A hiányzó nemzedék
színrelép
Weér Ivóval beszélget Háy János
– Ha nem is volt tapsvihar, de
általában szimpátiával fogadta a szakma a Fiatal írók könyvének
megjelenését. Egyetlen, komoly kritikát is megfogalmazó bírálat jelent
meg, melyben kicsit viccesen, de szinte minden szerző kap egy fricskát. A
kritikát egy fiatal kritikusnő, Weér Ivó írta. – Egy kis magyarázkodással kezdeném. Amiért én
kritikus tudtam lenni, az az volt, hogy nem vállveregettem, hanem komolyan
vettem ezt az antológiát, a benne szereplőkkel együtt. Dühös voltam, hogy
miért nem jobb. Azt gondoltam, hogy őrülten tehetséges és tetterős emberek
ülnek az íróasztalaiknál, és közepeseket írnak. (Tisztelet a kivételnek,
természetesen.) Meg nem dolgoznak a szövegen eleget. Azért írnak, hogy
egy-egy felolvasáson megröhögtessék a közönséget, és nem pedig azért, hogy
remekműveket alkossanak. Rettegtem, hogy ha ez így megy tovább, a kutya
sem fog kortárs irodalmat olvasni. Ez egyébként pesszimista prognózis
volt: úgy néz ki, hogy még most is elég sokan olvasnak kortárs irodalmat,
és ennek az antológiának a szereplői közül jó páran még a nemzetközi
elismertség nirvánájába is eljutottak.
– A FÍK-ben szereplő szerzőknél felfedeztél-e olyan közös
poétikát, stilisztikát, vagy gondolkodásmódot, amely alapján ezeket az
alkotókat nemzedékként lehetne meghatározni? – A legnyilvánvalóbb közös
jegy a kötelezően ironikus szemléletmód, amit viszont nem ez a nemzedék
hozott, hanem (legkésőbb Csokonai, de közvetlenül előttük) Esterházy.
Közös a ,,Sex and drugs and rockandroll’’-fíling: elődnek ott van Garaczi.
Ami tényleg új volt, hogy nem politizáltak, ami elég furcsa közös jegynek
épp a rendszerváltás évében. Pedig így volt. Ezek az írók már akkor
(illetve évekkel az előtt) úgy éltek és gondolkodtak, mintha a
rendszerválást rég megtörtént volna. Néha elironizáltak rajta, hol is
élnek, belekerültek a versekbe olyan sorok, mint hogy ,,Pedig ez egy
fejlett, szocialista állam’’ vagy hogy ,,Ne féljen, az emberarcú törvények
befogadják’’, de alapvetően csak egy nagy, szabad játék volt az egész
írás. Játék a szavakkal, a filozófiákkal, a történelemmel. Ráadásul
volt hozzá közönség is. Azért ez elég jól hangzik így utólag, nem?
– Egy olyan általános megjegyzést teszel, hogy a
korosztálynál inkább okos írónak illik lenni, aki tudja, hogy mit miért
ír, mintsem érzékenynek. – Ez csak az iróniáról szól.
Érzékenynek illett lenni, sőt: mindenféle árnyalatra nagyon is vevő volt
mindenki. De nem illett komolyan venni magát senkinek, nem illett komolyan
nekirontani sem a lejártnak vélt poétikáknak (konkrétan szerzőknek), sem a
megírandó nagy témáknak. Nyilván azért sem, mert mindenki legfeljebb 25
éves volt, és azt hitte, hogy még végtelen sok ideje van komolynak lenni.
Illetve akinek volt kedve komolyan venni magát, az esszéket írt és
ír azóta is (pl. a Fík-ből Károlyi Csaba vagy Szántó F. István), vagy
tényleg nagyon komoly verseket (pl. Borbély Szilárd, Szijj Ferenc és Kurdi
Imre).
– Mennyiben érezted úgy 1989-ben, hogy az itt szereplő 19
író jellemzi a korosztályt? Voltak-e hiányérzeteid? – Akkor nem. Már
csak azért sem, mert jóval többen voltak benne, mint akiket előtte
ismertem. De visszanézve az például furcsa, hogy a szerkesztők csak a
határokon belülről válogattak. Akkor még nem volt evidens, hogy Kovács
András Ferenc vagy Láng Zsolt ugyanazt a magyar irodalmat írja, mint
Podmaniczky Szilárd vagy Te, teljesen mindegy, hogy ők marosvásárhelyi
címről indítják az e-mailt. Ezen kívül innen nézve furcsa, hogy mennyire
szűkösen szabták meg a korosztály-határt a szerkesztők: 1958-64 között,
már akkor egyértelmű volt, hogy ennek a nemzedéknek a része Garaczi,
Németh Gábor, vagy korban lefelé Vörös István, Simon Balázs, Kun Árpád
vagy Tóth Krisztina. Egy feltűnő hiányosság azért van: Nagy Atilla Kristóf
valószínűleg személyes okokból maradhatott ki.
– Ha az elmúlt 15 év változásait nézed: mennyiben
változott a korosztály összetétele, voltak-e olyanok, akiktől többet
vártál, voltak-e akik meglepetést hoztak? – Mivel eltelt 15 év, a
korosztály kibővült: innen nézve oda tartozik pl. Térey János, Péterfy
Gergely vagy esszéistaként Farkas Zsolt és Babarczy Eszter (és sokan
mások), akik akkor még nem publikáltak. A Fík-ben szereplők közül pedig
vannak, akik eltűntek: elmentek tévésnek (pl. Balog József) vagy
PR-menedzsernek (pl. Kurdy Fehér János), vannak, akik megbolondultak (ide
nem írok példát, ha nem baj), vannak, akik tanítanak, fordítanak vagy
szerkesztenek, és ez több idejüket viszi el annál, hogy komoly életművet
le tudtak volna (eddig) tenni az asztalra (pl. Kurdi Imre, Szántó F.
István vagy Lázár Júlia). Akik akkor a legjobbak voltak, azok ma is a
legjobbak (akik ebben az összeállításban is szerepelnek, beleértve a
kérdezőt és a komoly esszé íróját), belőlük lettek az igazi profik,
akikről felelőtlenség lenne egy-egy mondatban nyilatkozni. De közülük
például én azt hittem, hogy Podmaniczy Szilárd nem lesz képes megírni, ami
benne van, mert előbb fogja tönkretenni magát, és ez hál’ isten nem
történt meg. És nem gondoltam, hogy Darvasi László teljesen fel fog hagyni
a versírással (talán mert én többre becsülöm a verset, mint a prózát).
– Szerinted ez a korosztály elég lehetőséget kapott
arra, hogy a kortárs irodalom aktív, meghatározó komponense legyen? –
Igen. Korábban elképzelhetetlenül sok publikálási lehetőséget kaptak. Soha
annyi felolvasás, folyóirat, rádióműsor, tévés szereplés nem volt, mint
kb. ’89 óta van. Aki össze tudott állítani egy kötetre való verset vagy
prózát, pláne egy teljes regényt, szinte biztosan megjelentette. Sokszor
jóval korábban, mint kellett volna (ez a legjobbakra is vonatkozik).
– Egyáltalán, az eltelt évek során kirajzolódott-e valami
új, ami ehhez a csapathoz köthető, új poétika, gondolkodásmód, vagy
csak egyéni teljesítményekről van szó? – Én azt gondolom, hogy az
irodalom nem csapatjáték. Ami nagy tett volt ettől az antológiától, hogy
ez a nemzedék megismerte egymást, értő közeget alkotott saját magának, és
ettől a biztonságtól írhatta mindenki nyugodtan a saját
életművét.
|