Költők tolmácsa: Major Tamás – József Attilával az emberek között

Sokszor hallottam Major Tamást József Attila verseit mondani, de csak egyszer hallottam József Attiláról beszélni. Barátok, társak és tanúk körében is ritka a hozzá hasonlóan illetékes: akinek a költővel való (rövid és véletlen) személyes kapcsolatát egy életre meghosszabbította az a szellemi kapcsolat, amely a versmondót fűzi a költőhöz.

Ezért kerestem fel, hogy nem fakuló kortársi emlékeiről és eleven előadói tapasztalatairól faggassam.

– Vigyázni kell! – ezzel a felszólító, tiltakozó gesztussal kezdi a beszélgetést. – Mert ha József Attilának annyi értő híve és barátja lett volna, mint ahányan ma emlékeznek rá, talán másként alakul a sorsa. És hány olyan írást olvastam, ami elé szinte azt írhatta volna a szerzője címnek, hogy „Én és József Attila”!

Az én fiatalkori jó barátom Hevesi András volt, ez a fantasztikus műveltségű, furcsa, tehetséges literátor. Amikor első regénye, a Párisi eső megjelent, vállaltuk páran, barátok, fiatal színészek, hogy a könyvnapon áruljuk. Olty Magdával együtt mentünk le Cserépfalvi Váci utcai könyvsátrába. Egyszer csak odajött egy vonzó, bajuszos, kukoricasárga nadrágos, apacsinges fiatalember, olcsó áruházi övvel, és mégis valahogy elegánsan, aki bemutatkozott, és megmutatta a nyomdából éppen kikerült kötetét, a Nagyon fájt. Akkor már ismertem József Attilának néhány, a Medvetáncban megjelent versét, és érdeklődéssel lapoztam bele az új kötetbe. Megfogott a versek varázsa és az a közvetlen szerénység, amellyel a költő véleményünket tudakolta. Saját verseit olvasva meg-megállt, és töprengve kérdezte, nem kellene-e még valamit csiszolni, esetleg két sort felcserélni… Amikor felajánlottuk, hogy Hevesi András regényével együtt az ő kötetét is áruljuk, örömmel fogadta.

– Milyen eredménnyel járt ez a gesztus?

– Ne kérdezze! Hevesi kötete elég tűrhetően fogyott, de József Attila verseiből három nap alatt összesen három példány ment el, mind a hármat olyan ismerősünk vásárolta meg, akit előzőleg megkértünk rá, hogy dedikáltassa a kötetet a költővel. Cserépfalvi, hogy a látszatot, pontosabban Attila lelki egyensúlyát mentse, a költő távollétében ellopott egyet-egyet a pultra kirakott kötetek közül, és azzal fogadta a szerzőt, hogy a hiányzó példányokat megvásárolták. Attila úgy csinált, mintha elhitte volna…

– A közönség, a kortársak közönyét hiába próbálnám utólag szépíteni. De vajon tudták-e már akkor – sok-sok évvel a Nincsen apám, se anyám és a Külvárosi éj után – legalább az értők, hogy ki az a József Attila?

– Talán néhányan a Japán kávéházban és az újpesti munkásotthonban. De valójában még a hívei, a barátai is inkább csak vonzódtak hozzá; Cserépfalvi volt az, aki hitt benne, és Németh Andor. De még akik szerették, szimpatikusnak tartották és sajnálták, azok sem tudták, hogy a kor nagy költője. A reményekkel és csalódásokkal teli három nap valahogy összehozott bennünket. A könyvnap utolsó estéjén egyikünk sem játszott – ez ritkán esett meg velünk abban az időben –, és Cserépfalvi híres vörös borával kínált. Később József Attilával, Szántó Judittal együtt felmentünk Olty Magdához. Akkor már Attila is jobb kedvű volt, és amikor kérésünkre elkezdett verset mondani, teljesen feloldódott. Mintha ott a szemünk előtt, a fülünk hallatára születtek volna a versek. Egy-egy különösen frappáns sornál, igénél Attila cinikus szemvillanással, szemmagasságig felemelt mutatóujjal figyelmeztetett bennünket a maga költői telitalálataira. Színészi tudatomat nemcsak a gondolatok kavarták fel, inkább a meglepetés, hogy így is lehet verset mondani. Felejthetetlen volt…

(A beszélgetésnek ebben a szakaszában megáll kezemben a golyóstoll. Ha a költőt nem is adatott meg hallanom, most az élménybe felejtkezve hallgatom a színészt, aki idézetek sorával bizonyít, és a sorok montázsával – valóságos irodalmi délelőttöt komponál. Amikor felidézi, hogy gyönge létemre így vagyok erős, hogy lelkes eggyé így szaporodom… – az ezerszer hallott sorok új fényben csillognak.)

