Írj valamit a nemzedékekről, mondta a főszerkesztő úr. Hogyan is állunk az irodalomban most a nemzedékekkel? Milyen az ,,új’’ nemzedék Amerikában vagy Oroszországban, és hogyan viszonyul az elődökhöz?
Soha nem gondoltam arra, hogy nemzedékhez tartoznék. Soha nem gondoltam arra, hogy bármihez is tartoznék: párthoz, valláshoz, ideológiához, hazához, rokonsághoz… De talán épp ez a semmihez-sem-tartozás jelenti a tartozásomat. Mégiscsak tartozom valakikhez, valakiknek.
Ha elbeszélést írnék, csak olyat tudnék írni, amilyet a nemzedék (,,nemzedékem’’?) más  tagjai. Ellises lennék vagy hornbys vagy hazaiattilás: lenne benne kocsma, bár, buli, depresszió, foci, pop, csajok, satöbbi, lenne pornó, perverzió, szado-mazo, lenne benne Nirvana-szöveg vagy Kispál-szöveg, lenne erőszak és sóvárgás a mélyben egy kis romantika után…

,,Back in the late 1970s, when I was fifteen years old’’ – ,,A hetvenes évek végén, amikor tizenöt éves voltam’’: így kezdődik a kanadai Douglas Coupland 1991-ben megjelent, Gene-ration X című regénye, az a könyv, amely nemcsak nevet adott egy nemzedéknek, hanem azt sok szempontból definiálta is, persze csak úgy, ahogy egyáltalán definiálni lehet valamit, ami a szemünk előtt formálódik, alakul, változik. Az X nemzedékről – akár demográfiai fogalomnak, akár általános kulturális trendnek, akár irodalomtörténeti kategóriának tekintjük – hasonlóan parttalan viták folynak, mint a posztmodernről: nem tudjuk pontosan, hogy mit jelent, de úton-útfélen használjuk, s immár nemcsak amerikai kontextusban, hanem egy világtendencia bizonytalan megjelölésére is.
Coupland regénye – amely magyarul nem olvasható (mint ahogy egyetlen más könyve sem) – három fiatalról szól, akik kilépnek a társadalomból, hogy jobban megismerhessék önmagukat; mindhárman magas végzettségűek, jó szakmájuk van, már-már beindult a karrierjük, de úgy döntenek, hogy leugranak a státusz és a pénz körhintájáról, amely az ezredvégi ember létezését meghatározza. A kaliforniai Palm Springs mellett, a sivatag szélén élnek kis faházakban, és idejük jórészt azzal telik, hogy kitalált történeteket – ha úgy tetszik, fantasyket – mesélnek egymásnak, nyugtalanítóan vicces sztorikat, melyekkel elkerítik saját belső világukat. Maga az X nemzedék kifejezést nem Coupland találta ki; a hetvenes években létezett egy ilyen nevű brit punkegyüttes, Billy Idol bandája. Úgyhogy némiképp igazságtalan Couplandnek adni a copyrightot – ő egyébként egyszer azt nyilatkozta, hogy nem Idoléktól vette át a kifejezést, hanem egy Paul Fussell nevű szociológustól, akinek Osztálylétrán Amerikában című könyve magyarul is megjelent, s aki az amerikai társadalom osztályszerkezetét elemezve azonosított ezzel a címkével egy ,,utolsó’’ osztályt: az olyan emberekét, akik nem kényszerítő társadalmi okokból zuhannak le a siker ringlispíljéről, hanem önként ugranak, mert úgy gondolják, egyedül a fogyasztói társadalom perifériáján van lehetőség emberi életre: csak ott működhet a fantázia, ahol nem köti gúzsba a karrierkényszer és a mediatizált világ kulturdiktatúrája. Coupland hősei tehát nem tesznek mást, mint napi pár órában dolgoznak – pincérként, csaposként, különböző McJobokban: vagyis rosszul fizetett, semmiféle karrierlehetőséggel nem kecsegtető állásokban a szolgáltatói szektorban –, s aztán működtetik a fantáziájukat, ,,bedtime storykat’’, elalvás előtti történeteket mesélnek egymásnak, bár ,,bedtime’’ nem létezik az X nemzedék számára – az X nemzedék írói és regényhősei a napszakok diktatúráját éppúgy nem viselik el, ahogy a multinacionális cégek munkarendjét és a yuppie-k ízlésterrorját.
