A főváros kutatója

Batár Attila, New Yorkban élő építészmérnök, urbanista:

 

A nagy létszám önmagában még nem jelent sem megapoliszt, sem regionális vá-rost. A város a lakosság sokrétű, szövevényes egybefonódását jelenti, az élet a munkamegosztáson és az egymásrautaltságon alapul. Ez ugyanúgy jellemzője volt a középkori városoknak, mint a jelenkori metropoliszoknak.

A nyugati világ városainak szerkezetében alapvető változások mentek végbe a múlt század második felében. Az ipari társadalom városai végtelenül kiterjedtek, a lakosság kiáradt, s a metropoliszokból regionális városok lettek. Amerikában a városból kiköltözők kialakították a metropoliszok szuburbiáját, míg az európai városok várostervezői a hagyományos városi mag körül szatellit városokat építettek fel. Mindkét települési forma, kevés kivételtől eltekintve (mint Svédország) kizárólag alvóhelységként működött. A metropoliszok ilyen felemás módon terjeszkedtek, s rátelepültek a korábbi vidéki területekre. A város-vidék régi elkülönülése megszűnt, minden egybefolyt. De nem csak a települési formák értek egybe, a nagy területen szétterülő lakóhelyek ezer szállal fonódtak össze a kiüresedő városmaggal. Az egybefolyó település látványa azonban kiélezett kontrasztot takart, a két pólus - a városi munkahelyek és a vidéki lakás - munkamegosztáson alapuló ellentétét. A kettéválást a kapcsolatteremtés új formáival próbálták áthidalni, a tömegközlekedés helyett saját autó használatával, majd az egyre nagyobb teret átfogó elektronikus kommunikáció különböző formáival. A második világháború utáni nyugati világra éppen ez a népvándorlás, a metropoliszok hallatlan kiterjedése, a munkahelyek és a lakások területi elkülönülése, valamint a kettejük között megnövekedett közlekedés volt a jellemző. A lakosságnak ez a mobilitása tökéletes ellentéte az előző száz év velejárójának, az ipari társadalom városi feltöltődésének, amikor a falu lakói a városokba özönlöttek. Ez a mozgás ma is jellemző a harmadik világra: a falvak elnéptelenednek, s 30-40 milliós városok keletkeznek. Ezek a települések azonban nem megfelelői a nyugati értelemben vett regionális városoknak, mert nélkülözik azok városi szervezettségét, infrastruktúráját, egészségügyi ellátottságát, és - elsősorban - szoros gazdasági szervezettségét. E nagyvárosok nagyszámú munkanélküli had-serege a munkamegosztásban nem vesz részt. A nagy létszám önmagában még nem jelent sem megapoliszt, sem regionális várost. A város, a lakosság sokrétű, szövevényes egybefonódását jelenti, az élet a munkamegosztáson és az egymásrautaltságon alapul. Ez ugyanúgy jellemzője volt a középkori városoknak, mint a jelenkori metropoliszoknak.

A decentralizált centralizáció:

