Hétköznapi beszélgetés Bulla Elmával

Kritikusként többször is írtam róla, interjút azonban magam sem tudom miért, egyet sem készítettem vele. Kézikönyvekből és újságcikkekből is tudtam, hogy Reinhardt színházának Puck-ja a mi Szent Johannánk volt. Pletykalapokban soha nem szerepelt.

Arra sem volt alkalmam soha, hogy elmeséljem, milyen élmény volt Bulla Elmával egy turnusban nyaralni az Írók Alkotóházában, Szigligeten. A véletlen úgy hozta, hogy több színésznő is volt egyszerre a beutaltak közt. Az azóta már rég elfelejtett Fiatal Névtelen, a turnus démonja a társalgóba járt le szerepet tanulni, idősebb, neves író férje ott végszavazott szegény, hosszú órákon át. Szemmel láthatóan csak azért, hogy mi többiek lássuk, milyen nehéz sorsa van egy szabadságát is munkával, művészettel töltő drámai színésznőnek. A másik színésznő, kedves, tehetséges, korombeli póztalan értelmiségiként viselkedett az ebédlőben és a stégen is. A színházról, általában mint szakmáról beszélt. Bulla Elma viszont olyan halk volt és olyan szerény, mint aki feledtetni kívánja velünk, hogy korunk egyik legnagyobb színésznőjével együtt tölthettük a szigligeti szép napokat.

„Örült-e a kitüntetésnek, hogyan készül új szerepére, mi a legnagyobb vágya az új esztendőben?” – az újságíró rendszerint ilyen s hasonló alkalmi kérdésekkel ostromolja a színészt. Bevallom töredelmesen, Bulla Elmához régen készültem már, hogy valamely, nem is ritka ünnepi alkalomból meginterjúvoljam. De mikor Kossuth-díjat kapott, a fényképét közöltük; alakításáról kritika kellett; a Béke Világtanács ülése után mást küldött hozzá a szerkesztő… Most viszont minden határozott cél nélkül látogattam el hozzá, hogy megismerjem és bemutassam. Nem a színészt: az embert. A színészt ugyanis színházjáró embernek Magyarországon már nem kell bemutatni. O már – „a” Bulla. Ez a határozott névelő sok képből tevődik össze: Pucktól Szent Johannáig és az Esőcsináló szerelemre termett, megszépülő csúnyalányától az Álmatlan évek munkásasszonyáig összekopírozódnak a színek, arcok és jelmezek.

– Jó, akkor, ha nem forgatunk holnap, délben várom – mondja a telefonban, s a telefon, ez a hallatlanul prózai fekete jószág megtelik poézissel. És abban a pillanatban már tudom, hogy Bullát milyen nehéz bemutatni. Hiszen a hangja nélkül suta róla minden szó, minden mondat. Hiszen Bulla egyénisége, lágysága és keménysége, okossága és melegsége is a hangjában muzsikál. Alig akad ember az országban, aki ne ismerné meg hangját, ha rányitja a rádiót.

S még kezemben a telefonkagyló, és közben látom, hogy áll vagy ül otthonában, fejét kicsit félrehajtva, füléhez tartva a kagylót. Mintha már láttam volna ezt a képet… Valóban, Bertolt Brecht emlékét ünnepelte az Irodalmi Színpad, és Bulla Elma A rettegés birodalmának egy jelenetét – a zsidó feleség drámáját – játszotta. Tulajdonképpen akkor határoztam el, hogy egyszer megismerem – civilben.

Életrajzát a már sokat nyilatkozott emberek gyakorlatával mondja.

– Csodagyerekként kezdtem Pozsonyban. Iskolai jótékony célra rendezett ünnepélyeken és táncestéken szerepeltem. Egyszer meglátott Reinhardt, és rábeszélt, hogy legyek színésznő. Azóta sem tudom, hogy olyan jól játszottam, vagy olyan rosszul táncoltam, hogy erre az ötletre ébredt… Társulatánál a Szentivánéji álom Puckjával kezdtem. Szóval a pálya csúcsán… De nagyon hamar rájöttem, hogy a nagy szerepek apróbbakkal váltakoznak, s hogy akárhogy is, mire a csodagyereksorból kinövök, csak egyszerű kezdő színésznő leszek én is, mint a többi. S akkor nekiláttam a tanulásnak. München és Bécs után Bárdos Arthur hívott haza, Budapestre. Azóta itthon vagyok, és azt hiszem, nincs színház Buda-pesten, ahol ne játszottam volna…

Esztendők óta a Néphadsereg színházának tagja. Felejthetetlen alakításokra emlékezünk. Láttuk őt Johannának, délcegnek, bátornak, Bettinának, a sors-megnyomorította testű és lelkű vénlánynak Haupt-mann Naplemente előtt című drámájában, és hétszerelmű, sokatszen-vedett pesti asszonynak, Mónikának, Mesterházi színművében. azóta csak egyetlen szerepben, az Esőcsinálóban láttuk újra – kitűnőnek, mint mindig.

