
neve volt. Ott volt a neve az órabeosztáson: O’Valami volt, az biztos. Mármint Miss O’Valami.
És reménykedtünk, hogy valami klassz nőci jön majd be az ajtón. Erre megjelenik ez a Miss O’Akármi.
Öregebb, mint az anyánk. És ronda, mint az apánk. Egy doboz krétával. Föltartja a levegőbe, mint
valami csészét vagy mi a szart. Mint egy trófeát, és megvárja, amíg a légyzümmögést is meg lehet
hallani.
-- Mi ez? -- kérdezi, és rámutat az egyik szegény tökösre az első padban. Énrám.
-- Egy doboz kréta -- mondom, és várom, hogy azt mondja: a-a, nem jó.
De: -- Igen -- mondja. -- Ez valóban egy doboz kréta. És milyen fajta kréta?
A dobozra nézek.
-- Színes -- mondom, és ezt is elfogadja jó válasznak. Kétszer egymás után beletrafáltam, életemben
először. És utoljára.
-- Igen -- mondja. -- Ez színes kréta. És az enyém.
Az asztalhoz megy. Mármint a tanári asztalhoz, a nagyhoz, ami ott van elöl. Kihúzza a fiókját,
és hopp, beleteszi a dobozt.
-- Miss Izének hívnak -- mármint mondja a nevét, de a franc se emlékszik már rá. -- Én vagyok a
földrajz tanárotok. Hetente háromszor fogunk találkozni. Hetente háromszor ki fogom húzni ezt a
fiókot, és pontosan úgy fogom találni a krétámat, ahogy hagytam. Bizonyos ismereteket át kell
adnom nektek, és ezt nem tudom a magam megelégedésére megtenni, ha nincs meg a színes krétám.
És aztán azt mondja -- gondolom, már kitaláltátok --, hogy: -- Érthetően fejeztem ki magam?
-- Igen, Miss -- mondják az első sorokban ülő buzgómócsingok, meg persze azért én is.
-- A színes kréta a földrajz tanár alapeszköze -- mondja, hogy az Isten megáldja . -- Tíz darab van
a dobozban, és tíz darab lesz benne akkor is, amikor szerdán újból találkozunk.
“Szerrrdán” -- így mondta. Na, azt ugyan várhatta, szegény csórikám. A többi tanár elrakta őket,
mindet az utolsó szálig. Ebédidőre már egy se maradt.
Na mindegy, szóval elvett egy közönséges fehér krétát a tábla alatti tálcáról, és aztán leírta a
mert vén földünkön megélünk-öt, de úgy, hogy egymás alatt voltak a szavak, és mindegyik mellé
odaírta a bolygót. És mondta, hogy írjuk le az egészet a füzetünkbe, csak előbb húzzuk meg a
margót és írjuk fel a dátumot. És erre azóta is emlékszek, de semmi másra. Rohadt kevés, mi?
Ciki. Az egyetlen dolog, amire még tisztán emlékszek, a latin tanár -- ja, tanultam latint is,
akár hiszik, akár nem, három évig. És egy büdös szóra se emlékszek belőle. De a tanárra igen.
Minden reggel körbejárt a teremben, és benyúlt a pulóverünk alá, hogy biztosan van-e rajtunk trikó.
Keresztény Testvér volt, és emlékszek a nevére is. De azt megtartom magamnak. Ja, tisztán emlékszek
rá. Minden reggel, egész télen át. Megérintette a mellemet. Egy örökkévalóságig ott tartotta a kezét.
Hideg volt. És milyen durva volt a tenyere -- megkeményedett régi vágások, plusz hokiütő a kezében
hosszú éveken át. Ez volt az egyetlen zaklatás-élményem. A keze. Még él különben. Legalábbis ezt
hallottam. Gondolom, fel kéne jelentenem. Csak hát, egy, nem hiszem, hogy kibírnám a szégyent,
kettő, utálnám, ha bárki is megtudná, hogy valamikor trikót viseltem. Meg nem is olyan nagy ügy,
már ahhoz képest, amiket hallani. Különben is mindannyiunkkal csinálta, nem úgy, hogy engem külön
kiválasztott. Várjunk csak...
Hallgatózik, a plafont bámulja.
Jól van, semmi gond. Csak az egyik gyerek vagy az asszony pajti fészkelődik az ágyban, annyi
az egész.
Még néhány másodpercig bámulja előbb a plafont, aztán a padlót, körbe az egész konyhán. Újra
beszélni kezd, de közben még figyel és kutat.
Ez az egyik dolog, ami miatt szeretek ilyenkor felkelni, előbb, mint a többiek. A kávé meg a
könyv is, naná, de szeretem hallani, ahogy a ház ébredezik, ha érti, mire gondolok. A víz zubogása
a vécében, meg ahogy karattyolnak egymással, ahogy csattog a talpuk a lépcsőn. Szeretem.
Vagy legalábbis szerettem.
És megint szeretni is fogom. Idő kérdése, gondolom. Csak idő kérdése.
Iszik.
Hideg, a kurva életbe. Azért jobb, mint a semmi. A koffein a lényeg, nem az, hogy meleg legyen.
Nem, egyetlen szóra sem emlékszek latinból.
Egyetlen árva szóra sem. Nem a Testvért hibáztatom, nem én. Dehogy. Szó sincs róla. A franciára
se emlékszek, talán ha egy-két szóra, meg a matekra, a történelemre se. Csak kis morzsákra. 1916.
1798. Fekete ‘47. És ír nyelvből? Ja, azt tudom, hogy jó éjszakát. Oíche mhaith. De azon kívül szinte
semmit. Cúpla focail. Alig tudok segíteni a kölyköknek a házi feladatukban, a legidősebb meg évekkel
ezelőtt lehagyott. Nem, de tényleg, az egyetlen dolog, amire emlékszek, úgy igazából, tisztán és
világosan, az a bolygós mondóka. De az egy pojáca volt, az a tanárnő, Isten megáldja. Szegény nőt
kicsináltuk, miután láttuk, mi az ábra. “Van élet az Uránuszon, tanárnő?” “Nem, de tényleg.” Elég
vad volt azon az első napon, a doboz krétájával. Ijesztő. Majdhogynem tiszteletet parancsoló.
De aztán, gondolom, amikor azt mondta, hogy a kréta a legfőbb eszköze, akkor rájöttünk, hogy csak
egy hülye vén tyúk, és pokollá tettük az életét. Bocsánatot is kérnék tőle, ha valamikor még
összefutnánk, de komolyan. A végén már megdobtuk krétával, valahányszor hátat fordított.
Egyszer előttem szállt fel a buszra, és színes krétanyomokkal volt teli a háta. Isten megáldja,
bármi volt is a neve.
De. Azért meg kell hagyni. Ő tanította nekem az egyetlen dolgot, amire emlékszek. És ez azért
valami. És nem is csak úgy van, hogy nagy ritkán eszembe jut, amikor hallom valamelyik szót,
mondjuk, a “vén”-t vagy a “jó szerencsé”-t, vagy amikor van valami a tévében a csillagászatról,
vagy bármilyen földrajzi műsor. Nem, emlékszek rá minden nap. Ez nem egy afféle emlék, mint ahogy,
mondjuk, a gyerekeim neve se az; értik, mire gondolok? Mondjuk, szalad hozzád az egyik gyereked,
hogy betört a feje, na, akkor, ugyebár, nem kell gondolkodnod, hogy mi is a neve. Mert az a név
mindig ott van. És ugyanígy az én “vén föld”-em is.
Elmondom. Szóval úgy van, hogy minden nap, mármint minden munkanap megyek lefelé a hévmegállóhoz
-- mint ahogy ma reggel is fogok. Mert benn dolgozok a városban. Már másfél éve. És el is tart,
mondjuk, még vagy egy évig. A Westmoreland Streeten. Egy bankot alakítunk át egy másik bankká.
Baromi nagy. Több év meló van benne. Na, szóval, nem vacakolok a furgonnal. Ott hagyom a
szerszámaimat egy erős dobozban a munkahelyen. Így aztán nincs szükségem a furgonra. Most
már nem vállalok mindenféle uli-buli melót, na jó, legfeljebb néha valamelyik havernak.
És a városban iszonyatos a forgalom. Úgyhogy inkább hévvel megyek. És az asszonykáé lett a
furgon. Nem bánja. Azt hittem, hallani sem akar majd róla, mert hogy nem rendes személykocsi
meg minden. De szuper a csaj. Még mindig jobb, mint ha gyalogolni kéne, ez a filozófiája.