Ez a bonyolult egybefonódás az alapja a regionális városoknak is. S amennyiben ez lehetséges, ez az egymásrautaltság a regionális városokban még sokrétűbben és még nagyobb területre kiterjedően valósult meg. A regionális városok - amelyeket megapolisznak, konurbáciának, métapolisznak vagy "urbanoterritorial city"-nek is neveznek - a már előzőleg kialakult gazdaságilag összefüggő régiókon alapulnak, melyek sok esetben több metropoliszt is magukban foglalnak. Ilyen a RAMSADT (Rotterdam, Amsterdam és Maastricht) Hollandiában, ilyen Milánó és Torinó a svájci városokkal és a Ruhr-vidék. Egy központból kisugárzó az Ile de France a párizsi medencében vagy Barcelona Katalóniában. Amerikában hasonló jellegű San Francisco, Oakland és San José egybefolyó területe, gazdasági egysége, vagy Los Angelesnek a város határán túllépő megyéje. Amerikában ez az összefonódás tovább erősödött azzal is, hogy a lakók kiköltözését követte a lakosságot ellátó vásárló, szolgáltató és szórakoztató hálózatrendszer is. Ezzel egyre koncentráltabban mind nagyobb konglomerátumok formálódtak, vásárló és szórakoztató megacentrumok keletkeztek a szétszórt szuburbiákban. A szuburbia lakossága így már nem rohant mindenért a régi városba, ám a munkaalkalmakat továbbra is a metropoliszok biztosították. A kivándorlás hosszú időn át folytatódott, s ennek megfelelően sűrűsödött a szuburbia, illetve növekedett a szatellit városok lakossága. Sokan azok közül, akik tehették, még messzebbre, még ritkábban beépített területekre költöztek. Ezért Amerikában, ahol az autóhasználat sokszorta magasabb, mint Európában, tovább növelték az autópályák méretét és hosszát. Az újabb és újabb autósávok építése azonban - amelyek még több munkába járót, még messzebbről bejáró dolgozót invitáltak az autópályákra - nem csökkentette, hanem növelte, sőt egy időre megállította a forgalmat. A tömegközlekedési eszközök használata az európai országokban az amerikainál jóval nagyobb mértékű, s így a közlekedés problémái valamivel kevésbé látványosak. De az autó egyre gyakoribb használata itt is növeli a forgalomban eltöltött időt, a zsúfoltságot, s az ebből adódó veszélyeket. Ezért az európai megoldás sem ad kielégítő választ a forgalom problémáira. A levegőszennyezés csökkentése, az egészséges környezet kialakítása, a szabadabb térképzés megteremtése még várat magára.
A válasz felerészben a munkahelyek átcsoportosításán, a munka újszerű koncentrációján múlik. Remélt megoldás volt az otthon végzett munka, a nem, vagy ritkán közlekedők számának növelése. Az eredmény azonban elmaradt, százalékos arányszámuk a vártnál jóval alacsonyabb lett. Ugyanilyen várakozással néztek az elektronikus kommunikáció elé is. A virtuális kapcsolódás legkülön-bözőbb formái, a tele- és tv-konferencia, az internet, az E-mail, a fax, s az elektronikus kommunikáció ma még kidolgozás alatt lévő formái, mind helyettesíthetik a kapcsolatok közvetlen formáit, s így a közlekedést is. A gyakorlatban azonban nem ez történik. Egyrészt az új kapcsolódások még újabbakat provokálnak, másrészt a nagyvállalatok vezetői nem mondanak le a testületeken belüli és egymás közötti közvetlen kapcsolatokról. A presztízs-vállalatok a hagyományos város központjában - éppen a szemtől szembeni találkozás, tárgyalás érdekében - egymás közelébe akarnak települni. Igaz, hogy a kevésbé jelentős részlegeket kitelepítik vidékre, de a nagyvállalatok központjai, a mag marad. A közvetett kapcsolatok nem helyettesítették, hanem még növelték is a közvetlen kapcsolatteremtés igényét. A személyes találkozások mértéke és aránya tovább nőtt. A múlt század utolsó évtizedeinek új jelensége, hogy a lakosság városból való kiköltözését mégis követte a munkahelyek kivándorlása. Az üzemek korábbi külvárosi koncentrációja, a kültelki ipari parkok mellé felzárkóztak az irodai munkahelyek is. A központtól távol, a városok határában, gyakran a repülőterek közelében, szállodákkal, kényelmi centrumokkal kiegészített irodaparkok, úgy nevezett "Edge City"-k jöttek létre. Ezzel elindult az autópályákon és a vonatokon az ellenirányú mozgás, a még mindig városlakók - kényelmesebb körülmé-nyek között járnak ki a külső övezetekbe dolgozni. Ez az ellenkező irányú vándorlás a közlekedési problémákon csak abban az esetben segíthet, ha az iroda-csoportosulások mellé sűrűbben beépült lakónegyedek is csatlakoznak, vagyis, városias élet alakul ki - szolgáltató, vásárló és szórakoztató üzemekkel kiegészítve - az irodai munkahelyek körül. Kizárólag attól és akkor remélhető megol-dás, ha a regionális városokon belül a szétszórt vidékeken is - a lakóhelyektől járótávolságra. - sokféle igényt kielégítő új típusú "városközpontokat" hoznak létre (centralizációk a decentralizált regionális városokban).
A regionális városok terjeszkedése azonban nem végtelen, gátat szabnak szá-mukra a természetes határok éppúgy, mint a gazdaságiak (a régió gazdasági egysége), s objektívek mellett szubjektívek is, így az az emberi mentalitás, amelyik nem akarja a határokat a végtelenig, a természet rovására kiterjeszteni. Más kérdés, hogy ez a határ - különböző erők közötti küzdelem eredményeként - kompromisszumok árán hol fog megállapodni. A város és a vidék elválása helyett mindenképpen a regionális város és a fennmaradó természet elkülönülésével kell számolnunk.