Bizonyára nem véletlen egyébként, hogy Coupland könyve nem jelent meg magyarul, s hogy Magyarországon nemigen folytak viták az X nemzedékről vagy az X nemzedék irodalmáról. Az a fajta életérzés, amely a korai X-nemzedékes írókra, az amerikai ,,kölyökfalka’’ tagjaira (Breat Easton Ellisre, Jay McInerneyre, Tama Janowitzra, Mark Lindquistre) jellemző, s az a társadalomszerkezet, amelyet Fussell leír, csak mostanában kezd kialakulni nálunk is, s ezzel együtt egyre érzékelhetőbb a hatása a magyar irodalomban. Nyilván ideje hát tisztázni ennek a nemzedéknek a fő sajátosságait, már csak azért is, mert a világ érzékelésére jellemző egyfajta eszkatologizmus: az ,,utolsó’’ nemzedéknek érzi magát (melynek csak röpke kódája a még az X-nél is definiálhatatlanabb – és tartalmatlanabb – Y és Z nemzedék röpke felbukkanása). Vagyis: talán ez az utolsó eset, amikor egy teljesen kifejlett ,,nemzedéket’’ figyelhetünk meg (vagy tartozhatunk hozzá): a demográfiai fogalom természetesen megmaradhat, de kulturális értelemben – az X nemzedék alapérzése szerint – többé nem alakulhat ki nemzedék. Ami bizonyos értelemben jó hír: a közös serdülőkori álmok és a közös élményvilág által meghatározott nemzedéki csoportokat teljesen ad hoc, a korosztályokat, kontinenseket, országokat, civilizációkat átszelő kvázigenerációs csoportosulások váltják fel, amelyek kohéziós ereje természetesen jóval gyengébb, mint a hagyományos nemzedéké – részben ebből, ennek az előérzetéből, ennek az előjeleiből fakad az X nemzedék műveit belengő magány- és gyökértelenség-érzés.
Nézzünk néhány példát arra, hogyan definiálja Coupland az X nemzedéket (bár pontosabb ,,definiálódásról’’ beszélni, hiszen a könyv szerzője is a szövegén keresztül definiálódik mint az X nemzedék jellegzetes képviselője: mint e generáció tagjainál általában, nála is mindig alapvetően fontos a – mesterkélt – spontaneitás és sok egyéb, a túlkategorizált világ diktátumaival dacoló oximoron).

A könyv narrátora tehát a hetvenes évek végén tizenöt éves, vagyis valamikor 1965 táján született: demográfiailag ez a Baby Boom nemzedékének vége – az ekkor és ezután születettek egy olyan világba csöppentek bele, ahol nemzedéki elődeik már elfoglalták a fontos pozíciókat, s az ezekért vívott – gyakran kilátástalannak tetsző – küzdelemről már csak azért is viszonylag könnyen lemondanak, mert a fogyasztói társadalomnak ekkor már a perifériája is élhető élettel csábítja őket. Ha úgy tetszik, racionális gazdaságossági számításról van szó. A karrier ugyan sokkal több pénzt ígér, de a sokkal több pénzen már nem lehet sokkal több értelmes élvezetet megvásárolni, sőt egy multi közép- vagy felső vezetőjének nincs is ideje a megvásárolt élvezetek értelmes kiélvezésére.
Ennél persze fontosabb talán, hogy az X nemzedék tagjai rockzenén, tévén, majd valamivel később személyi számítógépen nőttek fel: olyan kultúra formálta őket, amelyben történelem alig-alig létezik, s ,,történelmi alultápláltságuk’’ miatt életük és szövegeik szövetét is a rockkultúra utalásrendszere hatja át. Más szóval egy olyan plebejus kultúra, amely egyre halványuló nyomokban még őrzi antikultúraként vagy alternatív kultúraként való születésének nyomait. Az X nemzedék tagja számára létfontosságú, hogy életmódjában megőrizze az alternativitásnak legalább a látszatát, különben kulturális vákuumban találja magát. Az X nemzedék művésze olyan, mint az őscivilizáció: alapérzése a káoszba való visszahullástól való rettegés.
