Az ifjúságot jelentette... (Radnótira emlékezik: Karig Sára, Major Tamás és Beck Judit)

Radnóti kortársai, barátai, a Szegedi Fiatalok azóta hírneves, jeles tagjai már nagyobb részt közkinccsé tették emlékeiket Baróti Dezső, Tolnai Gábor – Radnóti életművének hivatott kutatóiként is –, Ortutay Gyula néprajztudós, Buday György grafikus, a hajdanvolt ifjúságra emlékezve. Karig Sára, a most 70. születésnapját ünneplő, kiváló műfordító, a Gulágból, Vorkutáról szabadult költő már találkozásunk első perceiben figyelmeztet:

– Igaz, hogy Szegeden voltam fiatal, és közelről ismertem Radnótit is, barátait is, de valójában én nem nevezhetem magam Szegedi Fiatalnak. Én voltam akkoriban a Szegedi Fiatalok közönsége.

– Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

– Amikor 1932-ben felvettek a szegedi Bölcsészkarra, áhítatos izgalommal mentem be, hogy az akkori, kötetlen tantárgyi kínálatból összeállítsam a magam tanrendjét. A tanteremben, ahova beléptem, néhány felsőéves ült, arcról meg a külsejükről – a padra tett, városszerte ismert kucsmájukról is – tudtam, hogy a Szegedi Fiatalok közül valók. Egyikük, azt hiszem Baróti Dezső, észrevette a hónom alatt szorongatott vaskos kötetet –, Kuncz Aladár Fekete kolostora volt – és megkérdezte: ,,Mit olvas a gólya?” Én, az Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnázium odáig bentlakó eminens diákja, örökös önképzőköri nyertes, megilletődve fogadtam a „nagyok” érdeklődését és azt, hogy készségesen segítettek, felvilágosítottak; hogy kit kell és kit érdemes hallgatni. Később azután Sík Sándor, Mészöly Gedeon, Horger Antal sok órájára együtt jártunk; főként Tolnai Gábor és Baróti Dezső fogadott bizalmába. Radnóti Miklósról akkor már mindenki tudta, hogy szerelme, múzsája – Gyarmati Fanni, azaz Fifi – Pesten maradt. Radnóti Miklós nagyon komolyan vette a szerelmet. A társaságban őt éreztem a legvonzóbbnak: csendesebb, jobb modorú volt a többieknél, és csodáltuk remek humorát. Az egyetlen, amit mindig halálosan komolyan vett, a költészet.

Természetesen akkoriban én is írtam – sok verset, szigorú prozódiával és Radnóti, aki már körünkben elismert költő volt – szerettük a Pogány köszöntőt és rajongtunk az Újmódi pásztorok énekéért –, végtelen kedvességgel olvasgatta szárnypróbálgatásaimat. Óriási türelemmel bizonyította be, hogy amit én felfedeztem, azt már mindenki megírta, és a nagyok sokkal jobban. Délutánonként gyakran üldögéltem Buday György szobájában, és hallgattam a Szegedi Fiatalok megbeszéléseit. Többnyire tervekről, irodalomról, a kiadásra kerülő könyvek külleméről volt szó. Itt értettem meg, milyen fontossága van az irodalom szempontjából is egy könyv formájának, a tükörnek, a szedésnek. Radnóti akkoriban készítette doktori diszszertációját, rajta keresztül kerültem közel témájához, „hőséhez” – Kaffka Margithoz.

– Ezek szerint, afféle passzív részese, tanúja lehettél a mozgalomnak…

– Aktivitásom kiéltem abban, hogy tanultam, rengeteget olvastam, ezen kívül táncoltam, teniszeztem! Szent-Györgyi Albertné cserkészcsapatának tagjaként részt vettem az öngyilkosok lelki istápolásában. És persze, ha megbíztak, boldogan gyűjtöttem előfizetőket a Szegedi Fiatalok könyveire.