Visszaáramlás a városba, New York:

A múlt század végén az ipari társadalom helyére az információs, a fogyasztói és szolgáltatóipari társadalom lépett. Ahogy a fizikai munkát az automatizálás következtében felváltja a felügyelő, szervező tevékenység, úgy válik a munkák zöme irodaivá, s lesz a régi városból egyre jobban "irodaváros". A társaságok központi irodáinak hagyományos városon belüli térfoglalását a lakosság elvándorlása is elősegíti. A kiköltözők helyet csinálnak az irodáknak, különösen, hogy a kiköltözésben ma már kevésbé a jómódú polgárok, mint a szegények vesznek részt, akik már nem tudják megfizetni az emelkedő lakbéreket. Ezzel elkezdődött a belső negyedek nyomortelepeinek felszámolása is.
A városok új jellegét azonban nemcsak a hivatal-koncentráció határozza meg - mint a Párizs melletti La Défance -, hanem a vidékről visszaköltöző, városba vándorló, magasan képzett szakemberek és az az idősebb generáció, amely fedezni tudjak a városi élet magasabb költségeit. A lakosságcsere mindenképpen a társadalom újrastrukturálódását jelenti. Mindkét visszaköltöző réteg közös jellemzője, hogy gyerektelenek - még vagy már nem tartozik gyerek a háztartásukba -, s nélkülük költöznek vissza a városba. Ezzel újabb demográfiai változás jön létre. Az első réteget a város nagyobb munkaalkalma, a fogyasztás, a szórakozás, valamint a tanulás szélesebb lehetőségei, míg az utóbbit az őrökkel, biztonsági berendezésekkel, szolgáltatásokkal ellátott házak lakásai és a városi életvitel kényelmesebb formái vonzzák a város belső negyedeibe.
A visszavándorlók magasabb igényeikkel, nívósabb életvitelükkel, nagyobb anyagi lehetőségeik révén is hozzájárulnak a városok felújításához. Általuk, értük rehabilitálódik és revitalizálódik a város. Társadalmi és építészeti dzsentrifikáció zajlik a hagyományos városokban. De nemcsak a történelmi város épül újjá, átalakulnak a külvárosok gyárnegyedei is, és új lakónegyedek épülnek fel a régi szlömök helyén. New York Manhattan kerületében legalább 200.000 olyan lakossal számolhatunk - a másfél millióból -, akik az utolsó két évtizedben felépített, nagyobb méretű, magasabb követelményeknek megfelelő új, vagy újonnan rendbe hozott lakásokban laknak. Ha a történelmi városrészek restaurálását, a presztízs-irodaházak felhúzását és az új vagy felújított lakóépületeket összeadjuk, akkor úgy tűnik, hogy a nyugati világ városai reneszánszukat élik. Ez a trend - bár kisebb mértékben - az amerikai városokra is áll, ahol a belvárosokat rendre felújítják, elsősorban az elmenekült lakosság és az üzleti vállalkozások visszacsábítása érdekében. Bár az alapvető tendencia ma is a városi lakosság fogyása, ez mégsem jelenti szükségszerűen - éppen a fent említett lakosságcsere miatt - a városok napjának leáldozását. A kisebb létszámú lakosság egyre nagyobb lakásokban, egyre jobb körülmények között lakik (Párizs). Másrészt egyes metropoliszok lakosságszáma újra nő, elsősorban azoké a váro-soké, amelyek sajátos értékeikkel vonzzák a visszatelepülőket, mint például New York. A város népessége a 2000-es népszámlálás adatai szerint először szárnyalta túl a nyolcmilliót. New York a visszavándorlás eklatáns példája.