“Szeretek én sétálni -- mondja --, de csak akkor, amikor sétálni megyek, nem amikor a cekkert
cipelem.” És a kölykök szeretnek hancúrozni a hátuljában. Már a legidősebbet kivéve. Ő aztán
rá se nézne a furgonra, nem hogy furikáztatná magát benne. Úgyhogy minden reggel lesétálok a
megállóig, és van egy kis domb éppen előtte, és amikor felérek a tetejére, ott vannak előttem a
Galambház kéményei. A legidősebb azelőtt mindig azt mondta rájuk: Isten Zoknijai. Már akkoriban,
amikor még beszélt velünk. És minden alkalommal, minden egyes alkalommal, amikor felérek a domb
tetejére, átfut az agyamon, de tényleg, mindennap ugyanúgy: mert vén földünkön megélünk jó
szerencsével... Ne kérdezzétek, hogy miért, de olyan, mint az óramű. Utunkon nincs panasz.
Nem várom vagy számítok rá vagy ilyesmi. Nincs bennem egy olyan izgalom, hogy na, mindjárt,
és nem is jut eszembe, hogy mindig eszembe szokott jutni, amikor megyek át a dombon. Egyszerűen
csak bekattan az agyamban, minden reggel ugyanolyan frissen, amikor meglátom a kéményeket. És ott
is marad, befészkelve magát, amíg oda nem érek az állomásra. Mert vén föl-dün-kön meg-é-lünk...
Minden reggel, ha esik, ha fúj.
És ez futott át az agyamon akkor reggel is, amikor megtaláltam a patkányt.
Pár másodpercig nem szól semmit.
Becsuktam a konyhaajtót. Háttal nekidőltem. Kényszerítenem kellett magam, hogy lélegezzek.
Hogy emlékezzek rá, hogy lélegezni kell. Be, ki. Be, ki. Jézusom, úgy kalapált a szívem, mint
amikor egész életemben a legszörnyűbb másnaposság gyötört, csak durr, durr, durr. Fájdalmas volt.
De komolyan fájdalmas -- mint egy szívroham vagy valami. Valami nagy böhöm dolog a mellemben. És
nekidőltem a konyhaajtónak.
Mutatja is az ajtót.
Ott kint, az előszobában. Be, ki. Mert vén földünkön megélünk... Mert vén földünkön megélünk...
És amikor rendesen tudtam levegőt venni, megint bementem. Bátran, férfiasan. Szóval bementem, és
még egyszer megnéztem, csak hogy biztos legyek benne, hogy valóban láttam, amit láttam. Félig biztos
voltam benne, hogy nem lesz ott semmi. Hogy csak egy darab barna papír volt az, csomagolópapír vagy
valami, vagy a picur valamelyik plüss játéka. Vagy hogy egyáltalán semmi. Egy árnyék. Épp virradt,
a redőny meg fel volt húzva. Bármi vethette azt az árnyékot az ablakpárkányról -- mindenféle
mosószerek álltak ott egymás mellett. Főleg abban a hajnali derengésben. Meg én is még félig
aludtam. Utunkon nincs panasz. Kerülővel mentem. Utunkon nincs panasz.
Feláll, hogy eljátssza.
Ahelyett, hogy rögtön a hűtőhöz mentem volna. Egyenesen. De képtelen voltam. Előbb idejöttem,
a pultnak erre az oldalára. Be voltam ijedve, na. Jó alaposan. Beismerem, miért ne ismerném be?
De nemcsak erről volt szó. Látni akartam, hogy abszolút biztos legyek benne. Távolabbról és egy
bizonyos szögből látni. Hogy ne lehessen semmi kétségem.
És, ja, ott volt. Naná, hogy ott volt. Bent a kihúzható kamraszekrény alatt. Egy patkány. Egy
kibaszott döglött patkány. Egy hatalmas dög. De baromi nagy tényleg. Mint egy... egy olyan
kamasz macska, ha értik, mire gondolok.
Ott hever.
És még mindig nem tudtam elfogadni. Nem tudtam... felfogni. Csak bámultam azt a kurva dögöt.
Nem volt semmi más a fejemben... a világban, csak az az izé, ahogy ott hevert a kihúzható kaszni
alatt, amit én magam készítettem -- ja, az én kibaszott ötletem volt --, és képtelen voltam
megbirkózni a helyzettel. Nem tudtam azt mondani magamnak: “Az ott egy patkány, Terry, és most
ki kell találnod, hogy szabadulj meg tőle.” Nem. Nem tudtam összeszedni magam. Nem tudtam
gondolkozni. Kimentem, és megint becsuktam a konyhaajtót. És arra készültem, hogy megint
bemenjek és végigcsináljam az egészet: megint megbámulom, és kurvára reménykedek magamban,
hogy eltűnik vagy hogy eleve ott se volt. És épp indultam is megint befele.
És akkor hallottam meg őt. A babát. A picurt. Bent a nappaliban.
És akkor valahogy szétpattant bennem valami. És végre ekkor először elkezdtem gondolkozni,
mármint rendesen, ahogy kell. Mármint azóta, hogy megláttam azt az izét a padlón. Csak pár
centire volt a lábamtól; ezt már mondtam? Ja. Olyan nyolc-tíz centire. Épp kávét főztem. Az
összes dolgoknak a listáján, amiket egy nap alatt megeszek meg megiszok, ez az egyetlen, amire
igazán odafigyelek. Az első csésze... mármint bögre. Jó erős kávé. Amerikában szoktam rá,
Floridában, amikor ott nyaraltunk. Orlandóban. A baba előtt. Most, hogy belegondolok, ott is
fogant meg. Egy vihar alatt. Mennydörgés, villámlás, az egész hóbelevanc. De az ott más volt;
itt soha nem lát az ember olyan vihart. És közben klassz zene szólt a rádióból. Tudják, olyan
igazi hetvenes évekbeli nóták.
Énekel.
-- “Sötét sivatagi országúton hűvös szél fújja hajam.” Olyan jól klappolt minden. A zene meg
az idő odakint. Még ha ömlött is az eső, miközben a fickó a sivatagról énekelt. De amerikai
volt minden. És mi ott voltunk. Én meg az asszony pajti, annyi év után. És ez félig-meddig
meg is magyarázza, hogy miért van egy gyerekünk, aki nyolc évvel fiatalabb a többinél. Szóval
a picur egy olyan szuvenír, az Isten megáldja. Őt is meg a kávét is. Munkában teát iszok,
hacsak át nem megyek a Bewley’sba. Persze, vihetnék kávét laposüvegben, de soha nem voltam az
a laposüveges típus. Ami azt illeti, ha olyan asszociációs játékot csinálnának velem, és valaki
azt mondaná, “férfi”, én soha nem vágnám rá, hogy “laposüveg”. Végigsorolnám az egész szótárat,
mielőtt azt mondanám, hogy “laposüveg”.
Mindegy, szóval főzöm a kávét. Már ráöntöttem a forró vizet, és a hűtőhöz mentem a tejért.
Úgyhogy el kellett hogy menjek mellette; akár rá is léphettem volna.
És leejtem a kanalat, ahogy veszem ki a fiókból.
Mutatja.
Ott, közvetlenül a kaszni mellett. Leejtem a kanalat, és hajolok lefele, hogy fölvegyem,
amikor meglátom. Jézusom! Baromi nagy. A kurva kanál meg ott volt mellette. Alighanem életemben
először ejtettem le egy kanalat. Nem vagyok az a leejtős típus.
Mindegy, szóval ott állok a konyhaajtónak dőlve, és hallom, ahogy a kicsi magyaráz magában a
nappaliban. És akkor lettem igazán ideges. Bevallom férfiasan, majdnem elsírtam magam. De közben
végre járni kezdett az agyam. És máris mentem megint befelé, be a konyhába. És közben gondolkodok,
hogy mi legyen. “Terry -- mondom, ráadásul úgy emlékszek rá, hogy jó hangosan --, cselekedni kell.
Szabaduljunk meg a nyavalyástól. Kesztyű, nejlonzsák. Kesztyű, nejlonzsák.” És becsukom magam mögött
az ajtót, nehogy a kis tökös bejöjjön és meglássa a patkányt a padlón vagy engem, ahogy fölveszem.
És odamegyek a szekrényhez, amelyikbe az asszony a nejlonzacskókat bedugdossa. Nagyon komolyan veszi
a környezetvédelmet, de tényleg, halálosan. Úgyhogy teli a ház nejlonzacskókkal.
Na mindegy, szóval eddig rendben volnánk. Csinálok valamit. Mondjuk, hogy kézben tartom a helyzetet.
A szekrény különben ott van...
Mutatja.