– Egyetem után Radnóti is, Te is Budapestre jöttetek…

– Én először Angliába kerültem, azután, mikor 1937-ben hazajöttem, folytatódott, sőt szorosabb lett a barátság. Az állástalan diplomások felsegítésére szervezett akció keretében, a Salgótarjáni Vas- és Gépgyárban lettem levelező, de irodalmi érdeklődésemet és kapcsolataimat megőriztem. Kedves szegedi barátnőmmel, Szent-Györgyi Nellivel együtt továbbra is eljártunk a régiekhez, elsősorban Radnótiékhoz a Pozsonyi útra, hiszen Miklós akkor már feleségül vette Fifit. Azután Dési Huberékkel, Bálint Györgyékkel is bővült a kör.

Radnóti – talán érzékenységéből eredően is – rendkívül figyelmes barát volt. Utolsó bevonulása előtt nagy ajándékot kaptam tőle: két új versének, a Zsivajgó pálmafán és az Ó, régi börtönök kéziratát. Valósággal belém-vésődött ez a két vers, emlékük egész életemben elkísért. 1944 március végén Miklós már pontosan érezte a saját és a költészet tehetetlenségét, tragédiáját, hogy „minden szétesett”, és csak ,,a jó halál kegyelme” maradt a vigasz. Ma már nem is tudom, ő mondta-e nekem, vagy én neki, hogy minden ember magában hordja börtönét. Nem vitatom, hogyan is vitathatnám az utolsó versek elementáris erejét, nagyságát: a kor vele mondatta el, amit ki kellett mondani, hogy becsületét megőrizze. De hiszem, hogy Radnóti, ha más sors adatik neki, ha életben marad, akkor is nagy költő lett volna.

A mi generációnknak akkor már három költőcsillaga volt Szegeden: Juhász Gyula és József Attila mellett Radnóti volt a harmadik. Számomra Szeged és Radnóti Miklós máig az ifjúságot jelenti.

Barátság – nehéz időkben

(Major Tamás és Beck Judit emlékezik)

Ma is Radnóti Miklós utcájában laknak: a Pozsonyi úti lakásból az a megunhatatlanul szép panoráma tárul eléjük, amit a költő annyira szeretett. Major Tamás és felesége, Beck Judit festőművész, külön-külön és együtt is közel álltak Radnótihoz.

– Radnóti is, én is pestiek voltunk, mégis a Szegedi Fiatalokkal való barátság hozott össze bennünket. Pesten vele is, mint oly sok kedves barátommal, Szentpál Olgáéknál találkoztunk leggyakrabban. Tamással is ott ismerkedtünk meg – így a festő.

– Én Hont Ferencnek köszönhetem Radnóti Miklóst is. Hont, akinek szellemi, színházi erjesztő szerepéről manapság a kelleténél kevesebb szó esik, főszerepet játszott a Szegedi Fiatalok mozgalmában, és kollégái, kortársai között talán egyedül fedezte fel a színházi közönség meghatározó szerepét. Szoros barátságunk Radnótival Pesten is megmaradt – meséli Major Tamás.

– A barátság szó abban az időben mást és többet jelentett, mint ma. Szolidaritást, a veszélyek vállalását, igazi fegyverbarátságot. Csak egy része volt a barátkozásnak az együtt töltött szabad idő, a kirándulás, evezés, közös szilveszter. Fontosabbnak mondanánk azt a szellemi kört, amelyben éltünk. Ha Bartók Béla egy koncertjén nem láttuk Bálint Györgyöt, Szerb Antalt vagy Radnótiékat, tudtuk, hogy baj van. Ritkábban betegség, többnyire munkaszolgálat…

– Hol találkozott Radnóti Miklóssal?

– Úgy emlékszem, először törzshelyünkre, a Kulacs vendéglőbe hozta magával Hont Ferenc. Itt született egyébként a népligeti Duda Gyuri-előadás gondolata is. Később azután volt még egy felejthetetlen, félelmetes találkozásunk a Kulacsban. Amikor egyik világmegváltó vitánk közepébe egyszercsak betoppant Radnóti, csontig soványodva, bakancsban. Először a kopaszsága döbbentett meg, azután megláttuk fején a daganatokat. Gyalog jött eltávozásra haza a munkaszolgálatból, amikor valamelyik kaszárnya előtt elkapta egy őrmester, száz békaugrásra kényszerítette és összeverte. De csak néhány percig tartott a néma döbbenet, utána máris folytatódott a beszélgetés – most már vele együtt – színházról, irodalomról.

