Ahogy a várost látja

Pallai Katalin, a főpolgármester szakértője

 

Látható, hogy a főváros nagyon keményen növeli a saját bevételeit: az iparűzési adót maximális szinten veti ki, a közműdíjakat emeli, nagyon sok olyan területen is hozzájárulásokat érvényesít, ahol korábban nem. Ez volt a stratégia egyik fontos eleme, a másik pedig a feladatok felülvizsgálása. A számokból kiderült, hogy más lehetőség nincs.

A felkérésnek megfelelően két témáról fogok beszélni: az elmúlt 10 évben Budapesten végrehajtott gazdálkodási reformról és a formálódó városfejlesztési koncepcióról. Ezek rendkívül behatárolt témák és ráadásul szárazabbak is, mint a nagyváros kulturális és politikai élete.

Az önkormányzatiság megszületése

Az első téma, a sikeres reformok kérdésköre azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mivel rendkívül fontos ahhoz, hogy a főváros megteremthesse a feltételeit mindazoknak a beruházásoknak, mindannak az életnek, amiről Schiffer úr beszélt. Ehhez elengedhetetlen, hogy a belső gazdálkodásban, finanszírozásban olyan szerkezetet alakítsunk ki, melynek alapján a város ténylegesen tervezni tud, ezzel megbízható partnere lehet mindazoknak, akik ebben a városban valamilyen fejlesztést szeretnének végezni. A gazdaság helyzetéről és a város Európában való elhelyezkedéséről az előttem szólók részletesen beszéltek, ezért a feltételek közül csupán egy, témám szempontjából rendkívül fontos körülményt szeretnék kiemelni: Magyarorszá-gon 1990-ben olyan önkormányzati szerkezet jött létre, melyben az önkormányzatok-nak tényleges lehetőségeket, sokféle feladatot adtak. Az átmeneti országokhoz képest aránylag nagy források, a GDP 12-17 %-a állt rendelkezésre, ami rendkívül jó arány, ha a környező országokkal, vagy még inkább a távolabbi átmeneti országokkal hasonlítjuk össze, és az önkormányzatok komoly döntési jogokat is kaptak, hogy a feladataikat a forrásaikból milyen módon próbálják megoldani. Ezzel szemben 1990-ben olyan szakmai, szemléleti örökség maradt az önkormányzatokra, amely egy másik rendszerben alakult ki: egy nyilvánvalóan vertikális rendszerben a tervezésnek más feladata volt, sokkal inkább kapcsolódott az állami tervezéshez. A helyi stratégia szerint nagyon sok tervet kell kidolgozni, és ezeket állandóan készenlétben tartani arra, hátha lehet hozzá forrásokat szerezni - ez helyi szinten nyilván nem teremtett erős koordinációt. Emellett 1990-ben még nem volt teljesen nyilvánvaló, de 1-2 év alatt azzá vált az önkormányzatok számára, hogy az öröklött feladatok - mindazok, amit egy tanács végzett -, némileg ellentmondásban vannak az önkormányzatoknak adott forrásokkal, de a politikai váltás is azt jelenti, hogy a közfeladatokat újra kell gondolni, másként kell lehatárolni. Ezzel szemben az is nyilvánvaló volt, hogy az önálló, független önkormányzatiság kihívása megkívánja, hogy helyi szinten is stratégiákat, átfogó tervezést hozzanak létre, az ágazatok terveit házon belül koordinálják, használják ki mindazokat az előnyöket, melyek a helyi döntéshozás rendelkezésére áll, hogy jobb információk alapján érzékenyebb terveket tudjanak készíteni. A '90-es évek eleje óta az önkormányzatoknak sokkal keményebben kell felállítani prioritásaikat, hiszen helyben történnek a döntések.