– Beszélt-e önmagáról József Attila ezen az estén?

– Egy-két ideges megjegyzésben utalt csak az őt ért támadásokra. Azután, amikor elmondta a Lebukottakat (ellentétben a közkézen forgó kiadásokkal, én ragaszkodom a vers értelemszerű, József Attila adta címéhez, a többes számhoz!), utána hozzáfűzte a verssel kapcsolatos győzelmét is. Hogy amikor a vers miatt bevitték a rendőrségre Schweinitzerhez, hirtelenjében azt találta ki, hogy ez nem saját verse, hanem pszichoanalitikus kezelésének dokumentuma. Orvosa utasítására egy régen lappangó, elfojtott emléktöredéket kellett rekonstruálnia, és ezért írta le a Sarlós-mozgalomban régen hallott költeményt. A kéziraton látható törlések, javítások is ezt a memorizáló erőfeszítést bizonyítják. A legfrappánsabb az volt, hogy Kulcsár doktor, Attila kommunista kezelőorvosa, minden előzetes megbeszélés nélkül ugyanezt vallotta, igazolta ezt az állítást, és József Attilát végül is felmentették. Hozzátartozik a történethez – amit a kommunista diákper többi vádlottja és tanúja mesélt –, hogy amikor a tanácselnök bűnjelként felolvasta Attila versét, a benne levő művészi gyújtóanyag még az ügyészt is felkavarta. Szünetet kellett elrendelni… Elégedetten, büszkén kezdett a költő a történet elmondásába, de mire a végére ért, annyira átélte, hogy sírva fakadt. A szemünk előtt omlott össze, és a saját remekműveit barátai számára újjászülő, boldog, fiatal poétából egy meggyötört, vergődő lélek maradt. Még azt sem engedte meg, hogy taxit hívjunk, végül is zokogva indult el, Juditba kapaszkodva, rá támaszkodva a zuhogó esőben a Tisza Kálmán térről a Vérmező felé…

– Emlékszik rá, hogy mikor szavalt először József Attilát?

– Azt az estét nem lehet elfelejteni. Fejtő Ferenc kért fel, hogy mondjam el a Zeneakadémián A város peremént. Gondosan megtanultam a szöveget, szmokingot öltöttem, és nem is sejtettem, micsoda viharba indulok. A botrány akkor robbant ki, amikor Móricz Zsigmond el akarta foglalni a helyét a színpadon, és a nézőtérre beférkőzött nyilasok egy csomagot hajítottak felé. Még bombára is gyanakodtunk, de csak egy kötet nyilas röpcédula volt. A rendzavarás óriási verekedésbe fordult. Ságvári és a hozzá tartozó kommunista ifjúmunkások percek alatt ellátták a provokátorok baját. Amikor ezután a felzaklatott hangulatban folytattuk a műsort, szöveghibával, szorongva mondtam el a verset, egy barátom szerint úgy álltam a színpadon szmokingban, mint egy megijedt pincér. Akkor még sem a versmondásban, sem a politikai harcban nem volt gyakorlatom…

– Mikor döbbent rá a kortársak nemzedéke József Attila nagyságára?

– Akármilyen szörnyű, de az igazság az, hogy halála után azonnal megindult a per József Atilláért. A munkásmozgalom vállalta és védte a költő örökségét. Emlékszem, 1939-ben Kállai Gyula kérésére a Vasas Szakszervezetben, Darvas József József Atilláról tartott előadásának illusztrálására mondtam el A város peremént. Boldog voltam, hogy előadás után néhány munkás megvárt. De gratuláció helyett nekem szögezték, hogy így nem lehet szavalni József Attilát. Hogy József Attila – nem színház… Lehet, hogy nem fogalmaztak pontosan, de alapjában igazuk volt. Mert akkor én még, színésztársaimmal együtt, színpadnak néztem a pódiumot, és nem éreztem a két műfaj közötti különbséget. Részben ennek a kudarcnak a hatására kezdtem gondolatilag kidolgozni, értelmezni a verseket.

– Meg tudná-e fogalmazni tömören, hogyan kell József Attilát szavalni?