– Radnóti nyilván az irodalom, Major Tamás a színház bűvkörében élt.

– A kettő akkoriban nagyon közel volt egymáshoz: Radnóti, éppen Hont Ferencen keresztül, szorosan kapcsolódott a mi színházi törekvéseinkhez. Lelkesen fogadta Hont ötletét, amikor „munkás kultúrtanfolyamot” akart szervezni, velünk izgult a Méla Tempefői, a Karnyóné és a Tartuffe sikeréért. Haszna egyetlen egyszer volt a mi színházi vállalkozásunkból. Amikor az utolsó behívása előtt találkoztunk, és pontosan tudtam, hogy egy vasa sincs, megkérdeztem, akar-e háromszáz pengőt. A szemembe nevetett. Akkor belekaroltam és felvittem a Városháza Közoktatási Hivatalába, ott közöltem a titkárnővel, hogy a költő úr lefordítja számunkra Shakespeare Vízkeresztjét, és erre a célra háromszáz pengő előleget kell számára folyósítani. A kérés olyan meglepő volt, hogy Margitka – máig emlékszem a nevére – azonnal kiutalta a kért összeget. Ez volt egyébként az egyetlen alkalom, amikor sikerült segítenem Radnótinak. Miklós rendszeresen részt vett a mi Vigadóbeli irodalmi estéinken. Sőt, nem is egyszerű hallgatója és drukkere, de tevékeny tanácsadója – ma azt mondanánk, dramaturgja – volt ezeknek az estéknek. Együtt beszéltük meg a műsort és hogy kit hívtunk meg. Nehéz időkben, amikor még Csokonai Az estvéje is feketelistára került, sokszor Radnóti ötletei segítettek kijátszani a cenzúrát. Előadás után rendszerint hajnalig beszélgettünk, vitatkoztunk Szentpál Olgáéknál. Én talán ezeken az estéken kaptam a legtöbbet Radnóti Miklóstól.

– Tanácsot vagy kritikát?

– Biztatást és egy-egy vers tolmácsolásán túlmutató gondolatokat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert versmondóként József Attilától és Radnótitól tanulhattam. Egy alkalommal hárman szavaltuk el a Gondolatok a könyvtárbant. Egy Brassai nevű, erdélyi színész, Ascher Oszkár és én. Ascher azt vallotta, hogy mondani kell a verset, nem játszani. Én ezt jogosnak is, túlzásnak is éreztem, mert mindig izgatott a versek, például a balladák fojtott drámaisága. De nagyon elgondolkoztatott, amikor Radnóti, túlságosan teátrálisnak érezte a stílusomat. Sokat beszélgettünk arról, hogy egy-egy versben hogyan kapcsolódik a tartalom és a forma. Radnóti kedvéért tanultam meg legkedvesebb Arany-versét, a Szondi két apródját. Valahányszor elmondtam, fülemben a hangja, hogy lelkesedett a vers feszességéért, megrendítő belső drámájáért. Mint Apollinaire verseinek fordítója, sokat segített a modern, interpunkció (központozás) nélküli versek előadásmódjának, ritmusának kialakításában.

– Szavalta-e akkoriban Major Tamás Radnóti verseit ?

– Megvallom, nem. És ennek nemcsak az volt az oka, hogy Radnóti neve vörös posztó volt a cenzúrának, olyannyira, hogy az ő versét majdhogynem olvasatlanul kihúzták volna a programból. De volt ennek – különösen később – érzelmi oka is. Túl közel állt hozzám az a fájdalom amit ő kifejezett. Egy alkalommal a Centrál Kávéházban megajándékozott egyik éppen elkészült eklogája kéziratának másolatával. Én a kávéházból Újpestre mentem, az anyámhoz. A villamoson olvastam el a verset, és elsírtam magam. Talán hét-nyolc éve, hogy legyőztem az emlékekből épült gátakat és gátlásokat, és elmondtam Radnóti néhány versét. Azóta is a torkomban dobog a szívem, ha belefogok.

– Kapcsolatuk a legnehezebb években is megmaradt.