Hogyan próbálta a főváros alkalmassá tenni magát arra, hogy az átfogó döntéshozást, és a pénzügyileg is erősen megalapozott tervezést el tudja indítani?
Arra biztosan mindenki emlékszik, hogy a 90-es évek közepén a fővárosi reformok szempontjából meghatározó volt a Bokros csomag. '95-ig a fővárosban néhány fontos reform megszületett, például új szabályokat vezettek be a döntéshozásban. Budapest '92-ben készítette el első kétéves fejlesztési tervét, ekkor nem csak a koncepciókban és a fejlesztési elképzelésekben, hanem a költségvetésben is megjelent egy többéves tervezés. Ez természetesen magával vonta azt, hogy a korábban előkészített nagyon-nagyon nagy tervlistát felül kellett vizsgálni, prioritásokat kellett kialakítani benne. Ezek az első óvatos lépések voltak, melyek inkább az új fejlesztések tervezésére vonatkoztak és kevésbé a belső működésre. Amikor azonban a Bokros csomag komoly politikai viták közepette bevezetésre került, ez alkalmat adott a fővárosnak is, hogy hasonló racionalizáló lépéseket vezessen be. Fontos körülmény volt emellett az is, hogy '94-ben - amikor az új kormányt megválasztották - lemondták az Expót. A fővárosnak az Expo két szempontból volt fontos: amíg az Expót előkészítése folyt, a kormány sok infrastrukturális beruházást kezdett el a főváros segítségével. Ezek általában a főváros költségvetésében jelentek meg, állami támogatással. Amikor az Expót lemondták, természetes volt, hogy ezeknek a fejlesztéseknek folytatódniuk kell, de a pénzügyi források apadoztak. Ma már köztudott, hogy a főváros ekkor komoly pénzügyi nehézségekkel küszködött, hiszen az elindult beruházások fizetéséhez szükséges eszközök nem érkeztek megfelelő tempóban. Ez volt az a politikai alkalom, amikor a kialakult nehéz helyzetben, a pénzügyi nehézségek közepette meg lehetett teremteni azt az egységet a főváros vezetésében, amely hajlandó volt felvállalni a politikai árát a Bokros csomaghoz hasonló megszorító intézkedések bevezetésének, a működésre, fenntartásra vonatkozó reformok elkezdésének. Sajátos módon ugyanis ahhoz, hogy az ember átalakítson, megszüntessen, általában plusz források szükségesek, ennek ellenére gyakran ezek a reformok nem akkor mennek végbe, amikor jó sok forrás van, hanem a krízis miatt muszáj felvállalni őket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fővárosnál az 1996-ban bevezetett átfogó finanszírozási és gazdálkodási reform politikai elfogadtatásához ezek a körülmények vezettek, ez a nehéz politikai helyzet teremtette meg azt az egységet, hogy meg lehessen mindezt valósítani.

Az öt éve bevezetett reform

Először is addigra már elég stabilan kialakult az önkormányzati rendszer, viszonylag jól meg lehetett becsülni, mi lesz az önkormányzatok mozgástere. '90-ben sokkal nehezebb volt a még nem pontosan tudott központi adóbevételekkel, a teljesen új önkormányzati törvénnyel, amit még igazítani kellett a helyzethez. '95-'96 körül, amikor kidolgozásra került a finanszírozási rendszer, már jól lehetett látni, hogy milyen lehetőséget kap a főváros, és itt pénzügyekről ugyanúgy beszélek, mint döntéshozási vagy szabályozási lehetőségekről. Azt is jól lehetett látni, mik azok a feladatok, melyeket ebben az új rendszerben helyi közfeladatokként fel akar vállalni a főváros. Az nyilvánvaló volt, hogy még mindig ellentmondásban vannak az elvállal-ható feladatok és a bevételek. Készített a főváros egy hétéves finanszírozási modellt, megpróbált hipotéziseket felállítani, kiszámolni, hogy ha a legkedvezőbb hipotézisek következnek be, tehát tényleg jó feltételek lesznek, akkor is tartható a gazdálkodási rendszer. Kiderült, hogy két-három év alatt egy úgynevezett strukturális deficit alakul ki: a költségek nyilvánvalóan úgy növekednek, hogy nem lehet fedezni a bevételekkel. Ekkor kellett meghozni a saját bevételek növeléséről szóló döntést.

