Locsmándi Gábor építész, a BMGE Urbanisztikai Tanszékének vezetője

 

Igencsak távol áll egymástól a modern építészet megítélése az építésztársadalmon belül és a nagyközönség részéről. A modern építészet értékrendjében, esz-tétikumában a nagyközönség aligha tud tájékozódni. Kicsit úgy vagyunk vele, mint ahogy Kurtág György zenéjét kevesen értik, és ez szomorú. A magyar építészet azonban - az elmúlt néhány évtizedet kivéve - mindig képes volt a világon felfedezett eszközöket úgy használni, hogy a társadalom számára elfogadhatók legyenek.

Egy elgondolkodtató eset

Két nappal ezelőtt egy számomra ismeretlen fiatal építész benyújtott egy tervet a Fővárosi Tervtanácshoz: az épület akkora, mint a Műegyetem - két hatalmas, 20 méter mély lakóépület, a Dunával párhuzamosan és szögben a Soroksári úttal, középfolyosós elrendezéssel kialakított 10 méter mély lakásokkal. A Tervtanács ülésén azt javasoltam, egyszerűen vegyük le ezt a tervet a napirendről. Vigyázzunk, hiszen ez a terület a Duna-parton van! Ha ezt a tervet benyújtanák a tanszékünkön diplomatervként, nem engedném át a védésre. Milyen jogon mondok ilyet? A város jogán, az építész jogán - aki nem tervezett házat sosem, aki csupán pontosan meg tudja mondani, hogy egy hegedűs hamisan hegedül-e, sőt azt is, hogy XY zeneszerző munkája Mozarténál gyengébb, bár ugyanabban a stílusban íródott.
Ezzel a megközelítéssel próbálom értékelni mindazt, ami az elmúlt 10-12 évben Budapest építészetében történt, manapság történik, a közeljövőben történni fog. Négy témáról szeretnék röviden beszélni: az elmúlt időszakban készült budapesti épületekről; az építészet gyors színeváltozásairól; a környezetről és annak alakításáról, ezen belül néhány szóban a rehabilitációról; valamint kiemelten a közterületekről. Érintem a nagyléptékű városformát, s a végén visszatérek a kiindulásként elmesélt történethez: miként következhetett be, ami velem és az említett fiatal építésszel történt.

Az építészetről

A város formája, alakja a legfontosabb elemek számomra. Egy házat bárki át tud tekinteni, s el tudja dönteni: tetszik, nem tetszik, durva, lágy, kellemes, kellemetlen, szép vagy csúnya. A környezet, melyben él: piszkos, fátlan vagy kellemes. És végül a városban történő nagy dolgok, melyeket mindenki észrevesz és figyel: szeretné tudni, hogyan történik, és bízik abban, hogy valami igazán nagy dolog sül ki ebből. Mint például az említett Duna-parton. Az építészet mérnöki és művészi szakma egyben. Az elmúlt évszázadban vált igazán művészetté - nem abban az értelemben, hogy a társadalom egyre inkább annak tartja, hanem hogy azok a folyamatok, amelyek az építészeten belül zajlanak, csak az egyéb művészeteken belüli folyamatokhoz hasonlatosak. Ma már két-három évente változnak az építészeti irányzatok, melyeket Magyarországon négy-öt éves késéssel követnek építészek folyóiratok, külföldön tett látogatások alapján. Ezelőtt négy-öt évvel - talán már régebben is - észrevehettük, hogy mégsem halt meg a modern építészet. Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor a posztmodern hatására újra díszítgetni kezdtük a házakat, a társadalom nagy része megörült, hogy végre a durvaság, a modern eltűnik a színről. Az építészek kétségbeestek, mert észrevették, hogy ez a posztmodern azonnal a giccsnek, a silányságnak ad táptalajt. Most, a legutolsó években a legkeményebb módon tér vissza, hogy szinte már nem is formáljuk az épületet, hanem dobozokat építünk. Az építész társadalomnak létezik egy olyan belső élete, melyet néhány kritikuson kívül senki sem képes követni.