– Soha nem felejtem el, egy este Szentpál Olgáéknál felolvasta nekünk Nem tudhatom című versét. Éreztük, hogy remekmű, és mi, Honttal, mégis nekimentünk. Radnóti szemére hánytuk, hogy most, a győzelem előtt, a fasiszták végső vereségének küszöbén, hogy lehet ilyen pesszimista? Ez a vita talán előhangja, talán már része volt a későbbieknek. Amikor Tolnaival együtt könyörögtünk Miklósnak, menjen illegalitásba, és ő szinte a biztos halál tudatában vallotta, hogy „az utat végig kell járni”. Mi egyre csak azt hajtogattuk, hogy melyik utat, kinek az útját? Nem lehet morális parancs, hogy végigmenjünk azon az úton, amit Hitler jelölt ki számunkra, és amely a halálraítéltek útja. Radnóti úgy érezte, nem hagyhatja el sorstársait.

Beck Judit féltve őrzött képeket mutat: még életében sikerült rábírnia Radnótit, hogy modellt üljön neki, de a portré már emlékezetből teljesedett ki. A fotók egy-egy emlékezetes kiránduláson, dunai evezések alkalmából készültek. Csónakon mentek Majorék Görög Ilonával, Hont Ferenc feleségével, a szentendrei iskolába szállásolt munkaszolgálatos költőhöz, az utolsó látogatásra is. Radnóti senkitől nem kért, és nem fogadott el segítséget, szinte riasztóan nyugodt volt. Látogatói közül senki sem sejtette, hogy ez a találkozás egyben búcsú is.

Ami ezután következett; arról Beck Judit ennyi év után is zaklatottan, szaggatottan beszél. Arról a napról, amikor a munkaszolgálatból, Borból hazaérkezett Szalagi Sándor behozta hozzá az irodába a Radnóti utolsó verseit tartalmazó borítékot.

– Sejtelmünk sem volt még a tragédiáról, mégis zokogva olvastam a verseket, megrázott nemcsak a tartalmuk, de a költészet hatalma, Radnóti hűsége is, hogy még ott, a pokolban is – költő maradt! Másnap reggel azután megkerestem Fifit, aki akkor még hazavárta Miklóst. Úgy emlékszem, nem sokkal ezután fejeztem be ezt a portrét.

(1984)

Radnótira enlékezik: Karig Sára

Radnóti kortársai, barátai, a Szegedi Fiatalok azóta hírneves, jeles tagjai már nagyobb részt közkinccsé tették emlékeiket Baróti Dezső, Tolnai Gábor – Radnóti életművének hivatott kutatóiként is –, Ortutay Gyula néprajztudós, Buday György grafikus, a hajdanvolt ifjúságra emlékezve. Karig Sára, a most 70. születésnapját ünneplő, kiváló műfordító, a Gulágból, Vorkutáról szabadult költő már találkozásunk első perceiben figyelmeztet:

– Igaz, hogy Szegeden voltam fiatal, és közelről ismertem Radnótit is, barátait is, de valójában én nem nevezhetem magam Szegedi Fiatalnak. Én voltam akkoriban a Szegedi Fiatalok közönsége.

– Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

– Amikor 1932-ben felvettek a szegedi Bölcsészkarra, áhítatos izgalommal mentem be, hogy az akkori, kötetlen tantárgyi kínálatból összeállítsam a magam tanrendjét. A tanteremben, ahova beléptem, néhány felsőéves ült, arcról meg a külsejükről – a padra tett, városszerte ismert kucsmájukról is – tudtam, hogy a Szegedi Fiatalok közül valók. Egyikük, azt hiszem Baróti Dezső, észrevette a hónom alatt szorongatott vaskos kötetet –, Kuncz Aladár Fekete kolostora volt – és megkérdezte: ,,Mit olvas a gólya?” Én, az Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnázium odáig bentlakó eminens diákja, örökös önképzőköri nyertes, megilletődve fogadtam a „nagyok” érdeklődését és azt, hogy készségesen segítettek, felvilágosítottak; hogy kit kell és kit érdemes hallgatni. Később azután Sík Sándor, Mészöly Gedeon, Horger Antal sok órájára együtt jártunk; főként Tolnai Gábor és Baróti Dezső fogadott bizalmába. Radnóti Miklósról akkor már mindenki tudta, hogy szerelme, múzsája – Gyarmati Fanni, azaz Fifi – Pesten maradt. Radnóti Miklós nagyon komolyan vette a szerelmet. A társaságban őt éreztem a legvonzóbbnak: csendesebb, jobb modorú volt a többieknél, és csodáltuk remek humorát. Az egyetlen, amit mindig halálosan komolyan vett, a költészet.