Mindenki számára látható, hogy a főváros nagyon keményen növeli a saját bevételeit: az iparűzési adót maximális szinten veti ki, a közműdíjakat emeli, nagyon sok olyan területen is hozzájárulásokat érvényesít, ahol korábban nem - a számokból kiderült, hogy más lehetőség nincs. Ez volt a stratégia egyik fontos eleme, a másik pedig a feladatok felülvizsgálása: mik azok a feladatok a különböző ágazatokban, amelyek az új körülmények között is ténylegesen közfeladatok, és teljes mértékben fel kell vállalnia a fővárosnak, és melyek tehetők ki valamilyen módon. Azért nevezem kitehetőknek, mert nagyon sok különböző eszközzel, módszerrel lehet ezeket a feladatokat fokozatosan leépíteni, és mik azok a feladatok, amelyek nem feltétlenül kötelező közfeladatok, de elengedhetetlenek ahhoz, hogy jobb feltételeket teremtsenek az összes többi szereplő és a lakók számára a városban.
Talán ez volt a legnehezebb feladata a fővárosnak, ebben az időszakban történtek iskolabezárások, a kórházakban átalakítások, ezek mind nagyon súlyos politikai árat igénylő beavatkozások. De a számítások alapján elkerülhetetlenek voltak.
Volt egy harmadik pontja a működési költségek csökkentésének, ez pedig a racionalizálás. '96-ban nem csak egy többéves tervezést vezetett be a főváros, amely mind a fejlesztésekre, mind a működésre vonatkozott, hanem létrehozott egy olyan rendszert is, ami egy úgynevezett racionalizálási alapból segíti az egyszeri befektetéseket. Ezáltal hosszabb távon működési költségeket lehet megtakarítani, nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy átalakítsa az intézményeit és meg is szüntessen néhányat.. Ez rendkívül fontos eleme a rendszernek, hiszen egy rendszer átalakításához egyszeri nagyobb befektetések szükségesek.

A középtávú pénzügyi modell

1996'-tól működik a fővárosban az úgynevezett 7 éves pénzügyi tervezési modell, melynek egyik oldalán egy prognózis áll, ez megpróbálja modellezni, hogy az elkövetkezendő hét évben hogyan változnak a főváros rendelkezésére álló források, és ezzel szembeállít egy pénzügyi tervet. A 7 éves pénzügyi tervezési modell egyik legfontosabb eleme, hogy ún. működési eredményt próbál meg létrehozni. A működési eredmény a folyó bevételek - melyek minden évben folyamatosan jönnek -20%-kal legyenek magasabbak, mint a folyó kiadások. A fővárosi gazdálkodás abszolút kulcspontja a működési kiadások korlátok között tartása, mely a magyar önkormány-zati rendszerben - de az egész régióban is - még nagyon kevés helyen használatos. Miért olyan fontos a működési eredmény? Ugyan '96-ban a privatizációból komoly bevételei voltak a fővárosnak - közműcégek és nagyvállalatok privatizációja, egyéb vagyontárgyak értékesítése -, ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy ezek a nagy egyszeri bevételek el fognak tűnni, a működés ezekből nyilvánvalóan nem finanszírozható. Egy idő után el kell érni, hogy az állandó bevételekből - adóbevételek, díjak, normatív állami támogatások - lehet finanszírozni a működést. Ha az ember ezt az egész pénzt a működésre fordítja, óriási problémái lesznek néhány év alatt, hiszen folyamatosan fejleszteni, felújítani, beruházni kell. Egyszeri nagyobb bevételeket is kell tehát termelni. Ez a 20% működési eredmény értelme: fenntartható gazdálkodás csak úgy képzelhető el, hogy nem minden pénzemet a működésre költöm el, hanem félreteszem egy részét, és folyamatosan megújítok, beruházok, melynek fedezete a befolyó és kimenő folyamatos költségek közötti különbség. Ez az a 20%, amit 96-ban megcélzott a főváros, kezdetben ez szinte nulla volt, és ma sem érte még el a főváros. 2000-ben már közel 17%-ot ért el, az új költségvetésben azonban erősen lecsökkent. Viszont ez a 20% lenne elvben a legfontosabb alapja az úgynevezett hétéves fejlesztési tervnek, annak a költségvetési elemnek, melyben a főváros a fejlesztési terv projektjeit számon tartja.

Mi a reformok eredménye?

