Portré szóban és szoborban – Schaár Erzsébetről

Újságírói pályám országjáró korszakában – valamikor a hatvanas években – színházba Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre jártunk, kiállításra – Székesfehérvárra. A magyarázatot mindannyian tudtuk, sőt személyesen ismertük is. Fitz Jenő és Petres Éva, ez a tehetséges és bátor régész-művészettörténész házaspár igazgatói megbízatását a három „t” korszakában sem arra használta, hogy tiltson, vagy tűrjön hanem kizárólag a jó művészet támogatására. Nekik köszönhető, hogy Székesfehérváron már akkor létrejött a kortárs magyar művészet nem hivatalos, de rajongói és a szakma által nagyra becsült, nyilvános fóruma. Petres Éva a mellőzött, félreállított tehetségek bemutatásával egyszerre bizonyította a magyar képzőművészet európai rangját, és azt is, hogy a tabuk nem ledönthetetlenek.

Mi pedig – akkori fiatalok, egyetemisták, újságírók – ahogy tehettük – kocsival, vonattal, autóstoppal – boldogan zarándokoltunk Kornis Dezső, Bálint Endre, Vilt Tibor műveihez. Azután bekerült a fehérvári táncrendbe Vilt Tibor után a feleség, Schaár Erzsébet életműve is… Megint Székesfehérvárra kellett utazni annak, aki új, izgalmas, modern, tartalmas kiállítást akart látni. Bosszantóan nagyszerű dolog. Bosszantó, mert utazni kell, mert Pesten azért mégis több ember láthatná, és mert ha van fővárosi színvonalú művészet – Schaár Erzsébeté az. De nagyszerű – mert ez a város, mert az István Király Múzeum kivívta magának azt a dicsőséget, hogy termeiben kiállítani is rangot jelent, mert a helybelieken kívül megnézik a fehérvári tárlatokat a Balatonra igyekvő bel- és külföldi kocsik utasai is.

Schaár Erzsébet nevét, arcát, alkotó kezét, szellemét még az is ismerhette, aki ritkán jár kiállításra. 1960-as műcsarnoki tárlata óta csak egy-egy művel lépett ugyan a nagy szemléken a nyilvánosság elé, a közelmúltban mégis tízezreket avatott be művészete titkába. Kovács András Két arckép című filmjét azért éreztük olyan izgalmas, újszerű alkotásnak, mert a művészt, Schaár Erzsébetet és a modellt, Psota Irént egyszerre mutatta be.

– Amikor Kovács András először javasolta a témát, elzárkóztam előle – mondta az alkotóművész, Schaár Erzsébet. – A portré elkészülte után pedig örültem annak, hogy Kovács Andrásnak sikerült egy, a legszélesebb közönség számára is vonzó témával összekötni a műalkotás születésének bonyolult folyamatát. Annál is inkább, mert a portrénak, mint korunk elhanyagolt műfajának, nagyon is szüksége van ilyen propagandára.

– Elhanyagolt műfaj?

– Kétségtelenül az. Korunk nagy szobrászai közül sokan teljesen elzárkóznak előle. A portré szerintem az emberábrázolás lényegét jelenti, és követeli is a művésztől. Csakhogy: ez a lényeg maga is változik. A portréművészet legkezdetén, a rómaiaknál a szobor a vonások rögzítését szolgálta, ha úgy tetszik, a fotót pótolta, tehát értékét a kortársak szemében elsősorban a hasonlatosság döntötte el. Ma viszont, a fotóművészet korában, a hasonlatosság önmagában nem elég.

– Említette, hogy a portré a művész és a modell közös munkája…

– Valóban az. A jó portré feltétele az alkotó és a modell között létrejövő lelki kontaktus. Nem lehet teljesen hideg szemmel mintázni. De szükség van a tisztánlátó, hideg tekintetre is. Ha a modell ellenáll, okosabb abbahagyni a munkát. Nemrég például egy francia asszonyt mintáztam. Hiába kezdtem harmadszor is újra, nem jutottam előbbre. Meglehet, francia tudásomban volt a hiba: nem sikerült elég közel kerülnünk egymáshoz.