Az ott, a csap alatt. Jó messze a nyavalyástól a padlón. Úgyhogy egyelőre még nem kell túl
közel mennem hozzá. Gondolom, hím lehetett. Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan, hogy nőstény
patkány. De persze ez csak az én hülyeségem. Mindegy, mondjuk csak azt, hogy hím volt; úgy
könnyebb a lelkemnek. El kellett mennem mellette, akár hím volt, akár nőstény. De ahhoz, hogy
odamenjek a csaphoz, nem kellett ránéznem, és nem is néztem rá. Úgyhogy egyenesen odamegyek és
kinyitom az ajtót, és csak akkor villan az agyamba, hogy lehetnek haverjai is a közelben.
A kurva életbe, majdnem összeszartam magam, majdnem beestem a szekrénybe. De oké, semmi gáz,
üres volt. Semmi olyan nem volt benne, aminek nem kellett volna ott lennie. Semmi nyom:
rendetlenség, karmolás, patkányszar -- szuper. Kiveszek négy nejlonzacskót. Van ott több száz.
Supervalu. Ír kézben lévő cég. Mert arra is figyelünk ebben a házban, de mennyire. Szóval kiveszek
négyet. Meg egy olyan nagy feketét, kukába valót. Killeens. Ír cég az is. Kirázom a zacskókat, és
lerakom őket egymás mellé a pultra, egy, még egy, még egy, és az utolsó. Most már gyorsan csináltam
mindent, sitty, sutty, semmi totojázás. Naná, amikor ott a baba a szomszéd szobában.
Ez is a baj különben. Mert hogy nem baba már, nem igazából. Már nem. Nemrég még persze az volt.
De vagy egy éve felállt, anélkül, hogy vacakolt volna előtte a kúszással. Szóval csak felállt, a
díványba meg a lábamba kapaszkodva, és azóta egyfolytában rohangál mindenfelé, kivéve, amikor
kinyuvad és elalszik. Csak azért még úgy hívjuk, már hogy babának. Valószínűleg ő az utolsó,
úgyhogy egy ideig még baba marad. Pedig egy kis vasgyúró a nyavalyás, alighanem borotválkozni
fog szilveszterre, amilyen gyorsan nő. Ja, ő az utolsó. Az asszonyka kicsit még ingadozik, de
én eldöntöttem: kész, vége.
Na, akkor jöhet a kesztyű. Sárga virágos, és persze kicsi a kezemre. Úgy kell fölrángatnom, de
különben csupasz kézzel kellene megfognom a patkányt, ami kurvára ki van zárva. Na, végül harcra
kész vagyok. Megfordulok, hogy szembenézzek vele. Kesztyű, zacskó, minden. De, Jézusom, valahogy
olyan védtelennek érzem magam. Csak a köntös van rajtam -- de nem ez itt, mert ez az új, az
asszonytól kaptam az évfordulóra. Tizennyolc év. Én egy brosst vettem neki. Nem hangzik valami
hajde nagy ajándéknak, de nagyon szép.
Na, szóval a régi kicsit már kopott volt. Enyhén szólva. Gyakorlatilag pucér voltam benne.
De nem is az volt a baj. Hanem a lábam. Hogy a lábamon nem volt semmi.
Feltartja az egyik lábát, mutatja a papucsát.
Ezt az izét csak utána vettem. Na mindegy, szóval tudom, hogy a patkány döglött volt, és
nem különösebben fente a fogát a nagylábujjamra, meg arra se nagyon lehetett már kíváncsi, hogy
mi van a köntösöm alatt. De akkor is, nem éreztem úgy, hogy kész lennék a csatára. Még ha az
ellenség döglött és merev volt is. És akkor utáltam magam -- ezek voltak a legszörnyűbb pillanatok.
Ez az a része, amire most a legélesebben emlékszek. Nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam azt csinálni,
amit csinálnom kellett. Csak bámultam azt az izét a padlón. A kaszni alatt. Az oldalán feküdt. Nem
látszott a foga, semmi grimasz a pofáján, tudjátok, semmi jele haltáltusának vagy hogy dühös lett
volna. Csak szép csöndesen döglött volt. De nem tudtam lehajolni és megfogni. Egyszerűen nem tudtam.
Cserbenhagytam magam. A házamat, a kasznimat, a családomat, a szomszéd szobában lévő kisfiamat; ez
a mocsok bejött a házamba -- hogy vajon hogyan, az külön történet --, és én képtelen voltam
egyszerűen csak lehajolni, megfogni a kurvát, és beledobni egy nejlonzsákba.
De tényleg, cserbenhagytam magam.
Aztán megtettem.
Csak úgy egyszerűen. Lehajoltam. Megfogtam. Merev volt, kemény, mint valami fa vagy fém, és
egy kis súlya is volt. Vagy mint egy olyan transzformer játék, csak nehezebb. És nagy volt.
És éreztem, még úgy is, kesztyűben. Hideg. Hideg és kemény. A szőrét, hála Istennek, nem éreztem.
Beledobtam az első nejlonzsacskóba. És bekötöttem a száját. Aztán azt a következő zacskóba, és
azt is a következőbe, és végül a fekete zsákba. Aztán ki vele a hátsó ajtón. Elfogott a kísértés,
hogy egyszerűen csak kihajítsam. De nem tettem. Elvittem a fészerig. Hideg volt kint, és még kicsit
sötét, mint most is. De azért megtettem, ráadásul mezítláb. Csak hogy tényleg el legyen takarítva
az útból. Aztán becsuktam a fészerajtót, és visszajöttem a házba.
És utána -- erre kicsit büszke is vagyok -- úgy döntöttem, hogy folytatom a kávékészítést.
“Miért ne?” -- mondtam magamnak. Még a kezem is összedörzsöltem.
Összedörzsöli a kezét.
Szóval, tudják, hogy van ez: küldetés teljesítve, túl vagyunk a nehezén. Épp elvittem egy
döglött patkányt egyik helyről egy másikra. Megoldottam a problémát, megtettem, amit meg kellett
tennem. Megérdemeltem valamilyen jutalmat. Úgyhogy megint kinyitottam a konyhaajtót, hogy szemmel
tarthassam meg halljam a kicsit, ahogy a tévét nézi. Hallottam, hogy a Rongypatkányok megy, és
észrevettem, hogy még rajtam van a gumikesztyű. És épp vetettem le és gondolkodtam, hogy mit is
kéne csinálnom vele, amikor bejött, hogy a reggelije után nézzen.
És azt hiszem, akkor estem úgy igazán gondolkodóba. De úgy igazán. Nemcsak az, hogy reagáltam a
válsághelyzetre, megszabadultam a patkánytól. Ez túlment a patkányon. A patkánynak igazából nincs
is köze hozzá.
Persze, lószart. Naná, hogy van köze. Épp hogy a patkány a hibás. Csak nehéz ezt megmagyarázni.
Nézzék csak!
Felemeli az egyik lábát, és mutatja a barna bőrpapucsát.
Soha életemben nem volt papucsom. Már hogy előtte. Most meg, most ki nem szállnék az ágyból,
hogy előbb meg ne nézzem, ott van-e mellette. Kell és kész, a kurva életbe. Ezt a Clery’sben
vettem. Nem rossz. Mármint nekem mindegy, csak ne kockás legyen. Szóval klassz. Meleg is, ha
előbb kelek fel, mint ahogy megindul a fűtés, és általában előbb kelek. Úgyhogy frankó.
De soha nem vágytam papucsra, értik? Soha a kurva életbe eszembe nem jutott, hogy papucsot szeretnék.
Soha nem akartam olyan ember lenni, aki papucsot hord. Mindig szerettem, hogy érzem a házat a talpam
alatt. Meg tudtam volna mondani, hogy melyik szobában vagyok, csak abból, hogy a talpam érzékelte a
padlót. Gond nélkül. Egyszerűen soha nem akartam papucsban járni. Az ember belebújik egy papucsba,
és annyi, baszhatja: kész, vége. Mindig ez volt az érzésem, mármint kamaszkorom óta, amikor apám
egyszer papucsot kapott ajándékba a nagyitól, fölvette, leült a székébe a sarokban, és soha többé
föl sem kelt onnan. Úgy értem, hogy persze, hogy fölkelt -- dolgozni járt, kiment a konyhába,
föl a klotyóra --, de annyi volt: megöregedett. Az kockás papucs volt -- de különben nem a nagyit
hibáztatom miatta. Csak... valahogy a papucs mindig csapdának tűnt a szememben. Fölveszed, és
annyi, kész, vége. Már odáig jutottunk, hogy nem is köszönt, amíg föl nem vette, miután megjött
munkából. Nem vett tudomást a családról meg minden, csak miután biztonságosan benne volt a lába
a papucsban. Akkoriban nem jöttünk ki egymással. Kicsit olyan volt, mint most a nagylányommal.