Azon politikai időszakokban is, amikor a kormányzaton keresztül érkező források erősen változnak, a főváros stabilan tud gazdálkodni. A stabil gazdálkodás tud alapot teremteni a reális tervezésre, a fejlesztések megvalósítható ütemben való tervezésére, és ez biztosítja az átláthatóságot, a hitelképességet. Ezek azok a feltételek, amelyek megléte esetén aktív városfejlesztésről egyáltalán beszélni lehet. Ezek a feltételek szükségesek ahhoz, hogy ne csak álmokat lehessen megrajzolni, hanem ténylegesen megvalósítható stratégiákat lehessen kialakítani. A reform fontos eleme, hogy nem csupán tervek léteznek, amiket a tervezők, városfejlesztők vagy oktatási specialisták elképzelnek, hanem a tervek folyamatosan szemben állnak a pénzügyi és gazdálkodási mozgástérrel. Ez a modell szigorú keretet szab az egész gazdálkodásnak, amit sokan nem szeretnek, viszont átláthatóvá és a tőkepiac szempontjából stabillá teszi a főváros gazdálkodását. Ezek a sarokszámok teszik lehetővé, hogy a főváros hiteleket vegyen fel, kilépjen a tőkepiacra, ettől tudott a főváros sikeres kötvényt kibocsátani. Az ún. aktív hitelpolitika, melyre a főváros áttért az elmúlt években, azt eredményezte, hogy amennyiben hitelképes a főváros, képes a saját fejlesztéseit a lehető legkedvezőbb módon finanszírozni. Akkor képes jó árakat elérni például a fejlesztőknél, ha rendelkezésére áll az összes kifizetendő pénz, és nem aszerint kell ütemeznie, hogyan folynak be a pénzek. Rá tudja terhelni a tényleges használókra a fejlesztés költségeit. Összefoglalva: határozott politikai döntés alapján a főváros növeli a bevételeit, és kiveti a lehetséges adókat, emeli a díjakat, ugyanakkor megpróbálja racionalizálni a működését, olyan gazdálkodást alakítani ki, ami stabil alap lehet egy valódi stratégiai tervezésre, mindahhoz, amiről a többi előadó fog beszélni: a város fejlesztésére és a megfelelő infrastruktúra kialakítására.

Hol tart most a főváros városfejlesztési stratégiájának kidolgozása?

A főváros meghatározó része a belső városrész, az eklektikus város, ami nagyjából a XIX. század végén jött létre. Ekörül nagyon sok kiszolgáló funkció telepedett le, kialakult az ún. periférikus zóna és az agglomerációs települések hálózata, az a szerkezet, amit 1950-ben mint nagy Budapestet egyesítettek. A XX. században, főleg a hidak építése után különböző területeken indult meg a fejlesztés: Lágymányos és a budai hegyvidék felé, Zugló a 30-as években áttörte ezt az úgynevezett szürke zónát, majd az óbudai-szentendrei HÉV-vel intenzív fejlesztés indult meg Óbuda irányában is. Végül a rendszerváltás előtti utolsó években a Váci úttal és az arra vezető Metróval az északi rész is fejlődésnek indult. A '90-es években ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy a dél-keleti részen a leromló ipari terület (ún. barna zóna) funkcióját vesztette, képtelen magától átalakulni, és ez a főváros egyik legfontosabb strukturális problémáját hordozta.
Amikor a főváros a városfejlesztésről kezdett gondolkodni, különböző övezeteket jelölt ki: markánsan különböző területnek minősítette a két északi városrészt, Óbudát és Újpestet, két olyan kerületet, mely átalakulóban van, ahol nem a remények szerinti gyönyörű, de igen dinamikus, láthatóan komoly potenciállal bíró fejlődés zajlik. A belső városrészben, a történelmi városmagban és annak környékén komoly rehabilitá-ciós problémák vannak, emellett az átmeneti zóna, a budai hegyvidék és a külső kerületek azok, amelyeket megkülönbözteti a városfejlesztés. A városfejlesztési örökségnek fontos eleme a főváros centralizált úthálózata, melyben a főutak főleg a belvárosra koncentrálódnak, s a belvároson kívüli sugaras szerkezetben csak a kivezető utak épültek ki, a gyűrűirányú átjárás hiánya a külső területrészek közötti kapcsolatot nehezíti. Ez a szerkezet az alacsony motorizációs szinten működött, de a rendszerváltás körül rendkívül gyorsan növekedő motorizáció kiszolgálására már teljesen alkalmatlannak bizonyult, ami már 1990-ben is nyilvánvaló volt.
A belváros sűrűn beépített, igazi 24 órás város - a külső területeken pedig csak a lakótelepeknek sűrű a lakófunkciója, a kettő között találjuk az átmeneti zónát, ahol a sűrűség drasztikusan lecsökken. Ezáltal kiegyensúlyozatlan városszerkezet jön létre, nagy és kis sűrűségek váltakoznak. Ha az ember hatékony városszerkezetről beszél, ahol a központ felé sűrűsödnek a funkciók, ezzel némileg optimalizálva az elérhetési távolságokat, a sűrűsödéseket, Budapest történelmi adottságaiban talán hasonló ehhez az ideálhoz, de az átmeneti zónában található sűrűségi törés nagyon komoly negatívu-mot jelent a szerkezetben. Az északi városrész a későbbi fejlesztések miatt kialakult fejlődő terület, míg ez a rozsdaövezet azért lokalizálódott a dél-keleti részen, mert Zugló és Lágymányos fejlesztése nem annyira tisztán ipari területet hozott létre. Ez a gazdaság átstrukturálódása után napi problémákat jelentett a városnak. 1990-ben megépült az M0 a dél-keleti szektorban, mellette kialakult egy rendkívül élénk logisztikai zóna, amely a városhatáron sok raktározási, átrakási, bizonyos ipari és kereskedelmi funkciókat foglal magába, amire Budapestnek aktív ráhatása nincs, mégis a város fejlesztését és a városfejlesztés keretfeltételeit nagyon erősen befolyásolja. A főváros a Hungária körút kiszélesítését és befejezését tűzte célul, ami a '90-es évek végére be is fejeződött. Már most is jól látható, hogy a Váci úti fejlesztési zóna kialakulása elkezdődött a Hungária körút mentén is, és a jól fejlődő belső terület kezd a Hungária körút másik oldalára is kiterjedni.
Ugyanekkor elindult a városrehabilitáció önkormányzati támogatással, annak ellenére, hogy a támogatás a források korlátozottsága miatt minimális volt, ám pontszerű beavatkozások történtek a IX. kerületben, a déli belvárosban, itt-ott megindultak olyan szigetszerű rehabilitációs tevékenységek, melyek mindenképpen előremutatóak.