Séta a Kiskörúton

Tartsanak velem gondolatban egy kis sétán! Induljunk el az Andrássy út és Bajcsy-Zsilinszky út sarkáról, ahol Finta József érdekes épülete áll, ami megpróbálta valahogy egy építészeti formával összekapcsolni az ott összefutó utakat. Legömbölyített, szerethető dolgok, színvonalas formalizmus, a párkány alatt kedves motívumok a szecesszió idejéből. Végre valami történt, mondja a budapesti ember - és tetszik neki a ház. Mellette áll egy gödör - ma már csak így hívjuk -, ahová egy rendkívül izgalmas épület épült volna, ha engedik. Amelyet - egy előzsűri tagjaként - napokig elemeztem és írtam róla kritikát, mint hajdanán, az akkori tervpályázatnál, ahol megpróbált az épület egyszerre tér meg ház lenni, ahol fantasztikus lépcsősor ment volna egy üvegtermen belül, egy rendkívül izgalmas belső térben. Sok hasonló izgalmas terv volt, egyikről sem hallottam még a laikusoktól elismerő véleményt. Ha én vezető politikus vagyok, és arra kérek tanácsot, melyik legyen az a fejlesztés, amelyiket le kellene állítani, én is ezt állítottam volna le. Bár mérhetetlenül el voltam keseredve ettől és rengeteg cikket írtam arról, miért volt jogszerűtlen. A gödörrel kapcsolatban még egy dolgot érzékelnünk kell, és ez már a második témához, a környezethez vezet. Megszólalt a budapesti társadalom: isten ments' oda egyáltalán építeni: legyen park. Nem is olyan régen, a második világháború után bontották le az ottani házakat, volt olyan terv, ami vissza is építette ezeket, érezve, hogy talán ez lenne a legjobb. De hát maradjon park, ne építsünk!
Most nézzünk kissé távolabbra, az utca túloldalára, a Madách sétányt vagy utat indító kapuépületre. A korabeli döntéshozók bizonyos Wälder Gyulát bízták meg azzal, hogy ennek az egész együttesnek tervezze végig a homlokzatát, aztán mögé sok-sok épületet beépítettek, mert valamilyen egységet kívántak elérni. Szemben áll egy egyre inkább kiürülő üzletsor, mögötte a Fővárosi Önkormányzat épületének a hátsó szárnyai szomszédságában valami történni fog, de nem tudjuk, hogy mi. Hallottam olyanról, hogy park marad, de olyan elképzelésről is, hogy irodaházak épülnek. Nehéz eldönteni, hogy ez a térség parkká váljon vagy építkezzünk inkább.
Eszembe jut, hogy a második világháború után ide egy óriási tervpályázatot hirdettek: Budapest új városközpontját kívánták itt létrehozni. Igen nagy formátumú átalakítási javaslatok születtek. (Jellemző Budapestre, hogy a nagy dolgok általában nem sikerülnek: egy-egy nagy épületet viszonylag jól le tudunk tenni, de épületegyüttesek csak ritkán jönnek létre hibátlanul. Talán az Andrássy út kivétel, de ha arra gondolunk, hogy olyan beavatkozások elképzelhetetlenek, mint amilyenek Párizsban történtek a múlt század végén, vagy amilyen a bécsi Ring… Jellemzőek a sikertelenségek, kivéve talán az Újlipótvárost.) De sétáljunk tovább az Astoriához! Baloldalt egy érdekes üvegdobozt látunk, hatalmas felirattal: épült 1991-ben. Megpróbálja a szemközti épületet imitálni: az épület kellemesen lebeg, sok rajta az üveg, csillog. Semmi különös, de az emberek szeretik. Hagyjuk ki a Nemzeti Múzeumot, és jussunk el a Kálvin térre! Jobbra itt a Korona szálló: egy épület, mely a posztmodern hatása alatt született. Idősebb építész tervezte, aki megpróbált régről ismert elemeket összekapcsolni olyanokkal, melyeket korszerűnek ítélünk, és egyáltalán megfelelnek a szállodaformának. Érdekes híd látható, mely a nagyközönségnek tetszik, ám az építésztársadalom ha egy épületről egyöntetűen csak rosszat mond, akkor az ez.
Kicsit más a helyzet a tér túloldalán most elkészült épülettel kapcsolatban, bérlői már kezdenek beköltözni. Az üvegfalas irodaház egyszerűen nem sikerült. Talán két építész gondolata; ráadásul két egymással együttműködő építész elképzelése harcolt egymással ebben az épületben, és rossz kompromisszum született.
Ezzel a kis sétával csupán azt kívántam érzékeltetni, milyen távol áll egymástól a modern építészet megítélése az építésztársadalmon belül és a nagyközönség részéről. A modern építészet értékrendjében, esztétikumában a nagyközönség aligha tud tájékozódni. Kicsit úgy vagyunk vele, mint ahogy Kurtág György zenéjét kevesen értik, és ez szomorú. A magyar építészet azonban - az elmúlt néhány évtizedet kivéve - mindig képes volt a világon felfedezett eszközöket úgy használni, hogy a társadalom számára elfogadhatók legyenek. Lehet Finta Józsefet szidni, de az ő házai között sok olyan van, melyet szeret a szakma és szeret a nép is - vannak olyanok is persze, melyeket elítélünk. Ennyit az építészetről és az épületekről, a környezetalakításról.
Budapest eklektikus építészetét egyre inkább elfogadjuk, értékeit elismerjük. Azt a mérhetetlen sűrűséget viszont, amivel ez a város a XIX-XX. században beépült, egyre inkább taszítónak és a város fejlődését gátló tényezőnek kell tekintsük. Meg vagyok győződve róla, hogy a város belső területein a népesség fogyása nem csak bizonyos rétegektől való menekülés miatt következik be, hanem a sűrűségtől való idegenkedést is jelenti. Bizonyított, hogy már az 1910-es években is fogyott a város sűrűn beépített részének lakossága, mert az emberek egyre nagyobb területet igényeltek lakásaikon belül. Ahogy a társadalom gazdagodni fog, a lakások szellőzetlensége, sötétsége, naptalansága és sok egyéb negatív környezeti hatás is hozzá fog járulni, hogy tovább fogy a belső területek lakossága.