És mindenért, amit gyűlöltem benne, magamban meg úgy általában, a papucsát hibáztattam. És most
itt vagyok én is papucsosan. És nem hibáztathatok senkit, csak magamat. Meg a patkányt.
Mókás -- vagyis hogy egyáltalán nem mókás --, mindenesetre mostanra elhagyta a papucsot.
Kezd vadulni öregségére. Olyan dolgokat mond, amilyeneket sohase mondott, amikor kölyök voltam.
Múlt vasárnap is -- majdnem minden vasárnap elmegyek hozzájuk, viszem a gyerekeket --, megvárta,
míg anyám kimegy a konyhába, és aztán elmondta, hogy azon gondolkodik, előfizet internetre.
És kiderült, hogy egy haverjánál órákon át szoktak pornót nézni az interneten, amikor a fickó
lánya iskolában van. Letöltik vagy hogy a szarba mondják ezt. Hogy van-e összefüggés a papucsok
meg a pornó között, azt nem tudom; nem hinném. De egyvalamit tudok: most én is papucsban járok,
és nem tehetek ellene semmit. Kell, hogy legyen valami a lábamon, a zokni egyszerűen nem elég.
Na mindegy, szóval az a fickó, az apám haverja... Pár hete a lánya megkapta a telefonszámláját,
és persze ki volt akadva. Úgyhogy most vissza kell fogniuk magukat a hokimókával -- belegondolni
is undorító. Pár hónapja csak nevettem volna rajta. Na szóval, azon gondolkodik, hogy a mi házunkba
telepítik át a főhadiszállást. Egész pontosan az én régi szobámba. Persze, annyi baj legyen.
Igazából nem látok benne semmi rosszat, amíg csak a Playboyos macákat nézik meg más pucér
csajszikat. Még ha hetvennégy éves is. Csak remélem, nem akarja majd rávenni anyámat, hogy
húzzon bőrcuccot magára vagy valami. Gondolom, kicsit irigy vagyok. Ő tudja, mit jelent a
letöltés, én meg nem. Levetette a papucsát, és rájött, hogy még feláll neki. Hogy van élete.
Újabban jól megvagyunk. Soha semmi gondunk azzal, hogy miről is beszélgessünk.
Nekem is különben. Mármint hogy feláll.
Csettint az ujjával.
Gond egy szál se.
De a patkányra visszatérve. Nem a papucsról van szó. Nem igazán arról. Nézzék, negyvenkét
éves vagyok. Nem mintha zavarna. Tavaly negyvenegy voltam, jövőre negyvenhárom leszek. Nem én
vagyok a legrondább férfi a világon. Vannak srácok, akikkel együtt dolgozom, és tíz vagy még
több évvel is fiatalabbak nálam, de már szét vannak esve. Egy Leonardo DiCaprio vagyok, ha
odaállok némelyik ilyen faszkalap mellé.
A könyvre mutat.
Meg olvasok. Érdeklődök a világ dolgai iránt. Tetszik egyik-másik zene, amit a kölykök hallgatnak.
Soha nem mondom, hogy az csak zaj. Soha nem patáliázok miatta, vagyis csak néha, amikor túl hangos,
de annak semmi köze magához a zenéhez. Szeretem Fat Boy Slimet. De komolyan. Nem gondolom azt, hogy
csak egy brahista. És tetszik Macy Gray is. Megvan egy CD-je is itthon. És én vettem meg. Azért,
mert tetszik. Még képes vagyok izgalomba jönni dolgokon. Még mindig szeretem nézni például, ahogy
az asszony pajti a fogát mossa. Még mindig kedvet kapok, hogy odamenjek hozzá, és a nyelvemmel
tisztítsam ki a száját, ahogy mindig is kedvet kaptam hozzá és meg is tettem a legelső naptól kezdve.
És ezt ő is tudja. Meg a többit is.
De hát negyvenkét éves vagyok. Középkorú. Ez matematikai tény. Ami azt illeti, túl vagyok életemnek
több mint a felén. Így mondta a nagylányom, ami kibaszott kedves volt tőle. Legutóbb, amikor
egyáltalán mondott nekem valamit. A statisztikáról beszélt, mert hogy azt tanulták az iskolában.
De igazából azért mondta, mert nem engedtem neki megnézni a Trainspotting-ot. Jó film, csak ő
még túl fiatal hozzá. Pár év múlva, szuper, menjél csak; így is mondtam meg neki. Csak még nem
most. Mondjuk, jövőre már igen. És szerintem ez kurvára ésszerű volt meg minden. Mondom, kurva
jó az a film. De túl sok minden van benne, ami nem... szóval, nem megfelelő. Ja, ezt a szót
használtam, hogy a franc essen bele. “Megfelelő.” Az arca, jézusom! Rossz volt nézni, annyit
elárulok. Lehet, hogy csak hülye vagyok; tudom is én. Már majdnem tizenhét éves. Na mindegy,
szóval ekkor közölte velem, hogy az életemnek már több mint a felén túl vagyok.
De nem ez a lényeg. Már hogy középkorú vagyok. Az életközépi válság. Vagy mit tudom én,
hogy nevezik ezt. Nem, de komolyan. Negyvenkét éves voltam, amikor megláttam a patkányt.
És negyvenkét éves lennék akkor is, ha sohasem láttam volna meg. Oké, vettem magamnak egy
pár papucsot, mert félek mezítláb járni, de nem hiszem azt, hogy gonosz varázsereje van,
hogy most hirtelen öreg lettem miatta. Nem a papucs a lényeg.
Nem.
Ami igazán megrázott, ami megváltoztatta az életemet, de annyira, hogy valószínűleg soha
többé nem lesz már olyan, mint azelőtt, az az a kérdés, ami az eszembe jutott, amikor a kis
tökös bejött a konyhába, hogy reggelizni akar.
-- Baba-sír -- mondja. Így nevezi a rizspelyhet. Az embernek megszakad a szíve. Olyan az esze,
mint a tűz. -- Baba-sír, papa.
És meg rángatom lefele a gumikesztyűt a kezemről.
“Mi van akkor, ha?”
Ez volt az.
Mi van akkor, ha? Mi van akkor, ha ő ment volna be elsőnek a konyhába? Ha megfogta volna?
Ha nem lett volna döglött? És így tovább, szüntelenül, csak ez kattog és zakatol bennem.
És nincs vége. Mi van akkor, ha? Mi van akkor, ha? Nem tudok megszabadulni tőle, egyszerűen
nem tágít, nem hallgat el, és nem tudom, hogy fogom kibírni.
Elsötétedik a kép.
Megint Terryt látjuk, megint a konyhában, a pultnál ül, de most fel van öltözve. Éjszaka van.
Egy bögre tea van előtte, és ugyanaz a könyv.
Soha nem volt jó alvókám, már ahogy mondani szokás. A kölyökkoromról persze nem tudom, nem
emlékszek rá. Gondolom, semmi különös. De azóta, különösen az elmúlt pár évben nagyon kevéssel
is elvagyok. Gyakran felmegyek az asszony pajtival, aztán utána, ha ő már elaludt, vissza lejövök,
és mindig én kelek elsőnek. Régebben is, amikor pedig még iszogattam, mégis korán felkeltem, még
akkor is, amikor hasogatott a fejem. Soha nem szerettem az ágyban feküdni. Lementem a konyhába és
a csap alá tartottam a számat, amíg azt nem éreztem, hogy a víz kezd tárgyalásba lépni a
másnaposságommal. Ennél több kúrára soha nem is volt szükségem, pár évvel ezelőttig, mert
akkor azért már kocsit jobban megéreztem a piát. Mindig elvoltam négy-öt óra alvással.
Ritkán érzem, hogy hiányozna.
És ez nem is változott meg.
Most egyáltalán nem iszok. Pár éve abbahagytam. Egyszerűen csak abbahagytam, semmi dráma.
Már nem kívántam igazából. Nem mintha nagy piás lettem volna. Három vagy négy korsóval, azt
annyi. Mármint azután, hogy megnősültem, és elkezdtek jönni a kölykök. Azt se minden este,
csak vagy kétszer egy héten. Aztán, lassacskán, már csak egyszer. És végül teljesen abbahagytam.
Lusta lettem, gondolom, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy lemegyek a kocsmába, és a srácok,
akiket ismerek, akiket igazán szeretek, nincsenek ott. Ők is lusták lettek, mint én, gondolom,
egyikük meg meghalt. Otthon meg soha nem nagyon ittam. Páran a srácok közül a melóhelyen mindig
mesélik, hogy vesznek pár doboz sört a meccsre, de én a fociért se vagyok oda olyan nagyon.