Múzeumváros, Párizs:

A városoknak ez a fellendülése, kicsinosítása, életre keltése nagy tömegeket vonz a régi városmagba. Más országok vagy más városok látogatása a mai életforma természetes részévé vált. A nyugati társadalmak gazdagodása, a megnövekedett szabadidő lehetővé tette, hogy a lakosság mind gyakrabban keljen útra, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. A városok magjait, különösen a történelmi városrészeket ellepik a látogatók. Számukra szállást, ellátást, szórakoztatást biztosító iparág alakult ki, vannak városok, melyeket elsősorban a látogatók tartanak el. A városban lakók száma az ideiglenes látogatók jelenlététől felduzzad. Ezek a turisták azonban a városban ideiglenesen tartózkodóknak csak egy részét teszik ki. Hasonlóan fontosak a városban dolgozó, de nem ott lakó emberek is, akik lényegében csak munkaidő alatt tartózkodnak a városmagban. A város fogyasztói között azonban őket is számításba kell venni, hiszen ott vásárolnak, délben ebédelnek, s munka után egy bárba, kávéházba is betérnek. A város közlekedési tumultusaihoz ők is hozzájárulnak. Számuk tovább gyarapodik a városban tárgyaló, néhány napot ott tartózkodó üzletemberekkel. A városokban ideiglenesen tartózkodók megduplázhatják, megsokszorozhatják az eredeti lakosság számát.
A regionális városok közül több "Global City"-nek, világvárosnak számít. Akár azért, mert nagy számú nemzetközi intézménynek adnak helyet, akár mert a globális gazdaság csomópontjává váltak, vagy adottságaik révén a világ minden tájáról magukhoz vonzzák az eseményeket, a látogatókat, a vállalkozásokat, a nemzetközi rendezvényeket. Ezeket a városokat rendszeresen elárasztják a hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó politikusok, üzletemberek, sportrajongók, koncertre járók. Jelenlétükkel, energiájukkal, vagy nyüzsgésükkel felpezsdítik a városok életét, s kiprovokálják e helyek építészeti fellendülését. Ezek a városok élenjárók lehetnek, s példát mutathatnak a többiek számára is. Minden város, akár még mindig hanyatlóban van, akár már viruló idejét éli, csinosít. Olyan város is, mint az eddig elhanyagolt, közel egymilliós El Paso, utólag kiépíti belvárosát. Az utolsó évtizedben minden előzmény nélkül felépítette múzeumát, színházát, kiállítási csarnokát, és a szokásos belvárosi üzlethálózat mellett állami intézményeit, bankközpontjait, szállodáit. Az eddig hanyatló városok - Detroit, Cleveland - központjai is megújulnak. Philadelphia belvárosa régi fénykorára emlékeztetően kicserélődött, felvirágzott.
Még inkább áll ez az európai városokra, ahol a régi történelmi városrészeket egytől egyig tatarozták, s ma felújítva várják a látogatókat. Párizsban az utolsó két évtizedben öt hatalmas múzeum készült el, felépült a harmadik operaház, a nemzeti könyvtár, s két új minisztériumi épület. A Szajna rakpartját - a folyó hídjaival egyetemben - újjávarázsolták. A felújítás a kisebb belvárosi utcákra is kiterjed, ahol a járdákról leparancsolták az ott parkoló kocsikat, s a járdák burkolatait, szegélyköveit rendre kicserélik. Ez a párizsi példa lehet kirívó, de nem kivétel. Minden történelmi város vagy városrész frissen festve, kulisszaként ragyog. A városok szerepe nem annyira az ott lakók, mint az azokat felkeresők szempontjait, érdekeit figyelembe véve átalakult. A városok nem csak múzeumokat építettek, de maguk is múzeummá, "Múzeumvárossá" váltak. A rendbe szedett régi épületeknek - mint az üzletek kirakatainak - az a szerepük, hogy csábítsák a látogatókat, hogy árulják a várost. Párizs kirakat lett.