Mit lehet tenni?

Rehabilitálni kellene. De hol folyik a rehabilitáció? A IX. kerület nagykörúti részén - a '80-as években még én készítettem oda a terveket - büszkén nézem a történéseket, de azt is tudom, hogy mindezt a VIII. kerületben is meg lehetne csinálni, mert nagy arányban még önkormányzati tulajdonban maradtak épületek és meglehetősen sok a bontható közülük. Lehetne tehát javítani a környezetet, kialakítani kellemes belső zöld udvarokat. Érdemes bemenni egyszer a Ferencvárosba és megnézni egy ilyen udvart. Gondoljuk meg, mit lehet tenni a négyemeletes, zárt udvaros belső VI., VII. kerületi házakkal, melyeket privatizáltunk. Szét kell váljon a rehabilitáció: egyrészt életben kellene valahogy tartani a házakat, hogy ne hulljon a vakolat, ne szakadjon le az erkély, másfelől folytatni kell azt, ami elkezdődött. Sokan vélik ma úgy, hogy a legegyszerűbb és legolcsóbb beavatkozás a közterületek színvonalának feljavítása. Valószínűleg a város jelentős részén igaz ez az állítás, a környezet az épületekre és a bent lakókra is hatással lehet. Ahol érzékelni lehet, hogy egy lakás értéke jelentősen javul, érdemes befektetni, felújítani, mert így nagyobb pénzért tudom kiadni irodának, esetleg a tulajdonunkban lévő közös helyiség is bérbe adható. Félő azonban, hogy nagyon sok helyen nem így van. Budapesten nagyon kevés az az utca, melyet üzletutcaként, élő utcaként terveztek. Ennek ellenére azt hiszem, hogy ez kellene legyen az elkövetkező időszakban az alapvető program. Megint beleütközünk azonban a város széttagoltságába. Egyelőre azt tapasztaljuk, hogy minden kerület próbál mozdulni, egy-egy utcáját rendbe tenni és kikapcsolni a forgalomból, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a kellemes helyek rendszere sokszor ettől függetlenül alakul. Feljavul a Szent István körút környezete, mert nívós népesség lakik a területen, mert viszonylag közel van a Duna, a Margitsziget. Egy-két ilyen jó hely magától alakul, de szó sincs arról, hogy ha elindulunk a Váci utcán, akkor kellemes helyeken keresztül, egy feljavuló Király utcán jussunk el a Zeneakadémiához, vagy esetleg egy keresztutcán egy fasoros Rákóczi útra érjünk. Hogy a Ráday utca ne a forgalomtól zsúfolt Kálvin téri aluljáróba torkolljon, és valahogyan a nívós helyek hálózata jöjjön létre a fővárosban. A városfejlesztési koncepcióban leírtuk ezt a hálózatot, reméljük, hogy a főváros képes lesz ebből a szempontból is egy kicsit többet magára vállalni, és magát a rendszert építeni. Miért jó, ha egy város többközpontú, és ezeknek a központoknak a helyi életet szervező, és nem csupán bevásárlóközpont szerepük van? Miért jó egyáltalán a város egész testét formálni? Ezeket a kérdéseket inkább továbbgondolásra ajánlom, és áttérek a nagy ügyekre.