Úgyhogy abbahagytam, és kész. Ha elmegyünk valahova enni, mert hébe-hóba elmegyünk, megiszok
egy pohár bort, de ugyanolyan jól elvagyok egy 7up-pal is. Így, hogy itt vannak a gyerekek
meg minden, egyszerűen nem érte meg többé, mármint a másnaposság. Különösen, amikor már egy
jó kis dumálás se járt vele, amikor a srácok nem jártak már le -- szóval igazából azután,
hogy Frankie meghalt. Csak állnék ott, és forgatnám a fejem, hogy ki a franccal beszélgessek.
Úgyhogy elég volt belőle.
De hogy visszatérjek az alvásra. Még azután is, hogy megtaláltam a patkányt, még az után
az egész szar után is ugyanannyit és ugyanolyan jól aludtam éjszaka, mint általában.
Egyszerűen csak aludtam. Nem álmodtam patkányokról, már amennyire tudom, és nem ébredtem
fel sikítozva. Egyszerűen csak felébredtem. Mint máskor. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit
megraboltak, mint máskor is, már hogy azért még jólesett volna egy félóra. Fogtam a könyvet
az ágy mellől és felkeltem. Minden, mint máskor. Végigcsináltam az egész szokásos rutint, pontosan
úgy, ahogy az előtte lévő reggelen meg azelőtt is minden reggel, éveken át.
De persze azért más volt. Ég és föld. Felkapcsoltam a villanyokat, ahogy jöttem lefele -- a
lépcsőfordulón, az előszobában, itt bent a konyhában --; azelőtt soha nem szoktam. De ebben
még nincs semmi különös, az után a sokk után, amit előző nap átéltem. És jól megzörgettem az
ajtót, mielőtt bejöttem. De ebben sincs semmi különös. Pedig a szívem legmélyén tudtam, hogy
nem lesz több patkány. A járványfelügyelős srácok jó alaposan végigmentek a lakáson napközben.
Nekem dolgozni kellett mennem, de az asszony pajti elmesélte az egészet, amikor hazaértem, meg
már előtte is, amikor telefonáltam neki napközben.
“Fent vannak a padlásszobában, bogyókat keresnek -- mondja, amikor először telefonáltam neki.
-- Elég kedves fickók.” Ja, ilyen nyugodtan. Kicsit föl is bosszantott vele. Az az izé őt nem
zaklatta föl annyira, mint engemet. Persze, hogy igazságosak legyünk hozzá, ő nem is látta a
kurva nyavalyást. És hogy igazságosak legyünk hozzám is, én meg láttam. Na mindegy, szóval mire
hazaértem, már patkány- és egérszakértő volt. A legnagyobb kibaszott rágcsálószakértő a világon.
Na jó, ez nem igazságos. Mindegy. “Neofóbiások -- mondja, amikor mondom neki, hogy fölmegyek a
padlásszobába, megnézem, hozzányúltak-e már a méreghez. -- Félnek minden újtól” -- mondja,
pedig magam is rájöttem volna, hogy azt jelenti. “Úgyhogy nincs értelme fölmenni. Néhány napig
még nem nyúlnak hozzá, amíg meg nem szokják, hogy ott van.” Én meg nem akartam mást, csak
bebizonyítani, hogy nem félek fölmenni; csak akartam csinálni valami hasznosat, miután elhúztam
a melóba, amint lehetett, és őrá hagytam, hogy átlapozza az Arany Oldalakat.
-- Magukkal vitték a patkányt? -- kérdeztem.
-- Milyen patkányt?
-- A patkányt -- mondtam. -- Azt a kibaszott patkányt, amit reggel találtam. -- És a padlóra
mutattam, a lába elé, nem pontosan oda, ahol megtaláltam. Csak meg akartam értetni vele, végre
a fejébe verni, hogy mennyire más a kettőnk helyzete. Hogy gondoljon bele végre. Mármint abba a
ténybe, hogy nem neki kellett megfognia, hanem nekem.
-- Ja -- mondja. -- Nem.
Úgyhogy a következőt csináltam. Megszabadultam a patkánytól. Felvettem a kabátomat és elmentem
sétálni. A fekete zsákkal. Mint a hétszentség. Csak úgy tök lazán. Egy konténert kerestem. És
nem kellett messzire mennem. Minden utcában vannak konténerek errefelé. Úgy látszik, megy fel
az ázsiója a környéknek. Mindig dobnak be kártyákat az ingatlanügynökök, biztatnak, hogy adjuk
el a házunkat. Meg van egy társaság, amelyik egy kis levelet dob be minden héten, minden
csütörtökön, és mindig más a sztori benne. “Colm és Deirdre visszatértek Írországba, miután
tizenöt évig Seattle-ben éltek. Beleszerettek Dublinnak ebbe a részébe. Tudna segíteni rajtuk?”
Szóval minden héten valami más. Élvezzük. Az asszony pajti saját történeteket talál ki. “Julius
kényetlen volt elhagyni hazáját, miután bebörtönözték és megkínozták. Beleszeretett a városnak
ebbe a részébe.” “Packie és Mary lakókocsija ledőlt a téglákról. Tudna segíteni rajtuk?” Na mindegy,
szóval bele a konténerbe a nyavalyással. Arra is figyeltem, hogy bedugjam a zsákot valami törmelék
alá, nehogy a kölykök kihúzzák és szórakozzanak vele. De tényleg, tök lazán. Éreztem a testét a
műanyag rétegei alatt, de egy csöppet sem zavart.
De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy... nem is tudom. Amit biztosra vettem addig, az érzést
a talpamon, ilyesmiket, azt többé nem vehetem biztosra. A patkány eltűnt, egy szeméttelepen
van valahol, más patkányok falják fel, és fönt voltam azóta párszor a padlásszobában -- a
méreg még ott van, érintetlenül --, meg felnyitottam a csatornafedelet is kint az udvaron --
ott is ott van a méreg érintetlenül, és ez azért már furcsa. Az ember azt várná, hogy ott
vannak lent a csatornában. Azt mondják, az ember soha sincsen három méternél távolabbra egy
patkánytól. Szuper. Lent a csatornában, semmi gond. Eszik a szarunkat. Szuper. Nagyon jól ki
van ez találva.
Na mindegy. Megint elkalandozok. De mitől is? A franc tudja. Nehéz megtalálni a szavakat,
amik ezt kitöltik.
Jól van. Szóval azelőtt úgy mászkáltam a padlón, hogy soha rá se gondoltam. Az én padlóm,
az én kannám, az én reggelem. Az én napom fénypontja. Most meg nem tudok úgy. Muszáj gondolnom rá.
Föl kell készítenem magam. Hanyagul figyelnem kell a padlót minden lépésnél. És le kell térdepelnem,
és benéznem a szekrények alá, miközben tudom, hogy nem fogok találni semmit, mégis muszáj
megcsinálnom minden reggel. Tönkre vannak téve a reggeleim. Ilyen egyszerű ez.
De nem is csak erről van szó. Hanem főleg arról a mi lenne ha dologról. Az a lényeg benne.
Mi lenne, ha. Mi lenne, ha, mondjuk, vasárnap kora reggel lett volna, és bekapcsoltam volna a
tévét, hogy megnézzem A nap meccsé-t. Szépen leültem volna elé, mert szombat este már szinte
sohase szoktam nézni. Nehéz fölizgatnom magam nálam kétszerte fiatalabb milliomosokon, ha értik,
mire gondolok. Nem mintha irigyelném tőlük a pénzt. Mindegy, mondjuk, leültem volna, a kis tökös
meg becsámborog a konyhába. Jobb bele se gondolni. De mégis folyton ez jár a fejemben. De még
ennél is sokkal többről van szó. Sokkal, de sokkal többről. Mindenről. Mert ez... ez kurvára
mindent beszennyezett.
Most minden este fönt virrasztok, amikor a legidősebb elmegy valahová, egészen addig, amíg haza
nem jön, pedig előtte már, tudják, épp hozzászoktam. Teljesen jól el tudtam aludni úgy is, hogy
még nem jött haza. Felébredtem, persze, amikor meghallottam a kulcs zörgését a zárban, de szépen
bent a takaró alatt, nem idegesítettem a csajt, és vissza is aludtam, még mielőtt meghallottam
volna a lépteit a lépcsőn. Most meg, jézusom! Múlt szombaton is -- de halál komolyan -- ott ültem
a lépcsőn a sötétben, a köntösömben, hogy gyorsan be tudjak iszkolni a hálószobába, amikor meghallom
őt kintről. Tudom, hogy mókásan hangzik, meg hogy minden normális apa ilyen, de egyáltalán nem mókás.