– A kiállításon Bartók Béla, Károlyi Mihály portréját is láttuk. Ők nemigen vehettek részt a portréteremtés munkájában…

– Azt hiszem, a művész számára ez a legnehezebb: halottakat mintázni. Ilyenkor meg kell keresni azokat a támpontokat, amelyek segítik az ábrázolást. Hiszen a szobrásznak a lélek mögött a testet is idézni kell. Károlyi Mihály szobránál a korabeli híradók is segítettek. Sok időt töltöttem együtt Károlyi Mihálynéval is; az ő emlékezete, művészi érzéke is benne van a portréban. Bartók Béla szobrához meghívtam a fiát, aki megszólalásig hasonlít az apjára. Talán egy félóráig őt mintáztam, de azután azt éreztem, elég volt, s ha tovább nézném, már eltérítene attól, hogy Bartók Béla személyiségét érzékeltessem. A munkának abban a későbbi fázisában már elég volt a Bartók-muzsika. Liszt Ferenc portréja könnyebb feladat a szobrásznak, mert nála a fej körvonalai már szinte felidézik a személyiség képzetét. Radnóti Miklós annál bonyolultabb téma, hiszen itt szinte minden külső jegy nélkül kell a rendkívüli nagyságot érzékeltetni.

– Általában azt látom, hogy szinte minden téma több változatban szerepel a kiállításon.

– Ez munkamódszerem lényegéhez tartozik. Szeretem több oldalról megközelíteni a témát. A plasztikus gondolkodás híve vagyok, nem rajzban, hanem magában az anyagban keresem a megoldást. Néhány perc alatt felépítem a vázat, és szükség szerint készítek új meg új figurákat. A nagy méretek ezt lehetetlenné tennék. Ott az anyag mozgatása komoly fizikai munkát követel, és nem utolsó sorban nagyon költségessé válik a szobor. Gondolkodni gyorsabban lehet, mint mintázni. De a kisplasztika csökkenti ezt az időbeli különbséget és módot ad arra, hogy a művész hangosan – azaz térben – gondolkodjék.

– A nagy szobornak természetesen mások a térbeli törvényei is.

– Meggyőződésem, hogy nem a méret tesz naggyá egy szobrot. A kisplasztika – a művész stúdiuma is, de nem zárja ki azt, hogy minden szobrásznak szüksége van tágabb, nagyobb térbeli és materiális lehetőségekre is. Ezt számomra az utóbbi időben az állami megrendelések, az úgynevezett beruházási munkák nyújtják. Két alakot készítek a Vár Ybl kupolájába. A miskolci színház Déryné szobrát kérte tőlem. Az itt látható munkák közül, a nagyméretű ülő nő például az ajkai Május 1. lakótelepre készült.

Különös világ Schaár Erzsébeté. Szikár, és lírai, groteszk és fenséges. A modern képzőművészet tudatosan és gondosan elhatárolja magát mindennemű irodalmi effektustól: a Fal előtt és fal mögött álló alakok néma kettőségéből a néző mégis kihallja az egymást kereső és mégis, egymásnak is megközelíthetetlen lények drámáját. Vagy talán nem is a dráma – inkább a gondolat az, amely Schaár Erzsébet művei láttán nem hagy nyugodni: voltaképpen nem is szobrok szólnak, mi magunk nyilatkozunk meg előttük. Az öregség domborműve előtt felrémlik előttünk a mulandóság, a kéztanulmányokra tekintve, az alkotó ember felelőssége. A halált is úgy idézi, hogy közben az élet mementóját halljuk. Zseniális, egyetlen kezet ábrázoló emlékműterve, mintha az élőket intené: mit tettél, mit teszel ember, a neked adatott mindenható alkotó szerszámmal, mire használod a kezed és a szellemed?

A művész maga ezzel az utóbbi évek munkásságából válogatott kiállítással méltó választ ad erre a kérdésre. (1975)