– A legfontosabb, hogy át kell élni az igazság kimondásának és megfogalmazásának József Attila-i kényszerét. Az erőfeszítést, amellyel a költő harmadszor és tizedszer is nekigyürkőzött a külváros megfogalmazásának. A másik tapasztalatom, hogy József Attila az a költő, akinél el kell vetni az előadó-művészetnek azt az alapigazságát, hogy „ne játszd meg a szavakat”. Mert József Attila versei megkövetelik a játékot is. Ő nemcsak költő, de képzőművész is, szinte ugyanabban az értelemben, mint Derkovits. Az ő verseiben kibontakozik, érzékletessé válik a látvány, és a pontos leíráson belül különleges fontossága van a színeknek. És zenész is, akinél minden szó, minden ige zenei funkciót tölt be. A tartalom és forma maximális egysége adja az előadó számára is a kulcsot a versekhez. Már sokszor szavaltam az Elégiát, amikor fölfedeztem és megértettem, miért nem szerepel a versben szinte egyetlen kötőszó sem. Nem véletlenül, mert ez a vers, mint oly sok másik, a valóság leltára. A gondos szövegmondás és a gondolatok világos értelmezése minden előadás alapfeltétele. De József Attilánál éppen ezért jelent megsérthetetlen törvényt.

– Hogyan hatott a felszabadulás előtt József Attila a hallgatóságra?

– Ma talán frázisnak hat, de azt mondom, hogy ez a költészet mozgósított, és anyagi erővé vált. Emlékszem arra, amikor a költő budapesti temetéséről, miután elmondtam A város peremént, a kerítésen át távoztam. Mert tudtuk, hogy nemcsak a közönség, a rendőrség is értette a verset. Jólesett felfedezni, amint az emberek a versek komplikált igazságára is ráéreztek. A Lebukottakkal többet gyűjtöttünk a Vörös Segélyre, mint egy tucat felhívással. Értelmiségi körökben is óriási volt a vers visszhangja. Voltak versek, amelyeket legálisan is előadhattunk, ilyen volt a Mama, a Kései sirató. Azután mások, amelyeket meghamisított címmel kellett felvenni a műsorba. A Thomas Mann üdvözlésére írott versnek például a kezdősora – „Mint a gyermek” – lett a fedőcíme. A cenzúra elleni harcnak és taktikának Hont Ferenc volt köztünk a zsenije. Ő bontotta fel először a forradalom szót oly módon, hogy forr a dalom. Emlékszem olyan féllegális és illegális találkozókra, mint amilyen a Sas utcai Szőrmés Szakszervezetben rendezett műsor volt, ahol a hallgatóság taps helyett némán, öklét felemelve adott kifejezést a tetszésének. Ebben az időben a legtöbbször A város pereménnel, a Hazámmal és a Munkásokkal szerepeltem.

– Hogyan folytatódott ez a József Attila-propaganda a felszabadulás után?

– Az első években a versek szinte beletartoztak a gyűlések napirendjébe. Akár a vasútról, akár a közellátásról beszélt az előadó, a beszéd előtt vagy után mindig elhangzott egy-egy József Attila-vers. A költőnek ebben a hirtelen jött népszerűségében éreztem át a legmélyebben Attila tragédiáját, hogy milyen döbbenetesen rövid idő telt el a teljes közönytől a befogadásig.

– Mivel magyarázza a közvélemény áthangolódását?

– Bizonyára hozzájárult az öngyilkosság, a regényes sors. De hiszem, hogy a valóság állandó külső és belső leltára, amire József Attila kényszerült, az élmények szüntelen újrafogalmazása, előbb-utóbb visszhangot kellett hogy ébresszen a vele azonos világban felnőtt emberekben.

– Hogyan hat ma, egy másfajta valóságban a felnőtt nemzedékre József Attila?

– Lenyűgözően. Nem fogom elfelejteni azt a „rendhagyó irodalomórát”, amelyre a kispesti Gábor Andor Kultúrházba hívtak meg. Vagy nyolcszáz gyereket csődítettek össze, és az első vers első sorai közben már kirobbant a néma botrány. Egy srác az ötödik sorból vadgesztenyével megcélozta az elöl ülő tanárnőt. Az szótlanul táskájába tette a „bombát”, de a közelből minden szem kettőjükre szegeződött. Ebben a pillanatban – elkezdtem a botrányokozónak szavalni. A gyerek és vele együtt a többi hétszázkilencvenkilenc megbabonázottan hallgatott. A költő legyőzte a rendbontót. József Attila mindenütt hat, ahol nem szorítják bele költészetét a sémák és frázisok Prokrusztész-ágyába. Ha a tanár vagy az előadó hű marad a költőhöz, és valóban nemcsak jó szóval oktat, de játszani is enged… Ezért választom az utóbbi időben szívesen, különösen a fiataloknak, a Medáliákat. Hogy tágítsam József Attila-képüket, felébresszem bennük a játék örömét. Nemcsak az irodalmi estéken és délelőttökön, de mostanában az újra népszerűvé lett színházi ankéton is kiköveteli a közönség József Attilát. Legutóbb például, amikor a Döglött aknákról vitatkoztunk Zalaegerszegen. De szerepeljen bármilyen téma a napirenden, mindig akad valaki, aki megkér, ne menjek el anélkül, hogy elmondanék egy József Attila-verset.

(1975)