Hanem borzasztó. Majdnem oda kellett szögeznem magam a lépcsőhöz, nehogy kimenjek az utcára, vagy
elhajtsak a kocsival a diszkóhoz vagy a franc tudja, hogy nevezik mostanában, a klubhoz, ahova mondta,
hogy menni fog. Nem mintha nem bíznék meg benne, mert persze hogy nem bízok meg. De azért meg is
bízok, ha ennek van így értelme. Különben naná, hogy van. Megbízok benne -- boldog vagyok, voltam,
hogy elengedhetem, hogy lehet saját kulcsa meg minden. És tökéletesen biztos vagyok benne, hogy
visszaél ezzel a bizalommal -- issza azokat a Red Bullokat meg a vodkatonikokat. Tudom én. Meg
még az is lehet, hogy szedi azt az extasyt vagy mi a szart, és igen, igen, hogy szexel is,
legalábbis gyanítom -- de nem igazán zavar, mert ez is benne van a pakliban. Része a szerződésnek,
mármint hogy hosszabb pórázra engedem. És amíg nem jön haza piaszagúan és nem mondja, hogy
“Bocs, elkéstem, de tudjátok, dugtam egyet egy sráccal, akinek autója meg lófarka van”, addig
nem zavar. Amit nem mondanak ki, az nem történt meg. Ő tudja, hogy mi tudjuk. Most tanulja,
hogy álljon meg a saját lábán. Mi meg itt vagyunk, ha szüksége lesz ránk.
De most, a rohadt életbe! Már majdnem kész vagyok fölképelni csak azért, mert jól néz ki.
Mintha ő tehetne róla, hogy egy helyes kis csaj lett belőle, meg mintha az olyasmi lenne,
ami miatt bárkit is hibáztatni kell. Pedig én aztán soha nem voltam ilyen. Mindig büszke
voltam rá, mindig, de tényleg. És mindig tetszett, ahogy öltözik. De most alaposan beijedtem.
Mert bármi megtörténhet ott kint. És nem is csak az, amire úgy-ahogy lehet számítani. Elütheti
egy autó, amikor megy át az úton, és tökmindegy, milyen ruha van rajta. Emlékszek az első
alkalomra, amikor engedtük, hogy egyedül lemenjen a boltba. Igazi esemény volt. És hogy milyen
büszke volt magára! Meg persze én is. Épp betöltötte a nyolcat. Ezt mindig szerettem, megadni
nekik a lehetőséget, hogy büszkék lehessenek magukra. De ha ez ma lenne, ha holnap lenne a
napja, hogy először akarna egyedül menni a boltba, akkor nem engedném. És ezt is amiatt,
ahogy azóta érzem magam.
Megissza a teája maradékát.
Kávé reggel, tea este. Nem én mondom, hanem a feleségem. Aggódik értem. Ami nagyjából az egyetlen
dolog, ami részemről jelen pillanatban rendben van úgy, ahogy van. Már hogy aggódik. Bizonyít
valamit... nem is tudom, hogy mit. Hogy szeret, gondolom. Bár lehet, hogy nem. De kedvel, abban
azért egészen biztos vagyok. Látom, amilyen szemmel rám néz, és szeretnék rákiáltani, hogy hagyjon
békén, de közben azért hálás is vagyok neki.
Nem tudok én már semmit. Vagy mintha nem tudnék. És fájdalmaim vannak a mellemben. És merev a
karom, amikor felébredek. Zsibbadt, mintha azon feküdtem volna. Pedig, nézzünk szembe a tényekkel,
az lehetetlen, hogy egyszerre mind a kettőn feküdjek. Emlékszek, volt ilyen az egyik filmben, amit
kölyökkoromban láttam, Az Alcatraz madáremberé-ben, Burt Lancasterrel. Volt benne egy őr, az a
fickó a San Franciscói utcái-ból -- nem Michael Douglas, hanem a másik. A nagyorrú. Karl valami.
Na mindegy, szóval neki is fájt a karja -- Malden, Karl Malden --, és Burt Lancaster, a
madárember tudta, hogy szívrohamot fog kapni. És emlékszek, hogy ez mennyire izgatott,
hogy ha fáj a karod, akkor az annak a jele, hogy valami baj van a szíveddel. Szuper.
És az apám, persze -- ez még azelőtt volt, hogy lett neki papucsa -- tudni akarta, hogy
ha fáj az embernek a segge, akkor az azt jelenti-e, hogy agyvérzése lesz. A jó filmet
minálunk mindig erről lehetett felismerni. Hogy beszélgetni kezdtünk. Na mindegy. Mit
jelent két zsibbadt kar? Két szívrohamot?
És nemcsak a testemről van szó. Valahogy kurvára nem érdekel semmi. De komolyan.
A pulton lévő könyv felé biccent.
Tíz perce ezt olvastam, már a kétharmadán túl vagyok, de...
Elolvassa a címet.
Charles Frazer: A hideg hegy. Jó pedig. Nagyon, nagyon jó. De kurvára nem tud izgatni.
Csak azért olvasom, mert olvasom. Ha a tévé meg egy könyv között kell választani, legtöbbször
a könyvet választom. De most. Csak úgy olvasok. Nem érdekel. A nejem is szerette ezt bennem,
mármint az ellenkezőjét. Mindig mondta is. A lelkesedésemet. Olyan voltam, mint egy nagy gyerek,
de nem csesztetett miatta. Szerette, ahogy zenét hallgatok. Tisztára beleéltem magam. Hallgattam,
ahogy csak bírtam. Én soha nem vettem észre, de ő igen. Azt mondta, ő soha nem hallgatott zenét
úgy igazából, amíg el nem kezdte nézni, ahogy én hallgatom, már miután összeházasodtunk és
beköltöztünk a házba, és azt mondta, nagyon tetszik neki. És ugyanez volt a könyvekkel meg
úgy általában mindennel. Egyszer rávett, hogy olvassak az ágyban, már hogy hangosan, miközben
ő ott van rajtam, és tényleg olvastam is egészen addig a pillanatig, amikor elmentem -- és annyit
elárulok, hogy nem volt könnyű figyelni a sorokat. Nem keménytáblás könyv volt, hála Istennek. A
rabszolga Isaac Bashevis Singertől. Hogy az micsoda könyv volt! Soha nem olvastam még ahhoz foghatót.
Meg azóta se. Komolyan, ahogy olvastam, sajnáltam, hogy nem vagyok zsidó, már amiatt, ahogy a
főszereplő srác, Jacob végig küszködik a könyvben, hogy megőrizhesse a zsidóságát. Ő volt az a
rabszolga a címben. A parasztok próbálták rávenni, hogy egyen disznót, hogy tegyen meg mindenféléket,
amik ellentétesek a hitével, éveken át. És a nejem észrevette, milyen izgatott lettem, fölülök
az ágyban meg minden, és megkérdezte, hogy mi olyan jó benne. Úgyhogy felolvastam neki egy részt
belőle. Egy társaságról fönt a hegyekben. Lengyelországban volt, négyszáz évvel ezelőtt. Azóta
nem olvastam el azt a könyvet még egyszer, de sohasem fogom elfelejteni. Jacobot fölküldték oda
a nyári hónapokra, hogy gondoskodjon a marhákról, keressen nekik füvet a sziklák között, és
nem volt ott fent más rajta kívül, csak a falu torzszülöttei, akik úgy születtek, hogy a
bátyó megdugta a húgát meg ilyesmi. Persze, az író sokkal jobban fejezte ki, mint ahogy én
tudom, de, gondolom, értik, mire gondolok. Úgyhogy felolvastam neki egy részletet. Nem tudom
pontosan idézni, de mind ott hemperegtek a sárban, röfögtek, mint a disznók, ugattak, mint a
kutyák, üvöltöttek, belehugyoztak a tűzbe, ölelgették a fákat, kinyúltak a sziklákon, hánytak,
sikítottak, hörögtek. “Tisztára, mint az esküvőnkön -- mondta a nejem. -- És miről szól ezen a
részen kívül? “Hát, egyelőre egy szerelmi történet -- feleltem. -- De fantasztikusan jó.” “Válassz
egy másik részt” -- mondta. Választottam. Ahol Wandát írja le, azt a parasztlányt, akibe Jacob
szerelmes. És ekkor történt meg. Úgy másfél oldalt bírtam elolvasni, ami nem is olyan rossz, mert
nagyon kicsi betűkkel volt szedve, és hosszú bekezdésekbe. Mindegy, szóval elmentem, ő meg rám
omlott. “A francba -- mondtam. -- Mos’ nem tudom, hol jártam.” Nevetett és sírt, tudják, hogy
van az, és megcsókolt. “Ez lesz az” -- súgta a fülembe. Úgy értve, hogy teherbe esik. Kihúzta
a könyvet közülünk, és megnézte a borítóját, az író nevét. “Isaacnek fogjuk hívni, ha fiú lesz”
-- mondta. De nem lett semmi. Akkor. Na mindegy, szóval ennyire fontos volt nekem az olvasás, a
zene, még a munkám is. Szerettem a csempéket. Megfogni őket, sorba rakni. A “habarcs” szót. Mindent.