Többközpontú városok, Berlin:

A belső városrészek újjáélesztése, revitalizációja megváltoztatja a hagyományos városok karakterét. Egyfelől elveszítik régi feladataik egy részét - bizonyos munkahelyek kivonulnak, a lakosság különböző rétegei kiköltöznek a városból, a bevásárló- és szórakoztató-központok a külterületeken koncentrálódnak -, másfelől viszont új szerepeket is kapnak, a város dzsentrifikálódik a régi központok hivatali várossá, múzeumvárossá válásával párhuzamosan. Mindez az átalakulás annak a folyamatnak a következménye, hogy a városok kiterjedt te-rületein megnőtt és szélesebb körű lett a munkamegosztás. A városok különböző körzetei - eddig soha nem látott mértékben - egymástól eltérő, sajátos feladatokat töltenek be. Ez a szerepmegosztás egyúttal területileg is szétválik, s a regionális városok egymásra utalt monofunkciós helyekből tevődnek össze. Ennek a szerepmegosztásnak ugyanúgy része a régi város, mint az új kültelki központok. Az egyfunkciós központok közötti összefüggés adja a regionális városok bázisát. A megújult régi városok mellett a szuburbia szétszórt területein létrejött új városi gócok, urbánus tömörülések - melyek mind differenciált, sajátos funkciókat töltenek be - együttesen hozták létre azt az újfajta városi szövetet, amely a regionális városok szerkezetét adja. Ez a városi háló a kereszteződéseknél és a háló vonalai mentén (vasút és autóutak) besűrűsödik. Így válik az új, regionális város többközpontúvá. Vannak olyan városok, melyek fejlődésük során váltak több-központúvá, akár úgy, hogy a regionális város területén belül az egyes metropoliszok egymást elérve egybeolvadtak (a Ruhr-vidék vagy a Bostontól Washington DC-ig terjedő "corridor"), akár úgy, hogy a meglévő metropolisz terjeszkedése során magába olvasztotta a már előzőleg kialakult városokat (Párizs), vagy az eredeti város terjeszkedése során a hozzácsatlakozó vidéken utólag hozott létre gócokat (Houston). Arra is találunk azonban példát, hogy a város már eredetileg is több helység egyesüléséből jött létre (Los Angeles, Berlin, Budapest). Berlin eredetileg két város, Berlin és Cölln egyesülésének eredménye, mely ikerváros később kibővült, s Berlin 1709-ben öt város egyesítése révén született meg. A város fejlődésére a továbbiakban is a sok központ volt a jellemző. Ezt a hagyományt követte Bruno Taut Berlin Blitzje, Hans Scharoun Siemensstadtja, a Hansaviertel, az IBA vagy a volt kelet berlini területen Marzahn. A város második világháborút követő kettéválasztása ezt a sokcentrumú fejlődést külső, erőszakos beavatkozással folytatta, illetve torzította. A kérdés ma az, hogy folytatódjon-e a város eddigi többközpontúsága, vagy - eltérve a történelem menetétől - Berlinből egyközpontú várost kell teremteni. Amikor a felépült Potsdamer Platz ki fog bővülni a Leipziger Platz környékével, egy újabb centrum létrehozásával kell számolnunk. A régi hivatali központ, az Unter den Linden és a volt nyugat-berlini kereskedelmi központ, a Kurfürstendamm mellett a Potsdamer Platz egy új bevásárló, szórakoztató és hivatali centrumot jelenthet. Mi legyen a következő lépés?