Coupland könyvének első fejezete a ,,The Sun Is Your Enemy’’ (A nap az ellenséged) címet viseli; az X nemzedék íróinak állandó motívuma ez – hőseik állandóan napszemüveget viselnek, reszkető roncsok reggelenként, amikor másnaposan ébrednek, és a nap első sugarai megcsapják őket. A nap-mint-ellenség motívum konzekvens használata az olvasóban erőteljesen kialakítja a csillogó, sztár- és szépségkultuszos, glamorous világtól, a ,,glamorámától’’ való viszolygás alapérzését. A nemzedék legradikálisabb, meghatározó – és stilisztikailag legegyszerűbb, de gondolatilag talán legösszetettebb – írójánál, Bret Easton Ellisnél ez a motívum is radikalizálódik, és elveszti a többiekre gyakorta jellemző egyértelműségét (mármint hogy a társadalomból kivonuló író undorral szemléli a csillogó-napsugaras hamis boldogságot): nála az X nemzedék alakjai vámpírok vagy szellemek, vagy legalábbis vámpírszerű lények (akik ,,a vonzás szabályai’’ szerint egymásra ugorva kiszívják a pillanatnyi örömöket mindenki másból, akinek a teste megtetszik nekik), csak az éjszaka sötétjében vagy a bárok mesterséges fényében érzik jól magukat, s a nap elpusztítaná őket.
Coupland regénye számítógépen íródott, amit a bekezdések helyett használt  jel alkal-mazása is egyértelművé tesz már az első oldalon, s ugyanakkor jelzi a ,,kivonulás’’ viszonylagosságát: az X nemzedék művészei számítógépen keresztül nagyon is intenzív kapcsolatot tartanak a világgal és egymással, és szövegeik egyik alapérzése az emberi és a gépi tudat öszszekapcsolódása. Minden ilyen szöveg első olvasója a számítógép, amely azt mindenáron javítani, formálni, egyszerűsíteni vagy bonyolítani akarja, s mivel a kísértés ellenállhatatlan, a gépi médium számtalan módon rajta hagyja nyomát a műveken – nyilván alapos stilisztikai elemzést igényelne, hogy milyen módon változott meg a szövegek alaptónusa az X nemzedék írásaiban a számítógép előtti irodalomhoz képest, de érezzük, hogy megváltozott: szenvtelenebb, hűvösebb, gépiesebb lett.
Coupland a regény negyedik oldalán mutatja be hőseit: Dag torontói, kettős állampolgár, a narrátor portlandi, Claire pedig Los Angeles-i, de ,,az, hogy honnan jöttél, manapság valahogy lényegtelennek tetszik’’: az X nemzedék írói alig-alig kötődnek saját országukhoz, nem sokat törődnek a történelmével (izgalmas kivétel, amikor valamelyikük történelmi regényt ír: ilyen McInerney Az utolsó Savage-e), és, mint már említettem, ,,történelmi alultápláltságban’’ szenvednek (Coupland a könyv 9. oldalán vezeti be ezt a fogalmat), amiből mohó, habzsoló ,,történeleméhség’’ is fakad. Az X nemzedék tagjai a kilencvenes évek elején seregestül jöttek Kelet-Európába, hogy ,,beleszagoljanak’’ a történő történelembe, s ebből számos nagyon gyatra könyv született (és legalább egy igazán jó is, Arthur Phillips Prágá-ja). Az X nemzedék írója általában máshol érzi jól magát, nem a saját országában, s így jól érezheti magát például nálunk, Magyarországon. Arthur Phillips itt, a budai várban, a Gellérthegyen, a pesti klubokban, a pesti csajokkal, egy idegen kultúrában jobban érezte magát, mint a New York-i felhőkarcolók között. Eugenia Rico spanyol írónő jobban érzi magát Pesten, mint Madridban, s új könyvének főhősnője a Gulácsytól vett Nauchipánt keresi. Viktor Pelevin, hogy egy orosz X-nemzedékes írót is említsek, jobban érzi magát keleti buddhista kolostorokban, mint Moszkvában.
Coupland könyvének ötödik oldalán található ez a mondat: ,,Bárcsak érteném ezt a destruktív hajlamot Dagban’’ – az X nemzedék tagjai kétségkívül hajlamosak a destrukcióra, ami az esztétikai destrukciótól a szerelmet és romantikát meggyilkoló perverz szexualitásig terjed (de az államilag szervezett pusztításig vagy az erőszakos ideológiákig sohasem): ahogy Dag elmagyarázza – s ez alighanem elég jól jellemzi az X nemzedék érzésvilágát általában – dühös a világra, amit elcsesznek körülötte, vagy ami elcseszi magát, vagy egyszerűen elcsesződik, s úgy tűnik, semmit sem lehet tenni ez ellen, csak cinikusan vállat vonni: ,,Használd a repülőgépet, amíg lehet.’’