A legfontosabb strukturális beavatkozások a '90-es években

A főváros feladata továbbra is a belső városrészek felértékelődésének segítése. Ebből a szempontból a 4-es metró, a rehabilitáció folytatása kulcsfontosságú. Az új metrónak is lesz felértékelő hatása, nemcsak a VIII. kerületben, a Belvárosban is nagyobb funkciósűrűséget tud megteremteni, annak ellenére, hogy nem arányosan növeli a közlekedési sűrűséget, és ezzel a környezeti terheket. Emellett nagyon fontos elem, hogy az épület- és közterület-rehabilitáció folytatódik, folyamatos változásokon megy át az úgynevezett városrehabilitációs alap, amivel a főváros támogatja a megújulást. Nem csak társasházak, hanem egyre inkább területek is bevonódnak, és a közterület-rehabilitáció is bekerült a városfejlesztési koncepció fő céljai közé. A városfejlesztési koncepció másik nagyon fontos eleme a területi tartalékok feltárása: elsősorban a Körvasútsori körút megépítése, melynek fő célja, hogy a zárványterületekhez hozzá tudjon férni a befektető. Ezen a területen - de az ún. barna zónában is - minimális a főváros saját tulajdona, az egész logika arról szól, hogy a főváros úgy válassza meg az infrastruktúra-beruházásait, hogy jó pozícióba hozzon bizonyos területeket, a jelenleg rossz potenciálú területeket kiszabadítsa, alkalmassá tegye arra, hogy partnerekkel felértékelődhessenek, és ezzel a nagyon erős sűrűségi törést csökkenteni tudja. Ha sikerül a barna zóna felértékelése, lecsökken a belső és a külső részek közötti távolság, hiszen nem kell átmenni ezen a szakadékon. Ettől nyilvánvalóan a Belváros felértékelődése is tovább folytatódhat. Ráadásul ebben a területi tartalékzónában vannak azok a pontok, ahol a közlekedésfejlesztési koncepció azokat a helyeket kijelöli, ahol a város körüli közlekedésről át lehet váltani a városon belüli közlekedésre. Ez a zóna egyrészt megszépül, felértékelődik, ráadásul átváltási funkciót is létre tud hozni, hogy szűrje a Belváros forgalmát, és jobb feltételeket teremtsen ott. Ez lehet az alapja annak, hogy minél nagyobb kedv legyen a Belvárosban lakni, beruházni, különböző üzleti tevékenységet folytatni.
Amennyiben a fejlesztés elér a Dunához északon és délen, kiváló feltételeket fog teremteni arra, hogy a Belvárosból lefelé és felfelé induló fejlesztéseknek már csak egy kis sávot kelljen áthidalni, és az egész Duna menti zóna felértékelődhessen.

Tradicionális városrész-központok

A városfejlesztési koncepcióban természetesen szerepelnek az ún. belvárosok, melyek a külső területeken kialakítandó centrumokat jelentik, ezek sok helyen ráépülhetnek a tradicionális városrész-központokra, melyek elvesztették funkciójukat az elmúlt negyven évben. A cél, hogy ez a mérhetetlen egyközpontúság, ami kialakult Budapesten, oldódhasson, kicsit sokszínűbb területegységek jöhessenek létre a külső területeken. Tervben van még az úgynevezett Külső kerületi körút, de ez előtt nyilván prioritást élvez a Körvasútsori körút, és az MO folytatása, amely ha megépül Gödöllőig, nagyon sokat fog segíteni a városnak, hiszen az is tehermentesíteni fogja a jelenlegi átmenő forgalomtól. Budán a fő feladat a forgalom ún. harántoló levezetése, amivel némileg oldani lehetne a sugaras főútvonalak Belvárosba jutó forgalmát.