Természetesen akkoriban én is írtam – sok verset, szigorú prozódiával és Radnóti, aki már körünkben elismert költő volt – szerettük a Pogány köszöntőt és rajongtunk az Újmódi pásztorok énekéért –, végtelen kedvességgel olvasgatta szárnypróbálgatásaimat. Óriási türelemmel bizonyította be, hogy amit én felfedeztem, azt már mindenki megírta, és a nagyok sokkal jobban. Délutánonként gyakran üldögéltem Buday György szobájában, és hallgattam a Szegedi Fiatalok megbeszéléseit. Többnyire tervekről, irodalomról, a kiadásra kerülő könyvek külleméről volt szó. Itt értettem meg, milyen fontossága van az irodalom szempontjából is egy könyv formájának, a tükörnek, a szedésnek. Radnóti akkoriban készítette doktori diszszertációját, rajta keresztül kerültem közel témájához, „hőséhez” – Kaffka Margithoz.

– Ezek szerint, afféle passzív részese, tanúja lehettél a mozgalomnak…

– Aktivitásom kiéltem abban, hogy tanultam, rengeteget olvastam, ezen kívül táncoltam, teniszeztem! Szent-Györgyi Albertné cserkészcsapatának tagjaként részt vettem az öngyilkosok lelki istápolásában. És persze, ha megbíztak, boldogan gyűjtöttem előfizetőket a Szegedi Fiatalok könyveire.

– Egyetem után Radnóti is, Te is Budapestre jöttetek…

– Én először Angliába kerültem, azután, mikor 1937-ben hazajöttem, folytatódott, sőt szorosabb lett a barátság. Az állástalan diplomások felsegítésére szervezett akció keretében, a Salgótarjáni Vas- és Gépgyárban lettem levelező, de irodalmi érdeklődésemet és kapcsolataimat megőriztem. Kedves szegedi barátnőmmel, Szent-Györgyi Nellivel együtt továbbra is eljártunk a régiekhez, elsősorban Radnótiékhoz a Pozsonyi útra, hiszen Miklós akkor már feleségül vette Fifit. Azután Dési Huberékkel, Bálint Györgyékkel is bővült a kör.

Radnóti – talán érzékenységéből eredően is – rendkívül figyelmes barát volt. Utolsó bevonulása előtt nagy ajándékot kaptam tőle: két új versének, a Zsivajgó pálmafán és az Ó, régi börtönök kéziratát. Valósággal belém-vésődött ez a két vers, emlékük egész életemben elkísért. 1944 március végén Miklós már pontosan érezte a saját és a költészet tehetetlenségét, tragédiáját, hogy „minden szétesett”, és csak ,,a jó halál kegyelme” maradt a vigasz. Ma már nem is tudom, ő mondta-e nekem, vagy én neki, hogy minden ember magában hordja börtönét. Nem vitatom, hogyan is vitathatnám az utolsó versek elementáris erejét, nagyságát: a kor vele mondatta el, amit ki kellett mondani, hogy becsületét megőrizze. De hiszem, hogy Radnóti, ha más sors adatik neki, ha életben marad, akkor is nagy költő lett volna.

A mi generációnknak akkor már három költőcsillaga volt Szegeden: Juhász Gyula és József Attila mellett Radnóti volt a harmadik. Számomra Szeged és Radnóti Miklós máig az ifjúságot jelenti.

Barátság – nehéz időkben

(Major Tamás és Beck Judit emlékezik)

Ma is Radnóti Miklós utcájában laknak: a Pozsonyi úti lakásból az a megunhatatlanul szép panoráma tárul eléjük, amit a költő annyira szeretett. Major Tamás és felesége, Beck Judit festőművész, külön-külön és együtt is közel álltak Radnótihoz.