Minden centralizálódás, amennyiben óriási területen jön létre, rendkívül veszé-lyes. Megfojtja a várost, ha mindenért egy helyre kell menni: vásárolni, szórakozni, dolgozni, A túlzott központosítás lehetetlenné teszi a város előnyeinek kibontakozását. Csak fokozta a város mai problémáit, hogy a változás rövid idő alatt történt: minden baj a túlzsúfoltságából adódik. A közlekedési zsúfoltság, a levegő szennyezettsége, a szabad terület hiánya, a nyomornegyedek kialakulása, a bűnözés elburjánzása elsősorban az összeszorítottságból következik. Mindez a városi lakosság elmeneküléséhez vezetett. Bár Berlin centralizálása megoldhatatlan, mégis mindazok a lépések, melyek ebbe az irányba visznek, rendkívül veszélyesek, bármennyire is meddők. Egy város, amelynek közepét park, a Tiergarten jelzi, olyan lehetőségekkel rendelkezik, amiről más városok nem is álmodoznak. Ilyen negatív központú hely centralizálása eleve halálra van ítélve. Másfelől a szétszórtság sem megoldás. A szuburbia lakóinak magányossága, az életvitel egyhangúsága, a csökkenő, egyre messzebbre kerülő természet, mind utal e másik szélsőséges lehetőség veszélyeire. A regionális városok fejlesztésének alapelve a hierarchia mellett az egymás mellé rendeltség kell legyen. A különböző egyfunkciós települések közötti, nagy területre kiterjedő munkamegosztást kisebb egységeken belüli kooperációval kell felváltani, hogy ne kelljen mindenért a nagy központokat felkeresni. Munkalehetőség, vásárlás, szórakozás, egészségügy, tanulás mind decentralizálható. Kevés az olyan igény, esemény, koncert, sportesemény, kiállítás, természeti szépség, melyekért ritkaságuk miatt messze kell utazni. A feladat kettős: egyrészt urbánus központokkal megtűzdelt, sűrítettebb lakóhellyé kell tenni a szuburbiát, másrészt ki kell szabadítani, levegősebbé kell tenni a régi centrumokat, hogy a parkokkal, zöld foltokkal, terekkel megtűzdelt városokban egészségesebben és kevésbé zsúfoltan lehessen élni.
Los Angeles, az "óriás falu" is sok centrumú városként kezdte. Szokatlan jelenségként a város közigazgatási határán belül más városok is helyet kaptak (Beverly Hills, Culver City, Santa Monica). De magában a szigorúan vett Los Angelesben is több olyan központot különböztethetünk meg, amelyek a város "Downtown"-jával vetekednek, s mind külön városnak is minősíthetők (Wilshire Center, Miracle Mile, Westwood, West Hollywood). Los Angeles de-centralizált megapolisz. Mégsem példakép, mert a forgalom az egyes centrumok között a számtalan autópálya, autósáv ellenére sem megoldott, s mert az egyes gócok hivatali centrumként a lakónegyedektől elszigeteltek. Ennek következtében mindenki közlekedik, a lakosság az autópályán tölti életét. Los Angeles példája figyelmeztet, hogy csak komplex, többfunkciós városnegyedek létrehozásával és a köztes forgalom rendszeres magánközlekedés nélküli lebonyolításával lehet izgalmas és kellemes városi életet kialakítani. Másfelől a város levegőjének szennyezettsége figyelmeztet arra, hogy a magánkertek nem helyettesítik a mini parkok és az összefüggő nagyobb zöld területek városon belüli frissítő, pihentető szerepét.
A hagyományos és a regionális városok fentebb kiemelt tendenciái, sajátosságai csak egyes jellemzői a mai fejlődésnek. A választás azért esett rájuk, mert többek között ezek azok az új jelenségek, melyek megkülönböztetik a régiók váro-sait a múltbeliektől. A városok az idők során mindig változtak. Mai alakulásuk sem arra enged következtetni, hogy eltűnnek, hanem arra, hogy új, megváltozott formában élnek tovább.