Mit tehet a főváros?

A szocializmusban megszoktuk, hogy amikor nagy beruházások voltak, a tervezésüket központilag szervezték meg. Ha arról volt szó, hogy húszezer lakás épül mondjuk Békásmegyeren, először elkészült a részletes rendezési terv, lehetőleg abban a tervező irodában, ahol ismerték a házgyári lakások típusait, elkészítették a beruházási programot, ez tartalmazta a beépítési tervet. Amikor kiderült, hogy még több lakást kellene elhelyezni, kicsit csökkentették a zöldterületek mennyiségét, így egy kicsit áttervezték, és megépítette a Fővárosi Beruházási Vállalat irányításával valamelyik építőipari vállalat. Ez volt a rendszer, melyből kétségbeesetten visszalépett a város, és azt mondta, hogy ilyen többet ne történjen, leveszi a kezét mindazon ügyekről, melyek ehhez hasonló méretűek. Két lehetősége van ilyenkor a városnak: előzetes terveket készít, melyek kellően részletesek ahhoz, hogy a közösség szempontjából fontos tényezőket kellő pontossággal megfogalmazzák, és ezt a tervet nyújtja át mindazoknak, akik ott építeni akarnak. Teheti ezt akkor is, ha az a terület nem az ő tulajdona. Ha mégis az övé, akkor ezt is kell tennie, mert ez az ügyeket irányítani képes legjobb megoldás. A másik lehetőség, hogy a tulajdonos talál magának egy olyan szakembert, építészt vagy építészcsoportot, amelyik megpróbálja kézben tartani az ügyeket. Párizsban találkoztam olyan lakásépítési akcióval, melyben egy építészre bízták, hogy tervezze meg az együttes apró részleteit, amihez igazodva az egységesség megkívánt szintje már biztosítható. Ott ez elég jól sikerült, persze nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog a MOM területén ez a fajta második megoldás.
Úgy tűnik, hogy egy állami cég közreműködésével elfogadható dolgok születnek a Ganz Villamossági Gyár területén is. Bármi legyen az építészetéről a vélemény, a Westend együttest sem kell szégyellnie a városnak. De mi van a Duna mellett? Rossz rendezési terv készült, ezt ki kell mondani. Azért rossz, mert úgy szólván semmit nem mondott arról, hogy a városnak ott mi az érdeke. Kimondta, hogy mekkora legyen a tömb, az utcák folytatódjanak a Duna felé, milyen legyen az épület maximális magassága, és lehetőleg körbe épüljenek a tömb szélén a házak. Ezeken kívül semmi egyebet nem tartalmazott.

Szakma és politika

Az elején felhozott példához annyit kell még tudni, hogy az építész - akit Demján Sándor felkért a terület vizuális összhangjának biztosítására - kezéből valaki kivette e két tömb sorsát. Hirtelen kiderült, hogy kontroll nélkül nem megy. Mert ha nincs kontroll, bármi megtörténhet. Itt a legrosszabb történt meg. Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy az egész általam művelt szakma egyre kevésbé alkalmas arra, hogy ilyen feladatok megoldásában hatékonyan közreműködjön. A törvényalkotók úgy gondolkodtak az elmúlt évtizedben, hogy csak minimálisan avatkozzunk be a magánszektor működésébe a településtervezés, -rendezés területén is, és olyan jogszabályokat, és terveket, eljárásokat vezessünk be, melyek a lehető legegyszerűbbek, éppen ezért a bonyolult kérdések megoldására alkalmatlanok.
Itt már módszertani kérdések felé kellene elmenni, de most éppen egy módosításon dolgozunk minisztériumi megbízással, ami talán megfelelő irányba viheti ezt a nagyon elbürokratizálódott, és sajnos a politika által is túlzottan átjárt szakmát.