Rám bízta, hogy adjak nevet a gyerekeknek. Tudta, hogy olyan nevet fogok adni nekik, ami fontos,
ami jelent valamit. Amiben van valami varázslat. Úgyhogy a legidősebb Sarah lett. Ezt a nevet
vette fel Wanda, miután elszökött Jacobbal A rabszolgá-ban. Tavaly elolvasta a könyvet, mármint
a nagylányom, és azt hiszem, tetszett neki, bár vannak benne nagyon szomorú részek, és Sarah is
sokat szenved benne. Nem szólt semmit, de azt hiszem, tetszett neki, mármint hogy onnan jön a neve.
Aztán ott van Oskar a Bádogdob-ból. Az asszony pajtinak először nem tetszett neki, hogy egy törpe
nevét adjuk a fiúnak, de meggyőztem, hogy ha a kölyök csak feleannyira lesz majd eleven, mint
Oskar a könyvben, akkor soha nem fogunk unatkozni. Aztán ott van Mary a Strumpet City-ből és a
Famine-ből. Egy csomó mindenben hasonlítanak, mármint a két Mary; nagy harcosok mind a ketten.
És arra gondoltunk, hogy most olyat fogunk választani, ami azért olyan íresebb, még ha ez nem is
ír név szigorúan véve. Na mindegy, szóval Mary lett. A kis tökös meg Chili, Chili Palmer után a
Get Shorty-ból. Igazából az én nevemet kapta, a Terence-t, mert tudtuk, hogy valószínűleg ő lesz
az utolsó, és az asszony pajti azt mondta, az én meg az apám nevét kéne adnunk neki, én meg nem
bántam. Sőt, tetszett az ötlet, különösen úgy, hogy ő találta ki. Bár mindig olvastam egész
életemben, soha nem találkoztam Terence nevű hőssel vagy akár rossz fiúval. Na mindegy, általában
úgyis Chilinek hívjuk. És ez a könyvbeli Chili, nem John Travolta a filmből, hiába, hogy jó volt
benne meg minden.
Mindegy, szóval az a lényeg, hogy nem voltam én mindig ilyen szerencsétlen faszkalap, amilyennek
most látnak. Sőt, igazából nem volt semmi hézag egészen mostanáig. És nem tudom, hogy csak a
patkány miatt van-e. Egyszerűen, tudják, annyira fáradt vagyok. És aztán meg ez is. Szóval az
történt, hogy egyik szombat reggel mindannyian egyszerre keltünk fel, és azt láttuk, hogy el van
árasztva a konyha. Három centi magasan állt a víz benne.
Feláll és a csaphoz megy.
Fogalmunk se volt, hogy mi történhetett. Nem láttuk, honnan jön a víz. Mindegy, szóval lezártam a
főcsapot, és aztán megtaláltuk, mármint ahol folyatott.
Kinyitja a csap alatti szekrényt.
Ott egy gumicső hátul, ami a hideg csaptól megy az odakint, a falon lévő csaphoz, a locsoláshoz
meg ilyesmi. És egy egér megrágta. A vízvezeték-szerelő, egy haverom, megmutatta nekünk, amikor
cserélte ki. A fognyomokat. “Ezeket elvileg úgy csinálják, hogy rágcsáló ne tehessen kárt
bennük” -- mondja. -- “Ezt annak a kurva egérnek mondjad” -- jegyezte meg erre a feleségem.
És ennyi volt. Semmi komoly kár. Vettem egy kis mérget, azt a kéket -- a nevére nem emlékszek --,
és kiraktam a padlásszobában, meg pár új csapdát is vettem idebentre. Semmi gond. Mindig van egy-két
egér a házban, minden novemberben vagy akkortájt, amikor jönnek befele télire. Ugyan ki
hibáztathatja őket? Na mindegy, a csapdák közelébe nem mentek, de a méreg eltűnt pár nap múlva,
és az kikergeti őket a házból, amikor majd’ megvesznek vízért. Úgyhogy annyi, kész, vége.
De aztán megtaláltam a nyavalyást, és rájöttünk, hogy egy patkány volt az egész idő alatt, nem
egerek, és az isten tudja, mióta rohangászott a házban. Na szóval.
Na szóval, gondolom, mindennek a tetejébe, hogy fáradt vagyok, hogy folyton veszekszek a
nagylánnyal -- gondolom, tényleg egyszerűen csak kezdek öregedni --, szóval hogy mindennek
a tetejébe jött még ez a patkány is: a hab a tortán. Nem először láttam patkányt, naná, hogy
nem. A melóban annyit láttam már, hogy még, kölyökkoromban meg vadászni szoktunk rájuk. De azelőtt,
ha láttam egy patkányt, mindig azt csinálták, amit kellett, iszkoltak elfele a másik irányban.
De ez! Na jó, ez döglött volt. De mennyi ideje lehetett már a házban!? A nyitott ajtón keresztül,
úgy jön be a legtöbb, már a járványfelügyelős srácok szerint. Vagy föl a szennyvízcsatornán. Meg
a tető alatt is bejöhetnek. De vajon mennyi ideje? Az egerek megmaradnak a ház egy kis zugában,
de a patkányok nem. Azok körbeszaladgálják az egészet. Egy lyukon jött be a konyhába, ahol a beázás
után leomlott a vakolat. Jó, akkor ez meg van magyarázva. Ott döglött meg fél méterre attól a
lyuktól. De mi volt azelőtt, hogyan jutott be akkor, amikor még nem omlott le a vakolat? Lejött a
lépcsőn? Miért ne? Belegondolni is szörnyű.
De.
Ez az. Ez az, amiért most itt vagyok. Mármint leszámítva azt, hogy különben is majdnem
mindig itt vagyok ilyentájt.
Megint leül a pulthoz.
Visszaszerzem a házat. Újra birtokba veszem. Itt ülök, mint most, minden reggel, és addig csinálom,
amíg megint természetes nem lesz. Amíg megint olvasni nem fogok, és nem a zajokra fülelni, és nem a
döglött havert látom magam előtt a padlón minden alkalommal, amikor odamegyek a kannához. Amíg megint
rendesen élvezni nem fogom a reggeli kávémat.
Nem az, hogy őrzöm a házat. Nem hiszem, hogy lennének még benne patkányok. Dehogy. Vagy akár egerek.
És hogy őszinte legyek, azután, ami történt, azok a kurva egerek szívesen látott vendégek. Még egy
kis plusz sajtot is veszek direkt csak nekik. Na, szóval kezdem túltenni magam rajta. Csak idő
kérdése. A patkány nincs többé. Jobban ügyelünk rá, hogy csukva tartsuk a hátsó ajtót. Összegyűrtem
valamennyi dróthálót, és bedugtam a szennyvízcsatornákba, úgyhogy kurva kevés esély van rá, hogy
még egy bejusson a házba. Komolyan így gondolom. És most már hamarosan érezni is fogom. Mármint
azzal, hogy nem fogok érezni semmit, ha ennek van így értelme.
De... és ez az a része, amihez tényleg nehéz megtalálni a kellő szavakat. Bizonyos értelemben
mégiscsak őrzöm a házat. Nem egy patkánytól vagy patkányoktól vagy egerektől vagy bármi mástól,
aminek nem a házban a helye. A természettel szemben őrzöm. Az egész természettel szemben.
Az egész mindenséggel.
Hogy ebben a házban egyáltalán folytatódhat az élet, annak az a feltétele, hogy sikerül
kívül tartanunk a természetet. És ugyanez a helyzet minden egyes házzal. És a természet,
az nem barikák meg nyuszikák meg David Attenborough -- az csak egy incifinci része neki.
És nem madárfigyelés és bálnák megmentése. Szépnek szép, de nem ez az, ami. Mert az sokkal
durvább dolog. Az élet egy harc köztünk, emberek meg a természet között. Győzelemre állunk,
de nem győztünk, és soha nem is fogunk. A természet soha a büdös életben nem adja fel. A patkányok
például.
A padlóra mutat.
Alattunk vannak.
Egyméteres távolságot mutat a két tenyerével.
Fél méter ide vagy oda. Ott vannak lent. Frankó. De adj egy esélyt nekik. És itt lesznek megint
semmi perc alatt. Nem veszítettek és soha nem is fognak. Többen vannak, mint ahányan mi vagyunk.