Oldalról oldalra lehetne tovább gyűjteni Coupland könyvéből az X nemzedékre vagy az X nemzedék művésziere jellemző tulajdonságokat – a kettő ebben a cikkben összemosódik; valójában persze az X nemzedék mint demográfiai fogalom számos csoportra tagolódik (a yuppiek-kal a spektrum egyik végén, a kivonulókkal a másikon), s a művészeti-irodalmi X részint magán hordozza a nagy halmaz általános tulajdonságait, részint éppen hogy lázad ellenük, főként persze a yuppie életmód ellen –, de most már csak úgy találomra hadd ragadjak ki a regényből még néhány X-nemzedékes vonást.
Az X nemzedék tipikus tagjára jellemző a ,,zenei szőrszálhasogatás’’; a nemzedéken kívüli fül számára majdhogynem egyneműnek tetsző zenei produktumokat tömérdek kategóriára osztják, s ragyogóan eligazodnak közöttük, létrehozva egyfajta látszólagos sokszínűséget, a tényleges – Bachtól, mondjuk, Kurt Cobainig ívelő – zenekultúra híg szimulakrumát, s ez a lötty alkotja életük zenei hátterét.
Az X nemzedék szellemi-vallási életére a ,,Me-ism’’ – az ,,énizmus’’ – jellemző: a hagyományos vallásos neveltetés áldásos hiányát egy méretre szabott személyes-szolipszista vallás pótolja, melynek elemei között többnyire szerepel a buddhizmus, a reinkarnáció és az oximoronok oximoronja: a misztikusan felfogott istennel való személyes dialógus.
Az X nemzedék történelmileg alultáplált tagjaira jellemző az ultrarövidtávú nosztalgia, amit Arthur Phillips tökéletesen ábrázolt Prága című regényében: az egy héttel korábbi – vagy az egy-két határral arrább lévő – világ mindig sokkal szebbnek és élhetőbbnek tűnik...
Az X nemzedék tagjai ,,opcióparalízisben’’ szenvednek: a választási lehetőségek sokaságát látva hajlamosak elutasítani minden felkínált anyagi és szellemi terméket, és saját gyártásúakhoz folyamodni, s azok – miután a legsikerültebbeket beszippantja a piac – tovább szaporítják a választási lehetőségeket mások számára, míg végül nem marad más értelmes lehetőség, mint kimenekülni a választási lehetőségek dzsungeléből a sivatag csupasz világába:
,,A periférián éljük kicsiny kis életünket; úgy döntöttünk, hogy egy csomó mindenben nem akarunk részt venni. Csendet akartunk, és megkaptuk a csendet. Hegekkel és ragyákkal borítva jöttünk ide, olyan görcsben volt a vastagbelünk, hogy azt hittük, soha többé nem lesz rendes bélmozgásunk. A szervezetünk abbahagyta a működést, eltömítette a másológépek meg a kötvények szaga és a morogva, alig elismert értelmetlen munkákkal járó stressz. Kényszeresen éltünk, összetévesztve a vásárlást a kreativitással, dilibogyókat szedtünk, és azt hittük, szombat estére elég annyi, hogy kikölcsönzünk egy filmet. Most, hogy itt élünk a sivatagban, minden sokkal, sokkal jobb.’’

„… legyen hát a fogódzó Dosztojevszkij, akiről olyan nagy hévvel írtam egyszer, hogy „hagyjon már békén minket a rögeszméivel, többé nem dőlünk be holmi Raszkolnyikovoknak”: a figyelmes olvasó észreveszi, hogy a kötetben szereplő esszék a dosztojevszkiji és a nabokovi szemlélet között csapongnak meglehetősen következetlenül. Az irodalom hol dosztojevszkiji módon ideologizálódik, azaz a fejtegetés iránya kifejezetten haszonelvű, … s ugyanakkor a szerző szeret nabokoviánus pózban tetszelegni, olyasmiket mondani, hogy „minden nagy eszme csak mosogatólé”.”