– Mi ennek az oka?

– Előfordul az egy színész életében – mondja hallatlanul szerényen és fegyelmezetten. – A színház programja így alakult. De azért most is játszom, mert a Pesti Emberek is és a Nash-darab is a századik előadás felé halad.

– Igen, de azért az már mégsem ugyanaz – vetem közbe.

Haragosan rázza a fejét. – Sok színésznek nem. De én, ha századszor öltök fel egy jelmezt este, akkor is déltől a torkomban dobog a szívem. Mert a közönségnek minden előadás – premier. A néző, aki kemény forintokért megváltotta a jegyét, a nyolcvanhatodik előadáson ugyanazt az egyszeri élményt várja, mint az, akit az elsőre sodort be a sors. Sőt, még többet is. Hiszen hozzá már eljutott a darab, az előadás, az alakítás híre, kritikája, a szomszédasszony dicsérete is.

(Nem merek válaszolni. Legszívesebben csak sóhajtanék. Bár minden színész így gondolkodna! A századik előadásról is, és saját gondjáról. De azért mégis felötlik az emberben – és levelek egész sora bizonyítja, hogy nemcsak az újságíróban – vajon jól van-e ez így? Vajon valóban nem akadt-e a szezon derekáig új testhez álló Bulla-szerep?)

Film, rádiószerep, televízió… Az élet üteme még szereptanulás nélkül is igen gyors. Igaz, Gizikének, a két évtizede a családhoz szokott szakács-nő-öltöztetőnő-titkárnőnek mostanában nem kell éjszaka végszavazni (ez ugyanis az ő hagyományos feladata), de sokszor viszont már reggel ötkor csenget az óra: „Művésznő, ébresztő, Csepel várja…” S akkor egy jó erős fekete, esetleg egy hajnali sakkparti a férjjel (legjobb szellemi ébresztő a sakk – valja) és indulás. Készül az Álmatlan évek folytatása.

– Szabad idő?

– Néha. Általában olvasással, nagyobb távlatban utazással töltöm. Ez a két szenvedélyem. A rossz olvasók fajtájába tartozom: ha elkezdek egy könyvet, nem tudom letenni, amíg a végére nem érek. Éjfélig vagy akár hajnalig. Ami pedig az utazást illeti, mióta csak az eszemet tudom – apámmal, később a férjemmel, egyedül vagy a barátnőmmel, társasutazással, delegációval – járom a világot.

Mástól hallottam, nem Bulla Elma mondta, hogy a művésznő kitűnően beszél nyelveket. Németül, angolul, franciául és szlovákul. Mikor rákérdezek, mosolyog.

– Ez azért érzék dolga is. Nekem szerencsére elég jó a hallásom. És a nyelvismeret nemcsak utazásnál, szereptanulásnál is fontos.

– A tanulásnál?

– Hogyne, ez bevált műhelytitok. Mert a színész nemcsak úgy alkot meg egy figurát, hogy a szöveget hangsúlyozza. Egy az életben látott ezer alakból megteremti a mozdulatokat, s szinte minden embert modellnek lát. Sokszor még ez sem elég. Egy-egy bonyolultabb mondat muzsikájára sokkal könnyebb rájönni, ha az ember lefordítja. Három, négy nyelv muzsikájából ráhibáz az ember az igazira. És akkor magyarul már úgy mondja…

Sok mindenről beszél. Karakterszerepekről és a televízió követelte koncentrációról. A Pesti emberek ankétjairól, s arról, hogy hogyan fedezte fel egy munkásasszony néző azt, amire a kritikusok nem figyeltek fel, és amit alakítása kulcskérdésének érzett: a gyors váltások titkát.

Különös ember. Tudatos, okos és hallatlanul szerény. Régebben szokás volt a színésznők magánéletéről, flörtjeiről, kiskutyájáról, passzióiról írni. Ha Bulla Elma asszonyéletéről írnánk, akkor róla mintázhatnánk az aszszonyi hűség, áldozatkészség, tapintat példaképét. Akkor – talán költőket ihletne meg embersége. Így ő ad szárnyat a költők szavának. Mert nemcsak nagy művész, remek ember is.

(1961)