– Radnóti is, én is pestiek voltunk, mégis a Szegedi Fiatalokkal való barátság hozott össze bennünket. Pesten vele is, mint oly sok kedves barátommal, Szentpál Olgáéknál találkoztunk leggyakrabban. Tamással is ott ismerkedtünk meg – így a festő.

– Én Hont Ferencnek köszönhetem Radnóti Miklóst is. Hont, akinek szellemi, színházi erjesztő szerepéről manapság a kelleténél kevesebb szó esik, főszerepet játszott a Szegedi Fiatalok mozgalmában, és kollégái, kortársai között talán egyedül fedezte fel a színházi közönség meghatározó szerepét. Szoros barátságunk Radnótival Pesten is megmaradt – meséli Major Tamás.

– A barátság szó abban az időben mást és többet jelentett, mint ma. Szolidaritást, a veszélyek vállalását, igazi fegyverbarátságot. Csak egy része volt a barátkozásnak az együtt töltött szabad idő, a kirándulás, evezés, közös szilveszter. Fontosabbnak mondanánk azt a szellemi kört, amelyben éltünk. Ha Bartók Béla egy koncertjén nem láttuk Bálint Györgyöt, Szerb Antalt vagy Radnótiékat, tudtuk, hogy baj van. Ritkábban betegség, többnyire munkaszolgálat…

– Hol találkozott Radnóti Miklóssal?

– Úgy emlékszem, először törzshelyünkre, a Kulacs vendéglőbe hozta magával Hont Ferenc. Itt született egyébként a népligeti Duda Gyuri-előadás gondolata is. Később azután volt még egy felejthetetlen, félelmetes találkozásunk a Kulacsban. Amikor egyik világmegváltó vitánk közepébe egyszercsak betoppant Radnóti, csontig soványodva, bakancsban. Először a kopaszsága döbbentett meg, azután megláttuk fején a daganatokat. Gyalog jött eltávozásra haza a munkaszolgálatból, amikor valamelyik kaszárnya előtt elkapta egy őrmester, száz békaugrásra kényszerítette és összeverte. De csak néhány percig tartott a néma döbbenet, utána máris folytatódott a beszélgetés – most már vele együtt – színházról, irodalomról.

– Radnóti nyilván az irodalom, Major Tamás a színház bűvkörében élt.

– A kettő akkoriban nagyon közel volt egymáshoz: Radnóti, éppen Hont Ferencen keresztül, szorosan kapcsolódott a mi színházi törekvéseinkhez. Lelkesen fogadta Hont ötletét, amikor „munkás kultúrtanfolyamot” akart szervezni, velünk izgult a Méla Tempefői, a Karnyóné és a Tartuffe sikeréért. Haszna egyetlen egyszer volt a mi színházi vállalkozásunkból. Amikor az utolsó behívása előtt találkoztunk, és pontosan tudtam, hogy egy vasa sincs, megkérdeztem, akar-e háromszáz pengőt. A szemembe nevetett. Akkor belekaroltam és felvittem a Városháza Közoktatási Hivatalába, ott közöltem a titkárnővel, hogy a költő úr lefordítja számunkra Shakespeare Vízkeresztjét, és erre a célra háromszáz pengő előleget kell számára folyósítani. A kérés olyan meglepő volt, hogy Margitka – máig emlékszem a nevére – azonnal kiutalta a kért összeget. Ez volt egyébként az egyetlen alkalom, amikor sikerült segítenem Radnótinak. Miklós rendszeresen részt vett a mi Vigadóbeli irodalmi estéinken. Sőt, nem is egyszerű hallgatója és drukkere, de tevékeny tanácsadója – ma azt mondanánk, dramaturgja – volt ezeknek az estéknek. Együtt beszéltük meg a műsort és hogy kit hívtunk meg. Nehéz időkben, amikor még Csokonai Az estvéje is feketelistára került, sokszor Radnóti ötletei segítettek kijátszani a cenzúrát. Előadás után rendszerint hajnalig beszélgettünk, vitatkoztunk Szentpál Olgáéknál. Én talán ezeken az estéken kaptam a legtöbbet Radnóti Miklóstól.

– Tanácsot vagy kritikát?