Agglomerációs együttműködés

Az agglomerációba való kivonulással kapcsolatban két kérdésről érdemes szót ejteni: fontos körülmény, hogy a főváros és a környező települések között 1990óta nem alakult ki az a jól szabályozott működési rendszer, melyben a terület egészének tervezése, irányítása koordináltan, harmóniában működhetne. Nagyon sok olyan elem hiányzik, ami a szereplők szabályozott együttműködését biztosítaná: például az agglomerációs területek fejlesztésébe semmi beleszólási joga sincs a fővárosnak. Nincs az agglomerációs fejlesztésnek olyan stratégiája, melyet minden szereplő elfogad és követ, holott az egyre kevesebb pénzből gazdálkodó közhatalomnak legalább azt a szerepét meg kellene őriznie, hogy stratégiákat, elképzeléseket próbáljon kialakítani és egyeztetni. Ez még nem alakult ki az agglomerációban, és a régióban alakuló európai tervezéssel összefüggő elképzelések sem töltik be ezt a funkciót, csakúgy ahogyan különböző, egymás mellett élő települések koordinált szabályozása sem alakult ki. Így a különböző településeknek olyan stratégiái is lehetnek, melyek együttesen nem optimális stratégiát alakítanak ki, hanem éppen egymás ellen hatnak. Ahogy elnézem a Közép-európai városokat, minden város küzd ezzel az úgynevezett szegély-problémával, valószínűleg hosszabb távú folyamat, amíg ez egyeztetett és szabályozott mederbe terelhető. Ez egy fejlődési folyamat, amely mellett viszont az is látszik, hogy bizonyos ügyek lassanként megoldódnak: infrastruktúra-szolgáltatásokban például kialakulnak logikus kooperációk a korábbi elválasztásokat egyre inkább a gazdasági racionalitás felé terelve. Bizonyos agglome-rációs BKV járatok esetében kezd kialakulni, hogy az agglomerációs település - ahol szeretnének kedvezőbb járatsűrűséget - hozzájárul a BKV költségeihez. Több területen már megjelennek pozitív elemek is, bár az egész ún. metropolisz régió fejlesztésében nagyon sok olyan részterület van, melyben egy-egy település az egész rendszerhez képest túlfejlett. Valószínűleg ezen fejlesztéseknek egy része nem is rendelkezik hosszú távú előnyökkel a település számára.
A tervezők és a politikusok elképzelése szerint az előzőekben felvázolt beavatkozá-soknak rá kell segíteni, hogy még vonzóbb beruházási helyszín legyen Budapest, és sok magánberuházás történhessen, és emellett bizonyos elemeket - ahol még a potenciál nem alkalmas a magánberuházásra - közösségi projektekkel lehessen felhozni. Olyan prioritásokat kell tudjon meghatározni, melyek megtalálják a leghatásosabb beavatkozási pontokat, ahol kívánatos folyamatokat generálhat a főváros. Nyilvánvaló, hogy semmilyen közhatalom nem tud folyamatokat végigvinni, a kulcs az, hol tud úgy beavatkozni, hogy egy pozitív folyamat, felértékelődés, fejlesztési folyamat megindulhasson. Ennek a módszere, hogy a beavatkozásnak pozícióba kell hozni egy területet, miután a terület már a magántőke, a többi beruházás segítségével tud felértékelődni. Ezeket a projekteket kvázi katalizátornak, folyamatindító projekteknek gondolják a tervezők, melyekre a közösségi vagy magán-együttműködések épülhetnek.
Ha sikerül nyáron vagy ősszel egy olyan városfejlesztési koncepciót elfogadni a fővárosnak, mely ezen az alapon készült és ténylegesen meg is találta a fenti kritériumokat kielégítő beavatkozási pontokat, akkor képes lesz elindítani a város fejlődésében egy sokszereplős együttműködésen alapuló folyamatot, és ehhez a stratégiához nagyon sok külső erő bekapcsolódhat: a fejlesztők és a lakók, akiknek nem kell elmenniük a városból ahhoz, hogy emberi, jó minőségű környezetben élhessenek.