Szükségünk van a falakra meg az alapokra, hogy kívül tartsuk őket , hogy a tudtukra adjuk --
mert nem hülyék --, hogy mi okosabbak és erősebbek vagyunk náluk. Ki kell jelölnünk a területünket,
éppen úgy, ahogy a többi állat csinálja. Meg nem is csak az állatok. Mindennel így van. Velünk
magunkkal is. Régen kannibálok voltunk. Teljesen természetes, ha jobban belegondol az ember.
Csak hús vagyunk. Mi lehetne természetesebb, a kurva életbe? Alighanem egész jó ízünk is van,
mármint az egészségeseknek, a fiataloknak. De a kannibalizmussal rég leszámoltunk. Többé nincs
olyan, nem lehet azt választani. De vedd el az ember házát, vedd el a farmjait és az útjait meg
mindazt a szervezést, ami az emberi életben benne van, és megint lehetséges lesz. Ha a természet
fölénk kerekedik, hamarosan megint egymást fogjuk enni. Vagy legalábbis gondolkodni fogunk rajta,
hogy együk vagy ne együk. Aztán ott van a szex. Csak pár nemzedéknyire vagyunk azoktól a szegény
torzszülöttektől A rabszolgá-ban. Báty a a húgával, apa a lányával. Tudom, előfordul az ilyen ma is.
Néha. Mindenki tudja. Undorító, de be kell ismernünk. És a falak és ajtók azok, amik megakadályozzák.
Nincs ebben semmi új. Én mindig is tudtam. Csak persze soha nem kellett gondolkoznom rajta. És ez
az, amit a patkány csinált, amikor aztán úgy döntött, hogy ott ni, ott döglik meg a padlón.
Alighanem kereste a kivezető utat, amikor elkapta a görcs. És bárcsak megtalálta volna, a kurva
életbe! Soha meg se tudtuk volna. Vagy legalább a padlásszobában vagy a vakolat mögött halt volna
meg. Jó, persze, végül a bűzt megéreztük volna, de akkor sem lett volna ennyire rossz. Patkány a
padláson? Szar ügy. Padlás a konyhában? Megáll az ember esze, a kurva életbe.
Úgy értem, tudom én, mi zajlik a fejemben, hogy mi zakatol benne már egy ideje, be és ki, be
és ki. Az öregedés. Tudom én. Hogy idősödök, hogy egyre lassúbb, fáradtabb, egykedvűbb, kövérebb,
haszontalanabb vagyok. Hogy a halál kezd valami reális dologgá változni. Hogy meghalnak az öreg
szomszédok a gyerekkoromból. Sőt, velem egykorúak is. Rákban, már a legtöbben. Vagy autóbalesetben.
De azért még kapaszkodok. És jól csináltam. Ott a kis Chili. Olyan, mint egy új elem.
Csak felveszem, és hullanak le rólam az évek. Olyan fiatalnak és boldognak érzem magam,
mint amikor Sarah született. És van zene is. Meg könyvek.
A Hideg hegy-re biccent.
Ezt majd újból elkezdem. Nem igazságos az íróval, már azt mondani, hogy olvastam, amikor
fogalmam sincs, miről szól. Meg ott az asszonyka is. Jackie. Remekül kijövünk egymással.
Szexelünk is, bár valahogy mintha mindig pénteken csinálnánk. Amit nem szeretek, mármint
az ilyenfajta megszokást. Utálok mindenféle megszokást, az az igazság. Mert az ember kicsit
nem figyel oda, és minden olyan rutinszerűvé válik, és én mindig próbáltam küzdeni ez ellen.
De mindegy, szóval megvagyunk, mint, mondjuk, két lángoló ház. Szeretem. Ja, de tényleg. Meg tud
nevettetni. És tudja, hogy most küszködök, úgyhogy együtt érez velem. Néha azért kicsit
türelmetlen velem, de hát ki ne lenne az? Mindegy, szóval azt akarom mondani, hogy egészen
addig -- tudják -- jól elboldogultam. Élveztem az életet. Mert vén földünkön megélünk jó
szerencsével utunkon nincsen panasz. A világ egyszerű, tisztességes hely volt, amit le lehetett
egyszerűsíteni egymás alá írt szavakká egy táblán.
Mert az is. Csak meg kell védeni. Ha az ember talál egy patkányt a konyhájában, akkor a világ
egy ideig nem lesz egyszerű, tisztességes hely számára. Vissza kell szereznie. És ezt csinálom
most. Szerzem vissza.
És meglesz, Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, és nem is érdekel. Chiliért teszem meg persze
az idősebbekért is. Nem vagyok jó nekik úgy, ahogy most vagyok. Képesnek kell lennem azt mondani:
Mert vén földünkön megélünk jó szerencsével, és hinni benne.
Idő kérdése.
Ma vettem egy CD-t. Lementem a Virginbe ebédszünetben. Valami régit akartam megvenni,
valami olyat, amit szerettem, de nincs meg CD-n. Dylant vagy Bob Segert vagy az Eaglest
vagy Bob Marleyt vagy Joni Mitchellt -- a végtelenségig folytathatnám. De nem olyat vettem.
Ott volt a kezemben a Blue meg a Blood on the Tracks -- arra gondoltam, megveszem mind a kettőt.
De nem vettem meg. Inkább valami egészen újat választottam. A Leftfield egyik lemezét vettem meg,
azét a bandáét, amelyik nem is banda igazából. Csak két srác, akik ilyen mixelést vagy mit művelnek.
Ellopják mások ötleteit és összegyúrják a magukévá. Dance-nek hívják az ilyet. Nem Barry White-féle
tánczene, inkább Trainspotting-féle -- különben megengedem neki, hogy megnézze, teljesen érett már
hozzá. Mindegy, szóval a zene. Egy kicsit reggae-s, egy kicsit Kraftwerkes. Valami veszett tempóban.
Tiszta őrület. Jó hangosan feltettem, amikor vacsoráztunk tegnap este. Miután hazajöttem.
És tetszik. Fogtam a kis Chilit, és táncoltunk, aztán Mary meg Oskar is csatlakozott --
százhetvenhét centi különben. Még Sarah is mosolygott. Most aztán nincs olyan isten, amelyik
megállítana. Extasy, kokain, heroin, Red Bull. Beindultam, a kurva életbe. De mondok maguknak
valamit -- a krumpli meg a tojás baromira tiltakozott bennem, amikor ott ugráltam. Ahhoz
jó egészség is kell, hogy az ember eldobhassa az agyát. De komolyra fordítva a szót, nem
görcsölni próbálok, hogy menő fazonnak látszódjak. Azt akartam, hogy az a zene egy bejelentés
legyen. A kölyköknek, Jackie-nek. Hogy jól vagyok. Mert észre kellett venniük, hogy kicsit
magam alatt vagyok, olyan nyugtalan forma. A patkányról különben soha nem beszéltünk nekik.
Egyiküknek sincs halvány gőze sem. De a zene, különösen hogy táncolni kezdtem egy “Afro-Left”
című akármire, izzadva, mint a ló, hát az egy bejelentés volt. Szuperül vagyok. És azt hiszem,
megértették. Klassz volt.
Szóval.
Egy hét múlva jöhet a következő CD. Nem feltétlenül új, de megint fogok zenét hallgatni.
Amúgy istenigazából. És megosztani a többiekkel. És nem ugyanazon a napon. Nem fogok bemenni a
Virginbe minden szerdán, csak mert ma kezdtem el. És nem is a Virginbe megyek, mert, őszintén
szólva, szar hely. Ha nem szereti az ember Phil Collinst vagy Celine Diont, akkor jobb, ha be se
teszi oda a lábát. De lesz zene minden héten! Már ha pénzem lesz rá.
És elkezdek edzeni, hogy végig tudjam majd futni a Dublin Marathont. Mindig mondtam, hogy egyszer
megcsinálom. Úgyhogy meg is csinálom. Ezt ma határoztam el, ahogy jöttem hazafelé a hévvel. Nem
ringatom illúziókba magam. Nem fogom megnyerni; alighanem eltart majd egy napig. Alighanem ki
fogok nyuvadni, és összeszarom magam több ezer ember szeme láttára, ráadásul élőben a tévében,
ahogy a szerencsémet ismerem. És később még a híradóban is adni fogják. De akkor is megcsinálom.
És elkezdem elölről a Hideg hegy-et. Holnap reggel.
Szóval.
Sikerülni fog. Hiszek benne. Komolyan. Le van szarva a patkány. És le van szarva a természet.
Csak idő kérdése.
M. Nagy Miklós bevezetője és fordítása