– Biztatást és egy-egy vers tolmácsolásán túlmutató gondolatokat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert versmondóként József Attilától és Radnótitól tanulhattam. Egy alkalommal hárman szavaltuk el a Gondolatok a könyvtárbant. Egy Brassai nevű, erdélyi színész, Ascher Oszkár és én. Ascher azt vallotta, hogy mondani kell a verset, nem játszani. Én ezt jogosnak is, túlzásnak is éreztem, mert mindig izgatott a versek, például a balladák fojtott drámaisága. De nagyon elgondolkoztatott, amikor Radnóti, túlságosan teátrálisnak érezte a stílusomat. Sokat beszélgettünk arról, hogy egy-egy versben hogyan kapcsolódik a tartalom és a forma. Radnóti kedvéért tanultam meg legkedvesebb Arany-versét, a Szondi két apródját. Valahányszor elmondtam, fülemben a hangja, hogy lelkesedett a vers feszességéért, megrendítő belső drámájáért. Mint Apollinaire verseinek fordítója, sokat segített a modern, interpunkció (központozás) nélküli versek előadásmódjának, ritmusának kialakításában.

– Szavalta-e akkoriban Major Tamás Radnóti verseit ?

– Megvallom, nem. És ennek nemcsak az volt az oka, hogy Radnóti neve vörös posztó volt a cenzúrának, olyannyira, hogy az ő versét majdhogynem olvasatlanul kihúzták volna a programból. De volt ennek – különösen később – érzelmi oka is. Túl közel állt hozzám az a fájdalom amit ő kifejezett. Egy alkalommal a Centrál Kávéházban megajándékozott egyik éppen elkészült eklogája kéziratának másolatával. Én a kávéházból Újpestre mentem, az anyámhoz. A villamoson olvastam el a verset, és elsírtam magam. Talán hét-nyolc éve, hogy legyőztem az emlékekből épült gátakat és gátlásokat, és elmondtam Radnóti néhány versét. Azóta is a torkomban dobog a szívem, ha belefogok.

– Kapcsolatuk a legnehezebb években is megmaradt.

– Soha nem felejtem el, egy este Szentpál Olgáéknál felolvasta nekünk Nem tudhatom című versét. Éreztük, hogy remekmű, és mi, Honttal, mégis nekimentünk. Radnóti szemére hánytuk, hogy most, a győzelem előtt, a fasiszták végső vereségének küszöbén, hogy lehet ilyen pesszimista? Ez a vita talán előhangja, talán már része volt a későbbieknek. Amikor Tolnaival együtt könyörögtünk Miklósnak, menjen illegalitásba, és ő szinte a biztos halál tudatában vallotta, hogy „az utat végig kell járni”. Mi egyre csak azt hajtogattuk, hogy melyik utat, kinek az útját? Nem lehet morális parancs, hogy végigmenjünk azon az úton, amit Hitler jelölt ki számunkra, és amely a halálraítéltek útja. Radnóti úgy érezte, nem hagyhatja el sorstársait.

Beck Judit féltve őrzött képeket mutat: még életében sikerült rábírnia Radnótit, hogy modellt üljön neki, de a portré már emlékezetből teljesedett ki. A fotók egy-egy emlékezetes kiránduláson, dunai evezések alkalmából készültek. Csónakon mentek Majorék Görög Ilonával, Hont Ferenc feleségével, a szentendrei iskolába szállásolt munkaszolgálatos költőhöz, az utolsó látogatásra is. Radnóti senkitől nem kért, és nem fogadott el segítséget, szinte riasztóan nyugodt volt. Látogatói közül senki sem sejtette, hogy ez a találkozás egyben búcsú is.

Ami ezután következett; arról Beck Judit ennyi év után is zaklatottan, szaggatottan beszél. Arról a napról, amikor a munkaszolgálatból, Borból hazaérkezett Szalagi Sándor behozta hozzá az irodába a Radnóti utolsó verseit tartalmazó borítékot.

– Sejtelmünk sem volt még a tragédiáról, mégis zokogva olvastam a verseket, megrázott nemcsak a tartalmuk, de a költészet hatalma, Radnóti hűsége is, hogy még ott, a pokolban is – költő maradt! Másnap reggel azután megkerestem Fifit, aki akkor még hazavárta Miklóst. Úgy emlékszem, nem sokkal ezután fejeztem be ezt a portrét.

(1984)